Ha október, akkor magyar múlt és történelem! – Könyvajánló esős és verőfényes napokra

Ötven magyar hős a közelmúltból

A sajtót bejárta egy fotó és egy hír: Ferenc pápának Áder János köztársasági elnök egy könyvet ajándékozott Magyarországra érkezése alkalmából. Ez az angol nyelvű könyv a „Heroes among us, 50 True Stories of Brave Hungarians in the 20th Century”. Egy nagyméretű, igényes, szép és gazdag tartalmú kiadvány, amelynek minden külföldön élő, magyarságát őrző családhoz el kellene jutnia, tekintettel az egyre inkább asszimilálódó leszármazottakra. A magyarországi olvasóknak pedig ugyanennek a – nem kevésbé igényes – magyar változatát szeretném ajánlani, amely 2020-ban jelent meg „Magyar hősök. Elfeledett életutak a 20. századból” címmel.

Nem elcsépelt, ezerszer idézett életrajzokat tár elénk a két kiadvány, hanem a 20. század kevéssé ismert hőseit, akik még nem kapták meg az őket megillető tiszteletet a magyar példaképek között.

A magyar nyelvű könyv hatvan életutat tartalmaz, a sok férfi között négy nőét is. Az angol nyelvű ötvenes csoportba nyolcvan százalékukat beválogatták, néhányan kimaradtak, és egy-két új név is került az angol változatba: legismertebb közülük a C-vitamin felfedezéséért Nobel-díjjal jutalmazott Szent-Györgyi Albert. Akadnak néhányan, akiknek a nevével már lehetett találkozni a médiában az utóbbi években, és méltó emlékműveket is állítottak tiszteletükre: például Sztehlo Gábor, a gyermekeket mentő evangélikus lelkész, Mindszenty József bíboros, Mansfeld Péter, az ’56-os forradalom fiatal mártírja, és örömteli meglepetésünkre az angol változatba bekerült Regőczi István atya is, a II. világháború árváinak pártfogója, akit a kommunizmus többször is börtönnel „jutalmazott”. Mindkét kötetben számos egyházi személy szerepel, például Lénárd Ödön, Ordass Lajos, Márton Áron, Olofsson Placid, Romzsa Tódor, Sándor István – nem véletlenül, hiszen az ő nagyságukat, helytállásukat a szocializmus idején nem volt szabad emlegetni, így csak a rendszerváltás utáni évtizedekben nyílt lehetőség arra, hogy példamutató életútjukat felfedezzük, nyilvánosságra hozzuk.

Kép

A képekkel gazdagon illusztrált kötetek olvasmányos életrajzai átélhetővé teszik a múltat, erővel, tisztelettel és büszkeséggel töltenek el.

Köszönet a két szép könyvért a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány munkatársainak, valamint az Open Books Kiadónak.

Három pápa magyar titkára volt

Egyenes vonalú, mégis rendhagyó életsors bontakozik ki Elmer István „Három pápa magyar írnoka” című beszélgetőkötetéből, aki Somorjai Ádám bencés szerzetessel készített könyvnyi életútinterjút. Egy erős kulturális gyökerekkel rendelkező, katolikus nagycsaládból induló gyermek – akit akkor még polgári nevén Somorjai Árpád Bélának hívtak – egyházi iskolákba járt az ötvenes-hatvanas évek egyházellenes korszakában. Rokonságában is voltak papok, így látszólag egyenes út vezette őt is a papsághoz – ám a könyvből kiderül, hogy ez távolról sem volt egyértelmű. A kemény ateista présben élő hívő apában felmerült, hogy nem csak „pszichés lököttség” készteti-e fiát erre a hivatásra. Somorjai Ádám későbbi életútja azonban rácáfolt aggodalmaira, és a fiatal szerzetest éppen a családja és rokonsága szellemi öröksége vértezte fel a külvilág ellentétes információival szemben. A nemzetek feletti bencés szerzetesrend tagjaként, negyedszázadosnál hosszabb olaszországi munkálkodás ellenére is meghatóan, ugyanakkor józan értékítélettel ír magyarságáról: „Az, hogy magyar, konkretizálása annak, hogy ember vagyok.” Megkapó az az őszinteség, ahogyan Somorjai Ádám életének egyes epizódjairól vall, például egyik húga szomorú sorsáról és az abban akaratlanul játszott szerepéről.

Kép

„A Gondviselés nem kényezteti el az embert” – összegzi a történteket, és már ezért a mondatáért is érdemes volt elolvasni a könyvet, amelyet az őszinteség mellett meghatároz néhol a titoktartás is.

A vatikáni szolgálat, különösen a pápai titkárságon töltött évek eseményeiről nem mesélhet el minden kulisszatitkot, hiszen titoktartást fogadott, ám élménybeszámolója így is annyira érdekfeszítő, hogy az olvasók nagyobbik része számára bizonyára ez a fejezet lesz a legnépszerűbb. A szocialista Magyarországon töltött gyermek- és kamaszévekből erőteljes emberi jellemek villannak fel az emlékezés során (például a börtönviselt Hagyó József és Veres Géza atyáké), a vatikáni évekből pedig a közelmúlt egyházformáló három pápája és bíborosai is olvasóközelbe kerülnek.
Somorjai Ádám, aki hosszú éveken át kutathatott a vatikáni könyv- és levéltárban, mára Mindszenty József életének és munkásságának egyik legszakavatottabb ismerőjévé vált, és szentté avatásának ügyét is képviselte. A kitörni készülő vulkánhoz hasonlóan energikus, immár Pannonhalmán élő és tanító bencés szerzetes így vall a történelemről, amelynek kutatása végigkísérte pályafutását: „Az én számomra a történelem olyasmi, amiből bizonyítani lehet, hogy Isten közöttünk van. A kereszténység kezdete óta előnyére változott a világtörténelem.”

Köszönet a könyvért Elmer István újságírónak, aki Somorjai Ádám iskolatársa volt az esztergomi Ferences Gimnáziumban, valamint a Napkút Kiadónak.

Fejedelmek és fejedelemasszonyok Erdély harcos virágkorában

Meghatottan vettem kezembe Oborni Teréz történész új könyvét, amelynek címe „Erdély aranykora. Fejedelmek tündérkertje”. Ez az impozáns, megjelenésében és tartalmában is nagyon igényes könyv megtestesíti mindazt, amit elvárok egy olyan történelmi kiadványtól, amely egyaránt szól az érdeklődő laikus közönségnek és a történész szakma képviselőinek: tudományosan precíz, gazdag forrásanyagú, de megfogalmazásában könnyen érthető, világos felépítésű, gazdagon és szakmailag igényesen illusztrált. Oborni Teréz történészi pályafutásának legnagyobb részét Erdély 16–17. századi történelme kutatásának szentelte, így ez a könyv szakmai életműve egyfajta összegzésének, betetőzésének is tekinthető.
Az „Erdély aranykora” a Magyar Királyság három részre szakadásától a Rákóczi-szabadságharc előestéjéig követi az eseményeket, megmutatva, hogyan sikerült a történelmi kényszerből önálló államiságot, virágzó gazdaságot és kultúrát teremteni Erdélyben. Egyik nagy erénye Oborni Teréznek, hogy mesterien tudja emberi közelségbe hozni a történelemformáló egyéniségeket, felfedni jellemüket és tetteik indítékait a pszichologizálás elkerülésével. Eloszlat masszívan túlélő tévhiteket, például, hogy elkerülhető lett volna a törökök hódító sikere, ha Szapolyai János nem Szulejmánnal, hanem Habsburg Ferdinánddal köt szövetséget.

Bizonyítja, hogy az Erdélyi Fejedelemség 120 éves fennállása alatt egyfajta magyar Noé bárkája volt az elkerülhetetlen török hódítás és a többi külső ellenséges nyomás közepette.

Átmentette a magyar identitást, pezsgő és befogadó szellemi életet teremtett, felvirágoztatta a magyar nyelvű tudományosságot és műveltséget, miközben a külföldi tanulmányutak tapasztalatait hazavivő értelmiség révén európai igazodását is megtartotta. Erdélynek mint politikai tényezőnek, önálló magyar államnak, a magyar alkotmányosság védőbástyájának köszönhető, hogy a Habsburg birodalmi törekvések nem olvasztották be teljesen a Magyar Királyságot, hanem csak egy duális kormányzati rendszer részévé tették.

Kép

A könyv másik nagy erénye, hogy a férfi politikusok – fejedelmek, királyok, főurak és hadvezérek – mellett azoknak a nőknek az életútját is felidézi, akik nagy befolyást gyakoroltak Erdély kultúrájára és történelmére. Izabella királyné és a fejedelemasszonyok, Habsburg Mária Krisztierna, Brandenburgi Katalin, Lorántffy Zsuzsanna, Bornemissza Anna ugyanúgy főszereplői az „Erdély aranykorá”-nak, mint az államférfiak.
A könyvben van egy különleges „mi lett volna, ha…?”-fejezet, amelyhez hasonlót kevés történész mer megírni. Azt boncolgatja, vajon kié lett volna az ország, ha a sors több időt ad János királynak. Oborni Teréz így indokolja témafelvetését, és biztosít róla minden olvasót, hogy a történelmi tények talaján marad: „Olykor megfeledkezünk arról, hogy a történelmet emberi döntések sora alakítja, országok sorsa múlik egy ember testi hibáján vagy betegségén, lelki alkatán, személyisége által meghatározott lépésein. […] Az alábbiakban arra teszek óvatos – vagy talán épp óvatlan – kísérletet, hogy átgondoljam, illetve az olvasókat közös gondolkodásra hívjam: mi lett volna, ha I. János király nem hal meg 1540 nyarán Szászsebesen, és a sorstól kap még 10–15 évet.” Hogy milyen következtetésre jutott, nem írom le, legyen a könyvet elolvasók jutalma.

Köszönet illeti a könyv megjelentetéséért a Rubicon Intézetet.