„A Jóisten még visszaküldött, hogy feladatom van” – Hálás és életvidám a kétszeres túlélő

Éva nyolcgyermekes családban nőtt fel. Leggyakrabban a húgához jár, szeret nála kertészkedni. A fia Diósdon lelkész, a lánya Norvégiában él. Nagymama kilenc unokával, akikre végtelenül büszke. Tíz éve nyugdíjas, a helyi református gyülekezet aktív tagja, és a kezelések idején még szakácskodott egy keresztény közösség idősotthonában.

Nem a két évvel ezelőtt diagnosztizált mellrák volt az első komoly megmérettetése. Negyvenévesen, amikor a családjával Angliába költözött, egy cisztát találtak a méhében. Rendszeresen járt rákszűrésre, de eleinte nem észlelték a problémát. Olyan gyorsan fejlődött a daganat, hogy egy kilót nyomott, amikor műtétre került sor. A méhével együtt kellett eltávolítani. Évának a szíve is leállt akkor, és újraélesztették. „A Jóisten még visszaküldött, hogy feladatom van” – emlékezik mosolyogva, mintha valami könnyed történetről lenne szó.

Két éve az emlőrák éles fájdalommal jelentkezett, de a kórházi szűrés nem igazolt problémát. Néhány hónappal később ki tudta tapintani magán a csomót. „Visszamentem a műszeres vizsgálatra, és amikor nagyon nyájas volt a főorvosnő, már gondoltam, hogy valami baj van” – meséli könnyed derűvel. „Láttam a képernyőn a hatalmas fekete foltokat, a daganatokat. Hidegzuhanyként ért a felismerés. Isten azonban adott annyi erőt, hogy akkor is menjek tovább, ha félek. Egy héten belül megtörtént a biopsziás mintavétel és az MR-vizsgálat. Azonnal műtétre küldtek. Mivel nem szerepelt a papíron, hogy jó- vagy rosszindulatú a daganat, meg kellett ismételni az összes vizsgálatot. Amikor a patológián kiderült, hogy agresszív rákról van szó, az orvos felültetett az asztalra, és a férjemmel alkudoztak, hogy mennyit szabjanak ki belőlem.”

Ezután gyorsan pörögtek az események. A műtét reggelén, éhgyomorra kellett érkeznie a kórházba.

„Valahogy kimunkálta a Jóisten, hogy ne legyen bennem félelem” – vall a legbensőbb érzéseiről. „Békességet adott, hogy nem lehet bajom.

Fájdalmas, ahogy szurkálnak, de az Ő kezében vagyok. Ha felébredek itt, úgy is jó. Ha nem, akkor Ő vár rám.”

Harmadnap a lábadozó Évát kiengedték a kórházból. Az első tükörbenézés a fürdőszobában nagyon megrázta. „Kicsit hiányosnak érzi magát az ember megcsonkítva, ami nem fog változni. De azt mondtam a doktor úrnak, hogy maradjon úgy a helye, nem ültethetnek be semmit. A műtét után az orvos örömmel közölte, hogy a kiszedett négy nyirokcsomóban nem találtak áttétet. De hogy biztosak legyünk a dolgunkban, szükség van kemoterápiára. Hat erős adagot kaptam és még tizenkettő ráadást. Bevállaltam, mert bíztam az orvosokban, akiket a Jóisten küldött.”

Éva később sem bánta meg, hogy követte az útmutatást. Egyik kolléganőjét is erre biztatta, aki méhrákkal került kórházba. De akadt olyan ismerőse, aki túl sokáig halogatta a műtétet, a kemoterápia helyett természetgyógyászhoz járt, és amikor nagyon rosszul érezte magát, már késő volt elfogadnia.

A kezelések után Éva két napig alig bírt felkelni az ágyból. Vitamint, étrendkiegészítőt, immunerősítőt nem szedhetett, viszont kapta a vérhígító és csontstimuláló injekciókat. Közben gyakran vettek tőle vért, hogy ellenőrizzék: kaphatja-e a következő kemót. Egy hét szünet után hetente három napot dolgozott. Erre a kimozdulásra óriási szüksége volt. „A mosogatást az otthon konyháján nem engedték, mert 8–10 kilós fazekak voltak. Viszont jó ételeket főztem, miközben megkóstolni sem bírtam őket. Inkább egy kis zöldséget, gyümölcsöt ettem; a húsra rá sem bírtam nézni. Kicsit zombi voltam, hamuszürke, de nem akartam, hogy észrevegyék a rosszullétemet. Mindenkinek azt mondtam, hogy jól vagyok, mert nem akartam elszomorítani őket. A Jóisten velem volt, adott bölcsességet és erőt, mindent el tudtam végezni. Nem hagytam ki semmit az ételből, nem sóztam meg háromszor, megmaradtak az arányok.”

Kép

Kép: Hajdú Károlyné Éva

Éva arra is felkészült, hogy ki fog hullani a haja. „Két hét múlva a lányom javasolta, hogy vágassam rövidre a hajam, mert nagy trauma lesz, ha elkezd hullani.

Miután levágattam, leültem a fotelba, és a maradék egészben a kezemben maradt. Amikor az ember belenéz a tükörbe kopaszon, az valami borzalomérzés.

Semmi nincs; se egy szempilla, se egy szőrszál a fejünk búbján. A munkahelyen nem volt gond, mert konyhán dolgoztam. Sőt, én voltam a legszabályosabb, mert biztosan nem lógott ki a hajam (nevet). Az otthon lakói pedig hordták nekem a kendőket, hogy csinos legyek. Az utcán parókát viseltem. Amikor az egyik kezelés után összeestem, a férjemtől – aki a sürgősségin dolgozott húsz éven át – megkérdezte egy volt kolléganője: »Karcsikám, hol a feleséged haja?«. Mire ő ezt válaszolta: »A szatyorban.«” (nevet).

Azért nem minden pillanat volt ilyen „vidám”. Éva rosszullétekkel küzdött, fizikai gyengeséget érzett, mégsem hagyta el magát. „Az ágy húzott, de érett a sárgabarack, el kellett rakni harminc üveg lekvárt. A szilvából is be kellett főzni, hogy ne menjen tönkre. Az őszibarackot befőttnek tettem el. Visszagondolva én sem tudom, hogyan csináltam, de Isten erőt adott mindenhez. Nem úgy volt, ahogy elképzeltem, de végül minden jobb lett. Egy pillanatra sem foglalkoztam azzal, hogy miért történt velem mindez. Viszont fogalmam sem volt, hogy fogok tudni együtt élni ezzel a sok emlékkel, szenvedéssel, amin átmentem.”

Egyik hajnalban Éva mérhetetlen fájdalomra ébredt. Dolgozott benne a csontstimuláló: az elpusztult fehérvérsejteket az injekció újraindította a csontvelőben. Még imádkozni sem volt ereje. Lelkész fiát hívta fel, aki legidősebb unokájával hangosan imádkozott érte az autóban. 12 hét elteltével, amikor lelkileg is elfáradt, a fia négy protestáns lelkésszel látogatta meg. Imádkoztak érte, és a lengyel püspök olajjal kente meg a homlokát, hogy a betegsége szolgálat legyen mások felé. Ez hihetetlen erőt adott számára. Azóta is szolgál a történetével, bátorító szavaival, tevékeny szeretetével. Daganatos munkatársa ezt mondta neki, amikor az otthonban körülötte sürgött-forgott: „Te vagy a példaképem, ahogy itt vagy és dolgozol. Ha te végig tudod így csinálni, akkor én is.”

Éva története ezzel még nem ért véget. Szeretett munkáját azért hagyta abba a tervezettnél hamarabb, mert egy kétgyermekes anyuka így juthatott álláshoz. Akkor még nem értette, miért kell ezt a nehéz döntést meghoznia, de hamarosan kiderült. Öt nappal a búcsúzása előtt krumplit vitt a lépcsőn, amikor hirtelen hanyatt esett. Nem javult a lába, ezért a férje bevitte a sürgősségire.

Kiderült, hogy a térdében a porcból pár darab letört. Így végleg abba kellett hagynia a munkáját, de szerinte előtte Isten próbára tette: le tud-e mondani róla saját akaratából.

Éva megajándékozottnak érzi magát. Többek között sikerült elkerülnie a neuropátiát, a kemoterápia egyik következményét: a körmök elfeketedését és az ujjbegyek zsibbadását a hajszálerek pusztulása miatt. Amikor kóros vashiánya lett, és már-már vért kapott volna, olyan almákat evett, amelyeket előtte megtűzdelt vasszegekkel, és ez helyreállította a vérképét. A gyógyszerek mellékhatásként szapora szívverést okoztak, ami pánikszerű érzést váltott ki belőle, hiszen most csak a bőr választja el a szívét az oldalától. De az imádság ezt is csillapította. Átesett a koronavírus-fertőzésen is. „Alighogy vége volt az egésznek, eltelt pár hónap, és Isten kitörölte a rosszat az emlékeimből. A szörnyű fájdalmakra mélyen már nem is tudok emlékezni, csak tudom, hogy voltak ilyenek. Még ettől is megszabadított.”

Éva jövőre lesz hetvenéves a férjével együtt. Süt-főz, takarít, sétál, kerékpározik és túrázik. Ha eleget mozog, és tornáztatja a térdét, akkor protézis nélkül is meggyógyulhat. Biztos vagyok benne, mert ekkora hittel ritkán találkozom a mindennapokban.