A levegő áramlásáról

Feleségem mondogatja mindig a csemetéknek, milyen jó nekik, hiszen egy sor nagyszerű könyvet még nem olvastak, és ezek öröme vár rájuk. Fantasztikus élmény volt, amikor először hoztunk haza nekik gázos lufit, és elengedtük a madzagokat a négy méter belmagasságú szobában. Ujjongva kaptak utánuk, visongtak a gyönyörűségtől. Mondhatnám az állatkertet, ahol az elsőként megpillantott szurikáta már lenyűgözte őket, és csak azután következett az elefánt, a zsiráf vagy az oroszlán. Ugyanakkor mennyi konfliktust és bosszúságot okozhat, ha valamit nem értünk.

A múltkor Zsombi éppen homokozott, és dühöngött, mert a szél a szemébe fújta a homokot, szétdúlta az összekészített kis kupacokat (történetesen kávét főzött; általában kávét főz…), még azt a néhány szál haját is tépte, amit a születése óta nem kellett levágni, annyira lassan növekszik. (Aggodalomra azonban nincs ok, én és a nagyobbik fiam egyéves korunkig kopaszok voltunk, a középső kétéves koráig, most mégis erős és dús hajunk van mindannyiunknak, nem is tudom, honnan örököltük. Talán Bálint bátyától, ha elég figyelmesen hallgattam annak idején nagyanyám családi történeteit.)

Szóval, Zsombi nagy hangon veszekedett a közelben hajladozó fenyőfával, mert azt hitte, az a felelős a szélért. Feleségem a fejét fogta, nem is mertem bevallani, hogy még emlékszem azokra az időkre, amikor én is úgy hittem, a fák fújják a szelet, s ahol nincsen fa, ott légmozgás sem lehet… De hát sok mindenről gondoltam butaságot; hét éves lehettem, amikor sor került a szovjet-amerikai Szojuz-Apolló programra, amelynek keretében két űrhajó összekapcsolódott a kozmoszban, és az asztronauták meglátogatták egymást. Én szentül meg voltam róla győződve, hogy véletlenül találkoztak. Még fogadtam is a nővéremmel. Apám döntött, mint megfellebbezhetetlen tekintély, és persze vesztettem.

Most rám mint megfellebbezhetetlen tekintélyre várt a feladat, hogy a két és fél éves gyereknek hideg és meleg levegő áramlásáról, ciklonokról és légköri frontokról magyarázzak, amit meglepő figyelemmel hallgatott. Az anyja tamáskodva figyelt, vajon mennyit érthet meg mindebből az apróság. Miután befejeztem, azért a saját szavaival ő is igyekezett felvilágosítani a kis oktondit.

– Zsombi, nem az a fenyőfa okozza a szelet – foglalta össze röviden akadémiai értekezésem lényegét. A fiam szemezett egy darabig a fával, talán bólogatott is, aztán félrebillent fejjel fölnézett (szegényeknek mindig fölfelé kell nézniük ránk), és komolyan azt kérdezte:

– Hát akkor melyik?