Fiatal házasként és anyaként mindenből a maximumot akartam nyújtani. Az ünnepeknek is tökéletesnek kellett (volna) lennie. Bele is feszültem a lakás kitakarításába és feldíszítésébe, és hogy időben megvegyem az ajándékokat – persze mindenkinek a szíve óhaját –, hogy szép legyen a csomagolás, hogy sikerüljön titokban feldíszíteni a fát, ne vesszen el a gyerekek számára az ünnep titokzatossága; hogy előre minden főznivalót megvásároljak, ne később kapjak észbe, hogy „jaj, valami hiányzik”, és az ünnepi étkeket időben megfőzzem, és legyen legalább háromféle sütemény; hogy a kisgyerekeimmel kapcsolatos teendőkkel mindig időben elkészüljek az otthoni és a templomi ünneplés időpontjaihoz igazodva, és – nem utolsó sorban – hogy az ünnep lelki tartalma is előtérbe kerüljön: Jézust ünnepeljük, nem magunkat, nem egymást és főleg nem a Mammont.

Huhh, ez visszaolvasva is sok. Mondanom sem kell, soha nem tudtam maradéktalanul megfelelni a saját elvárásaimnak. Ez az első években bosszantott és letört, mert láttam a környezetemben olyan superwomaneket, akiknek látszólag minden sikerült: a lakásuk szemkápráztatóan fel volt díszítve, művészi díszítésű mézeskalácsaik és kézműves dísztárgyaik csodájára jártak az iskolai karácsonyi vásárban, különleges ételreceptjeikkel dicsekedtek egymás között, és a gyerekeik divatos ünneplő ruhákban feszítettek a templomban. Nekem ez nem ment, és még a jóval szerényebb ünnepért is nagyon sokat kellett dolgoznom. Volt olyan esztendő, amikor a testem és a lelkem fellázadt ellenem, vagyis a magam diktálta teljesítménykényszer ellen, és Szilveszter napjára lázas beteg lettem. Egyszerűen azért, mert csak ezzel az ürüggyel tudtam „behúzni a kéziféket” a rohanásban, végre megpihenni, magamra is figyelni.
A következő években beláttam, hogy jobb, ha nem betegszem bele az ünnepekbe, ezért először a lakásdekorációt, majd a takarítás egy részét hagytam el. Sikerült kialakítani egy olyan ünnepi rendet, ami teljesíthető és mindenkinek jó. Nem tökéletes, hanem élhető.

Ha most állnék a családos lét elején, biztos, hogy elengedném a külső és belső elvárások legnagyobb részét.

Az ünnepléshez elegendő egyetlen fontos vagy látványos mozzanat, ami nem megszokott, nem hétköznapi – ha pedig kettő ilyet meg tudsz valósítani, az már egészen nagy dolog! A határ és a fokmérő a társam tekintete: vajon örömöt és derűt sugároz-e vissza, ha ránézek? Ami az én tekintetemből, a lényemből feléje sugárzik, előbb-utóbb azt fogja ő is visszavetíteni felém. Ha a feszültséget, az elégedetlenséget árasztom magamból, akkor azt. Ha én boldogságot, hálát sugárzok a környezetemben élők felé, akkor ők is hamar levetik a hazahozott gondjaikat, és előbb-utóbb az ünnep angyalát is észrevesszük valahol a feldíszített karácsonyfa közelében. Vagy egymásban.

A dióval töltött szilva receptjével Németh Zsuzsána 1858-ban megjelent szakácskönyvében találkoztam először. Hamar kiderült, hogy ez a páros nemcsak nekem tetszett: számos, 20. századi receptgyűjteményben visszaköszönt az ötlet. Ha pedig továbbgondoljuk, napjainkban is megállhatja a helyét – akár karácsonyi ajándékként.

Itt tulajdonképpen nincs recept, Németh csupán annyit írt, az aszalt szilva készíthető úgy, hogy „hosszan kettévagdalják, a magját kiszedik, mandulát tesznek bele, avagy friss meghámozott diógerezdet vagy ánizsmagot”. 

Mai ötlet: áztassuk szilvapálinkába a gyümölcsöt, mielőtt megtöltjük, ha pedig megtöltöttük, mártsuk olvasztott csokoládéba! 

Rejtély, hogy mi ihlette azt, aki japángolyónak nevezte el a következő édességet! Mindenesetre figyelemfelkeltő nevet választott, én is ezért olvastam el a receptet. Érdemes volt, mert minden megvan benne, ami egy jó karácsonyi édességhez kell!

Az 1909-es recept szerint „tizenhat dkg őrölt mandulát, tizenhat dkg vaníliás cukrot pár csöpp citromlével kőmozsárban megtörünk. Golyókat formálunk belőle. Kevés forró vízzel vegyített baracklekvárba mártva, reszelt csokoládéba hempergetjük.”

Mai ötlet: ha nem akar összeállni a mandula, a lekvárt hozzákeverhetjük a masszához. Reszelt csokoládén kívül ízesítetlen kakaóport is használhatunk, mindkettő jól kiellensúlyozza a golyók édességét. A mandula zsírossága és a cukortartalom miatt jól eltartható, de ha hosszabb ideig eltesszük, érdemes hűvös helyen tárolni – ez lehet a kamra.

1. Tudunk-e még várakozni? Számítógépünknél sávszélességet váltunk, ha lassú. Mit is jelent az, hogy lassú? Azt, hogy tíz-tizenöt másodpercet kell várni a program betöltésére. Jobb, ha modernebb, sok értékesnek vélt másodpercet takarítunk meg. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki azt mondta volna: kellemesen lassú a gépem, kifejezetten örülök, hogy várakozás közben rendezni tudom kusza gondolataimat.

Türelmetlenné tesznek a világban zajló események, többet akarunk tudni róluk. Újságokat falunk, mohón töltekezünk friss hírekkel, kíváncsisággal helyettesítjük az elmélyülést. De tudunk-e várakozni?

2. Megvesszük az adventi koszorút, gyönyörűséges lila és rózsaszín gyertyákkal, ám ha előttünk terjedelmes sor áll, csúf gondolatoknak esünk áldozatul. Minek is toporgunk ebben az üzletben, ráértünk volna holnap reggel is megvenni, akkor biztos hamarabb sorra kerülünk. Tudunk-e várni egy embert úgy, hogy nem szomorodunk el, ha késik, és nem telefonálunk rá idegesen, hol az ördögben vesztegel? Tudjuk-e várni úgy, hogy a várakozás idejét nagyszerű alkalomnak fogjuk fel, hogy gondolkodhassunk a lényén, átéltük-e valaha is azt, hogy jöjjön csak minél később, legyen még nagyobb az öröm, ha meglátjuk az ajtóban? Tudunk-e várni az örömre, ha ellep minket a szomorúság, vagy a dolgok kiábrándító ismétlődése miatti szkepszis? Tudunk-e várni vendéget, aki repülővel érkezik, vagy csak a gépet lessük, miért is késik, hiszen nem tudunk várni, nincs időnk.

3. A görögök két szót is használtak az időre, vagyis kétféle időfogalmat ismertek. Egyiket kairosznak nevezték, a másikat kronosznak. 
A kronosz a megállíthatatlan időfolyamot jelöli. Úgy is lehetne mondani: az idő, amely nem vesz rólunk tudomást. „Hajt az idő, nem vár” – Arany János itt a kronoszról írt. A kairosz a minőséget jelentő idő, költőibben: a nem múló pillanat. Valójában az időfolyamból kiemelkedő idősziget. 

A kairosz a megállított idő, szeretéseink, ráismeréseink, rájövéseink, életünk sorsfordulóinak ideje. Amikor elfelejtjük a múló időt.

Egy kedves lény társaságában, egy munkában, amely legjobb szellemi energiáinkat mozgósította, és ezért belefeledkeztünk. – Már ennyi idő van? – kérdezzük ilyenkor, és mivel nem olyan kifinomult és lényegre törő a gondolkodásunk, mint a régi görögöké, s csak egyetlen szavunk van az időre, azt mondjuk, hogy gyorsan telt, pedig nem az idő telt gyorsan, hanem nekünk sikerült megtölteni olyan tartalmakkal, amelyek a szürke időfolyamból kiemelik.

4. Néhány éve történt, hogy egy asszony, otthonából elmenet még egyszer meggyújtotta az ajtófára függesztett adventi koszorút. Mire hazaért, leégett a háza. Életre szóló lecke lehetett neki, hogy soha ne cserélje össze a különböző időket, kronoszt és kairoszt. Ha gyertyát gyújtasz, maradj a közelében. Nézd a láng falon imbolygó árnyékát, melegedj a fényénél. Ne azért ne hagyd ott az adventi koszorú égő gyertyáit, mert veszélyesek. Azért ne hagyd ott, mert a gyertyagyújtás – talán az áramkimaradást leszámítva – többnyire maga is megszentelt mozdulat.

5. Advent négy vasárnapja: fékek a rohanásban. Ilyenkor meg kell állni a kronoszidő zavaros, erős sodrú folyamában, és kikapaszkodni a kairoszidő szigetére. 
Tanulj meg várakozni akkora türelemmel, mint a kezüket elmélyülten a hasukban növekvő életre tevő asszonyok. Ahogy ők az ezer titkot rejtő megszületendő gyermekükre gondolnak, úgy készülj fel lélekben Krisztus születésére. Felejtsd el a kronoszidőben taposók ajándékért tülekedéseit. Add magad oda a várakozásnak, adj alkalmat a jelennek, hogy múltad és jövőd összeölelkezhessen benne.

Éld át az időből kiragadható pillanatokat. Nincs belőlük sok. 

(Michna Ottóné Ágitól kaptam)

Nagyon sok levélben sok ajándékot kapok. Idézeteket, gondolatokat, emlékeket, verseket, alkalmi köszöntőket, még recepteket is. Ezek közül azokat, amelyek valamiért megfogtak, elteszem, s néha elolvasom. Van, hogy évekig rájuk se találok. Nincs mindegyik alatt a szerző neve, nem mindig írtam oda, hogy ki küldte, csak a puszta szöveg maradt. Most ezek közül válogattam. Ha valakit megragad némelyik gondolat, őrizze tovább.

Azok, akik szeretik az édességet és a ropogtatnivalókat, örülni fognak a „boros csíknak”. A sejtelmes nevű régi süteményhez nem kell nagy konyhai tudás, sem sok felesleges idő, így kezdők is kipróbálhatják.
 
Több korábbi gasztroajándékhoz hasonlóan erre is a Divat Újság 1909-ben megjelent főzőkönyvében találtam rá. A szakácskönyvbe a minden praktikát ismerő háziasszonyok küldtek recepteket, így azok tényleg olyan igazi, kipróbált, jól bevált ételek, amelyek kiállják az idő próbáját. Egyszerűségük mellett mégis mindig van valami csavar is bennük, hiszen már az ő céljuk is az volt, hogy lenyűgözzék szeretteiket – de úgy, hogy azért maradjon idő másra is. A recept szerint 28 dkg cukrot kell kikeverni két egész tojással és egy tojás sárgájával. Hozzáadunk 28 dkg lisztet, majd a tésztát kinyújtjuk, csíkokra szaggatjuk és megsütjük. (190 fokon kb. negyed óra) Amikor már majdnem kész, kivesszük, és megkenjük boros cukorsziruppal, majd visszatesszük még pár percre a sütőbe.

Mai ötlet: a cukorszirupos borba fűszert is szórhatunk, próbáljuk ki az ánizst, a fahéjat vagy a levendulát! Ha nincs idő szirupot készíteni, megkenhetjük egyszerűen csak borral is a csíkokat, majd szórjuk meg cukorral!

A befőzés ideje hagyományosan a nyár, így ebből a körből többnyire kimaradnak a déligyümölcsök, pedig egy gyömbéres banánlekvárt vagy egy vaníliás ananászbefőttet érdemes feltenni a kamrapolcra. Ezek a különlegességek jól jöhetnek akkor is, ha szívesen ajándékoznánk házi készítésű ajándékot karácsonyra, viszont a befőzésnek csak most állnánk neki.

Az 1906-ban megjelent Dunántúli szakácskönyv receptje szerint „a meghéjazott nyers ananászt megmérjük, és ugyanannyi súlyú cukorból sűrű szirupot főzünk. Az ezalatt karikára szelt gyümölcsöt puhára főzzük benne, áthűlve üvegbe rakjuk, és a levét ráöntjük.” 

Mai ötlet: különlegesebbé tehetjük a befőttet, ha egy kis vaníliával ízesítjük, illetve megbolondíthatjuk egy kevés rummal.

Egy zseniális  vonósnégyes, a zenéből fakadó humort briliáns performanszokkal ötvöző MozART Group ismét Magyarországra érkezik. Aki látta őket, azért, aki nem, annak azért kihagyhatatlan program lesz január 4-én a Budapesti Kongresszusi Központban.

A világon egyedülálló „zenei kabaré”, az itthon is nagy rajongótábort szerzett MozART Group érkezik Budapestre. A „komolyzene Monty Pythonja”-ként is emlegetett csoport 1995-óta játszik együtt. A sziporkázóan humoros csapat show-jával már a fél világot meghódította, volt olyan év, hogy alig több mint fél év alatt a világ 24 országában összesen 150 koncertet adtak, hatalmas sikerrel. Állandó szereplői különböző TV show-knak, és fennállásuk óta komoly presztízsű díjakat zsebelték be munkásságukért.

Most tehát újra láthatjuk az instrumentális stand-up comedy lélegzetelállító produkciókra képes nagymestereit, akik korábbi látogatásuk során is elkápráztatták a hazai közönséget és a kritika így számolt be róluk: „Az elsőhegedűs ritmust pingpongozik jobbjával, bal kézzel pizzicatózza a Love Story című film betétdalát, a közönség persze állva tombol, majd a csellista rózsaszín lufijából fújva ki a luftot, sípol el egy mai szerelmes dalt.” És még láthatunk megannyi zenei szkeccset, mondjuk akár ilyeneket is: https://www.youtube.com/watch?v=qNOoEz5_GQY

Dió, méz, egy kis fűszer és negyed óra. Csupán ennyi kell a karácsonyi ajándékhoz, ha jól választunk receptet. Azok, akik a bejglit a töltelékért szeretik igazán, rajongani fognak érte! És még a neve is fantasztikus: ördög pirulái.
A Divat Újság főzőkönyvében olvasható, 1909-ből származó recept azt írja, vegyük „harminc egészséges dió őrölt belét, két kanál mézet, fél citrom reszelt héját, negyed narancs levét, fél kávéskanál fahéjat, fél evőkanál rumot”. A szerző szerint a keveréket ezután főzni kell, szerintem ez akár el is hagyható, anélkül is remekül összeáll, és a dió olajtartama miatt sokáig eláll az édesség. „Azután formáljunk belőle mogyorónagyságú gombóckákat, és hengergessük reszelt csokoládéba.”

Mai ötlet: keverhetünk hozzá kandírozott gyümölcsöket vagy mazsolát. Papírdobozba csomagolva, egy díszes szalaggal átkötve elegáns karácsonyi ajándék lesz belőle.

A rozmaringot tehetjük borba, ha a pozsonyi érseki udvar 17. századi kertészének, Lippay Jánosnak tanácsát követjük: szerinte ez jó fejfájás ellen.

Zelenyák János füveskönyve (1908-ból) meg azt írja, az ecetbe áztatott fűszert „ájulásoknál, rendetlen havibajnál” használhatjuk. De olajba is állíthatunk néhány rozmaringszálat.
A növényi olajok éppen napjainkban kezdik régi, jól megérdemelt népszerűségüket visszaszerezni. Korábban elképzelhetetlen volt nélkülük a konyha: a len, a kendermag, a tökmag, a mák, a makk, a dió, de még a mandula olaja is fontos része volt a népi táplálkozásnak. Azt, hogy a felsoroltak közül melyiket fogyasztották, a tájegység adottsága határozta meg, de a legnépszerűbb a len volt, hiszen ennek a növénynek a termesztése más miatt is kifizetődő volt. (A lent például a ruhakészítésénél tudták még használni.) Legyen szó 17. századi erdélyi főúrról vagy két évszázaddal később élt dunántúli parasztasszonyról: télen lenolajjal locsolta meg a savanyú káposztát, a pirítóst, de főzéshez is ezt használták böjtben. 

Mai ötlet: A rozmaring hamar átadja zamatát az olajnak, így ha néhány szállal teszünk a lenolajba (vagy akár olívaolajat is használhatunk), különleges fűszerolajat kapunk.

„Kedves Katalin, nem akarunk sokkolni, de nyakunkon a karácsonyi őrület.” Természetesen kellőképpen fel vagyok háborodva ezen az e-mailen: mert egyrészt mi az, hogy sokkolni, másrészt mi az, hogy nyakunkon, és milyen szentségtörő ez az őrület kifejezés is! Elhatározom, hogy csakazértis átszellemült nyugalommal fogom megélni az adventet. Kiveszek egy nap szabadságot a nagytakarításhoz, hogy ne kelljen reményvesztve a bevásárlóközpontokban bolyonganom, a rokonság színház- vagy koncertjegyet kap és ínyenc bonbonokat készítek majd hozzá. A lányokat befogom a sütésbe, halászlét rendelek a kedvenc vendéglőnkből.

Dehogy fogok órákon át halat passzírozni, miközben a nappaliban már áll a karácsonyfa! És most azonnal bejelentkezem a fodrászhoz, mert tavaly is dicstelen glóriát viseltem az esedékes hajfestés kiiktatása miatt. Sőt! Kozmetikushoz is.

Úgy képzeltem, hogy színes selyempapírral bélelt, saját készítésű dobozkákba fogom tenni a csokicsodákat. A pénztárnál kezdtem először gyanítani, hogy a bonbon akció mégsem kifizetődő. Egyrészt, mert nekem kell kifizetni, másrészt, mert az élelmezési célokra még alkalmas kategóriájú csokoládé sem éppen pénztárcabarát, és akkor az egyediséget garantáló hozzávalókra még rá se néztem, nem is számolva a méregdrága szilikonformákat.

A konyhában aznap este csak bonbonok készülnek, így a vacsorának becézett virsli után családom kocsányon lógó szemekkel méregeti a tálcán sorakozó prototípusokat. 9 darabot sikerül megmentenem.

Azzal vigasztalom magam, hogy ez a mennyiség egy nem túl édesszájú, egyedülálló nagybácsinak még elegendő lehet. Másnap észreveszem, hogy a bonbonok nemcsak megfogyatkoztak, de rossz színben is vannak, már nem csillognak annyira (nyilván a csokibevonatban lezajlott kémiai reakciók miatt). Kisfiam szeme viszont annál jobban csillog (nyilván a szederpálinkás és pezsgős darabok miatt). Elbizonytalanodom a sorozatgyártást illetően...

Felrémlenek a tavalyi, munka utáni plázatúrák, amikor a 26 fokban, télikabátban, a belépéskor még karácsonyillatnak érzett popcorn-parfüm gőzben nézem az ajándéklistát: hogy létezik, hogy két sor van kipipálva, pedig két órája bolyongok,

a vállam leszakad a szatyroktól, feltörte a lábam a cipő és nem vettem reggelire tejet. Titkon sejtem, hogy a meglepetés nadrág kicsi lesz, a lámpa pedig már az üzletből kijövet is teljesen más színű, mint ahogy az eladó ígérte. És megint nincs jobb ötletem apunak, mint a pulóver, és anyósom hív, hogy megvenném-e a gyerekeknek az ő nevében is (végül is ott a lámpa meg a nadrág, csak az én ajándékozási ügyem áll még rosszabbul). A férjem is hív, hogy kiváltanám-e anyósom gyógyszerét, a lányaim, hogy itt vannak a közelben, nézzem meg, mit vennének a férjemnek, és hogy holnapra nekik is kellene sütni 30 db mézeskalácsot, de ők vizsgára és dolgozatra készülnek...

Akkor már 10 perce méregetek egy táskát az öccsüknek, küldök hát egy képet nekik, de véletlenül a családi csoportba, ezért telefonálnom kell a férjemnek, hogy próbálja meg kitörölni a fiam üzenetei közül…

...és igen, jól emlékszem arra pillanatra is, ahogy hazafelé bandukolok arra gondolva, hogy úgy tűnik, a takarítós napból is vásárlós lesz.

Előttem a heroikus küzdelemmel létrehozott, fényüket vesztett bonbonok. Azt hiszem, mégis feladom a bizonytalan kimenetelű bonbonprojektet. És annak jeléül, hogy döntésem végleges, elmajszolom a maradék hármat, plusz azt a hatot, amit a család elől eldugtam. Közben kikeresek egy jó halászlé receptet, hogy lelkiismeretemet megnyugtassam, és lemondom a fodrászt. A kozmetikust csak másnap, ki tudja, hogy hat rám az emelt dózisú csokoládé...