Egy különös zseni, aki dolgozószobájában tartotta mumifikált kisfiát

Arányi eredetileg jogot hallgatott, csak az 1831-es kolerajárvány idején, betegeket ápolva határozta el, hogy átiratkozik az orvoskarra, amelyet Pesten, 1837-ben el is végzett. Ezután Padovában, majd – négy és fél évig – Bécsben képezte magát. Szakmai pályafutása szépen ívelt felfelé, ám a történelem bele-beleszólt. 1843 végén a pesti orvoskar első kórbonctan-professzorává nevezték ki. A szabadságharc alatt tábori főorvosként működött, ezért aztán 1850-ben hét hónapra föl is függesztették állásából, és csak 1851-től taníthatott ismét az egyetemen. 1858-tól az MTA levelező tagjává választották, 1875-ben pedig nemesi címet kapott a királytól.

Arányi a hazai tudományos kórbonctan, azaz patológia megteremtőjének tekinthető.

1864-ben ő adta ki az első magyar kórbonctani tankönyvet. Tanszékén gazdag, 3500 preparátumból, 60 festményből és egyéb különös készítményekből álló csodálatos gyűjteményt hozott létre – például egy, azóta elveszett, guttaperchából készült, működő szívmodell, illetve egy pumpálható, garattal összekapcsolt, hangokat adó tüdő is a gyűjteménye részét képezte.

Kiválóan rajzolt, és ő alapozta meg hazai művészeti anatómiaoktatást is. Arányi elsőként oktatott Magyarországon mentéstant és elsősegélytant is, amelyhez színezett ceruzarajzzal szemléltető táblákat készített, illetve egy rövid tankönyvet is írt 1867-ben. Hihetetlen aktivitását példázza, hogy a jogászoknak törvényszéki orvostant, papjelölteknek pedig medicina pastoralist is előadott.

Arányi igazi polihisztor volt! Szekéren vagy gyalog bejárta az országot, régészeti, művészettörténeti és néprajzi feljegyzéseket és rajzokat készített (naplói sajnos később elpusztultak). Az 1854-ben leégett vajdahunyadi vár helyreállítására gyűjtést szervezett, és kiadott egy 15 táblából és 79 ábrából álló gyönyörű, maga-rajzolta albumot is – amelyet később a városligeti Vajdahunyadvár megépítéséhez is fölhasználtak. A Vajdahunyadvár jelenlegi, városligeti épülete tehát nagyrészt neki köszönheti létét.

Preparátumai világhírűek voltak, egy ízben az angol királyi udvar is szerződtette őt szakértőnek. Rudnó és lelkésze című könyve (1844) pedig, amelyet egy Nyitra megyei kuruzslóról írt, a magyar népi gyógyászat egyedülálló emléke. Érdekes egyébként, hogy ez a sokoldalú zseni diszkalkuliában szenvedett, vagyis manapság semmi esélye nem lenne az orvosegyetemi felvételin.

Arányi Lajos azonban nem csak a hullák boncolásához, hanem balzsamozásához és mumifikálásához is remekül értett. Széchenyi Istvánt és Ferenc József császár lányának, Zsófia hercegnőnek a tetemét is ő balzsamozta be.

A mumifikálás iránti nagy érdeklődésével és szakértelmével magyarázható az a tette, amellyel már a maga korában megbotránkoztatta környezetét. Amikor ugyanis imádott kisfia, Zolika 1862-ben elhunyt, mumifikálta a holttestét, és a múmiácskát kis székre ültetve, felöltöztetve, fejére sapkát húzva, éveken át egyetemi dolgozószobájában tartotta – a látogatók mély megdöbbenésére. A balzsamozást egyébként úgy végezte, hogy a testet száz órán át arzénsavas oldatban áztatta, aztán a fejet még külön 12 órán át borszeszes oldatba merítette, a testet borító pólyákat 100 font lakkal itatta át, végül még egy zsák szagos füvet is felhasznált a kitöméshez. Az arcot kifestette, a szemhéjak alá pedig kagylóhéjat dugott.

Szegény Zolika egyébként a Természettudományi Múzeum nagy sikerű, 2015-ös „Múmiavilág” című kiállításán is szerepelt. Múmiáját egyébként már évtizedek óta a Magyar Nemzeti Múzeum Semmelweis Orvostörténeti Múzeumának raktárában őrzik.