„Ez egy jó korszaka a zenélésnek, generációk követik az utunkat” – Paksi Endre, az Ossian énekese

A Békesség Sugárút cím és a lemez dalai egyfajta megnyugvást, letisztulást, a hétköznapi csatákon való felülemelkedést sugallnak. Neked mi kellett ahhoz, hogy eljuss ide?

Nálam ez egy hosszú folyamat jelenlegi állomása. Van egy mondás, miszerint aki ugyanolyan 60 évesen, mint volt 30 esztendősen, az elvesztegetett az életéből 30 évet. Ez elég kisarkított megállapítás, de alapjában egyetértek vele. Döbbenten látom, hogy sokan, akikkel évekig, évtizedekig nem találkoztam, ugyanolyanok maradtak, főleg a hibák terén. Az Élet logikája lepereg róluk, semmit nem látnak be, mindig dacosan másra mutogatnak, mást hibáztatnak.

Van a pszichológiában egy úgynevezett „bűnbakelmélet”, eszerint mindig találunk valakit, aki felelős a sikertelenségünkért, amiért rá kell haragudni, és ez nagyon kényelmes álmegoldás. Nehéz szembesülnünk önmagunkkal, hiszen mindenkiben van egy egészséges énközpontúság, de egy ponton túl érdemes letenni az Egót, figyelni a rossz tulajdonságainkra, változtatni, javítani. Próbálni megbékélni, és itt nem a világra gondolok, mert az őrültebb, mint valaha. Önmagunkkal, másokkal, kizárva az ártó dolgokat, már amennyire lehetséges. Levonni a következtetéseket, nem elkövetni újra és újra ugyanazokat a tévedéseket.

Kialakítani egy kis Szigetet a hasonlóan érző, gondolkodó emberekkel, és ott jól érezni magunkat.

Mennyire ösztönösen vagy tervezetten alkotsz? A dalszövegek bármilyen élethelyzetben megszülethetnek benned, vagy van olyan, hogy konkrétan leülsz írni?

Soha nem ülök le úgy, hogy „na, gyerünk, most meg kell írnom az új lemez szövegeit”, ebből semmi jó nem származna. Ennek spontán kell jönnie. Ezért van, hogy amikor megkérdezik, valamelyik szövegem hogyan született, nem nagyon tudok mit felelni. Ezek csak úgy jönnek, és én borzasztóan hálás vagyok ezért. Ha elkészül egy-egy album, általában teljesen kiírom magam, és gyakran hónapokig semmi nem jut eszembe. Ilyenkor mindig van bennem egy félelem, hogy ennyi volt, de aztán szerencsére újra elkap a lendület.

Tudatosság mindössze annyi van bennem, hogy az összes apró ötlettöredéket feljegyzem, néha csak egy-egy szófordulatot vagy kulcsmondatot. Szoktam afféle szabadverseket is írni az ötletekből, ebben az állapotban nincsenek kötöttségek, szótagszám meg hasonlók. A lényeg az alapötlet. Aztán, ha már zenei kíséret is párosul hozzá, véglegesre alakítom. Fontos, hogy a szövegi elképzelés nem írhatja felül a zenei szabályokat, hiába van egy jól hangzó szójáték, ha döcögősen lehetne az adott dallamra tenni, addig kísérletezem, amíg le tudom cserélni valami hasonló ötletre.

A szövegvilágod meghatározza, hogy kiket fog meg a zenétek. Egyenesen fogalmazol, de van egy líraiságod is. Milyen ember vagy inkább: kemény, érzelmes, romantikus?

Mindig is érzékeny ember voltam, a külvilág miatt viszont gyakran kénytelen vagyok a sarkamra állni. Ez egy fura kettősség, de sajnos szükséges. Nem véletlenül van a Vigyázz a szívemre című dalban az a sor, hogy „egyedül Te láttad meg, mennyire sebezhető, a Világnak büszkén eljátszott, színpadra szánt Erő”.

Próbálok mindenkinek annyit adni, amennyit tőle kapok.

Mi volt az első konkrét élményed, ami a (rock)zenéhez vonzott, és mikor fogalmazódott meg benned, hogy ezzel is szeretnél foglalkozni?

Apám vett a nyolcadik születésnapomra két bakelitet: az Omega Tízezer lépését meg az Illés zenekar Illések és pofonok című albumát, ezek nagyon megtetszettek, rengeteget hallgattam őket. Aztán később, amikor elkezdtem koncertre járni, megfogott a magyar rockzene, de párhuzamosan betaláltak nálam a nagy külföldi nevek is: Deep Purple, Uriah Heep, Black Sabbath, Slade, Sweet, Mud, Suzi Quatro. Aztán jött az Electric Light Orchestra, a Pink Floyd, a Genesis, a Queen, a Beatles, és még órákig sorolhatnám. Az első nagy hatású rockdal számomra a T. Rex-től a Children of the Revolution volt, a mai napig Marc Bolan-fan vagyok, gyűjtöm a ritkaságokat tőle.

Paksi Endre, a gyűjtő
„Egykor nagy bakelitgyűjtő voltam, aztán a »modernizálás« elvitt a CD-k irányába, amikből komoly gyűjteményem alakult ki. De pár éve kedvet kaptam megint megvenni bakeliten is a régi nagy kedvenceimet, a meghatározó zenéimet. Van egy utánozhatatlan hangulata a bakelithangzásnak és a hallgatásának is. Ez egy szertartás, rituálé, ahogy a tű a barázdákhoz ér, és a CD-hez képest töményebb, összefogottabb hangképe is van így a muzsikának.”

Hogyan indultál neki a zenélésnek, és miért lettél egy ponton hangszeresből énekes, frontember?

Először dobos szerettem volna lenni, de végül a basszusgitárnál kötöttem ki. Az első hangszerem egy NDK-gyártmányú Muzima volt 3500 forintért, ennyire telt csóró zuglói gyerekként… (nevet) Tanultam zeneelméletet, de a gyakorlati rész mindig jobban érdekelt. A magnómon félsebességre lassítva igyekeztem leszedni és megtanulni a nehezebb témákat. Basszusgitáron az igazán technikás dolgok a progresszív és a jazz-rock, valamint a funky műfajában vannak, akkoriban sokat hallgattam ilyen zenéket is: Manfred Mann’s Earth Band, Level 42, Pastorius, Weather Report és hasonlók. Énekelgettem is otthon, próbálgattam különböző dalokat, stílusokat, aztán elkezdtem számokat írni, zenéket és szövegeket egyaránt, emiatt cseréltem le később a hangszeremet mikrofonra. Mindig nagyon személyes dalokat írtam, és ezeket szerettem volna egyes szám első személyben előadni.

Kép

Fotó: Radó Norbert

Vannak példaképeid? Mennyire mész a saját fejed után – volt előtted az elején egy határozott kép, hogy hová szeretnél eljutni, s végül azt kaptad, amire vágytál?

Rengeteg példaképem van, az imént csak a töredéküket említettem.

Nálam a Zene gyógyír, teljesen össze tud rendezni bármilyen nehéz helyzetben.

Próbáltam mindig a saját fejem után menni, ami nem egyszerű. Nem vagyok simulékony, ami rengeteg konfliktust eredményezett, de úgy gondolom, az idő és a tények engem igazolnak. Nagyon sajnálom, hogy vannak, akik ezt nem hajlandók belátni, fordított helyzetben én habozás nélkül megtenném. Úgy gondolom, ettől senki nem lenne kevesebb, sőt.

A dolgok formálódtak körülöttem, s én figyelembe vettem az adott helyzet lehetőségeit, de mindig is azt a nyitott zeneiséget szerettem volna megvalósítani, ami mostanra megadatott. Nagyon hálás vagyok a Sorsnak, boldog vagyok, hogy megvalósulhattak az álmaim.

Az Amit sosem mondtam még című dal videoklipje a Békesség Sugárút lemezről:

A 2017-es Az Igazi Szabadság című lemeztől fogva valóban még sokszínűbb a zenei és szövegvilágotok. A zenei irányt mennyire te határozod meg az Ossianban?

Én írom a dalszövegeket és a zenei alapok jelentős részét, de utóbbiban hatalmas segítséget kapok Rubcsics Ricsi barátomtól, aki a zenekar gitárosa immár 25 esztendeje. Nagyszerű gitáros, és barátként remekül tudunk együtt alkotni. Az Igazi Szabadság mérföldkő számomra, utólag hallgatva is nagyon szeretem, de természetesen előtte és utána is olyan albumok készültek, amelyek az adott időben jellemeztek minket. E lemez kapcsán ismertük meg a kiváló billentyűst, Ádám Attilát is, ekkor dolgoztunk vele először. Azóta sok Ossian-dalban hallható a játéka, és a 2022-es turnéhoz vendégmuzsikusként is csatlakozott nagy örömünkre.

Figyeled, milyen típusú zenehallgatók gyűlnek körétek? Az ő palettájuk is bővülhetett az utóbbi években. Mennyire fontos, hogy kikhez szóltok, s milyen visszajelzések jönnek?

Nem tudok és nem is akarok más fejével gondolkodni, azon agyalni, hogy mi manapság az eladható. Van, akiknek ez működik, de én csak ösztönösen csinálom a dolgom. A visszajelzések természetesen fontosak, a pozitívak hihetetlenül jólesnek és inspirálnak. Egészen elképesztő néha az a szeretet, ami az Ossian felé árad. Amikor emberek a testükre tetoválják a zenekar nevét vagy sorokat a szövegeimből, az bizony életre szóló elkötelezettség, és borzasztóan meg tud hatni.

Vagy amikor esküvői vagy iskolai idézetekként használják fel ezeket, sőt, ami még szívszorítóbb, amikor végső búcsúknál szólnak Ossian-dalok!

Már ezért érdemes volt minden megtett lépés! Egyébként a kultúráltan megfogalmazott negatív kritikákkal sincs semmi baj, ezekre annyit tudok válaszolni, hogy a Zene szubjektív dolog, elfogadom, ha valakinek nem tetszik az adott produkció.

Kép

Fotó: Radó Norbert

A daloknak van egy jól körülhatárolható értékrendjük. Te milyen értékekből nem engedsz, és hibázol-e néha, szoktál megbánni dolgokat?

A dalokban minden benne van, én minden sorukat pont úgy gondolom a való életben is. A hibáimat, amiket elkövettem, abszolút vállalom, erről szól például a Forgószínpad vagy a Teljesség című dalom is.

A Békesség Sugárút egyik számában arról énekelsz, hogy mások esetleg régimódi, retró figurának tarthatnak. Miért? Hogyan állsz az új, digitális világhoz?

Amit idéztél a Tiszta lap című dalból, az egészen pontosan úgy szól, hogy „legyints rám, hogy ez micsoda régimódi retro-figura, de meglehet, még meglephet, az Élet tanít még új trükköket”… Szóval ez inkább egy kis irónia, fricska a nagyon trendiknek… (nevet) És mivel a zenekar netes felületeit is én kezelem, mondhatom, hogy a digitális dolgokat hasznosnak tartom, ha a helyükön kezeljük őket. Információszerzésre, kapcsolattartásra kiválóak, ha az ember nem tolja túl a dolgot.

Alkotó szabadidő: misztikus thrillerek, történelmi makettek
„Misztikus thrillerből összesen hetet írtam a kilencvenes években, meg is jelentek (Paul Trent írói álnéven – a szerk.). Remek kikapcsolódás volt, igazi szellemi kihívás, rengeteget kellett utánaolvasni, borzasztóan élveztem. A makettezés pedig egy kihagyott és megvalósított gyerekkori álom volt, 2010-ben vágtam bele, és egy újabb pipa lett a bakancslistámon…”

Közel négy évtized rálátásod van: mennyire küzdelmes a rockzenészpálya, milyen tulajdonságok kellenek a túléléshez? Úgy is kérdezhetném, mikor volt könnyebb rockzenésznek lenni, régen vagy most?

Rettenetesen nehéz pálya ez, főleg az emberi rész kezelhető nagyon nehezen. Alapvetően kell hozzá végtelen kitartás, és bizonyos dolgokat útközben kell megtanulni.

Vannak, akiknek régen is könnyebb dolguk volt, és vannak, akiknek most is nehezebb.

Az első csoportban sorakoznak a „bármit csinálhatok, mindenért vállon veregetnek” típusok, az örökké zöld lámpát és piros szőnyeget kapók, a másodikban azok, akiknek mindenért meg kell küzdeniük, és még akkor is van szájhúzogatás, agyonhallgatás az első csoport részéről. Ez a totális kettős mérce, ami máshol is, de a zenészvilágban maximálisan jelen van.

Téged mi segít át a nehézségeken?

Az, hogy a lemezeladásokat, a koncert-nézőszámokat nem lehet megbundázni, és szerencsére az interneten is sok emberhez el tud jutni a zenénk. A Mahasz hivatalos eladási listáin az éves összesítésekben hosszú évek óta az első vonalban vagyunk, és ez az összes stílusban megjelent albumokat jelenti ebben az országban, amire nagyon büszke vagyok, ahogyan a dupla platinalemezeinkre is. Én úgy gondolom, hogy ez egy jó korszaka  a zenélésnek, komplett generációk követik az utunkat. Jó értelemben véve „családi zenekar” vagyunk, hiszen az egészen fiataloktól kezdve a régi rajongókig minden korosztály jelen van a koncertjeinken.

A harmónia része: életmódváltás
„Néhány éve egyszerűen már nem éreztem jól magam, tudtam, hogy változtatnom kell, és megismertem egy csodálatos embert, Veress Krisztinát, akinek valami elképesztően zseniális étrendje van, ami csodát tett. Sok mindenről le kellett mondani, amiről régen azt hittem, pótolhatalan, de cserébe olyan új életminőséget kaptam, amely miatt feltétlenül megérte!”