Utazni másképp: 5+1 film, amelyekkel bejárhatjuk a világot

Levelek Júliának (2010)

Toszkána gyönyörű tájai elevenednek meg ebben a habkönnyű romantikus filmben, amely leginkább egy könnyed fehérborhoz hasonlítható: egyszerűen jólesik, és nem üli meg a gyomrunkat.
Sophie kedves fiatal lány, aki egy magazinnál dolgozik, és nagy álma, hogy egyszer majd író váljon belőle. Étteremtulajdonos vőlegényével, Victorral Veronába utaznak amolyan előnászútra. Ám Victornak kint is dolgoznia kell, így Sophie egyedül járja be a környéket, és eljut ahhoz a házhoz, ahol a legenda szerint Rómeó és Júlia szerelmet vallott egymásnak. 

A hely mára az összetört szívek zarándokhelye lett, és aki ott jár, levelet ír Júliának szerelmi bánatáról. 

Sophie rátalál egy 50 évvel ezelőtti levélre, amelyet egy Claire nevű nő írt, és Lorenzót, egykori olasz udvarlóját keresi benne. A lány gondol egyet, válaszol a levélre, és legnagyobb meglepetésére másnap meg is érkezik a városba az azóta már nagymamakorú Claire, és felnőtt unokája, Charlie. Claire-nek feltett szándéka, hogy megtalálja szeretett Lorenzóját, Sophie pedig úgy dönt, csatlakozik hozzájuk, elsősorban annak reményében, hogy jó sztorit írhat erről. Az utazás azonban mindhármuk számára tartogat meglepetéseket.
Aki könnyed szerelmi történetre vágyik sok-sok olasz dallal és szépséges toszkán tájakkal keretezve, az bátran válassza ezt a filmet, nem fog csalódni!

Kép

Jelenet a filmből

A Vándorút (2010)

„Az életet nem választjuk, hanem éljük.” Ez a mottója a Vándorút című filmnek, amelyben végigkísérhetjük, hogyan megy át a gyász különböző fázisain egy fiát elveszítő édesapa.
Thomas Avery szemorvos, jól menő praxissal. Egy nap telefonálnak neki azzal a tragikus hírrel, hogy fia, Daniel meghalt egy viharban a Camino de Santiago zarándokúton. Thomas Franciaországba utazik fia maradványaiért, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, befejezi, amit Daniel elkezdett: végigjárja a Caminót, s útközben szétszórja a fia hamvait. A hosszú úton útitársakat szerez, akik ugyan más-más problémákkal küzdenek, a céljuk mégis közös: újra megtalálni önmagukat és életük értelmét. A zarándoklat során rengeteg kellemes és kellemetlen tapasztalásban lesz részük, és ahogy peregnek a filmkockák, lassan kibontakozik mindannyiuk története, megismerjük lelki gondjaikat és a válaszokat, amiket keresnek. 

A film nemcsak csodás tájakban, de lelket megmozgató jelenetekben is bővelkedik, és olyan kérdéseket boncolgat, amelyek így vagy úgy, de minket is érintenek, elgondolkodtatnak.

Ilyen például Thomas elmélkedése arról, miért veszi el Isten az ember fiát, miért hagyja, hogy rossz dolgok történjenek velünk, vagy hogy miként bocsássunk meg annak, aki szándékosan ártott nekünk. 
A 2010-es filmet a rendező, Emilio Estevez fia, Taylor ihlette, aki 2003-ban, 19 évesen indult el a Szent Jakab zarándokúton, és az út során találkozott a nővel, aki a felesége lett. Számukra ez volt a Camino csodája.

Kép

Jelenet a filmből

Napsütötte Toszkána (2003)

A Napsütötte Toszkána örök klasszikus, amit jólesik újra meg újra megnézni. Bár a történet maga kifejezetten romantikus, helyenként még talán sziruposnak is nevezhető, mégsem csupán „női” film, alapvetően az Olaszországot kedvelő férfiak is adhatnak neki egy esélyt (a férjem például kifejezetten kedveli).
A könyv, amelyből a film készült, már 27 éves, de érdekes módon a történetet még senki sem unja. Köszönhetően többek között a varázslatos tájleírásoknak, a filmben pedig a gyönyörű képsoroknak, amelyek hatására azonnal indulni vágyunk. A film főszereplője Frances, a sikeres amerikai írónő, aki válását követően magánéleti és alkotói válságba kerül, amelyből képtelen kilábalni. Frances-t barátnője menti meg, aki egy repülőjegyet ajándékoz neki: elküldi Olaszországba, hogy ott újra magára találjon. A nő – akit Diane Lane formál meg bámulatosan – egy elhanyagolt ódon villában kap szállást, és szinte pillanatok alatt elvarázsolja a környezet szépsége, a kisváros és lakói közvetlensége. 

Hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy hátat fordít addigi életének, és megvásárolja, majd felújítja a villát. 

Az élet azonban nem adja ilyen könnyen a megoldást, számtalan kihívást kell főhősünknek leküzdenie, hogy megvalósíthassa mindazt, amit eltervezett.
Aki járt már Toszkánában, pontosan tudja, milyen ez a „nem akarok innen hazamenni” érzés, amely az embert ott elfogja. Ám amíg mi, hétköznapi emberek végül mégis hazautazunk, mert győz a realitásérzékünk, vagy egyszerűen csak hiányzik a családunk, az otthonunk, Frances hátrahagyja amerikai életét, és Olaszországban telepedik le. Döntése súlyát mi is átérezhetjük, amikor a baj csőstül jön, de azért senki ne izguljon, a végén valahogy úgyis helyrebillen a világ egyensúlya. 

Kép

Jelenet a filmből

Walter Mitty titkos élete (2013)

A film James Thurber amerikai író 1939-es, azonos című novellája alapján készült, bár annak történetéből Steve Conrad forgatókönyvíró és Ben Stiller rendező (aki egyben Waltert, a főhőst is alakítja) csak a főhős ábrándozásainak koncepcióját vették át. A kritikusok nem fogadták kitörő örömmel a filmet, ami a baráti körünkben is igen megosztó volt. Nekem és a férjemnek azonban tetszett, mert teljesen más, mint a megszokott amerikai mozik. Egyrészt a képi világa lenyűgöző, másrészt mi teljesen bele tudtunk helyezkedni a főhős szerepébe, aki az olykor nyomasztóan monoton hétköznapokból egy saját maga kreálta álomvilágba menekül, ahol mindazt megvalósítja, amihez a való életben nincs elég bátorsága. Kimenti az égő házból a távolról csodált nő kutyáját, vagy éppen a szuperhősfilmekből ismerős módokon csap össze gyűlölt főnökével New York utcáin. Persze törvényszerűen elérkezik a pillanat, amikor Walternek döntenie kell: marad az álmok világában, vagy a tettek mezejére lép, és elkezd „élni”. Végül világ körüli utazásra indul, amely során olyan kalandokat él meg, amelyek rendkívülibbek, mint bármi, amit valaha is elképzelt.
A történet ereje abban rejlik, hogy olyan problémákat, élethelyzeteket mutat be, amik szinte mindenkire igazak lehetnek, hiszen ki ne gondolkodott volna már el azon, milyen lenne úgy igazán beolvasni a főnöknek, megszólítani azt a személyt, aki után titokban epekedünk, vagy elutazni olyan helyekre, ahová mindig is vágytunk. 

Hálás téma ez, mivel szinte lehetetlenség nem azonosulni a főszereplővel. Vagy legalábbis átérezni a problémáját, hogy az életben általában nem úgy történnek a dolgok, mint az álmainkban. 

Mindezt a film látványosan és humorosan mutatja be. A fényképezést, a fantáziát és a valóságot sokszor szemkápráztató módokon ütköztető képi világot pedig csak dicsérni lehet. Egyre-másra kapjuk az életre szóló élményeknek bemutatott pillanatokat, amelyek Walter Mittyvel történnek meg utazása során: vele együtt járhatunk a Himalája hegyei között, vagy longboardon gurulhatunk le Izland szerpentinjein.

Kép

Jelenet a filmből

Pi élete (2012)

Ha van film, amelyre azt lehet mondani, hogy lenyűgöző, akkor a Pi élete az. A Yann Martel Booker-díjas regényéből Ang Lee által megálmodott alkotás csodálatos látványvilágú, izgalmas és felemelő történet, amely egy indiai kisfiúról szól, aki gyerekként buddhista, kamaszként keresztény, majd muszlim lesz, felnőttként pedig – miközben kabbalát oktat az egyetemen – elmeséli élete legfontosabb transzcendentális élményét egy fiatal írónak. Amikor szülei felszámolták az állatkertjüket, és Kanadába akartak költözni egy japán teherhajó fedélzetén, hajótörést szenvedtek, ő pedig egy bengáli tigris, egy zebra és egy hiéna társaságában megmenekült. 

A csónakban, amelyben 227 napot töltött a Csendes-óceánon sodródva, végül csak ketten maradtak: ő és Richard Parker, a tigris. 

A varázslatosan szép mese már az első pillanattól magába szippant finom humorával, a kétségbeejtő helyzetek ellenére soha nem múló reményt nyújtó filozófiájával. És természetesen a látvánnyal, amely leírhatatlanul gyönyörű, és kiegészíti a történetet, de nem uralja el. A Pi élete akár a természetfilmek bibliája is lehetne ámulatba ejtő, különleges képsoraival: van benne vihar, repülőhalak, közeledő bálna, kikötés egy húsevő szigeten – csupa lebilincselő jelenet. A Richard Parker névre hallgató ragadozó pedig a mai számítógépes technika csúcsteljesítménye: eszméletlenül élethű, a brutálisabb fordulatokból pedig csak épp annyi látható, hogy 8–10 éves gyerekek is nyugodtan végignézhessék. Épp ezért, ha bárki közös családi mozizásra adja a fejét, a Pi életénél jobbat nehezen találhat.

Keleti nyugalom – Marigold Hotel (2011)

Egy meggyőző reklám hatására hét angol nyugdíjas elhatározza, hogy a hátralévő éveit jutányos áron az indiai Jaipurban, a Marigold Hotelben fogja leélni. A helyszínen azonban a társaság kénytelen szembenézni a kiábrándító valósággal: semmi sem igaz, amit a hirdetésben kínáltak. A szálloda omladozik, nincs víz és telefon, sőt néhány szobának még ajtaja sincsen. Ráadásul az élet sokkal zsúfoltabb és hangosabb errefelé, mint amit odahaza megszoktak.
A Marigold Hotel minden lakója mással küzd: Evelyn hazugságban telt házasságával, Muriel az előítéleteivel és műtétre szoruló lábával, Graham a sokáig titkolt másságával, Madge és Norman azzal, hogy bár a testük már nem fiatal, még vágynak a szerelemre, Douglas és Jean pedig a mihaszna és őket tönkre tevő gyerekükkel. Bár a problémák nagyon eltérők, mindegyikük számára igazi gyógyír India és a hotel fiatal igazgatója, Sonny (a Gettómilliomosból ismert Dev Patel), aki szerint, „minden jó, ha a vége jó, és ha éppen nem jó, akkor még nincs vége”. 

Kép

Jelenet a filmből

A filmben elénk tárul India csodálatos és kevésbé vonzó arca is, ezer színnel és illattal, emberi történetekkel. 
Számomra az alkotást egyik fő üzenete teszi igazán kedvessé: attól, mert megöregedtünk, még ugyanúgy lehetnek vágyaink, és amíg élünk, soha nincs késő, hogy megvalósítsuk azokat. Mert az öregség megélésének nem az az egyetlen útja, hogy magányosan szenvedjük végig az utolsó éveinket.