Biztos hátországgal

Az arca valahogy mindig úgy rémlik föl, hogy a háttérben fegyvereseket, lerombolt házakat, sebesülteket látni. Amikor pár évvel ezelőtt a Családbarát Médiáért-díj átadóján találkoztam vele, kicsit meglepődtem, hogy egy olyan stáb tagja, amelyik a magyarországi népességfogyásról készít műsort. Bár vitathatatlan: a téma szintén létkérdés, vajon megmaradhat-e egy nemzet a nyugati szemléletű családfelfogással?

Al Ghaoui Hesnatűzről pattant villogó szemű arab-palóc leányzó, aki nem tétovázik, amikor háborús helyszínekre küldik, a családról azonban bizonyos kérdésekben úgy gondolkodik, mint egy hagyományos (arab vagy palóc?) feleség. Talán nem is véletlenül…

Az alábbi interjú a Képmás 2012. szeptemberi számában jelent meg.

– Hogy kerül egy fiatal salgótarjáni lány a Gázai övezetbe?

– Jogászként végeztem az ELTE-n, de az egyetemen már írogattam. Harmadévesként megjelent egy novellám, aztán más újságcikkek is, először csak egyetemi témákról, aztán a külpolitika rovathoz kerültem. Családi kapcsolataim révén mindig sokat utaztam Szíriába, Libanonba és könnyebben meg tudtam szervezni egyes interjúkat, riportokat. Tunéziában is éltem a húgommal egy évig, mert nyertünk egy ösztöndíjat. Így aztán hamar a Közel-Kelet témába csöppentem. Rengeteg sztereotípiával találkoztam, amit meg szerettem volna cáfolni. Például azzal, hogy aki arab, az muszlim, holott keresztények is vannak köztük. Az arab világ számtalan különböző országa nagyon egybemosódik az emberek fejében. Amikor a televízióhoz kerültem, és lehetőséget kaptam a forgatásra, olyan nagy esélynek tartottam, hogy nem is igazán mérlegeltem, veszélyes-e. Így kerültem a háborús övezetekbe.

– Szóval cseppet sem hezitáltál, amikor a Közel-Keletre küldtek. A magánéletedben is ilyen határozott vagy?

– Abszolút az ellenkezője vagyok. A magánéletemben százszor megrágok még egy kisebb döntést is. És lassú is vagyok. A munkámban azonban sokszor az életem múlt azon, hogy tétovázom-e. Nemcsak gyorsan kell dönteni, hanem határozottan is kell fellépni.

– Azért gondolom nem egyik pillanatról a másikra lettél határozott.

– Nem tudtam, mire vállalkozom, amikor elindultam, de az első éles helyzetben rájön az ember, hogy nincs idő vacillálni. Ott nem az az egyetlen feladat, hogy az embernek egy veszélyes helyszínen le kell forgatnia egy anyagot. Amíg odáig eljut, száz problémát kell megoldania. Az első útszéli ellenőrzésnél, még nem feltétlenül tudod, mi a jobb, ha rögtön odaadod az útleveled vagy ha soha ki nem adod a kezedből. Ha őszintén elmondod, miért vagy ott, vagy ha nem tudják, hogy forgatócsoportként a média része vagy. Ezek létfontosságú döntések lehetnek. Egy háborús forgatás során az információszerzés a legnehezebb. Napokat veszteget el az ember azzal, hogy megtalálja az infrastruktúrát vagy a megfelelő személyt. Később aztán megtanulod, hogyan praktikus viselkedni, de a legnagyobb tanulság mégis az, hogy mindig vannak kiszámíthatatlan helyzetek. Kizárólag rutinból dolgozni életveszélyes lehet.

– Volt olyan helyzet, amikor eszedbe jutott, hogy feladod? Amikor nem értetted, mit is keresel egy háború kellős közepén?

– Reménytelennek és tanácstalannak éreztem magam többször is. Sokszor voltam annyira fáradt, hogy szívesen feladtam volna, de az alapmotivációm sohasem kérdőjeleződött meg. Amikor áttörhetetlen falakba ütköztünk, megpróbálok egy lépést hátralépni, és más szemmel látni a helyzetet. Például a Gázai övezet ostrománál, több mint száz újságíróval rostokoltunk az izraeli határon. Úgy kellett tizenöt perces riportot forgatnom, hogy be sem jutottunk a helyszínre. Akkor eszembe jutott, hogy forgassunk háborús naplót arról, hogy miért nem tudunk forgatni. Megmutattuk milyen a műholdas állomások épültek ki, hogy az izraeli televízió milyen rögtönzött stúdiót épített a frontvonalon, hogy hogyan tudtunk úttalan utakon feljutni magaslati pontokra, hogy belássunk az övezetbe, hogy közben defektet kapunk, lemerült az akkumulátor, palesztin gyerekek és izraeli katonák közelharcába keveredünk, és egy könnygáztámadás közepén találtuk magunkat. Ez lett az egyik legsikeresebb riportunk. Ilyenfajta reménytelenségből tehát néha, kijöhetnek jó eredmények.A kétségek az elutazásom előtti éjszaka környékeznek meg. Ilyenkor előkerülnek a kérdések: Miért is jó ez nekem? Hogy fogok egyáltalán bejutni az országba? Mi vár majd ott? Szerencsére akkor már nem tudom visszacsinálni, reggelre pedig már megemelkedik az adrenalin szintem, és eszembe sem jutnak az esti kérdések.

– Gondolom a forgatócsoportban nem volt rajtad kívül nő.

– Forgatócsoportnak nevezni magunkat kicsit túlzás, a legtöbbször ketten megyünk az operatőrrel.

– Azon kívül, hogy jó operatőr, gondolom egyéb emberi tulajdonságok is jól jönnek az éles helyzetekben. Az életedet is rá merted bízni?

– Nagyon fontos tudni, hogy a társad figyeli a hátadat. Csapódott már hozzánk olyan kolléga, aki az akut veszélyt kereste, és azt hitte, attól lesz jó a munkája. Ez nagyon veszélyes, főleg azért, mert újságíróként csak csapatban tudunk eljutni bizonyos helyekre. Mérlegelni kell, hogy egy átlagosnál veszélyesebb helyszínen találunk-e akkora sztorit, hogy megérje a kockázatot. Egy tíz másodperces megszólalás például nem biztos, hogy ér annyit, hogy bemenj egy házba, ahol nem tudod, kiket találsz. És ráadásul esetleg olyan sötét van, hogy nem is lehet használható felvételt készíteni. Persze néha nem baj, ha az ember nem tudja, milyen veszély leselkedik rá, például azt utólag tudtuk meg, hogy vérdíjat tűztek ki a fejünkre.

Szerencsés vagyok, hogy a háborús forgatások alatt megbízhattunk egymásban Rácz Lacival Fizikailag sem, lelkileg sem könnyű, amikor mindent két embernek kell megoldania. A Bábelnél nagy könnyebbség, hogy van még egy technikai munkatárs.

– A Bábel egy újfajta feladat, mondhatjuk, hogy az elmúlt évtized jutalma is?

– Régi vágyam vált valóra a Bábellel. Olyan történetekkel foglalkozhatok, amelyek engem érdekelnek, ami számomra fontos és érdekes. Tudósítóként sokszor patikamérlegen kellett kimérnem mindent, és félig arabként pláne meg kellett tartanom a három lépés távolságot, hogy ne vonódjak be az eseményekbe, a politikába. Jól esik, hogy ezt az objektivitást kicsit elengedhetem ebben a műsorban.

– Ahhoz, hogy egy ilyen műsor siker legyen, arra is szükség van, hogy a házigazdára kíváncsiak legyenek a nézők, hogy hiteles ember vezesse. Talán emiatt sem lehetett „megúszni” az előző 15 évet?

– Most hallottam épp a rádióban, hogy általában azt a műsort nézik meg az emberek, amelyet olyasvalaki vezet, akinek a kérdéseire kíváncsiak. Biztosan fel kell tehát építeni a hitelességet, de ez nem egy olyan dolog, ami aztán úgy is marad. Színesnek és érdekesnek maradni nem kis feladat. Másrészt nem is akartam volna megúszni az előzményeket, egyrészt mert igazán színes, érdekes munka volt, másrészt meg sok mindenre megtanított, aminek a Bábelben hasznát veszem. Szerintem nem szerencsés, ha valaki úgy kap egy ilyen nagy lehetőséget, hogy nem járta végig a lépcsőfokokat. A nyolc év híradózás megtanít arra, hogy hogyan kell rövid idő alatt, lényegre törően láttatni a dolgokat, hogy az informatív legyen. Most luxusérzés, hogy a csaknem egyórás műsorban van idő mélyebben belemenni a történetekbe, viszont az is fontos, hogy az ember ne vesszen el az információk között. Hiszen még ha 25 percet szánunk is egy ember vagy téma bemutatására, azt is egy másfélórás beszélgetésből kell kihámozni. Ebben az is segített, hogy „panorámáztam” is, és akkor is törekedtem arra, hogy ne csupán a nagypolitikus-diplomata-vágókép-narráció jelölje ki a műsor ívét, hanem életszagú történetek adjanak hátteret a tényeknek. A Bábel abszolút sztoriorientált. Érdekes életeket lehet megismertetni, mélyre ásni egy-egy témában, mint pl. a jövőkutatás. A Nappaliban és az Éjjeli Őrjáratban belekóstolhattam az élő vagy élőszerű műsorvezetésébe is, ebben is szereztem egy kis rutint.

Persze ebben a műfajban is kell egyensúlyozni. Vékony a mezsgye a szenzációhajhászás és az érdekesség között, mondjuk, amikor egy volt gyerekkatonáról vagy egy hibernáló intézetről csinál az ember interjút, úgy kell megmutatni mindezt, hogy ne legyen öncélú az egész.

– Mindig megfogalmazódik benned a konkrét cél, amikor egy műsort készítesz? Pontosan tudod, hogy milyen hatást szeretnél kiváltani a nézőkben egy-egy történettel, témával?

– Szerintem nem kell tudnom milyen hatást akarok kiváltani, az a lényeg, hogy valamilyen hatása legyen a műsornak, hogy megváltoztasson az emberben valamit. Az egyik műsorban szó volt egy volt gyerekkatonáról, egy kerekesszékes építészről, aki bejárta a világot és egy amerikai srácról, aki elment harcolni a líbiai felkelők oldalán, és fél évet magánzárkában töltött. A három anyag elkészítése után azt éreztem: szerencsés ember vagyok, hogy a saját életemben nem kell ilyen problémákkal szembenéznem. Több emberből váltotta ki a műsor ugyanezt a reakciót, sok levelet kaptam, amely arról szólt, hogy lám, milyen apró dolgokon tudunk mi itt bosszankodni, amikor másnak a társa húsából kell ennie, hogy életben maradhasson. Volt, akit viszont kifejezetten dühített mindez, mondván, elég problémánk van enélkül is. Ezeket az embereket valószínűleg frusztrálja, hogy nem tudnak tenni semmit, és mi rájuk tesszük a felelősséget azzal, hogy így már tudnak ezekről a történetekről. Szerintem az a jó műsor, ami vitákat vált ki, és tovább folytatódik beszélgetésekben, gondolatokban. Az amerikai fiút is volt, aki hősnek látta, más meg ostobaságnak tartotta, hogy egy idegen ország konfliktusába avatkozva teszi kockára az életét.

– Van a műsornak speciális célközönsége?

– Nincs, nem akartuk behatárolni. Ezek olyan univerzális történetek, amelyek érdekesek lehetnek fiatalnak és idősnek, egyetemet végzettnek és kétkezi munkásnak is. Szerintem elég széles spektrumon mozognak a témák.

– Beszéltünk arról, hogy nem könnyű kifogni az ideális munkatársat. Te már, úgy tudom, az életed társát is megtaláltad…

– Igen, szeptemberben lesz az esküvőm. Afganisztánban ismerkedtünk meg, ő egy rádió képviseletében volt ott. Nagyon jól tűrte az elmúlt években, hogy állandóan utazom, hogy Líbiába, Afganisztánba jártam dolgozni.

– Volt hagyományos lánykérés is?

– Leánykérés volt, de hagyományosnak nem nevezném…Afganisztánban kérte meg a kezemet, ugyanabban a katonai táborban, ahol két és fél évvel korábban megismerkedtünk.

– Ennek is szerepe volt abban, hogy mostanában talán kicsit nyugisabb lesz majd a munkád?

– Nem. Én a háborús forgatásokat csak akkor hagyom abba, ha gyerekem lesz. Akkor már mások életéért is felelni fogok, és a sajátomat sem kockáztathatom.

– Azért a szüleid, gondolom, megnyugodnának, ha többet nem mennél.

– Izgulnak mindig, persze, de nagyon jól elfogadták a hivatásomat. Magyarországon nőttünk föl Naimával, a húgommal, de mindig sokfelé utaztunk, és már gyerekfejjel betekinthettünk egy másik világba. Nem féltünk az ismeretlentől. Naima a Nemzetközi Vöröskeresztnél dolgozik, most Tunéziában él francia férjével és a kislányával. Humanitárius joggal foglalkozik, börtönökbe jár ellenőrizni, hogyan bánnak a rabokkal.

– Elég fiúsan nevelhettek benneteket.

– Igaz, voltak fiús játékaink, kardkészletért és bilincskészletért is nyúztuk a szüleinket, de a barbie és a póni is ott volt a polcunkon. Viszont mindenben nagyon támogatnak minket a szüleim. Apukám mindig nézi a nemzetközi hírcsatornákat itthonról, és azonnal értesít, ha megtud valamit, amire vigyázni kell. Anyukám pedig minden bejelentkezésemnek az első kritikusa. A húgommal is nagyon inspiráljuk egymást, és a párom is sokat tud segíteni.

– A szüleid hol találtak egymásra?

– Debrecenben, az orvosi egyetemen, egy közös kémiakíséret hozta össze őket. Én már hatodévben meg is születtem, utána költözött a család Salgótarjánba. Úgyhogy én salgótarjáni vagyok, még ha tizenakárhány éve Budapesten élek is. Ott tudok feltöltődni, a családi házban.

– Gondolkodtál már azon, hogy a saját családodban milyen értékrendet szeretnél majd követni?

– Szerintem ezek menet közben automatikusan jönnek. Az arab világban sok olyan érték van, amit követni szeretnék, például azt, hogy a család és a kisközösség álljon elöl a fontossági sorrendben, és minden más utána. Ők jobban figyelnek egymásra, több időt töltenek együtt, mint a nyugati kultúrában. A médiában dolgozókat sokszor felszínesnek gondolják, én mégis szeretném, ha az én jövőbeli családom is erre az alapvető értékre épülne. Amúgy a szíriai családom is keresztény, így édesapám is. Nagyon progresszív szellemben nevelt minket anyukámmal együtt. Megtanultam tőlük, hogy ha bízol a gyerekedben, akkor szabadságot adsz neki. Sokszor mondják nekünk a szüleink, hogy milyen jó, hogy mi a húgommal ilyenek vagyunk, amilyenek, és mi mindig azt válaszoljuk nekik, hogy „De hát ti neveltetek ilyennek!”. Az, hogy 14 évesen elengedtek minket egy másik városba, hogy kéttannyelvű gimnáziumba járhassunk, hogy kiengedtek egy évre Amerikába, nem lehetett könnyű számukra. Sok nehéz döntést hoztak, de mindegyiknek megvolt a jó hozadéka. Sokszor elgondolom, hogy én vajon el tudnám-e viselni, hogy a gyerekemnek ilyen szakmája legyen, mint nekem.