Akire szinte csodaként tekintenek az idősotthon lakói – „Úgy foglalkozunk velük, ahogyan magunk is elvárnánk”

Egyszerűen jó Mező Zsuzsi közelében lenni. Érezhetően őszinte szeretettel, figyelemmel fordul a másik ember felé, nehéz elképzelni, hogy bármikor is ideges, mérges, rosszindulatú lenne. Pedig nyilván neki is vannak nehéz napjai, ám valahogy azokat is pozitív, életigenlő hozzáállással vészeli át, amely óhatatlanul is átragad másokra. Zsuzsi mindig mosolyogva fogad, ha megérkezem az idősotthonba, jön, ha szükség van rá, az idősekkel pedig nagyon emberségesen bánik: kedvesen szól hozzájuk, igyekszik megértő, türelmes lenni. Sokat jelent ez egy ilyen intézményben, amely tulajdonképpen az ember második otthona, vagy otthona az otthon helyett.

Ne legyen nyűg, hanem szolgálat!

Zsuzsinak ez volt a célja: szerette volna otthonossá, a lakók és a dolgozók számára is olyan hellyé alakítani a székesfehérvári Kossuth Zsuzsanna Szociális Intézmény Feketehegy-Szárazréti Idősek Otthonát, hogy jó legyen ott tartózkodni, az idősek ápolása pedig ne nyűg, hanem valóban szolgálat legyen. Ezért vannak a folyosón az évszakokhoz illő díszítések, ezért rendeznek időről időre bensőséges hangulatú vagy éppen nagyobb szabású ünnepségeket a jeles alkalmakkor, például karácsony, farsang, húsvét, anyák napja táján, ezért hívnak meg hetente más-más vendéget, együttműködő partnert, hogy legyen felolvasás vagy esetleg más, akár zenés műsor, és bizony még jóga is van kéthetente. Ahhoz, hogy mindez jól működjön, természetesen szükség van a vezetőség támogatására és egy jó csapatra, olyan kollégákra, akik Zsuzsihoz hasonlóan szívvel-lélekkel tesznek az idősekért, és ez a hozzáállásukon is meglátszik. Az intézmény többi egységében is nagyon odafigyelnek arra, hogyan foglalkoznak a lakókkal, ám Mező Zsuzsi örökös mosolya valahogy újra és újra magára vonja a kívülálló figyelmét. Szerettem volna megtudni, honnan ez a hozzáállás, az erős belső kisugárzás.

„Nem mérgeztek bennünket konfliktusokkal”

„Egészen egyszerűen velem született a szociális érzékenység. Egy Szolnok megyei kis faluban, Tiszasason születtem, és a szüleim, a nagyszüleim végtelenül jólelkű emberek voltak.

Egyszerű, kétkezi munkások, de megvolt a józan paraszti eszük, és mérhetetlen szeretet, jóság áradt belőlük. Valahogy öröklődött ez, és mi a három testvéremmel gyerekként is gondoskodtunk a nagyszülőkről, vittük a nekik készített ebédet, vacsorát.

Nagyon meleg családi fészekben nőhettünk fel, egyszerű körülmények között. Arra szocializálódtunk, hogy segítsük az embereket, különösen az időseket. Nem mérgeztek bennünket konfliktusokkal, hiszen ez a »mindenki ismer mindenkit« helyzet nagyon nehéz lett volna, ha rosszak a kapcsolatok. Később a pályaválasztásban is egyértelmű volt, hogy az elesett, rászoruló emberekkel szeretnék foglalkozni. Gondolkodtam az óvónői pályán is, de végül a szociális szféra mellett döntöttem. Igaz, kereskedelmi végzettséget szereztem, ám utána átképeztem magam szociális ápoló-gondozóvá, hogy értsem a munka egészségügyi részét is, majd szociális asszisztensi végzettséget szereztem” – meséli Zsuzsi, aki egészen 40 éves koráig falun, az Alföldön élt. Ott alapított családot, ott kezdett el 20 évesen egy szintén nem könnyű környezetben, felnőtt fogyatékosokkal foglalkozó intézményben dolgozni. Vonzotta a hely, igaz, akkor még ügyintéző volt, és két évtizeden át inkább az adminisztrációval foglalkozott, de már akkor is türelemmel, odafigyeléssel fordult az elesettek, a fogyatékossággal élők felé.

Otthonra találás közel Budapesthez és a Balatonhoz

2007-ben megváltozott a családi élete, férjével békésen elváltak, a munkahelyét és az Alföldet is otthagyta. Úgy érezte, máshol kell új életet kezdenie, és anyagilag is meg kellett erősödnie. Tirolba ment dolgozni, ahol szobaasszony volt egy síparadicsomban. Hét év után úgy érezte, szeretne hazatérni, és ismét a szociális szférában dolgozni, ezért eldöntötte, hogy vesz magának egy kis házat. Az Alföldre nem akart visszatérni, inkább olyan helyet keresett, amely közel van mind Budapesthez, mind a Balatonhoz. Velencére esett a választása, onnan jár be azóta is Székesfehérvárra dolgozni, egyébként pedig a kis kertes háznak köszönhetően természetközeli életet él.

Kép

Mező Zsuzsi a székesfehérvári idősotthon lakóinak fotóján

A Farkasvermi úti otthonban közel négy éve dolgozik, és azt mondja: már ez idő alatt annyi mindent kapott az emberektől – kollégáktól, lakóktól, családtagoktól –, hogy alig tudja feldolgozni.

Úgy érzi, szinte csodaként élik meg az emberek a jelenlétét, először nem is igazán hiszik el, hogy józanul, minden stimuláló szertől mentesen lehet úgy dolgozni, létezni, mint ő.

„Úgy foglalkozunk velük, ahogyan magunk is elvárnánk, ha mi lennénk a helyükben”

„Még talán az is eszükbe jutott, hogy »szívok valamit«, pedig nem. Egyszerűen ilyen vagyok, szeretek mosolyogni, és ez nem csupán arra az időre szól, amíg itt vagyok. Hozott tulajdonság ez, mint említettem. Szeretek adni valami jót a környezetemben élőknek akár csak a jelenlétemmel, egy kedves szóval. Nem érzem megterhelőnek a munkámat, inkább azt érzem, hogy tennem kell másokért. Annyira szeretem, hogy örömöt tudunk okozni az időseknek a foglalkozásokkal, azzal, ha vendégeket hívok, és kis műsort szervezek nekik! A körülményeket azért meg kellett teremteni, mert amikor idejöttem, nem volt annyira családias a légkör, mint most. Én azonban hiszem, hogy úgy lehet igazán jól működtetni egy idősotthont, úgy tudunk jó szociális munkát végezni, ha második otthonunknak érezzük a környezetet. Mentálhigiénés vezetőként meghatároztam, milyen bánásmódban részesítsük a lakókat: úgy foglalkozzunk velük, ahogyan magunk is elvárnánk, ha mi lennénk a helyükben. Nagyon sokat dolgozunk a kollégákkal, és szerintem rengeteg pozitív változás van.
Muszáj így hozzáállni, mert sajnos a társadalom nem becsüli meg eléggé ezt a munkakört. És itt nem csupán a pénzről van szó. Természetesen én is abból élek, de sokkal fontosabb számomra, hogy itt és így tehetek az idősekért. Pedig elmehetnék máshová is dolgozni, ismerem a képességeimet, az értékeimet, de nem vagyok az a kicsapongó típus.

Ráadásul az a lelki kapcsolat is fontos, amelyet egy-egy gondozottal kialakítok. Ezt nem lehet csak úgy megszakítani, nem lehet csak úgy elengedni a másik kezét, nagy a felelősség.

És nagyon fontos számomra az is, hogy alázattal végezzem a munkámat.”

Zsuzsi szeptemberben úgy döntött: továbbképzi magát, és jelenleg főiskolára jár szociális munkás szakra. Munka mellett Veszprémbe utazik iskolába, tanul, készül a vizsgákra – ám mindezt élvezi, és érzi, hogy a tanulás szellemileg is karbantartja. Fontos a fejlődés, mert azt már elhatározta, hogy még a nyugdíj után is szeretne a szociális területen másokért tevékenykedni. Ennek érdekében fizikálisan is karbantartja magát: sokat biciklizik, szeret a természetben lenni, és lelkileg is újra és újra megerősíti magát. Ehhez hozzájárult unokájának születése, akit ugyan nem lát túl sokat, mert a gyermekei Angliában élnek, ám online is jó és gyakori a kapcsolat.