A népzene a legbefogadóbb közeg – a Dalinda acappella trió áthidalja a múlt és jelen közti távot

„Hasonló hasonlót vonz” – tartja a közmondás. Ez a tétel a ti esetetekben rögtön meg is dőlt. Három különböző karakterű nő, más a hangszínük, az énekhangjuk, az életútjuk is. Julcsi huncut, Fanniról egy őzike jut eszembe, Sáráról pedig egy erős nagyasszony. Ennek ellenére tökéletes összhang van közöttetek. Mi vonzott titeket egymáshoz?  
Julcsi: Az intuíció. Olyan energiák találkoznak hármunk személyiségjegyeiben, hogy az egy különleges szintézist hoz létre, amelyben mindegyikünk jól érzi magát.  

Fanni: A kémia. Mindig érzi az ember, hogy ki az, akivel szívesen van együtt, ki az, akinek inspiráló az egyénisége, a gondolatai.   

Sára: Ez az erős nagyasszony most mellbe vágott. 

Az ember nem csak olyan, amilyennek látszik.

Mindnyájunkban ott lakik az őzike, a huncut és az erős nő, vagy ahogy te mondtad, a nagyasszony. Változó, hogy mikor melyik kerül előtérbe. A színpadon éneklés közben is különböző arcainkat mutatjuk meg.  

A nagyasszony nálam pozitív fogalom. Stabil, erős hangod oltalmat és biztonságot ad.  
Sára: Most, hogy megszületett a kislányom, annyi mindenben jobban látom magam. Mindig nagyon kemény és határozott akartam lenni, aki tudja, mit szeretne, és azt meg is valósítja. Előadóként is erre a határozott és erős megszólalásra törekedtem. Az évek alatt megtanultam meghallani a saját, igazi hangomat. Finom és törékeny is tudok lenni, és a magabiztos színpadi jelenlét mellett egyre jobban merem a lágyabb oldalamat is megmutatni.  

Egyszer hallottam nyilatkozni egy popénekesnőt, aki arról beszélt, hogy a duett mindig verseny; ha többen énekelnek, akkor elkerülhetetlen a párbajozás. Nálatok csak összhangot hallok. Hogy csináljátok?  
Julcsi: Éneklés közben olyan dinamikákban vagyunk, mint a bolygók. Hol megközelítjük egymást, hol egy kicsit eltávolodunk egymástól. A közeledésnek és a távolodásnak a különféle ritmusa adja az éneklésünknek az egész ívét. 

Folyamatosan ott van a zenénkben a közeledés és a távolodás, ez a hömpölygés tartja mozgásban a produkciónkat, teremti meg a zenénk dinamikáját.  

Hol az egyik van elöl, majd visszasimul a kíséretbe, hol a másikat segíti előre, és ő hátrébb lép egyet, és így tovább.  

Fanni: Annak ellenére, hogy különböző karakterek vagyunk, összeköt minket, hogy ez a közös projektünk, amiben egymásért vagyunk jelen, és a közös ügyünkért dolgozunk. Abban is egyezünk, hogyha éppen nem pont ez jelenti a megoldást valamire, akkor nem választjuk az arany középutat. Inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy meddig tudunk elmenni, akkor is, ha a határainkat kell feszegetnünk.  

Sára: Egy szekeret húzunk, együtt szeretnénk minőségi produktumot teremteni. Erről a versengés kérdésről beugrott a Virágok vetélkedése című virágének a tizenhetedik századból, amelyben a virágok együtt díszítik az Úrasztalát, és bár versenyeznek egymással, ez teljesen más, mint amit mi versenyzés alatt értünk. Valami ilyesmi az is, amikor mi együtt énekelünk. Külön-külön is a legjobbat szeretnénk kihozni magunkból, azért, hogy együtt egy gyönyörű anyagot hívjunk életre. Ennyi egészséges vetélkedés szerintem kell, mert ez előrevisz.

A Dalinda együttes pontosan annyi idős, mint Julcsi kisfia, Buda, hétéves. Fel tudnátok idézni, hogyan született meg ez a zenei formáció?  
Julcsi és Fanni nevetnek, Sárára néznek. Ő az, aki el szokta mesélni az együttes „keletkezéstörténetét”.  

Sára: Felhívott Lelkes András, a Hangvető ügyvezető igazgatója: „Szia, Sári, neked van egy acappella együttesed, amiben a Julcsi énekel, nem?” Mondtam, hogy van egy kis csapatunk, szoktunk együtt énekelni, elvállalunk egy-egy fellépést is, de még nem vagyunk konkrétan együttes. Erre ő azt válaszolta: „De, ti egy együttes vagytok. Van egy acappella fesztivál, ahová szeretnénk elhívni titeket!” Úgyhogy megalapítottuk a formációt. Julcsi akkor pont babát várt, és amikor megszületett Buda, elkezdtünk koncertezni. 

Kép

Paár Julcsi – Fotó: Éder Vera

Az acappella intim műfaj. Bizonyos mértékben kiszolgáltatottá teszi az énekeseket, hiszen egyedül csak a hangotokra támaszkodhattok, persze egymásra is, viszont egyből hallatszik, ha hibáztok valahol. Nem vesz ki sokat belőletek egy-egy ilyen őszinte és sebezhető fellépés?  
Fanni: De! Nem is értem, miért csináljuk ezt magunkkal! (nevet) Ebben a műfajban az egyik legnagyobb a hibázási lehetőség, mindig az adott pillanat határozza meg, hogy éppen mi történik. 

A hangunk össze van kötve az idegrendszerünkkel, ezért nincs késleltetési idő, mint egy hangszernél, hogy még egy kicsit odébb lehet intonálni, ha hallod, hogy nem úgy sikerült valami.

Így ha mi hibázunk, az teljesen nyilvánvaló. Ez nagyon izgalmassá, de nehézzé is teszi, nincs lehetőség korrekcióra.  

Julcsi: Nincs mögöttünk hangszer. Ez rettenetesen izgalmas, és tényleg a legnagyobb technikai kihívás. Mi magunk, a mi testünk az a rezonáns test, amiből kijön a hang. Mindent átszűrünk magunkon. Az éppen aktuális fizikai, mentális és pszichés állapotunktól függ az, hogy milyen hangokat adunk ki.  

Minden fellépés stressz?  
Fanni: Nem mondanám, hogy stressz, egyrészt fellépések előtt lelkileg és fizikailag is tréningezzük magunkat, hogy edzettek legyünk, és ne dőljünk ki a sorból. Egy-egy koncert nagyon komoly pszichés és mentális felkészülést igényel, de ezt a fajta kihívást mindannyian nagyon szeretjük. Meg is értünk arra, hogy oda tudjunk figyelni a koncertjeinkre. Nyilván kamaszként meg fiatal felnőttként az ember egy-egy buli után jó fáradtan is kiállt énekelni, és jó volt megtapasztalni, hogy meddig mehet el, meddig tudja feszíteni a saját határait, de most már teljesen más minőségben dolgozunk.  

Sára: Az acappella formációk nem olyan sűrűn váltogatnak repertoárt, mint más hangszeres bandák. Nem véletlenül, hiszen sokkal hosszabb idő, míg beérik egy új szám. 

Kép

Fotó: Éder Vera

Áruljátok el, mi vonzott titeket a népzenéhez, a népdalhoz!  
Sára: Az én családomnak nincs zenei múltja. Egész pici voltam, amikor a szüleim felfedezték, hogy vonzódom a népzenéhez, és szerencsém volt, mert elkezdtek ebbe az irányba terelgetni. Szabadságot adtak nekem abban, hogy azt csináljam, ami tetszik, amihez vonzódom. Édesanyám rendszeresen jött velem koncertekre, elvitt táncházakba is. Hamar beíratott Szentendrén a zeneiskolába. 

A népdalok dallama, szövegvilága elemi erővel hatott rám. 

Amikor leérettségiztem, akkor derült ki, hogy indul a Zeneakadémián, a Népzene Tanszéken egy képzés, éreztem, hogy ez egy jel, és nem is tudok, nem is akarok más irányba menni, mert ezzel szeretnék foglalkozni. Korábban álmodni sem mertem volna arról, hogy ez ilyen módon megvalósítható.  

Julcsi: Én klasszikus zenét tanultam. Otthon sokféle zenét hallgattunk, és rám ez nagy hatással volt. Szabad zenei közegben nőttem fel. Fontos szempont volt a családomban, hogy a testvéremmel együtt zenét tanuljak. Abszolút nyitottan és jókedvvel vágtam bele a zenetanulásba. Nagy terveim nem voltak vele. Nem az a gyerek voltam, aki kitalálta hatévesen, hogy énekesnő lesz vagy balerina, hanem én csak úgy szerettem jelen lenni a zenében. 13 évet klasszikus zongoráztam, ezekkel az alapokkal mentem a Zeneakadémiára. Amikor a mi generációnk nevelkedett, akkor még csak elvétve voltak olyan konzervatóriumok, ahol népzenét oktattak. Amióta egyetemen is lehet tanulni népzenét, azóta ez a műfaj rengeteg dinamikus változáson ment keresztül, és mi ennek az ősrobbanásnak a második generációi vagyunk. Azt hiszem, hogy elkerülhetetlenül léptünk rá mind a hárman erre az útra, és hogy a népzene egy fontos origó az életünkben. Ennek a találkozásnak a gyümölcse a Dalinda.  

Fanni: Születésem óta fontos része az életemnek a zene, anyukám is ezen a pályán indult, kiemelt figyelmet fordított a zenei nevelésünkre. Így én is elsős korom óta tanultam klasszikus zenét, kórusban énekeltem, zenei versenyekre jártam és aktívan néptáncoltam, ami egyúttal életforma is volt. A gimiben aztán kicsit keresgéltem a saját kontúrjaimat, sokáig orvos szerettem volna lenni vagy diplomata, annak ellenére, hogy imádtam jelen lenni bármilyen kreatív alkotási folyamatban, a képzőművészettől a drámajátékon át a zenéig.  

Amikor egyértelművé vált számomra, hogy az orvosi pálya nem az én utam, tényleg ősrobbanásszerűen jött a felismerés, hogy semmi mással nem akarok foglalkozni, csak a népzenével.  

A Dalinda szövegeit együtt írjátok, dalait együtt komponáljátok. A magyar népzenéből táplálkoztok, újrahasznosítjátok ezt a több évszázados műfajt, és körforgásban tartjátok.  
Julcsi: A dalokat olyan arányban dolgozzuk át, hogy azok már szerzett műként vannak bejelentve, de örülünk, hogyha a laikus közönség népdalként jegyzi őket.  

Sára: A népdalokat a sajátos ízlésvilágunkon keresztül szólaltatjuk meg. Leülünk, kiválogatjuk az adott tájegységből a kedvenc énekeinket, kiválogatjuk a szövegeket, leszűrjük, leszűkítjük őket, átvariáljuk és átdolgozzuk, aztán hozzáépítjük az összes szólamot, így már egy teljesen új műsorszám lesz. Külön műként tekinthetünk rá, ami népzenei gyökerekből indul ki.
 
Mit gondoltok azokról a véleményekről, amelyek a népzenét, a népdalt nacionalista propagandaként emlegetik?  
Fanni: A népzene, a népdal mindnyájunké. Hihetetlenül gazdag kultúra, amit nem lehet, nem is szabad egy irány felé leszűkíteni, mert a népdal nem propaganda, nem zár ki senkit, pont, hogy összeköti a népeket. Persze, a népzene univerzális jellege mellett az egy nagy lehetőség, ha fel tudjuk ismerni a saját kultúránk értékeit, de nem gondolom, hogy az lenne a jó út, hogy ezáltal elválasztunk másokat magunktól, ha valamivel szemben definiáljuk általa magunkat. A népzene nem erről szól.  

Julcsi: A népzenének mindig is volt egy interetnikus jellege, összekapcsolta az együtt élő népeket, vagy éppen meghúzta a határokat, hogy meddig tart egy-egy nép szokása, honnantól fogva éli meg másként a hagyományait, az ünnepeit. Ugyanekkor segítette a különböző nemzetiségek, népcsoportok közötti párbeszédet. Gondoljunk csak arra, hogy Erdély-szerte cigányemberek játszották a magyar népzenét, ha ők nincsenek, akkor nekünk nem lenne magyar vonós zenénk. 

A népzene a legbefogadóbb közegek egyike. Érdemesebb a közös pontokat megtalálni, mint a különbözőeket.  

Sára: A keresztény felekezetekben is lehet olyan embereket találni, akik dogmatisták és kirekesztők. Ugyanakkor vannak nyitottabb szemléletűek is, akik testvérként tekintenek más keresztény egyházakra, és vannak olyanok is, akik azt mondják, keresztény vagyok, de nyitott vagyok más vallásokra, és aminek a szeretet van a központjában, afelé szeretettel és elfogadással fordulok. A népzenészek körében is hasonló a felállás. Vannak, akik kizárólag az autentikus megszólalást támogatják, mi viszont az általunk oly kedvelt eredeti autentikus éneklés mellett szeretünk kísérletezni.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>