„Mindannyian életünk forgatókönyvírói vagyunk” – beszélgetés Polus Enikő mentálhigiénés szakemberrel

Mi az, ami meghatározza a forgatókönyveinket? A vágyaink, a félelmeink, a felénk irányuló elvárások?

Az a jó, ha az elvárások csak befolyásolják, de nem határozzák meg. A vágyaink, félelmeink a legtermészetesebb életkísérő érzéseink, amelyek a testi, lelki, spirituális, szociális, kreatív és egyéb szükségleteink kielégítéséhez is köthetők. Érdemes leülni és leírni, hogy mik is ezek. Ha az alapvető szükségleteink nincsenek betöltve az életünkben, akkor könnyen befolyásolhatóvá és irányíthatóvá válhatunk, és a vágyainkat, forgatókönyveinket, tetteinket elkezdheti a gazdagági marketing irányítani: már a 20-as éveinkben szemránckrémet akarnak velünk használtatni, vagy azt sugallják, hogy ha még nem birtoklunk valamit, vagy ha még nem utaztuk be a világot, akkor az életünk egy semmi. Meg kell tanulni önmagunkhoz visszatalálni, ez olyan, mintha Istenhez, a spiritualitáshoz találnánk vissza. Amikor a jóléti társadalmak elkezdtek kiépülni, arra kondicionáltak minket, hogy akkor legyünk jól, ha mások elégítik ki a szükségleteinket. Pedig attól kellene jól lennünk, hogy az isteni lényeg itt van bennünk, ezáltal mindenünk megvan, amire szükségünk van vagy lesz az életben. Az önismeretben ezt kellene átkondicionálni, különben nincs valós változás. Én is néha elvétem, ha nem fókuszálok, de az a szakember vagyok, aki vállalja a saját tökéletlenségeit és tanulópontjait.

A forgatókönyvek újraírását bizonyos élethelyzetekhez érdemes igazítani?

Egyrészt fontos lenne a normatív krízisek időszakában alakítani, mert olyankor érzelmileg nyitottabbak vagyunk a változtatásra, ha szükséges. Persze, valójában nincs is olyan, hogy krízismentes életszakasz, mert mire jön a következő normatív krízis egy kis szünet után, az előző épphogy elmúlt – mondta egy klinikus pszichológus tanárom, akitől emberileg is sokat tanultam. A normatív krízisek idején van egyfajta szenzitivitása az agynak. Ez olyasmi, mint amikor azt mondjuk, hogy a gyerek első 6–8 évében optimálisan fogékony a beszédtanulásra, utána hiába kerül ki Maugli a dzsungelből egy beszélő környezetbe, már nem fog tudni megtanulni beszélni.

Normatív krízisek idején megnyílnak az „lélek ajtói”, ez érzékenyebbé, nyitottabbá és befelé fordulóbbá is tesz, ilyenkor szintugrás történhet az érzelmi érésben, a személyiség fejlődésében.

Érdemes újragondolni, mire vágyunk, és mi az, amit már nem szeretnénk, elengednénk.

Újra kell írni a forgatókönyveinket akkor is, amikor az élet kihúzza a lábunk alól a talajt, vagyis a traumatikus élethelyzetekben. A könyvemben sok történet segíti megérteni a forgatókönyvírás alapelemeit, de trauma esetén javasolt szakember segítségét is kérni ebben. Persze, nem minden trauma, amit annak gondolunk. A trauma egy normális reakció egy abnormális eseményre. Megrázza az embert, ezért jár lelki megrázkódtatással, ezért javasolt speciális forgatókönyv a vészhelyzetekre. A forgatókönyvírás képességét azonban mindenkinek fejlesztenie kell és lehet is, ehhez tudunk szakmai segítséget adni egyénre szabva.

Sokszor egy születésnap, egy ünnep vagy évkezdet késztet számvetésre és tervezésre. És talán az is, hogy hiányoznak az életünkből a régi rituálékhoz tartozó elcsendesedések?

A rituálék hiányoznak – és itt nem varázslásra gondolok, hanem arra például, hogy képes vagyok-e húsvétkor leülni és elgondolkodni azon, hogy valaki értem meghalt, ennyire szeret engem, és ez mit jelent számomra. Érdekes tapasztalat volt a szakmai online felületemen, hogy néhány ember dühös lett, hogy január 1-jén még szabadságon vagyok, és nem válaszolok Messengeren. De miért? Elveszett belőlünk a megállás képessége? Ez nem működik magától, nekünk kell a szokásainkkal szinten tartani bármelyik érzelmi képességünket. Nemcsak a kognitív agynak vannak képességei, hanem az érzelmi agynak is. Ha mondjuk, az önreflexív képességemet kifejlesztettem, de nem gyakorlom, nincs benne a mindennapokban, akkor egy idő után átvált érzelmi képtelenségre. Ilyenkor az ember ridegebb lesz, egyre rosszabb kapcsolódási képességgel rendelkezik, hamarabb elveszíti a türelmét, elkezd megfagyni a szív, a lélek. Szeretünk hangzatos előadásokat hallgatni, megfog minket, de három nap múlva, ha nem csináljuk, amit elméletben hallottunk, semmit nem ér, mert nem válik érzelmi képességgé. Inkább a memóriánkat, a figyelmünket szeretjük fejleszteni, tehát a bal agyféltekét. Amikor leülök a kliensekkel tervezni, nincs az emberekben olyan terv, hogy hogyan legyek türelmes, hogyan szeressek jobban, inkább olyasmik vannak, hogy mivel rendelkezzem, mi történjen meg az életemben.

Nagyon sokan vágyunk például utazni. Ez egy jó dolog, de kevesen vágynak arra, hogy ha már egy hetet eltöltenek valahol, megnézzék például az óvárost, vagy megnézzék, milyenek a luxus turistaparadicsomon kívüli helyek, például a szemetes tenger.

Nem tapasztalják meg, hogy nem evidens a jólét, az, hogy van fürdőszobánk meleg vízzel, így a hála és megelégedettség képessége is kezd elkopni. Ez komoly gond.

Szokatlan, hogy a könyvedben ismert és kevésbé ismert emberek a saját élettörténetüket mesélik el.

Állandóan távoli, ausztráliai meg amerikai sztorikat és példaképeket keresünk, miközben itt vannak környezetünkben a példák. Hallgassuk meg, hogy a szomszédom, vagy a barátnőm, vagy egy olimpikonunk mit élt át és mit tanult, amikor padlóra került! Ez nagyon nagy kollektív magyar kincs. Egyfajta svédasztalt terítettem, amit amúgy is az előadásaimban nagyon szeretek csinálni, de könyvben eddig még nem alkalmaztam.

Kép

Pólus Enikő egy Képmás-esten – Fotó: Jónás Jácint

A pszichológus szerzők általában lecsupaszítják, névtelenné teszik az eseteiket, és a történeteket alapanyagként kezelve kiveszik belőle azt, ami a gondolatmenetbe illik. Nálad viszont fordulatos, vallomásos kis életregényeket is olvasunk.

Szerettem volna megmutatni, hogy az életünk forgatókönyveihez és filmjeihez adottak a környezetünkben a mellékszereplők, rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e általuk azt, amit meg kéne hallanunk. Ahogy nekem is most hatalmas ajándék, hogy itt, ma, január 3-án beszélgethetek veled egy kávézóban. Mi itt együtt alkotunk valamit, mindenki egy puzzle-darabot tesz hozzá. Egy könyvről úgy gondolkodnak általában az írók, hogy „az enyém”. Én szakmai író vagyok, kiemelem mások gondolataiból azt, amit tanulásra érdemesnek tartok, de az mindig is jellemző volt rám, hogy szeretek sok mindenben elbújni.

Ahogy a forgatókönyvírók is elbújnak?

Na, tessék! Valójában csak megpróbálom letenni a társadalmi asztalra azt, amire lehetőséget, rálátást, tapasztalatot, tudást kaptam, bárminek nevezzük is. Először 28 évesen kaptam az első kiadótól felkérést, de akkor a gyerekeim otthon voltak, és elhárítottam azzal, hogy nem tartom magam írónak. Amikor jött a harmadik felkérés, már úgy voltam vele, lehet, hogy ez sorsszerű.

Erdélyben születtem, 12 éves koromig ott éltem, és ott ez a fajta szemlélet nagyon jellemző volt, hogy amim van, megosztom szeretettel másokkal.

Milyen érzés a segítő munka után megírni erről egy könyvet? A kliensedet ismered, de nem ismered az olvasódat, másrészt nem tudsz korrigálni. Mennyire nehéz elengedni a szöveget?

Mind a három könyvnél kicsit meghaltam. Bízom benne, hogy olyan ó-ember halt meg bennem, aki nem is kellett, hogy tovább jöjjön velem. Nehéz a szerepkörök között az időbeosztást jól megtervezni, szakmailag minden területen megfelelni, ugyanakkor figyelni arra, hogy az ember középkorúként már testileg-lelkileg nem bír ki mindent, sokkal több pihenő kell, jobban oda kell magamra figyelnem. Amikor ott ülsz sok órán keresztül írás közben, és tudod, hogy csak erre lehet koncentrálni, mert szorít a határidő, meg bele kell férnie a terjedelembe, ez egy kemény és áldozattal járó út. De ez a sorsfeladatom, és túl sokáig toltam magam előtt. Tudományos gondolatokat érthetővé tenni mindenki számára felelősség és nehéz feladat… Harcolok, sírok, csokoládét is eszem közben. Amikor elengedem, azt érzem, hogy egy csomó minden hiányzik, és talán máshogy kellett volna. Nagyon sokat segített a munkában a lányomnak vett kutya, egy bújós, odafigyelő, szép lelkű, terápiás, német spicc. Amikor körbefonja magát a lábaimnál, és úgy írhatok, a világ legnagyobb békéje van bennem. Ha meg ki kell menteni engem az írásból, akkor fölmászik az ölembe, ráteszi a fejét a számítógépre, és tudom, hogy akkor abba kell hagynom.

Pedig a könyvben írod, hogy a gyerekeid kirepülésekor megfogadtad: nem lesz több kutyád, mert utazni fogsz. Új forgatókönyv?

Abszolút. Ekkor tanultam meg, azt hiszem, hogy soha ne mondjuk azt, hogy soha. Sosem gondoltam volna, hogy például az lesz a vágyam, hogy egy anyakönyvvezetői tanfolyamot elvégezzek, mert szeretnék esküvői szertartásokat vezetni. A kutyám története egyébként másról is szól: arról, hogy elfogadjuk-e, befogadjuk-e, amit és akit kapunk ajándékba. Akkor pont pihenésre vágytam, kiskutya mellett nem lehet, szétrágott mindent, a szegőléceket leszedte, és amit lehetett, tönkretett. Amikor az ajándék nehézségekkel, fájdalmakkal érkezik, akkor az ember elgondolkodik, hogy mitől ajándék ez. Nem önsorsrontás inkább? Aztán az ajándék és én kapcsolódni kezdünk... Na, hát ez nála két és fél évbe telt.

Oké, elkészül a forgatókönyvem, ahogy a te kutya nélküli verziód is, aztán próbálom mások forgatókönyvéhez szinkronizálni. Észreveszem, ha már nem is az enyém, mert annyit alkalmazkodtam, annyit idomultam?

Ha például a forgatókönyved csak az anyaságról vagy apaságról szól, valójában folyamatosan egy szerepkörben éled az életed. Már szinte nem is emlékszel, hogy amúgy emberileg, nőként-férfiként ki vagy. Amíg gyámoltalan a gyermek, természetes, hogy bennünk van ez az erős szülői ösztönkésztetés. De ha felnőnek, és nem engeded el őket a fészekből, akkor senki nem az élete forgatókönyvét éli, láthatunk ilyen beragadt szerepkörű életeket. Miért is kapjuk a kiüresedettfészek-szindrómát? Talán azért, hogy a köldökzsinór elvágódjon, és képesek legyünk a saját életünk főszerepébe visszatérni, a saját életünk forgatókönyvét megélni.

Nem önző az az apuka vagy anyuka, aki azt mondja, hogy karácsonykor innentől kezdve pár évig utazni fog, mert akkor van erre lehetőség, a családdal majd találkozunk előtte vagy utána.

Persze az élet meg az egészségügy fölülírhat mindent, és tudni kell forgatókönyvet váltani. Miközben én is hajlamos vagyok a mai napig arra, hogy ha a lányom vagy fiam fölhív, hogy nincs neki ez vagy az otthon, beülök az autóba, és viszem – látod, fejlődésben vagyok én is. De szerintem nagyon fontos, hogy képes legyek leülni, álmodni, új dolgokat elkezdeni. Bevallom, engem például nagyon megviselt a kiüresedett fészek, de túl vagyok rajta.

Mindig mosolyogsz. Belül is?

Az életben rengeteg szépség van, számomra sok minden ad boldogságot, amit esetleg más nem értékel. A sok nehéz élethelyzet áthangolja az érzelmi húrokat is, minden veszteségnek van pozitív hozadéka. Néha én is fölteszem a Jóistennek a kérdést: nem lehetne szünet egy pár évig a fájdalomban és a veszteségekben? Sokat kaptam, és sokat el is vettek, de abból, amit elvettek, tudtam tanulni, tapasztalatokat szerezni. Volt most december végén egy kéthetes mélyre merülésem édesapám miatt, ahol megengedtem magamnak a sírást, nem ettem rendesen, kicsit el is tűntem. A veszteségek megélése fontos feladat a segítőnek is. Erre nekem külön forgatókönyvem van, 2022-ben pedig rengeteget pihentem csendben.

Néha a saját nehézségeinket nincs bátorságunk megfogalmazni, mert mi ahhoz képest az én problémám, hogy mellettünk háború zajlik, sokaknak súlyos egészségügyi, megélhetési gondjaik vannak...

Fontos, hogy ne bagatellizáld a saját gondjaidat, mert számodra az a legfontosabb probléma. És ha te nem vagy jól, ha a te kutad kiapad, én sem tudok a tiédből meríteni. Pedig talán nagy szükségem lenne rá. A mostani könyvem arra bátorít, hogy üljünk le mindannyian, és nézzük meg a régi forgatókönyvünket, mit kell rajta tatarozni. A mögöttünk hagyott nehézségek megkívánják, hogy új részeket írjunk, vagy egy új életforgatókönyv készüljön végre, amely rólunk mint főszereplőről szól. Ugye, milyen érdekes, hogy az anyagi nehézségek, az infláció spórolásra, szinte a teljes életünk újragondolására késztet, de a lelki dolgainkkal forgatókönyvszinten nem foglalkozunk?