Tavaszi hadjárat: nagytakarítás kisgyerekekkel?

A helyzet az, hogy a nagytakarítás többnyire csak az én fejemben következik organikusan a rügyfakadásból. Férjem szerint az ablakon így is ki lehet látni, és minden jól van úgy, ahogy van. Egyenesen kényelme elleni merényletként értékeli az ilyesfajta fölösleges cécót. Ezért aztán stratégiai kérdés, hogy jó időben tájékoztassam a hadműveletről. Azt a pillanatot kell kiválasztanom, amikor már nincs ideje megelőző csapásra: vendégeket hívni, különmunkát vállalni (még megbetegedni is képes!), viszont mégsem kapja meg azt az elégtételt, hogy elmondhassa, rajtaütéses támadás áldozata volt.

 A sikeres hadműveletek hajnalban indulnak. Hatkor fölkelek hát, hogy a sereg utánpótlásáról gondoskodjam, megfőzöm az ebédet, kikészítem a reggelit. Csapatomnak azonban még fél nyolckor sem akaródzik meghallani az ébresztőt. Férjem ugyan fölkel, és nagy fegyelemmel és odaadással megküzd a reggelivel, de röviddel ezután jelenti, a hírszerzésben kíván részt venni, úgyhogy lemegy újságért, és hosszú időre el is tűnik. (Talán fogságba esett? Gyanítom, a Tippmix fedőnevű szerencsejáték fogságába.) Így viszont legalább a mi hálószobánk már üres, nekiállhatok az ablakpucolásnak.

Az első álmos, takaróba burkolózott gyerek akkor szállingózik a terepre, amikor már gumikesztyűben állok a létra tetején: „Mit vegyek föl?” „Amit találsz, nagylány vagy már”- szólok le a hadállásból, de magam is meglepődöm, amikor az immár porrongy minősítést kapott kinőtt pólóban látom visszajönni, amellyel már le is törölgettem. Ezek után, amikor kisfiam a „Mit igyak?” kérdéssel ostromol, már nem merek hasonlóan válaszolni, mert felrémlik bennem, hogy az asztalra tett teán és kakaón kívül valahol a fertőtlenítőszer és a bútortisztító is ki van készítve. Így lekászálódok a létráról megmelegíteni a kakaót, és haditanácsot tartok.

Sajnos a csapat harci morálja nem túl kecsegtető. Egyedül ötéves kisfiam ajánlkozik lelkesen, bár kizárólag a légi hadművelet izgatja: felmászni a létrára. Mindössze félórányi lelkesítő beszéd kell ahhoz, hogy rávegyem a közkatonákat a virágok leveleinek lemosására, és irány a létra. Innen legalább viszonylag békés mederben (illetve lavórban) tarthatom a vízi csatát. El is indul a brigádban az egészséges versengés, ki tudja fényesebbre törölni a fikusz leveleit. Mindez a növény számára kevésbé egészséges, mert leleményes fiacskám hamar kikísérletezi, hogy pipálhatja le a nővéreit: méhviaszos bútortisztítóval kezdi sikálni a leveleket. Szükség van egy újabb stratégiai eligazításra, ezen azonban a fiam annyira megsértődik, hogy átáll az ellenséghez: elkezdi szétpakolni a játékait. Egyetlen elterelő hadművelet kínálkozik, berakni egy DVD-t. Ezt követően lányaim lelkes feministaként szállnak harcba jogaikért, így nekik is meg kellett engednem, hogy leüljenek filmet nézni.

Sebaj, ez a legjobb alkalom, hogy végrehajtsak egy oldaltámadást a gyerekszobában, és felvegyem a kíméletlen harcot a zsáknyi plüssállattal, megkopasztott babával, kereketlen kisautóval, megrágott radírral. Nesztelenül küzdök, mint a vietnami bozótharcos, és két hatalmas zsákba pakolom a régóta kiszemelt áldozatokat, az egyik: kuka, a soha kézbe nem vett új darabok pedig: hittanos játszóház. 

A puttonyokkal hangtalanul osonok le a lépcsőn, mint egy rossz lelkiismeretű ellenmikulás, aki nem hoz, hanem visz.

Ebédre férjem is megérkezik egy nagy szatyorral, és gyanakvóan méreget: „Remélem az újságjaimhoz nem nyúltál.” Majd kiborítja a hadizsákmányt, a zacskó tartalmát: „Ezeket tényleg ki akartad dobni?”

A csapatban fellobbant a lázadás tüze: „A kedvenc zenélő tollam!” (ami persze szerencsére már nem zenél), „Ezt kerestem!” Miközben örvendetes egymásra találások tanúi lehetünk, előkerülnek a háborúban elveszettnek hitt hozzátartozók és a hadirokkantak (félfülű maci, kilyukasztott labda), csak az vigasztal, hogy a hittanra szánt játékok biztonságban vannak a padláson.

Mivel az összehangolt hadművelet nem igazán vált be, férjemet különleges küldetéssel bízom meg: vigye el a gyerekeket a nagymamához. Így estére be is tudom fejezni a takarítást, már csak simán rendetlenség van.

Néhány héttel később a plébániánk családi akadályversenyt rendezett. Nagyon jó eredményt értünk el (talán épp az előzetes kiképzésnek is köszönhetően), ezért busás jutalomban volt részünk. Elhozhattunk a nyereményként felajánlott játékok legszebbjeit: egy félméteres trombita kivételével a nagytakarításkor általam bezsákolt darabokat.