Neked elmesélem – Azt akarod, hogy az életed csak rólad szóljon?

2018. február 11. van, délután négy óra. Sötétedik. A gyomrom korog, és az egész testem vacog. A konyhaasztalnál ülök, és ahogy lepereg a szemem előtt az elmúlt 39 évem, megszédülök. Nem látok tisztán, a fejem lüktet, de a jobb kezemben tartott pozitív terhességi teszt nem homályosul. Szeretnék átkerülni egy párhuzamos dimenzióba, ahol csupán egy csík van a kijelzőn, de nem történik semmi, súlyos csend van, csak a fülem zúg. Kidobom, hátha akkor nincs, meg sem történt. Zokogok, majd kikukázom újra, miközben vadul nyugtatom magam: „tévedés volt az egész”, de nem, az a tébolyító második csík egyre sötétebb lett.

Négy évvel ezelőtt teljes mértékben alkalmatlannak tartottam magam az anyaságra. Rettegtem attól, hogy rossz anya leszek, nem akartam fájdalmat okozni a még meg sem született gyermekemnek. Nem akartam elrontani őt, átadni neki a saját hibáimat, nem akartam elveszíteni a keményen kiharcolt önállóságomat.

Nem akartam, hogy átalakuljon a bejáratott, unalmasan kényelmes életem. Annyi mindent nem akartam, és annyi mindent nem tudtam, sem magamról, sem a gyerekekről, sem a szeretetről.

Tipikus fekete bárány típus vagyok, akinek öntudatos, öntörvényű és koraérett természete igencsak megnehezítette a szülei életét.
Aki sokáig elhitte magáról, hogy úgysem viszi semmire. Folyton hajtott a bizonyítási vágy, a szeretetéhség. A környezetemben élők gyakran tettek kísérletet arra, hogy „mederbe tereljenek”, de ezek a próbálkozásaik rendre kudarcba fulladtak. Aki egészen harminckilenc éves koráig olyan volt, mint egy betörhetetlen, szilaj, vad csikó, aki ha csak megérzi, hogy be akarják törni, rúgkapál, elmenekül, és sose tér vissza. Sokáig éreztem, hogy egyedüli és legfőbb szövetségesem anyai nagyapám, aki a szülővárosom, Szombathely egyik megbecsült, elismert tanára volt. Ő volt a legműveltebb ember, akit valaha ismertem. Zenét, művészetet, és különböző nyelveket tanított, nagyvárosokról, művészetekről szóló albumait órákig lapozgattuk, miközben ő mindegyik képhez fűzött egy-egy történetet. Felnéztem rá, úgy hittem, ő már mindent tud a világról. Az ő szemében tettre kész, szenvedélyes és kíváncsi ember voltam. Hatévesen beíratott rajzszakkörre, az órák végén pedig az iskola kapuja előtt várt, kezében egy jonagold almát szorongatva, ami a kedvencem volt. Kilencéves voltam, amikor váratlanul meghalt szívinfarktusban.

Utána hosszú évekig nem találtam a helyem. Az a színes mesevilág, amit ő tárt elém, átváltozott egy fekete-fehér lassú filmmé.

Szerencsére anyukám is hamar felfedezte a kézügyességem, ezért mindenféle kézműves foglalkozásra – kerámiázás, nemezelés, gyöngyfűzés – beíratott. Ezeken a tevékenységeken keresztül éltem át egyedül örömöt és sikerélményt. Soha nem voltam jó tanuló, a képzőművészet volt az egyedüli menedékem, ezért a szüleim nem ellenezték, hogy a Képzőművészeti Szakközépiskolába jelentkezzek, akkor sem, ha ez nem jelentett számomra biztos jövőt. 18 évesen viszont csupán egyetlen dolgot akartam: önállóan élni. Érettségi után Budapestre költöztem, ahol a barátommal (későbbi első férjemmel) kezdtem el az önálló életet. Szórólapoztunk, ami gyors pénzkeresési lehetőség volt, majd bekerültem egy nemzetközi reklámügynökséghez gyakornoknak, ahol kitanultam a reklámgrafikusságot. Bár Budapesten részben megéltem a vágyott szabadságot, de nem úgy, ahogyan azt naivan elképzeltem: napi kilenc óra iroda, nyáron pedig két hét szabadság, és ennyi. Ezt lelkileg megsínylettem, viszont büszke voltam magamra, hogy pénzt keresek, és kézben tartom az életem. De 26 évesen ismét éreztem a torokszorító bezártságot a mindennapjaimban, rájöttem, hogy megállás nélkül dolgozom, és a húszas éveim elsuhantak mellettem. Egy ideje már éreztem, hogy bár szeretem és kötődöm is a férjemhez, de már nem mint férfihoz, hanem mint baráthoz. Kamaszkorunk óta együtt voltunk, együtt nőttünk fel, de idővel más irányba változtunk, mások lettek az elképzeléseink, céljaink, vágyaink.

Kép

Kép: Pusztai Ágnes

A házasságunk nyolcadik évében elmentünk Olaszországba egy barátunkhoz, ahol egy alkalommal egy idegen is csatlakozott a vacsorához. Én háttal ültem az ajtónak, így nem láttam, hogy ki jön, csak a hangját hallottam. Az idegen belépett, megszólalt, én pedig, mint akit áramütés ért, megfordultam, és ahogy megláttam, tudtam: vége a házasságomnak. Ez a fekete hajú idegen maga volt a megtestesült ösztönösség, szabadság, vadság, ami elsodort engem. Pedig akkor még épp csak bemutatkoztunk egymásnak, Alefnek hívták.

Leszállt a rózsaszín köd, és menthetetlenül beleszerettem abba a férfiba, de csak később értettem meg, hogy nem belé, hanem mindabba, amit képviselt: a szabadságába, az életörömébe, abba, hogy mert önmaga lenni.

Arab eredetű neve azt jelenti: „a kezdet, amely végtelen isteni lehetőséget rejt magában”. Ez volt számomra a jel: változtatnom kell az életemen.

Volt egy ködös, kiforratlan álmom: Olaszországban leszek művész. Amikor az irodai munka és a belső feszültség már felőrölt, döntöttem: Olaszországba költözöm. Egy évet adtam magamnak arra, hogy felkészüljek a költözésre. Félreraktam a fizetésemből, eladtam az autómat, beiratkoztam egy kezdő olasz nyelvtanfolyamra. Beadtuk a válókeresetet, a lakáshitelt törlesztettem. Végül felmondtam a munkahelyemen, és 27 évesen, kilenc budapesti év után Firenzébe költöztem, egy évre elegendő megtakarítással a zsebemben. Firenzébe érkezve elindultam a bérelt lakásom felé, majd a Ponte della Carraián áthaladva megálltam a két kis bőröndömmel a híd közepén, és félhangosan kimondtam magamnak: „Akkor mától itt fogok élni”.

Egy év után Rómába „menekültem", ahol hamarosan összeismerkedtem néhány magyar lánnyal, akik lakáskiadással foglalkoztak, és pont szükségük volt egy munkatársra. Lassan beilleszkedtem, és kiismertem Rómát. Már öt éve éltem az olasz fővárosban, amikor szembesültem azzal, hogy nem váltottam valóra azt, amiért Olaszországba jöttem. A Colosseum mellett sétáltam el, és éppen azon morogtam, hogy már megint mi bajuk az ügyfeleknek, amikor ráeszméltem, hogy már fel sem nézek a Colosseumra. Már nem állok meg, és nem csodálom, hogy milyen gyönyörű. Nem valósítottam meg a tervemet. Mert hát, mit csinálok? Még mindig robotolok. Az egyik este fáradtan ültem a buszon a munkából hazafelé jövet, amikor egy beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülem.

Egy idős tanár mesélt két tanítványának: „Sajnos ezeket a régi mesterségeket már nem becsülik meg annyira”. Erre nekem, mintha fényt gyújtottak volna az elmémben, bevillant: kerámia! Évek óta nem gondoltam a kerámiára.

Másnap jelentkeztem, harmadnap a tanfolyamon ültem, egy komoly keramikus mesterképzésen. A munkámat feladtam, és nyolc hónapig napi 5-6 órákat töltöttem a műhelyben, és csak alkottam egymás után a tárgyakat. Világosan, tisztán fogalmazódott meg bennem a felismerés: igen, ezt akarom csinálni.

Firenze környéke híres a kerámiáról, ezért úgy döntöttem, visszatérek, de a sok parányi fazekasműhelyben minden alkotó magának dolgozott, nem volt kapacitásuk arra, hogy külső munkaerőt vegyenek fel. Így hát megint a turizmusban helyezkedtem el recepciósként. De az élet számomra munka helyett szerelmet tartogatott, ugyanis ekkor ismertem meg Giuseppét, a leendő férjemet, aki Umbriából származik, és aki mellett újra átélhetem azt a szeretetet, amit régen a nagyapám mellett. A szeretetet, ami értékel, többnek lát, és szabaddá tesz, amire annyira vágytam, amit harminc éve kerestem. Már egy ideje távkapcsolatban éltem Giuseppével, amikor ő felajánlotta, költözzek hozzá Umbriába, ahol én ismét az agyagozás felé fordultam. Elmentünk egy-két kézműves vásárba, majd később nekem is lett saját standom, ahol elkezdtem árulni az apró, aranyozott, egyedi kerámiaékszereimet.

Naramia - Kép: Pusztai Ágnes

Mire végre azt csináltam, amire vágytam, és vele együtt megkaptam a szabadságot, az igaz szerelmet, állapotos lettem. Nem tudtam elképzelni, hogy én, aki folyton menekültem, megállok és anya leszek. Örülnöm kellett volna, mégis úgy éreztem, hogy épp amikor összeáll az életem, akkor hullik ismét szét.

Azt hittem, erős vagyok, annyi új helyzettel találkoztam már, de az anyaságban az egyik legrémisztőbb az volt számomra, hogy ez már megváltoztathatatlan.

Új otthonod, új munkahelyed lehet, válthatsz, ahányszor akarsz, de a gyereked már mindig itt lesz neked. Abortusz viszont szóba sem jöhetett.

Egy nyirkos, füstszürke napon, amikor a kétségbeesés szorítva ölelt körül, megpróbáltam befelé figyelni. Megengedtem magamnak, hogy eluralkodjon rajtam a szomorúság, de most először ítélkezés nélkül, mintegy kívülállóként, megfigyeltem magam. Mélyről feltört belőlem a zokogás, és egyetlen kérdés visszhangzott bennem: „Mitől félsz ennyire?”. Majd további kérdések fogalmazódtak meg bennem: „Mit siratok, kit siratok? Mit félek elveszíteni? A biztonságosnak vélt életemet, ami valójában egy mókuskerék? Azt hiszed, hogy ez az élet? Mindig minden számlát befizetsz, a ruhákat szépen összehajtva a szekrénybe teszed, gyűjtesz, hogy legyen félrerakott pénzed, és ennyi? Innentől kezdve így lesz 20, 30, 40 évig? Így tervezed? Azt akarod, hogy az életed csak rólad szóljon?”
Szemrehányást tettem saját magamnak: hol van az az Ági, aki fejest ugrott az ismeretlenbe, aki bátor volt, aki mert? Hol veszítettem el a kalandor lelkemet? Felszabadító volt lelátni a könnyek és a kétségbeesés mélyére, s ott megtalálni a rég elveszett énem. Azt a bátor, kalandvágyó nőt, aki addig ment előre, amíg boldogságot nem talált. Ezt az énemet kell újra előcsalogatnom, aki kíváncsian állt a kihívások elé, lehetetlent nem ismerve. Hiszen mi lehet nagyobb kaland egy kisbaba születésénél és felnevelésénél? 40 éves leszek, még nincs késő valami teljesen újba belevágni. Elindult bennem a változás, és egyre édesebbé vált a felismerés: anya leszek! Felértékelődött bennem az érzés: az ember anyaként pótolhatatlanná válik.

Kép

Kép: Giuseppe Crescio

Ami négy éve a világ végének tűnt, az egy hihetetlen, új, kreatív élet kezdetét jelentette. Újszülött gyerekkel a karomon folytattam a vásározást, de egyre nehezebben bírtam a monoton szériák alkotását.
2021 őszén egy darab agyagot forgattam a kezem között és azt kérdeztem magamtól: „És ha azt csinálhatnál, amit csak akarnál? Ha nem kell arra gondolnod, hogy »el kell adni, nem kérhetek érte sokat; ilyet csinálok, mert ezt veszik«, akkor mi születne a kezeid közt?” Az életembe berobbanó anyaság érzése azóta is inspirációként mozgatja a kezem, így születnek meg az elegáns, arannyal festett anya-lánya koncepciójú kerámiáim és illusztrációim. Végre megengedem magamnak, hogy önazonos dolgokat alkossak... És innentől kezdve nem engedek ebből soha többé!

Eldöntöttük, hogy a gyerekünknek olyan neve lesz, ami azt jelenti: „boldog”, hogy mint egy jókívánságot, egy életre magával vihesse. Így lett a lányunk neve Nara, ami kelta nyelven boldogot jelent, és így adtam a márkámnak a Naramia nevet.

Madách Imre szerint minden valaha a földön élt ember sárból és napsugárból, nagyszerűből és kisszerű, esendő lélekből van összegyúrva. Mint a kerámiáim, amelyeknél egy értéktelen anyag, az agyag találkozik az értékessel, az arannyal, miközben a törékenységük arra int: óvatosan bánjunk velük, akárcsak a szintén törékeny életünkkel. Sosem hittem, de megtaláltam magamat az anyaságban. Megtaláltam benne azt, ami elől, és ami felé menekültem… a feltétel nélküli szeretetben. Köszönöm neked, kislányom!

A történetet Pusztai Ágnes, a Naramia kerámia alkotójának emlékei alapján írta: Kosztin Emese.