A hullámhosszak háborúja – Ízelítő a harminc éve elhallgatott Szabad Európa Rádió életéből

Lehalkított rádió, elhallgattatott munkatársak

A Szabad Európa Rádiót az USA hozta létre a hidegháború kezdetén, hogy információt sugározzon Kelet-Európába. 1951-ben a bajor kormány Münchenben egy kórház épületét adta kölcsön a SZER-nek. A szemben lévő épületekből kelet-európai ügynökök filmezték, fényképezték, ki megy a rádióba. A hatvanas években ciánt találtak a rádió éttermében a sótartóban. 1981-ben a rádió egy részét felrobbantották. A román részleg vezetőjét Münchenben megkéselték. Egy párizsi tudósítónőt elraboltak, majd megöltek. A felsorolás nem teljes, és nem is túlzó. 
A Szovjetunió és csatlósai többféle eszközt használtak arra, hogy a rádió hallgathatatlan legyen. Magyarországon sok zavaró adó működött. A fehérvári és a diósdi volt a legjelentősebb. 

A diósdi zavaróállomásról olyan erős volt a sugárzás, hogy két kivétellel az állomás összes munkatársa rákban hunyt el már a 80-as években. 

Visszatérő vád volt, hogy a rádió 1956-ban „izgatott”. A Német Posta minden adásáról megőrizte a hangszalagot. Ezt, közvetlenül 56 után, a posta is és Adenauer kancellár irodája is megvizsgálta. Nyilvánvalóvá vált, hogy a rádió nem mondta, amivel vádolták („tartsatok ki, jövünk”), hanem az Observer egy cikkét ismertette sajtószemléjében. A mondat így hangzott el: „Tartsatok ki az amerikai elnökválasztásig”, ez viszont novemberben volt. Akkorra a forradalmat már leverték. 

Mikes Imre 1951-től dolgozott a rádiónál. Írói neve Gallicus, rovata a Reflektor volt – az egyik legnépszerűbb program. Arra csak utalás volt Gallicus cikkeiben, hogy jó lenne nemcsak gyógy- és tápszerek küldése, de közvetlen kérés fegyverekre nem volt. Az erős zavarás mellett az emberek nem azt hallották, amit a rádió mondott, hanem azt, amit hallani szerettek volna. 
Miért hallgatott el Gallicus Reflektora? A forradalom után Budapestről egy levél érkezett Gallicus címére: „Kedves Uram! Ön ma egy éve, 1956. október 28-án azt mondotta Reflektorában, hogy ifjaink, ne tegyétek le a fegyvert! Az én fiam 21 éves volt, leendő orvos, szintén nem tette le. Most jövök a sírjától. Erről mit gondol, tisztelt Uram? D. Istvánné”. Gallicus válasza: „…a vívódó lelkiismeret parancsolt rám, hogy kettétörve tollamat a Reflektorok felett kimondjam a pereat-ot”. 

Kérdéses, hogy a Mikesnek címzett levelet 1957-ben D. Istvánné vagy az ÁVH írta, és a levélcenzúra mellett hogyan kaphatta meg Gallicus.

1987 júniusától én lettem a Zenés Üzenetek című program szerkesztője. Volt úgy, hogy több száz levelet küldtek a rovatnak. Az egyik írója Erdélyből egy folyópartról írt. Egy mozgássérült, árva gyerek, akit egy horgászbottal és egy rádióval valaki a tavasszal egy tisztáson kitett, és csak ősszel vitt vissza a városba. A fiú kérte, küldjek egy kerekesszéket. A levelet felolvastam műsoromban. Hihetetlen volt a reakció! A müncheni Máltai Szeretetszolgálat néhány nap múlva egy kamiont juttatott Erdélybe, hordágyakkal, kerekesszékekkel, egészségügyi felszerelésekkel. Ez sokakat meggyőzött, mennyire hallgatott volt a rádió! 

A mikrofon mögött

Hogyan kerültek a Rádióhoz a munkatársak? „Akik külföldről érkeztek, idegen állampolgári útlevéllel vagy menekült­okmányokkal rendelkeztek. Egy-két magyar munkatársnak még a madridi »magyar királyi követ« által kiállított útlevele volt. Ezt Spanyolországon kívül csak az amerikai megszállási övezetekben ismerték el” – mondta Ross Johnson, a SZER akkori igazgatója, aki a munkatársakról így beszélt: „Az embereknek teljes mértékig megbízhatónak, szavahihetőnek kellett lenniük.” A SZER regulája a kezdetektől fogva egy Eisenhowernek tulajdonított hivatkozás volt: „A világ legegyszerűbb, legtisztább szabálya: az igazat mondjátok.” Arra a kérdésre, hogy miért a magyar osztályt zárták be először, Johnson ezt mondta: „Magyarországon a sajtó szabadabb lett, alig volt téma, amellyel ne foglalkoztak volna. 1989 után új munkatársak érkeztek a szerkesztőségbe.” 

Kép

Csoportkép a Szabad Európa/Szabadság Rádió központjában, Németország, München, 1955. 
– Kép: Fortepan

A Rádió integritása veszélybe került, mivel az új alkalmazottak megpróbálták a Rádiót saját politikai nézeteik platformjaként használni. Ez konfliktus okozott azokkal, akik véleményüktől függetlenül évtizedekig együtt dolgoztak a Rádiónál. 

Az amerikai vezetés úgy döntött, hogy megszünteti a műsorokat azokban az országokban, ahol már megvoltak a demokratikus választások.

Vidám barakk, avagy anekdoták a szerkesztőségből

A SZER egyik szerkesztője ezt mesélte nekem: „A 60-as évek elején az újságtól kiküldtek egy bécsi konferenciára. Egy ismerősöm beleegyezett, hogy megszállhatok nála, de szerdán délutánig el kell menni, mert aznap van a takarítás. Amikor visszaértem, a takarítónő búcsúzott. Dohányos lévén az ablakhoz mentem rágyújtani. A ház előtt parkoló Volkswagenbe ekkor szállt be a takarítónő, egy fiatal lány. Vendéglátóm elmondta: »Egyetemista, a zsebpénzét takarítással egészíti ki.« Számomra ekkor bizonyosodott be, hogy amit mi a kapitalizmusról írunk, mondunk, nem igaz. Én egy jó állásban sem keresek annyit, hogy egy kocsit fenn tudjak tartani. Döntöttem. Maradok!”

A magyar osztály folyosóján külön szobákban ültek a gépírónők. Voltak olyan munkatársaink, akik diktálás közben járkáltak. Annyira el voltak merülve a szerkesztésben, hogy két szó között átsétáltak egy másik szobába, ott akarták folytatni a mondatot. 

A Köpködő a produkciós iroda volt. Itt volt a bakik, anekdoták vaskos gyűjteménye is. Felejthetetlen baki volt: „A gyerekek lőporral, helyesbítek, lószarral, bocsánat, lószőr­rel kitömött macikat kaptak.” 
Itt olvastak, kártyáztak, sakkoztak a hírolvasók és a szemelvények olvasói, amíg nem hívták őket a stúdióba. Az egyik hölgy a várakozás idején általában franciául olvasott. A felvételnél aztán egy receptben a malachúst franciásan mala-küsznek ejtette. 

Kedd reggelenként mindig hosszú sor állt a rádió hátsó bejárata előtt. „Ti mire vártok?” – kérdeztem. „Jézusra” – válaszolták. 

„De miért csak kedd reggel, és miért itt várjátok Jézust?” „Mert Jézus kedden hozza a tortillát és a tacot, ez a mexikói srác neve.” 

A Rádió szerelmek, drámák színtere is volt. A helyzetet jól jellemzi, hogy három kolléganőben is volt valami közös. Egymás után egy ideig mind Farkasné lett. 

A kutatóosztályon dolgozó munkatársunknak két tizenéves lánya rendszeresen elaludt a reggelinél. A papa rájött, hogy gyerekei egész éjszaka a luxemburgi rádió pop adását hallgatják. Ezt a műsort másolta le Ekecs Géza, akit a hallgatók Cseke Lászlóként ismertek meg. A kádári hatalomnak fontos volt, hogy milyen eszközökkel szólítja meg a fiatalokat, akik nem rajongtak a kommunizmusért. Ennek kiemelt jelentősége volt, ugyanis a hatvanas évektől a társadalom közel felét a harminc alattiak tették ki. 

Az enyhülés jegyében, 1992-ben néhányan Szentpétervárra látogattunk. Programunkban az Ermitázs múzeum látogatása, a Bolsoj balettelőadása volt, és egy labdarúgó-mérkőzés, amelyet meghívóinkkal, a KGB amatőr csapatával játszhattunk. Kiderült, hogy nekünk nincs 11 játékosunk, így az oroszok kölcsönadták a 70 fölötti gyúrójukat, aki az öltözőben egyikünknek odasúgott három számot: „Rájuk vigyázzatok, ők válogatottak.” A hatalmas stadionban óriási küzdelemben 1:0-ra az orosz „amatőrök” győztek. 

Az utazás után vonattal érkeztem Pestre. A taxisofőr megkérdezte: „Hova megyünk?” „Guyon köz”. Megfordult, rám nézett: „Barát Norbert?” Megismerte a hangom. 1985-től ugyanis a magyar osztályon dolgoztam, és Barát Norbert volt írói nevem. 

Források: 
Lázár-gyűjtemény, Borbándi: Magyarok az Angol Kertben; 
Mikes Imre (Gallicus) Reflektor, Polymatheia Művelődési folyóirat XVII. évfolyam 2021. 3–4. szám; 
Ekecs Géza: A mikrofonnál és a lemezjátszónál Cseke László, Budapest 1996; 
George Urban: Radio Free Europe and the Persuit of Democracy: My War Within the Cold War New York 1997