Miért nem tudunk hősök lenni?

A megállóban összeverbuválódott utazóközönség több-kevesebb leplezetlenséggel figyelte az előadást. A reggeli kávé és a munkakezdés között borzongva bekukucskálhatunk egy egzotikusan nyomorúságos életbe, és kicsemegézhetünk magunknak egy kis lelkiismeret-nyugtató reményt: lám, egy hajléktalan vizeletben ázott hatrétegű ruhában, a közelgő tél hideg padjain éjszakázva is megélhet sorsfordító, romantikus reggeleket. Íme, tanúi lehetünk a villamosmegálló színpadán, ahogy a mi jeanvaljeanunkat is megszólítja az irgalom, átformálja az arc, amit Isten szolgája meglátott benne – jó egy ilyen reggeli sztorival kezdeni a napot.

De nem így történt.

„Figyelj, a kajából a volt feleségemnek is vittem, nem az, akivel most vagyok, azt nem veszem el, mert állandóan vitatkozik. A múltkor még a rendőr előtt is majdnem megütöttem. Engem aztán nem zavar, max őt is lecsapom. Te, ez a pap, ha láttad volna a reverendában, hallod? A reverenda alatt...” Itt ocsmány szavak és obszcén képek következtek. Amikor ott tartott, hogy akkor most elvégzi a dolgát itt, a téren, megérkezett egy villamos. Sokan hagytuk el a nézőteret, én azt se néztem, hányas...

Pár héttel ezelőtt nagyon fiatal anyuka szállt fel egy másik villamosra három kicsi gyerekkel. A legnagyobb, egy hat év körüli kislány olyan szép volt, hogy nehéz volt róla levenni a szemem. Kócos volt, a haja kicsit csomós is, de a ruhája tiszta. A két kisfiún is használt, de minőségi ruhák voltak. Leültek a négyes ülésre. A legkisebb is egyedül mászott fel, kezében egy nyúlhoz hasonló szőrös állatkával, még nem lehetett négyéves. Az anyuka szép arcán pattanásig feszültek az izmok, maga elé meredt. „Anya, hova megyünk?” – szólalt meg a kislány. „Fogd már be!” – mordult rá a nő olyan hangon, hogy ha kutyáról lett volna szó, már kihívták volna az utasok az állatvédőket. „De most hova megyünk?” – kérdezte a gyerek, most már kicsit sírósan. Háttal ült, nem láttam, tényleg sír-e. „Kussolj már, nem érted?” A két kicsi csendben ült, a kislány harangozni kezdett a lábával.

A nő keményen lefogta, szinte éreztem az ujjai szorítását, közben valamit sziszegett elváltozott arccal.

Tekintete megint üveges lett egy percig, majd fókuszt váltott és végignézett a gyerekeken. Rámordult az ötéves forma fiúra: „Igazítsd már meg azt a sapkát, nem hallod? Azt akarod, hogy megrúgjalak, te barom?” Lekapta a gyerek fejéről a sapkát, és a padlóra dobta. „Vedd föl!” A gyerek sírni kezdett. „Vedd már föl!” A gyerek nem mozdult, a villamos robogott az esti utcán. A nő már üvöltött. „Ha nem veszed föl, itt hagyjuk! És nem kapsz másikat! Kint hideg van! Vedd föl!”

Melléjük álltam. Felvettem a sapkát, és a gyerek fejére tettem. Igyekeztem „rendesen”, bár nem tudtam megfejteni, mi lehetett a gond vele. Eszembe jutott a vicc is, a van rajta sapka–nincs rajta sapka… „Néha az embernek sok a gondja, türelmetlen. Nehéz egyedül utazni három gyerekkel, én is ismerem” – mondtam mosolyogva. És lassan beszélgetni kezdtünk.

De nem ez történt.

Döbbenten néztem, ahogy a nő üvölt. Már nem hallottam a hangját sem, csak az eltorzult arcot láttam, és az üvöltött bennem, hogy „De hát ő a gyereked, akinek te vagy az isten, a minden!”. Túlmentem egy megállóval, futva menekültem az ajtóhoz a következőnél. Kiszakadtam a villamosból, nagyot lélegeztem az utcán a hidegből. Nem segített a légszomjon. Észrevettem, hogy szorítom a táskám pántját, és a másik kezem ökölben van.

Dühöt és szégyent éreztem. Mert nem tettem meg. Mert akkor nem volt ötletem.

Mert könnyebb volt elhinni, hogy csak ártanék vele. Mert megbénított az agresszió. Tehetetlen ötévessé tett, sőt gyáva nyúllá, mint az az ide-oda csukló játékállatka az ötéves kezében. Ahogy mindenkit azon a villamoson.