Önsanyargatás és testimádat: az aszkézis és a hedonizmus szélsősége

A józan önmérséklet mellett időről időre találkozunk a vallási rendszerek világában azzal, hogy a lelki javak megszerzésének késztetése olyan szélsőséges, önpusztító aszkézist sugall, amely már-már az élet értékének megkérdőjelezésével egyenértékű. Gondoljunk a csontsoványan vegetálva meditáló hindu fakírokra, a magukat szinte a halálba böjtölő egyiptomi ókeresztény remetékre, a középkori önostorozók és önkínzók vagy a legutóbbi évtizedekben is felbukkanó, a test, az élet megvetését a kollektív öngyilkosságig fokozó szektákra. A kereszténység szinte már a kezdet kezdetén szembe találta magát a szélsőséges aszkézis kísértésével, amely szerint a lélek üdve csak a test sanyargatása és elpusztítása árán elérhető. A mértéktelen böjt, a test természetes szükségleteiről való erőszakos lemondás, a lélek felmagasztalásával és a bűnök kerülésével indokolt végletes, olykor divatosnak tekinthető formái azonban hosszú távon soha nem válhattak a keresztény tanítás, és a nyugati kultúra világának természetes részévé.

A test elleni düh soha nem a lélek valódi épülését, hanem az élet értékének kétségbe vonását, az ember testi-lelki harmóniájának megbontását jelentette.

A lelki élet legnagyobb mesterei minden időben tudták és tanították, hogy nem igazán szolgálja a lélek javát, ami a test kárára van, mint ahogy testi kívánságaink korlátlan kiélése sem csupán múló boldogsághoz és gyönyörhöz, hanem lelki-szellemi javaink eltékozlásához is vezet. Nagy kárt okozott az önsanyargatás kultúrája az aszkézis minden emberléptékű formájának lejáratásával. Így az újkor embere számára az aszkézis már szinte szitokszóvá vált, káros és hátborzongató hóborttá, amellyel nem lehet mit kezdeni.

A baj csak az, hogy ezzel a mai ember életvilágából nem csupán a fanatikus önpusztítás, de a józan önkorlátozás iránti igény is kiveszett.

Az anyagiakban és szellemiekben is mértéktartó élet iránti, az antik gondolkodásban vagy a keresztény hagyományban még oly nagyra tartott igény helyén, a testi és lelki épségünk között szakadék nyílt. Míg a régiek egyszerre törekedtek a test és a lélek feletti uralom megtartására, és ennek érdekében keresték az önmaguk feletti józan uralom gyakorlásának módjait, addig ma sokan kétes értékű léleképítő és lélekelemző technikák révén, az agykontroll és a spirituális önismeret világába merülve keresik testi bajaik orvosságát, személyes sorsuk kedvező alakításának biztosítékát.

Ma már nem csupán a hétköznapok aszkézisét, de a lelki dolgainkkal való foglalkozást is visszautasítjuk vagy a pszichiáterre bízzuk.

Egy ilyen szellemi, szemléleti közegben szinte természetes, hogy az aszkézis, mint a szó szoros értelmében vett gyakorlás és edzés szerepét a testépítés, a már-már hisztérikusan aggályos egészségőrzés divatja vette át. Sajátos aszkézis formái persze ezek is; az edzőteremben eltöltött órák verítékes erőfeszítései, a fogyasztó és alakformáló kúrák böjti rituáléja, a szépség és a fiatalság megőrzésének körmönfont technikái – ha némi testi hasznuk van is – nem mások, mint korunk önsanyargatásának gyakorlatai. Bennük a testápolás és a testépítés, az anyagiasság olyan kultúrája épül, amely mit sem törődik a lélekápolás és a léleképítés feladatával, és egyoldalú értékvilág szolgálatába állít bennünket.

Egyik közkézen forgó lexikonunk megfogalmazása szerint: az aszkézis „a vallási beteljesedésre irányuló, fegyelmezett, önmegtagadáson és önuralmon alapuló életvitel. Az aszkézis szinte minden vallásban jelen van, mivel minden vallás elismeri, hogy az életben vannak a puszta életnél fontosabb dolgok, és bizonyos célok elérése vagy mások szolgálata esetenként csak lemondás árán lehetséges.”

Maga az aszkézis szó eredetileg gyakorlást, edzést jelent, a test és a lélek feletti uralom és ellenőrzés birtoklásának elsajátítását, az önmegtartóztatás és az önuralom képességének testi és szellemi értelemben vett megtanulását és elsajátítását. Ám túlhajtott gyakorlása vagy öncéllá, önértékké válása alapvetően jó céljai ellenére puszta önsanyargatássá tehetik, a test és a lélek céltalan meggyötrésének, pusztításának módjává, a testrombolás – vagy manapság éppen ellenkezőleg – a túlhajszolt testépítés erőszakos eszközévé.