Jelel a babám! – Kézjelekkel „beszélő” babák, akik szóban még nem tudnak kommunikálni

Hogyan kezdtél el közgazdászként a babajelnyelvvel foglalkozni?

A saját gyermekemmel szerettem volna kommunikálni, aki akkor még pici baba volt. 2012-ben az első gyermekem már kétéves elmúlt, amikor az egyetemi szaktársam megkeresett, és elmesélte, hogy a másfél-kétéves gyermekével jelelnek, és hogy ez milyen jó móka, mennyire megkönnyíti a hétköznapokat. Engem is érdekelni kezdett a dolog. A második gyermekemmel, Izabellával hat hónapos korában kezdtünk jelek útján tereferélni. 

A magyar jelnyelvet használtad, amit siket emberek számára alakítottak ki?

Nem egészen.

Amerikában az 1980-as évek elején jöttek rá, hogy a kisgyermekekkel mennyire kiterjedten lehet így kommunikálni, hogy milyen komoly eszköz áll a rendelkezésükre abban, hogy kifejezzék magukat, mielőtt elkezdenek beszélni.

Minden országnak van kidolgozott jelnyelve, de a gyerekek kézügyességének szintje még nem elég ehhez, szükség van a jelek egyszerűsítésére. Én a magyar adaptációt készítettem el, és a gyerekek kézügyességére leegyszerűsített jelkészletet dolgoztam ki. Ez csak egy szelete a munkásságomnak. A kézjeles kommunikáció mára már korosztályfüggetlen módszerré vált, azért hoztam létre, mert az évek alatt rájöttem, hogy a jelelést nem csak a babáknál lehet haszonnal alkalmazni. 

A gesztusaink ősiek, megkerülhetetlenek. Ha egyedül vagyunk, akkor is gesztikulálunk, ha például telefonon beszélünk.

Az emberi fejlődés során a szóbeliséget jóval megelőzte a mozdulatokkal való kommunikáció. Ez ősibb, zsigeribb igény, mint a beszéd. A nonverbális jeleket többnyire nem tudatosan hozzuk létre, és nem tudatosan dekódoljuk őket. Egy átlagos kommunikációs szituációban a nem szóbeli–szóbeli közlés aránya 65-35 százalék. Egy érzelmileg telített szituációban ez az arány még inkább eltolódik a nonverbális irányába. Ha érzelmileg érintve vagyunk, rögtön gesztusokhoz nyúlunk, ezen a módon közlékenyebbé is válunk. Egyszer, amikor Izabella kislányom bántotta Rebeka nővérét, nem volt hajlandó bocsánatot kérni tőle, de amikor kértem, hogy ezt jelelve tegye, pár másodperc múlva már mutatta is a bocsánatkérés jelét.

Kíváncsi voltál, milyen titkai vannak Izabellának?

Izgalmasnak találtam, hogy miképpen jöhet létre ez a párbeszéd, hogy tényleg működőképes lehet-e. Alig vártam, hogy az első jelet megformálja. Rájöttem, hogy a gyerekek akkor is motiváltak a kommunikációra, amikor még nem tudnak beszélni, és szinte szívják magukba a jeleket. Sokan a baba sírásának jellegéből is tudják, hogy milyen kérést közvetít, de a babajelnyelv ehhez a megértéshez még hozzájárul. Volt olyan tanítványom, aki azért szerette volna megtanulni a kézjeleket, mert a fia nem tudta elmondani, hogy a füle fáj, és a késői ellátás miatt átszakadt a dobhártyája.

A baba tudja jelezni kezeivel a fájdalmat, és azt is, hogy hol fáj. Ha a fia tudta volna jelezni a fülfájást, talán elkerülhető lett volna a nagyobb baj.

Ha a szülő és gyermeke jeleket használ egymás között, az nagyfokú figyelmet igényel. Ilyenkor a gyermek minden rezdülését figyeli a szülő, hogy nem jeleket küld-e a baba, ezért szorosabb lesz a kapcsolat. A gyerekre fordított figyelem mindig megtérül, ők csak szívják magukba a figyelmet, és tudásba, motiváltságba, örömbe forgatják.

Olyan anyukáknak, akik kissé jobban tartanak attól, hogy a megszületendő babával teljes lesz-e az összhang, a kézjelek használata segítség lehet-e ahhoz, hogy a gyermek igényeit jobban felismerjék?

Már az is jó visszajelzés lehet, ha a baba megerősíti az anya feltételezését arról, hogy milyen igénye van: éhes-e vagy szomjas, mit kér a polcról... Az anya önértékelése is erősödik, ha látja, hogy jól észleli a baba igényét.

Megalkottál egy kézjeles kommunikációs rendszert, amit eredetileg babáknak hoztál létre, később viszont megkésett beszédfejlődésű gyerekek, stroke-on átesett betegek, nem beszélő autista, mutista gyerekek számára is eszköz lett. Ők hogyan kerültek képbe?

Megkésett beszédfejlődéssel először egy szülőpár keresett meg. Számukra nagy megkönnyebbülés volt, hogy találtak egy csatornát, amelyen át megértethették magukat a gyerekkel. Fontos tudni, hogy 65 százalékos területet hagyunk kommunikáció hiányában parlagon az agyunkban, ahová pedig ültethetnénk, és azt művelhetnénk, virágoztathatnánk. Ezt a potenciált kár nem kihasználni, és a nemzetközi szakirodalomban egységes a nézet, hogy ezzel ártani nem lehet. A megkésett beszédfejlődésű gyerekek már eleve szoktak jeleket használni, ezekre lehet építeni, és így nem megy át az életük folyamatos frusztrációba, amikor az óvodás gyermek körül már mindenki beszél, ő pedig egyedül és meg nem értetten ücsörög a sarokban.

Ha megtanítjuk jelelni, mi lesz a motivációja arra, hogy beszéljen? Nem dolgozunk így ellene?

Ha meglátunk egy gyermeket, aki elkezdett mászni, nem az jut eszünkbe, hogy „Uramisten, most, hogy már tud helyet változtatni, nem akar majd járni tanulni…”?

A gyerekek utánoznak, és amíg hangzó beszéd veszi körül őket, érdeklődni fognak a szavak iránt, és támogató közegben tovább fognak fejlődni.

Milyen frusztrációt okoz gyerekben, felnőttben – akármilyen állapottal küzd is az illető –, ha nem tudja magát megértetni?

Az autizmus például rengeteg arcot ölthet, és én abban hiszek, hogy egyéni módon kell viszonyulnunk hozzájuk. Ha például az autista személyt rendkívüli mértékben zavarják a zajok, akkor a folyamatos beszéddel nem érhetünk célt nála. Ha meghallgatja az információt, csak nem válaszol, akkor más a helyzet, akkor erre építeni lehet. Ha valaki nem tudja kifejezni magát, ráadásul menekül a zajok elől, akkor ez óriási frusztráció, sokszor ezért is válnak erőszakossá a meg nem értettséggel küzdők. Egy ovis csoport számukra maga a káosz. Kanadában bevett szokás, hogy autizmus esetén a jelelés egy terápiás eszköz, mert ez lehet a csendes kommunikálás. Egyszerűen fogalmazva, ha a gyerek nem beszél, csak a jelek maradnak.

Kép

Fotó: Puskás Krisztina Katalin

Az emberek közötti konfliktusok oka is főképp az, hogy nem értik meg egymást…

A jelek tulajdonképpen a kölcsönös megértés kincsei. Olyan leegyszerűsített információcsomagok, amiket mindenki ugyanúgy ért. A beszédben sok olyan fogalom van, amiket nem egyformán értelmezünk, a jelek viszont egyértelműek. A jel azt fejezi ki, ami. A jelek nagy része ikonikus, tehát ahogy megmutatom, azonnal lehet tudni, hogy mi az: közös evolúciós tudásra alapoznak. A babáknak is van saját testbeszédük. Kézzel-lábbal kommunikálnak, bólogatnak, szipognak, cuppognak, a szájukat nyalogatják, négykézláb cicát jelenítenek meg. A jelek egy része magától értetődik. Ez a bizonyosság segít létrehozni a közös hullámhosszt, ami megnyugtató és egyben gyönyörű együttműködés is.

A stroke-on átesett betegeket is sokszor ingerlékennyé teszi, hogy bár a fejükben megvan a teljes mondat, nem tudják azt kifejezni.

Ez bődületesen nehéz lehet, hiszen ők elvesztették a már meglévő képességüket.

A jelelés lehet az eszköz arra, hogy a beszélés újratanulásáig a beteg kifejezhesse magát, bár a stroke esetében sérülhet a kéz finommozgása is, és a jelelés sem mindig megoldható. A test egyik oldala azért általában működik.

Mi történik jeleléskor az agyban?

Az emberi agyban a száj és a kezek rendelkeznek a legnagyobb számú mozgásszabályozó agykérgi idegsejttel. Az én módszerem nemcsak a kezeket mozgatja meg, hanem a szemet és a szájat is, a jelet pedig a szó kimondása kíséri. Azok az idegsejtek, amelyek egyszerre sülnek ki, kapcsolódnak egymással, tehát a technika által elég nagy agyi területet mozgatunk meg. Azt gondolom, ezek nemcsak összeadódnak, hanem hatványozódnak. A jelelés a képzeletet is mozgósítja, hiszen egy nem jelenlévő dolgot kell elképzelni, az érzelmek közvetítésében pedig sokkal erősebb, mint a szavak. A verbalitás lehet érzelemmentes, de a nonverbális kommunikáció sosem. A beszéddel megteheted, hogy egyik füleden be, a másikon ki, de a jelekkel szemben nem alakul ki hozzászokás. Jelek esetén belénk kódolt az, hogy ha mozgás van a térben, arra odafigyelünk. Ha nem tettük volna évezredeken át, elkapott volna minket a kardfogú tigris.

A babajelnyelv hány jelből áll?

Nincs felső határ. Amíg eleinte egy-két jelet használ a baba, addig több mindenre utal vele, mint a beszédnél is.

Egy idő után elkezdődik a felfutási időszak, és egyéves korukra 30–40 jelet tudnak a gyerekek. Ezt követően nagyjából 100–120 jelet sajátíthat el a gyerek, mire beszélni kezd.

Milyen különleges helyzetekben lehet még a jelelést alkalmazni?

Tömeggel együtt jelelni – nekem ez nagy vágyam. Egy könnyűzenei koncerten a refrént össze lehetne kötni három kézjellel – ez nem azonos a jelnyelvi tolmácsolással –, és együtt mozogva annyi érzelmet szabadítanánk fel az énekkel, a mozgással együtt, hogy az katartikus lenne. Szeretném, ha ez az irány megjelenne a könnyűzenében. Csak pár jel a dalban olyan közösségi élményt indítana el, amelyből sokáig lehetne táplálkozni.

Neked hogy néz ki egy napod, mennyi jel fér bele?

Részmunkaidőben dolgozom egy óvodában, ahol a saját módszeremmel fejlesztek. Van a csapatomban ADHD-s, megkésett beszédfejlődésű, autista, dadogó és viselkedészavaros gyermek is. Online is oktatok kisbabás szülőket babajelnyelvre, illetve megkerestek stroke-on átesett betegek hozzátartozói is, velük is foglalkozom. Náluk az az izgalmas, hogy alig mozgó kézre is van tananyagom. Oktatok személyesen is, gyógypedagógiai intézményekben, szakszolgálatoknál, óvodában, bölcsődékben, iskolákban, valamint az elmúlt években öt hazai egyetemen prezentáltam a módszerem meghívott előadóként. Most az egyik egyetemmel karöltve egy kutatást koordinálok értelmileg akadályozott gyerekek felmérésében. Évek óta duruzsolom, hogy a rendszer nem bír el ennyi problémás gyerekkel, másfél éve kezdenek figyelni rám, ma már kutatásokhoz hívnak, figyelik a módszeremet, „kézenfekvő” megoldásaimat.

Forrás:
Kozma Krisztina: A jelnyelvi fejlődés kezdeti szakaszai siket és halló gyermekeknél