Változó divatok, változó gondolkodás

Egyre jobban benne van a levegőben a tudatosság az élet minden területén, az öltözködés szintjén is.

A minimalizmus és a kapszulagardrób mint vágyott cél, a természetes alapanyagok és a fenntartható, etikus divat mint vezérelv. És persze, saját és egyedi stílusban.

De mennyire nehéz a gyakorlatban mindezt úgy megvalósítani, hogy ne gyarapodjon a szemét se a szekrényben, se az óceánban, se a légkörben!

Ruhagyomlálás

Nagy munka a tudatosság az öltözködésben, mert gyakorlatilag abba nőttünk bele, hogy a ruhák a boltban „nőnek“, a fogason, és ha nem jó, veszünk másikat. Figyeljük csak meg – az ember tulajdonképpen ösztönösen ugyanazt a tizenöt (húsz, harminc stb.) kedvenc darabját viseli folyton. Nagy dolog ez a fajta ruhagyomlálás: mert nem a szekrényt kell átalakítani, hanem azt a gondolkodást, amelyben szocializálódtunk. Ritkán gondolunk bele abba is, hogy ki fizeti meg a gondtalan és olcsó öltözködésünk árát: az éhbérért rabszolgaként dolgozó délkelet-ázsiai nők és gyermekek.

Ki emlékszik a Kisvakond nadrágjára, akinek szép sorban mindenki segít, hogy a lenből szép színes vászonnadrágja legyen? Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek onnan van némi fogalma arról, hogyan lesz a lenből, a kenderből vagy a gyapotból öltözet. Nemrég belefutottam egy angol emberbe, aki csalánrostokból készít fonalat, majd azt megszőve ruhát, tarisznyát. Elképesztő munka. Míg a növényből ruha lesz, hihetetlen sok átalakuláson megy át az anyag: a szárból rost,  a rostból szálak, a szálakból fonal, színes fonal, szőttes, majd megszabott, megvarrt ruha lesz. Lenből is, gyapjúból is hatalmas és hosszú munka – csalánból pedig még inkább.

Nem véletlen, hogy a viszonylag archaikusnak megmaradt, félig-meddig önfenntartó társadalmakban, ahol az asszonyok maguk készítették a ruhákat (közeli példánál maradva pl. gyimesi vagy moldvai csángók, Fekete-Körös-völgyi magyarok) az öltözet színe is, szabása is nagyon egyszerű.

Népviseletek: kézzel készültek, praktikusak és gyönyörűek

A nők szoknyája sokszor gyakorlatilag egy darab téglalap, körbetekerve. Az alapszínek: fekete, fehér, piros, természetes alapanyagú festékkel festve, finoman kihímezve. Vastag? Praktikus? Különös? Igen. Gyönyörű? De még mennyire. Kézzel készült? Minden négyzetcentimétere. Nem is kellett mosni mindennap, mert az ilyen ingekbe nem úgy izzad bele az ember, mint a műszállal kevertbe. Az akkori társadalmakban, életformában jelentése volt a színeknek, a mintáknak, a fejfedőnek: az illető asszony vagy férfi életállapotát úgy le lehetett olvasni a megjelenésből, mint egy nyitott könyvből.

Kalotaszegi kötények – Kép: Wikipédia

Magyarország belsőbb vidékeinek népcsoportjai aztán a 19. században piacra dobott olcsó, bolti színes fonallal és üveggyöngyökkel túlszárnyalták látványosságban az egyszerű ruhákat, és megkezdődött a hétköznapi öltözetek cifrává válása; jó példák erre a díszes kalotaszegi, a matyó vagy kalocsai minták, amelyek nemrég világszerte híressé tették a magyar népviseletet.

Az öltözködés a praktikum mellett státusszimbólum is lett, vagyont vagy tekintélyt hangsúlyosabban kezdtek el kifejezni.

Hogy ez a mostani öltözködési kultúránkban hogyan maradt meg, arról a márkanevek tudnának mesélni, amelyekké a díszes öltözékek alakultak – amióta az időnkkel fizetünk a pénzért, amellyel megvesszük azt a ruhát, amely (márkával vagy anélkül) beszél rólunk.

Külső önkifejezés: szabadabb is, nehezebb is

A hagyományos társadalmak felbomlásával az egyes tájegységek népviseletét már nem hordták hétköznapi viseletként (szerencsésebb esetben ünneplőként megmaradt). Azóta más szempontból is nehezebb dolgunk van a külső önkifejezéssel. Nincsenek jól körülhatárolt szabályok, amelyeken belül szabadon lehetett mozogni, s amely pontosan azt mondta el, ami volt. Most már mindenki azt visel, amit akar, annyi pénzt ad ki érte, amennyit nem szégyell, ott tárolja (akár a saját házát raktárnak használva), ahol akarja.

A stílus és az önismeret viszont sok esetben elveszett, mint ahogy a közös viselet egymáshoz tartozást erősítő minősége is.

Itt lép képbe például egy modern foglalkozás, hiszen a világ változása folytán a kihaló foglalkozások helyébe újak lépnek: a színtanácsadó és a stílustanácsadó. A színtanácsadó az, akivel az ember megnézi, hogy az ő bőréhez-szeméhez-hajához ezerszínű világunknak pontosan melyik árnyalatai illenek, hogy a megfelelő viselet éppen azt fejezze ki, ami bennünk ragyogó. Amíg nem volt végtelen választási lehetőség a viseletek színei és formái között, addig ezzel nem volt gond. A korlátlan öltözködési szabadság és a divat nagyágyúi által diktált fogyasztói tempó azonban könnyen belesodornak valamennyiünket a nem-tudatos öltözködésbe. Esetleg csak az évtizedeken át tudatosan csiszolt ízlés menthet meg attól, hogy olyan ruhákban éljük le az életünket, amelyekhez semmi közünk.

Kik varrják a ruháinkat?

A ruhakészítésnél maradva: vajon hányszor gondolkodtunk el azon, hogy ki készíti most a ruháinkat, ha már nem mi vagy a nagyanyáink; kinek a keze varrja a pólókat, ingeket, nadrágokat, szoknyákat, amelyeket könnyű szívvel megveszünk, felveszünk egyszer-kétszer, majd elkallódik a szekrény mélyén, s végül kidobjuk? Vajon gyerekmunkások, akik éhbérért, borzasztó körülmények között dolgoznak Délkelet-Ázsia sűrűn lakott vidékein? Vagy helyi, magyar varrónők és magyar tervezők? Ez utóbbi nyilván drágább. Vagy éppen a fast fashion az, ami túl olcsó?

Micsoda értéke van annak a darabnak, amit már rongyosra hordtunk, mégsincs szívünk kidobni, mert tengernyi emlékkel kapcsolódunk hozzá! Mert a nagymama kötötte, mert a dédapa ezzel jött haza a háborúból, mert anya készítette még lánykorában. Pénzzel bizonyára megfizethetetlen.

Nem mindegy, mit viselünk, és az a ruhadarab milyen érzeteket, nyomokat hagy a testünkön.

Nagyon nehéz manapság olyat találni, amely csak természetes alapanyagból van, semmiféle toxikus vegyület nincs benne; olyat meg még inkább, amelyet etikus módon állítottak elő, és léte semelyik stádiumában nem károsítja sem a földet, sem azt, aki viseli. Ha pedig megtaláljuk, mert szerencsére léteznek ilyenek, akkor több pénzt kell egyszerre kiadni érte. De bőségesen megéri: az egyén szintjén, a kisközösség és  az emberiség szintjén egyaránt, nem beszélve a tartósságról. Érdemes az ilyen hétköznapi dolgokban is olykor kipillantanunk a megszokott gondolkodási sémáink közül, hogy tájékozódjunk, hogy mi döntsünk, kinek adjuk a pénzünket – és lássuk a távlatokat is.