Enyedi Ildikó filmjére gyanútlanul, de nem elvárások nélkül ül be a néző: adott a berlini Arany Medve-díj, ismeri a rendezőnő korábbi filmjeit, tudja, hogy a Testről és lélekről a szerelemről fog szólni, látta a szarvasos képeket, nyilván szép, lírai film lesz ez, de mégiscsak egy vágóhíd a színhelye, meg ott az a cikis búgatópor, szóval lesz itt kőkemény realitás némi régiónkbeli abszurddal fűszerezve. De azt azért mégse gondolná az ártatlan néző, hogy ez a film direkten róla fog szólni.

Megtörténik ez máskor is: műalkotás mi másért készülne, mint hogy rólunk szóljon, a világunkról, a problémáinkról? De hogy ennyire?

Szóval a néző beül a moziba, hogy lássa a vásznon azt a másik világot. És mindjárt az elején kinéz a karám deszkái közt, mint leölésre váró állat.

Mert az is ő, az a bágyadt szemű marha, ártatlan jószág, aki tehetetlenül várja, mi fog történni vele. És azután kiderül, hogy valamiért a többi szereplő is ő, a hentesek, a takarítók, a kikent-kifent irodisták, a csélcsap feleség, „a falu bikája” új fiú, a szerencsétlenül vergődő férj, a szenzitív, szexuálisan túlfűtött, vágóhídi szerepével konfliktusban lévő pszichológusnő és a félkarú óriás: a maradék méltóságát elzárkózással védő igazgató, és még az a kis szőke, autisztikus vonásokat mutató doktornő is ő, akinek a hétköznapok világa nehezen tanulható, telis-tele rejtélyekkel és buktatókkal.

Nyilván nem mindegyik szereplőben ismerünk magunkra, bár ki-ki megtalálhatja magát a vásznon. Ám ahogy nézzük ezt a filmbéli világot, az a nyugtalanító érzés kerít hatalmába bennünket, ami ezeket a szereplőket egy táborba hajtotta itt, hogy bizony ennek a mi kis marhafaroknyi létünknek legsúlyosabb kérdése bontakozik ki előttünk: mekkora esélyünk van a boldogságra? Kinek mekkora? Mindent tekintetbe véve. Életkort, a gátlásokat, a deficiteket, a priuszokat, a hátrányos helyzetet, a fogyatékosságainkat. Mindent. Mindannyiunk legtitkosabb kérdése kerül itt terítékre – a vágóhídon. Van-e még esélyünk hátralévő életünkben a boldogságra? És mekkora?

Amikor az ember (itt: a férfi) már lehúzta a rolót, és nem akar már semmit, csak nyugalmat. Amikor a másik (itt: a nő) azt se tudja, mi lenne az, hogy párkapcsolat. Akkor hogyan? Mégis lehet még valami? (A többiekről nem is beszélve – hogy tudniillik ők hol helyezkednek el az elérhető boldogsághoz képest a játéktáblán.)

És amikor kiderül, hogy ez a két ember álmában már régen egy pár, akkor ettől a nyilvánvalótól még milyen messze van a boldogság! Milyen hosszú utat kell még bejárniuk egymásért!

Enyedi Ildikó filmje hitelesen vezet végig ezen az úton, és majdnem elvérzünk a moziban. És amikor lefut a stáblista, mennénk utunkra, de még gyengélkedünk.

Enyedi Ildikó filmje nem a keleti bölcsesség jegyében született, nem igaz rá az, amit Buddha mondott: „A boldogsághoz nem vezet út, az út maga a boldogság.” Itt vér folyik ezen az úton, és majdnem belehalunk. Mintha azért készült volna el ez a film, hogy ennek az útnak egyik magaslati pontján, ami egyben a film dramaturgiai tetőpontja, elhangozhasson ez az erős mondat: „Belehalok, annyira szeretem magát”. Ahhoz, hogy ez a mondat pátosztalanul, egyszerűen, természetesen, hitelesen hangozhasson el, kell egy kőkemény realitásokból felépített világ.

Az álmok is a realitás részei. Mert vannak álmaink, vannak visszatérő álmaink. És talán még az is megeshet, ugyanazt álmodjuk, mint valaki más. Ez a nyilvánvaló képtelenség az alapötlete a filmnek.

Ezt a képtelenséget gyönyörű, realisztikus természeti képekkel jeleníti meg, mintha csak mi álmodnánk. A filmbéli visszatérő álomról kiderül, hogy az folytatásos álom, egyfajta látens élet, az ébrenlét fordítottja. Freud óta tudjuk, hogy az álomban a tudattalan megnyilvánulásait érhetjük tetten, ezért tartalmuk nagyon is árulkodik a lélekről. A film főszereplői szarvasoknak álmodják magukat, méltóságteljes, komoly állatoknak, akik a természetben élik meg az élet teljességét. Ez az álomtípus a freudi ún. vágyálom típusába tartozik. Ám a szerelmespár tagjai nem kergetik álmaikat, nappal egyáltalán nem is látszik rajtuk, hogy álmukban szarvasok. Álombéli létük, bár a mindennapi, ébrenléti állapothoz képest idilli, ám nagyon is realisztikus, a szarvasok hétköznapi életére jellemző problémákkal teli. Enyedi Ildikó nem ringat álomba. Azt mondja, az álom az életünk természetes része, egyfajta vízió a boldogságról. Azt mondja, az is előfordulhat, hogy valakivel közös képünk van a boldogságról. És ha szerencsénk van, még találkozunk is azzal, akivel ugyanazt a képet hordozzuk magunkban. De ahhoz, hogy az álmot lefordítsuk a hétköznapokra, lépéseket kell tennünk. Kinek-kinek a maga lépéseit. Hiába szeretjük egymást belül. Magunkban szeretni valakit majdnem annyi, mint magunkat szeretni. Primer nárcizmus. A másikat jól szeretni, ez a legnehezebb. Kilépni az én biztonságos világából. Elfogadni, hogy tanulni kell. Nem elég csodálni a másikat, mert akkor még nem tettünk egyetlen lépést sem a másikért. Tanulni kell jól szeretni. Ezt a tudást azonban finoman adja át a film, egyetlen pillanatban sem érezzük, hogy ránk erőltetné mint tanulságot, hanem a szereplőkkel együtt haladva ébredünk rá, hogy ezt kellene. Lassú folyású, csendes film ez, hagy időt szereplőnek, nézőnek, hogy befelé nézzen, és meglássa a maga belső képeit.

Számos oppozíciót mutat fel a film: test és lélek, ébrenlét és álom, nyár és tél, fönt (irodisták) és lent (vágóhíd), szerelem és magány, állat és ember, naturalisztikus valóság és költőiség, ám a filmnek a világról alkotott képe egyáltalán nem dichotomikus, nem szimplifikáló, hanem épp ezeknek az ellentéteknek a feloldására tett kísérletet láthatjuk abban, hogy az ellentéteket egymással szoros egységben, egymásba játszva képes megmutatni. Az arcra vagy a testrészekre (lábakra, patákra stb.) fókuszáló sok-sok közeli kép testi működés közben árul el valamit a lélekről. Az álombéli szarvasok nyilvánvaló szimbolikájuk mellett természetesen viselkednek, szuszognak, táplálkoznak, isznak, miközben látjuk egymáshoz való kötődésük megnyilvánulásait, amint egymás felé fordítják fejüket, vagy éppen csak bemozdul egy fül a másik felé.

Állat és ember szoros egységet alkot a filmben. Az állati létezés számos ponton érintkezik az emberivel: az állatok és az emberek egyaránt vérben úsznak, az álmokban állatok testesítik meg az embert, a „falu bikája” metaforában szintén.

Az állati lét nem degradáló a film felfogásában, nemcsak az álombéli létük költői, a vágóhídi sorsuknak is megvan a maga naturalisztikus lírája.

Az állat a film felfogásában sokszor emberibb az embernél, a másságot nem toleráló környezet viselkedésénél mindenképpen. Kell az együttérzés, lélek kell a vágóhídi munkához is, mondja az igazgató, különben belepusztul az ember. Nem veszhetünk bele a nyers húsba, egyben kell maradnia testnek és léleknek. És aki nem szolidáris, elveszti a lelkét. Akkor már csak a test marad. Meg egy másik test.

A főszereplők esetében más a képlet. Egyszer van a lélek. És van a test. Mindkettő lehet béna, sérült, nyomorék. Azután jön egy másik lélek egy másik testben. Ami szintén lehet béna, sérült, nyomorék. Az már két lélek és két test. A két lélek ismeri egymást valahonnan. Szereti egymást. Nem tudják egymásról. Nem is biztos, hogy találkoznak. És ha igen? És ha kiderül? Ebből még egyáltalán nem biztos, hogy bármi is következik. Simán eltelik úgy az élet, hogy semmi. Vagy mégis lehet még valami?

Enyedi Ildikó filmje úgy biztat, hogy közben nem hiteget. Talán sikerül. Ha még időben megcsörren a telefon.

1. kép: A "Testről és lélekről" c. film jelenete – mafab.hu

2. kép: A "Testről és lélekről" c. film jelenete – youtube.com

Nem könnyű kamaszokkal szexualitásról beszélgetni, persze sejtjük, hogy ennek a beszélgetésnek nem is akkor kellene kezdődnie, amikor a gyerek már randevúzni kezd. Mit tehet a szülő, hogy a gyermek- és felnőttkor határán álló fiatal az intimitás és szexualitás témában korának megfelelően tájékozódjon, és felnőttként boldog, tartós elköteleződésre is nyitott párkapcsolatban éljen? Van-e ebben feladata a pedagógusnak?

Készen a válaszokra

Mikor kell elkezdődnie a szexualitásról folyó beszélgetéseknek? Melyik életkorban miről lehet beszélni a gyerekeinkkel, és honnan tudhatjuk, érett-e bizonyos információk befogadására? Meg kell várni, amíg kérdez? Tapolyai Emőke pszichológus szerint a témát nem szabad tabuként kezelni. „Szégyenkezés és tiltás nélkül kell beszélnünk a legelső pillanattól fogva, a konkrét kérdésre válaszolva, de a gyerek nyelvezetén és nem mindent azonnal feltárva. Az egyik hiba, hogy a témát tabuként kezeljük, a másik, hogy túl sok információt adunk, amikor a gyerek még nem érett bizonyos részletekhez. Előbbi a szégyent erősíti, és rejtőzködést válthat ki, az utóbbi zavartságot, undort vagy túlzott érdeklődést okozhat. Azt szoktam javasolni, hogy valamikor a pubertás előtt – ez régen 12 éves kor volt, most akár évekkel előrébb csúszott – menjünk el kettesben a gyerekkel beszélgetni. Az apa a fiúval, anya a lánnyal, és beszéljünk a szexualitásról.” Ennek a beszélgetésnek nem az információátadás a legfontosabb célja, hanem az, hogy a gyerek megértse: tőlünk bármikor, bármit kérdezhet. Sajnos az azonos nemű szülővel való beszélgetés nem minden családban lehetséges, ha valamelyik szülő hiányzik, akkor a feladat az ellenkező nemű szülőre vár, de a szakértő szerint mindenképpen jó, ha ez a személy a gyerekhez legközelebb álló felnőtt. „Később az élet eseményei határozzák meg a beszélgetéseket, ha például az autóúton megkérdezi a gyerekünk, miért állnak nők az út szélén, el kell mondani, hogy csókot, érintést, szexet árulnak pénzért. Ha az osztálytársak pornóképet küldenek körbe, szóba kell kerülnie, hogy mivé teszi az embert egy ilyen fotó. Ilyenkor legtöbbször nem célravezető csupán tiltani, sem elpoénkodni, sem figyelmen kívül hagyni.” 

Kevés a szó, kell a szülői érintés és a példa

Az intimitásra való képesség és a szexualitás megértése persze nem csupán szavakkal közvetített információkon és mintákon múlik. A gyermekek számára csecsemőkortól kezdve fontos az anyai, apai érintés, a testi kontaktus megtapasztalása, amely a felnőtté válás során folyamatosan változik (erről tavaly októberi számunkban e sorozat „Gyerek vagy felnőtt” című részében Uzsalyné Pécsi Rita is beszél). Emellett fontosak azok a minták, amelyeket a serdülő az őket körülvevő pároktól lát, elsősorban a szülőktől, rokonoktól. Tapolyai Emőke szerint abból kell kiindulnunk, hogy „ahogy az anya látja magát nőként, nagy eséllyel úgy látja majd magát lánya is. Akármelyik szélsőségbe megy el a női vagy férfi identitás, az torz identitáshoz vezethet a gyerekben is. Ha például az anya a nőiségét szégyelli, elfojtja, akkor az a lányában is sérült identitást okozhat. Az az apa pedig, aki úgy fordul meg a nők után, mintha szexuális tárgyak lennének, ezt a mintát fogja közvetíteni a fiának. Ha a gyerekek azt látják, hogy a szülők között nincs érintés, simogatás, incselkedés, akkor számukra a szex tabu lesz, ezért fontos, hogy ezek a gyerek számára láthatók legyenek. Ugyanakkor az is káros, ha a szexualitás aránytalanul benne van a hétköznapi életben, és egymás nyilvános simogatása, testi érintése túl nagy hangsúlyt kap a gyerekek előtt, mert ezek is torz irányba viszik.

Mibe szóljunk bele és hogyan?

Gyerekeink a médiából ma már több felnőtt tartalomhoz hozzájutnak, mint mi magunk. Meddig tarthatunk arra igényt, hogy efelett valamiféle kontrollt gyakoroljunk? Milyen tipikus hibákat követünk el ebben a kommunikációban?

A pszichológus ezzel kapcsolatban is arra figyelmeztet, hogy egy 16 éves gyerek mellé már nem lehet leülni a pornóról beszélgetni, ha addig ilyesmiről szó sem esett. „Ha kezdettől fogva megszokott, hogy együtt fogyasztunk médiát, ha beülünk a gyereket érdeklő, korának megfelelő filmekre akkor is, ha az minket nem érdekel, és megbeszéljük, akkor a gyerek növekedésével lesz egyre felnőttebb a tartalom. Akkor partnerként fog kezelni ezeknél a tartalmaknál is, és hitelesen tudjuk elmondani, hogy mi az, ami számunkra elfogadható, és mi az, ami elől menekülni kell.”

(...)

Miért főként fiúprobléma a pornófogyasztás?

A férfiak és a nők szexualitása eltérő. Férfi nemi vágy nélkül gyakorlatilag nem létezik. Nőknél azonban a szexuális izgalom elkülönülhet testi és lelki szinten. Vagyis lehetséges, hogy egy erotikus helyzetben kiváltódnak a testi válaszok, de a nő mégsem érez vágyat. A férfiaknál az orgazmus állandóan megjelenik, nőknél nem feltétlenül. Az eltérésekből adódóan a fiúk fogékonyabbak a pornónézésre, hiszen az mindenképpen instant kielégüléshez vezet, amelyért semmit sem kell tenni. Nincs hosszadalmas udvarlás, amelynek a szabályait el kell sajátítani, nincsenek kudarcélmények, sőt, félni sem kell a sikertelenségtől. A képlet végtelenül egyszerűvé válik: ösztön és kielégülés – semmi fölösleges cselekvés, ami a nő megszerzésével egyébként járna. A nő számára azonban saját szerelmi vonzereje megerősítéséhez nélkülözhetetlen a partner személyes jelenléte és aktivitása.
 

A folytatás a Képmás magazin 2017. áprilisi számában olvasható.

Ráckevei Anna színésznő, színházigazgató lett a 2017. áprilisi Képmás magazin "címlaparca". Fotózásán Páczai Tamás örökített meg néhány ellesett pillanatot.

Az ezredforduló, az utolsó évtizedek rákényszerítenek bennünket, hogy újraértelmezzük azokat a fogalmakat is, amelyek látszólag a legnyilvánvalóbbak, amelyek értékét – sokáig úgy tűnt – nem kérdőjelezheti meg senki. A házasság és család krízise alkalmat ad arra is, hogy a lényeges vonásokat emeljük ki, és megszabaduljunk a sallangoktól. Akik ma azt állítják, hogy nincs szükség a családra, egy formális, kiüresedett családmodellt támadnak.

Végre választható

Az európai modellben a család évszázadokon át elsősorban gazdasági közösséget jelentett, a szülők választották ki a házastársakat, gazdasági és társadalmi megfontolások alapján. Az így létrejött házasságot, a családot és a gyermekeket a társadalom védte. A tradicionális házasságok igen sokszor valódi életközösséggé váltak, de a társadalom gyakorlatilag mindig elfogadta a férfiak számára a bordélyházak második világát, cserébe az asszony az anyagi biztonságot kaphatta. A XIX. század végének, XX. század első felének kedvenc irodalmi témája ezeknek a kiüresedett kapcsolatoknak és az ezekből való menekülésnek a leírása.

Ebből a szempontból a XX. század második felére újszerű helyzet alakult ki azzal, hogy a házasság valóban önkéntes vállalás eredménye lett.

Sok fiatalban ma is felmerül a kérdés: szükségem van-e a házasságra? 

Ki az ügyes?

Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a hihetetlenül gyorsan változó, igen bonyolulttá vált, elidegenedett modern társadalomban minden eddiginél fontosabb az érzelmi biztonság, ennek alapja azonban csupán az életre szóló kölcsönös elköteleződés és a feltétel nélküli bizalom lehet. Ez a bizalom a valódi szabadság élményét adja, nélküle még a legszebben induló kapcsolatokat is kikezdi a bizonytalanság, a kétely. A feltétel nélküli bizalom az első, határozott döntés után egy életen át tartó akarást, határozottságot, kölcsönös odafigyelést és fejlődést igényel.

A valóságban azonban nem ilyen házasságokat látunk, és ez sok fiatalt elrettent a házasságkötéstől.

A fogyasztói kapcsolati minta jellemzője, hogy az érzelmeket is fogyasztási cikknek tekinti, cserealapnak: aki ügyesebb, jobb nőre, partnerre cserélheti a megunt régit.

Akiben ilyen házasságkép él, nem csoda, ha fél attól, hogy ő is beleesik a szülei, rokonai által megélt csapdába.

A személyiség érettségije

A rítusoknak az emberi társadalom szervezésében meghatározó szerepük van, nem véletlenül válik akkor orvossá valaki, amikor a diplomáját átnyújtják. Mégis a mai fiatalok közül sokan, ha el is ismerik a párkapcsolat fontosságát, ezt a legszemélyesebb ügyüknek tartják, és ezért nem érzik fontosnak a házasságkötés rítusát. De mi is a házasságkötés lényege? A kinyilvánított elköteleződés, amely egy életszakasznak, a keresés, a párkeresés időszakának a végét jelenti. Ezt tanúsítják azok is, akikkel a legközelebbi kapcsolatban állunk. A fiatalok, amikor a házasságkötést elutasítják, valójában az ellen tiltakoznak, hogy elfogadják a párválasztás véglegességével kialakuló önazonosságukat.

Világjelenség ma, hogy a személyiség érése kitolódik, a kamaszkor lebegtetett azonosság-keresése évtizedekig elnyúlik. Ez igaz a pályaválasztásra és a párválasztásra egyaránt.

Megláncolt ősök

A fiatalok házasságkötése, családalapítása a szülők, nagyszülők legszemélyesebb ügye – bár ennek a fiatalok sokszor nincsenek tudatában. A mai szülők talán semmiért sem aggódnak annyira, mint hogy hogyan sikerül gyermekeik párválasztása. Nem véletlen, hogy az esküvő, a lakodalom a családok életének legnagyobb ünnepe. A házasságkötés a két család közötti kölcsönös elfogadás rítusa is, hiszen amikor két fiatal vállalja, hogy kapcsolatukból gyermekek szülessenek, ezzel a két család, a szülők, nagyszülők génjeinek találkozását, összekapcsolódását vállalják.

Szondi Lipót, a világhírű magyar endokrinológus és pszichológus tesztjében azt vizsgálja, hogy génjeinkben hogy nyilvánul meg az „ősök harca”. A házasság elutasítása egyben azt is jelenti, hogy a fiatalok igen gyakran nem akarnak azonosulni saját vagy partnerük „őseivel”. A „megláncolt ősök” – szintén Szondi kifejezése szerint – az önazonosság súlyos zavaraihoz vezethetnek.

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy újra és újra kudarc követi a házasságkötést a mai társadalomban, az esküvő, a házasság mindmáig megőrizte egyedülálló örömünnep jellegét.

A gyógymód neve: család

Vizsgálatainkban kimutattuk, hogy a jó házasság, a gyermekekkel való jó kapcsolat a középkorú férfiak életkilátásait jelentősen javítja. Ha ez így van, miért félnek jobban a házasságtól a fiatal férfiak, mint a nők?

A férfiak érzelmi intelligenciája általában már csak eltérő szocializációjuk miatt is gyengébb, mint a nőké. Így érthető, hogy nagyobb kockázatként élik meg az esetleges rossz választás valószínűségét, mint a fiatal lányok. Ráadásul a férfiak párválasztásában kétféle motiváció párosul. Egyrészt az, hogy a dominancia-sorrendben akkor válnak irigyeltté, ha a „legmenőbb csajjal” büszkélkedhetnek, másrészt az is, hogy ki alkalmas arra, hogy valódi kapcsolatban éljen vele.

A XX. század első felében még általános volt, hogy egy férfi harminc éves kora után nősült, mert akkor vált „partiképessé”, mondhatnánk úgy is, hogy megfelelően érett személyiséggé. Ma annyi a változás, hogy a nők házasságkötési kora is jócskán kitolódott. Ma Magyarországon még a fiatalok 70%-a hosszabb távon a házasságot tartja a legjobb életformának, azonban míg 1980-ban a nők 89%-a élt házasságban, 2006-ban csak 47%-uk. 2006-ban a férfiak első házasságkötési életkora 33 év, a nőké is 30 év volt.

Ha a társadalom mindent megtenne, hogy ezekből a későbbre halasztott párkapcsolatokból megszülethessenek a kívánt gyermekek, sokkal kevésbé volna katasztrofális a demográfiai helyzetünk.

Mivel nemzetközi szerzetesrend tagja vagyok, az életemhez hozzátartozik, hogy nemcsak Magyarországon dolgozom. Jók a tapasztalataim, eddig alapvető kulturális problémákba még nem ütköztem. Néhány napja például 16 éves, katolikus középiskolába járó diákokkal dolgoztunk Frankfurtban, s az volt az alapélményem, hogy ugyanolyanok, mint a mi magyar fiataljaink. Ugyanúgy öltöznek, nagyjából azokat a zenéket hallgatják, mint itt, ugyanolyan márkájú telefonokon babrálnak, stb... Még a vágyaik is hasonlóak, a szabadság–szeretet–igazságosság témakörein kívül még az elvágyódás is megegyezik. Míg a magyarok Nyugatra vágynak, a német fiatalok Amerikába. (Az persze különbség, hogy a média melyik országban csinál nagyobb politikai posványbolygatást a kérdésből, de ez most nem tartozik szorosan témánkhoz…)

Eddig nem volt különösebb kihívás tehát a külföldi munka, de nemrégen Bécsben egy váratlan helyzetbe kerültem. Az osztrák szerzetesi konferencia (Ordensgemeinschaften Österreich) már évek óta megjelenik a bécsi Best kiállításon és vásáron. Ez olyasmi, mint nálunk, Budapesten az Educatio: a középiskolás diákokat segíti a pályaválasztásban, az orientációban. Kivonulnak az egyetemek, a különböző képzési helyek, hogy kínálatukkal színesítsék a palettát. (Megjegyzem, hogy annak, aki tényleg nem tudja, mit kezdjen magával érettségi után, ez az információáradat és kavalkád inkább hátráltató, mint segítő, de ha valaki már konkrétabb elképzelésekkel jön, nagyon sok hasznos infót beszerezhet.) A Tartományfőnöknőm kérésére én is megjelentem ezen a szerzetesi standon. Egy gyógymasszőr tanfolyam és a zürichi orvosi egyetem standja között húzódott meg a szerzetesi kiállítóhely. Kicsit viccesnek éreztem a helyzetet, de előzetes félelmeim – miszerint senki nem lesz ránk kíváncsi – nem igazolódtak be, sokan jöttek néhány szót váltani, szép szórólapokat gyűjteni – és a szerencsesütiért. Ugyanis olyan kekszet osztogattunk, amibe bibliai idézetek vannak belesütve. Ez volt a mi szerencsesütink. Sokan vittek belőle, s nézegették kíváncsian, vajon milyen mondatot kapnak.

Tömegek látogatták az expót, a fiatalok hangosan nevetgélve, beszélgetve vonultak a standok között, nézelődtek, gyűjtötték a sok-sok szóróanyagot, amit osztogattak nekik. Így került hozzám egy fiatal fiú, aki a szerencsesüti láttán azt kérdezte: mi van benne?

– Szentírási idézet – válaszoltam.

– Nem tudom, mi az – felelte a fiú.

– Evangéliumi részlet. A Bibliából.

– Azt nem fogom érteni. Muszlim vagyok – felelte elgondolkozva.

Egy pillanat alatt izzadtam le. Most beszélek életemben először muszlim emberrel! A Bibliáról. Majd gyorsan folytattam a dialógust:

– Törd fel a kekszet, edd meg a sütit, a szöveget pedig elolvassuk együtt! Ha kell, elmagyarázom.

Közben azon imádkoztam, hogy valami érthető üzenet legyen a papíron, ami előkerül.

A fiú megette a kekszet, majd elolvasta a papíron lévő idézetet. Felderült az arca.

– Érted? – kérdeztem.

– Igen, értem. Így legyen! – válaszolta, majd továbbsodródott a forgatagban.

A papíron ez állt:

„Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk.”(János 1. 4,16.)

– Hogy érzi magát: boldog, büszke vagy már fáradt a sok ünnepléstől?

– Mind a három. Ez olyan esemény volt, aminek a lényege, értéke csak később jut el az ember tudatáig. Most nagyon pörgős az életem, folyamatosan interjúkat adok, és egy új bemutatóra készülök anyaszínházamban, a Katonában. De nem panaszkodom, én ezt szeretem.

– A „Testről és lélekről” forgatása különbözött valamiben más filmekétől?

– Nem volt átlagos, már abból is lehetett érezni, hogy valami különös dolog történik, hogy nagyon koncentráltan folyt a munka, mindenki nagyon figyelt a másikra, nem volt hangos szó. Nem forgattam még sokat életemben. Ami huzamosabb ideig tartott, az a „Hacktion” című tévésorozat volt.

– A „Hacktion” azon ritka tévésorozatok közé tartozott, amit néztem, mert kíváncsi voltam, hogy egy amerikai típusú krimi-akciófilmmel hogyan boldogulunk mi, magyarok. Jól sikerült.

– Én is nagyon szeretem a nyomozós sorozatokat, a „Columbo” a mindenkori kedvencem. Én igazából a „Hacktion” forgatásán tanultam meg a filmezés technikai részét. Anger Zsolt kollégám mindig figyelmeztetett, hogy ne gesztikuláljam túl a jelenetet, mert utána meg kell jegyeznem, hogy melyik mondatnál hol volt a kezem, hiszen több plánból veszik fel ugyanazt a jelenetet. Ez nagy hasznomra vált a „Testről és lélekről” forgatásán, ott ezekre a dolgokra már nem kellett figyelnem, csak befelé koncentráltam.

– „A rajzoló” című filmben volt egy nagyon erőteljes jelenete, ami számomra elképesztő élmény volt. A mostani szerepe, Mária légies, szinte aszexuális, angyali lénye ahhoz képest egy lélektani skálának éppen az ellentétes végén helyezkedik el.

– „A rajzoló”-ban egy vak prostituáltat játszottam, akit előző este megerőszakoltak – nagyon jó szerep volt, igazi feladat. A főiskolán Máté Gábor azt mondta, hogy filmbe általában úgy válogatnak be, hogy az te vagy: a külsőddel és a személyiségeddel megegyezik a szerep. Vagyis a külsődnek stimmelnie kell a karakterrel, ez az első szempont, másra nem nagyon számíthatunk. Mondjuk a színházban Gothár Pétertől megkaptam Jancsó Piroska, az első női sorozatgyilkos szerepét. Nem igazán állt hozzám közel, de nagy ajándék volt (Szandra nevet).

Szerencsésen alakul a pályám, hogy eljátszhatok tőlem nagyon távol álló szerepeket is, nem kell tartanom a skatulyáktól. De most már szívesen kipróbálnám magam velem azonos szerepekben is.

Kép

– Lehet sejteni már a szereplőválogatáskor, a forgatókönyv olvasásakor, hogy egy film jó lesz-e, hogy sikeres lehet-e akár a nemzetközi porondon is?

– Úgy éreztem, hogy mindenki megtett minden tőle telhetőt ebben a munkában. Ildikó írt egy csodálatos forgatókönyvet, és azt gondolom, minden jó film ott kezdődik. Éreztük, hogy itt valami különleges dolog történik, de a díjakat nem lehet előre megjósolni. Ha díjat kap valaki, még az sem jelent garanciát arra, hogy utána elárasztják munkával. A színészlét maga a bizonytalanság. Anyaszínházam, a Katona József Színház háttere nélkül én sem tudnám ezt csinálni. Másfél éve forgattam a filmet, és azóta nem voltam castingon, csak Ildikó hívott egy mellékszerepre a „Terápiá”-ba. Az elmúlt másfél évem kétségek között telt, hogy mi a baj velem, vagy hogy járnak-e a filmrendezők és casting direktorok színházba… Én nem nagyon merek reménykedni, mert később nem szeretnék csalódni. Ildikóval negyven olyan csodálatos forgatási napot éltem át, amiről én addig el se tudtam képzelni, hogy ez ilyen jó lehet. És ha egy ilyen élmény után másfél éves űr következik, akkor az ember visszahúzódik, és elveszítheti az önbizalmát.

– A díj és maga a film még csak most került a közönség elé, és én boldog lennék, ha mostantól ilyen jó, elgondolkodtató, értékes magyar filmek készülhetnének sorban. Hogyan látja a magyar film helyzetét a nagyvilágban? Mik a szubjektív benyomásai?

– Nagyon nagy dolgok történnek mostanában a filmkészítés terén: a „Saul fia” Oscarja és BAFTA-díja, a „Testről és lélekről” Arany Medvéje, a „Mindenki” Oscarja… Ennek nagyon örülök, és bízom benne, hogy ezek a díjak a figyelmet a magyar filmekre irányítják.

Berlinben sokan és sokszor mondták nekünk, hogy „nagyon szeretjük a filmeteket”. Azt éreztem, hogy odafigyelnek ránk, fontosak vagyunk.

Szamosi Zsófival, a „Mindenki” szereplőjével találkoztam éppen tegnap, akivel arról beszélgettünk, hogy szinte hihetetlen: mi is eljuthatunk idáig, kaphatunk első díjat egy nemzetközi versenyen! Azt hittük, hogy ilyen csak a mesében van, nem is reméltük, hogy mi színészként valaha a közelébe lehetünk. Amikor be kellett vonulni a Berlin Palace-ba a vörös szőnyegen, arra gondoltam, hogy ez most tényleg velem történik-e? Remélem, hogy kinyílik számunkra a világ, én drukkolok ennek.

– Értelmes párbeszéd indult a közösségi oldalakon és a médiában a díjak kapcsán kulturális témákról. Igaz, a pártoskodás és az elfogultság ezeket a párbeszédeket is gyakran vitává alakította.

– Elfogadom, hogy a vélemények szubjektívek, és lehet, hogy valakinek nem tetszik egy díjazott film. De dühít, amikor egyesek nemcsak kritizálják, hanem sárba rántják a filmet. Nem szabad hagyni, hogy olyan emberek, akik többnyire csak feltűnést akarnak kelteni a véleményükkel, elvegyék az örömünket! Amikor Berlinben voltunk, csak pozitív kritikát kaptunk a külföldiektől, a szakmától és a közönségtől is. Azt élhettük meg, hogy valami különleges dolgot csináltunk. Hazaérve néhányan feljogosítva érezték magukat, hogy ezt az egészet kétségbe vonják.

– Én úgy érzem minden díjnyertes film kapcsán, hogy a többség örül az elismerésnek, és hosszabb távon a valódi értékek a helyükre kerülnek.

– Tudom, hogy ez majd lecseng, és nem is kellene erre szót fecsérelni, de ki akartam mondani.

– A „Testről és lélekről”-t általában lírai, visszafogott filmnek tartják, holott az éteri, gyönyörű természeti képek váltakoznak a film során a vágóhíd brutális, véres képkockáival. Megviselheti azokat a nézőket, akik nehezen viselik a vért. Valójában kemény film, noha nincs benne durva jelenet.

– A vágóhíd hangulatát, a friss hús és a fertőtlenítő szagának keveredését például nem volt könnyű elviselni. Csöndben voltunk a forgatás során, tisztelettel viseltettünk az ott dolgozók iránt.

– Álomszerű könnyedség és a súlyos, naturális valóság kettőssége jellemzi a filmet, és ez éppen Máriának az alakjában találkozik: csetlő-botló, autisztikus, hétköznapi nehézségekkel küzdő ember, aki közben légies, szinte nem is evilági.

– Én nagyon komolyan vettem Máriát, és irigyeltem tőle azt, hogy lételeme az őszinteség. Azt mondja ki, amit gondol. Nem mérlegel, hogy kit hogy ne bántsunk meg, kinek mit szabad mondanunk, hogyan kell viselkednünk – amivel minekünk a napi energiánk ötven százaléka megy el. A mi létezésünk terhelt, miközben őt szabadnak éreztem belülről. Persze neki mások a vívódásai, kötöttségei, és nagyon zárt világban él – közben viszont kíváncsi. A szerelem beindítja, utánamegy az érintésnek, nekimegy a saját falainak.

– Kedvenc jeleneteim közé tartozik, amikor Mária kis játékfigurákkal játssza el a hétköznapi találkozásait, a helyzeteket, amelyek neki nehézséget okoznak – ez lenyűgöző forgatókönyvi ötlet!

– Mária még mindig a gyerekpszichológusához fordul segítségért. Habár már felnőtt, de a szexualitása megrekedt egy bizonyos szinten. Ő tanítja meg neki, hogyan dolgozzon fel bizonyos helyzeteket. Ezek a játékok már a pincébe kerültek, tehát a múltjához tartoznak. De egy új szituáció, a szerelem arra készteti, hogy lemenjen, felhozza, és a segítségükkel próbál utat keresni.

– Számomra a film csúcsjelenete az öngyilkossági kísérlet. Megerősítette bennem azt, amit én tapasztaltam, hogy a megfelelő időben kimondott szavak néha életet menthetnek.

– Viszont a kimondott szó sajnos az ellenkezőjét is okozhatja: valamit elszakít, lerombol.

„Én belehalok, annyira szeretem magát” – mondja Endre, a vágóhídon dolgozó férfi, akinek nem is igazán illik bele a szókészletébe ez a „belehalok”, de a belső késztetés, hogy kifejezze az érzéseit, olyan erős, hogy ilyen emelkedett mondattal fejezi ki magát.

Ebben is benne van Ildikónak a különleges gondolkodásmódja, és így ez a jelenet gyönyörű lett.

– Hogyan segítik forgatás közben a kollégái, hogy a bensőséges, nagy koncentrációt igénylő jeleneteknél ne zökkenjen ki abból az érzelmi állapotból?

– Egy kis létszámú stáb van csak jelen az ilyen intim jelenetek forgatásakor, mint ebben a filmben az öngyilkosságnál vagy a szeretkezés jelenetnél. Enyedi Ildikó írt egy hosszú e-mailt mindenkinek, mielőtt elkezdődött a forgatás. Mindenkit megkért, hogy iszonyatosan figyeljen arra, mi történik bent. Nekem különösen nehéz feladatom lesz, mert a jelenetek kinézhetnek úgy is, hogy én egy felépített stúdiólakásban tevékenykedem – ételt készítek magamnak, mosogatok, kiteregetem a ruhákat –, vagyis ezek a jelenetek tűnhetnek nagyon egyszerűnek.

De ha nem figyelünk arra, hogy mi zajlik Mária lelkében, miközben ezeket a hétköznapi tevékenységeket végzi, akkor nem jön létre az a csönd, az az odafigyelés és nagyon erős koncentráció, ami végül a filmben megvalósult.

Ildikó kérését mindenki komolyan vette, így tudtam én befelé, magamba figyelni, mert a többiek odafigyeltek rám, hogy én megteremthessem ezt a különös aurát a filmben játszott Mária körül. Ez a forgatás sok-sok ember összmunkájaként valósulhatott meg, mert tudták, hogy nem akárkivel dolgoznak, Enyedi Ildikó csodálatos művész és ember.

– Még sok hasonlóan szép, értékes szerepet és elismerést kívánok!

A Kovács Gábor Művészeti Alapítvány 2017. március 31. és július 2. között rendezi meg Kondor Béla gyűjteményes kiállítását a Várkert Bazár Testőrpalotájában.

Kondor Béla (1931-1972) a magyar képzőművészet II. világháború utáni nemzedékének egyik legfontosabb alkotója, akinek munkássága csak olyan stílusteremtő mesterekhez mérhető, mint Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, Vajda Lajos vagy Tóth Menyhért. Nem kötődött semmilyen irányzathoz vagy iskolához, művészetének ihlető forrása az európai festészet egyetemes öröksége, amelyből saját motívumrendszeren alapuló magánmitológiát teremtett.

Művészete elbeszélő, amely a múlt tradícióihoz kapcsolódik, ám saját korának kérdéseire reflektál. Dürer, Rembrandt és William Blake mellett a szürrealizmus és Hieronymus Bosch vízionárius művészete hatott rá elsősorban, de képes volt a hagyomány vállalásán túl saját korának legegységesebb és egyben leginkább előremutató életművét létrehozni.

Kondor életműve alig több, mint másfél évtizedet tesz ki, így művészetében nem lehet szigorúan vett alkotóperiódusokat, korszakokat vagy stílusokat elkülöníteni. A kiállítás ezért tartalmi szempontok szerint, motívumok, sorozatok és témák alapján épül fel: a klasszikus művészetre visszautaló angyalok, szentek, próféták és történelmi események mellett megjelennek saját korának izgalmas témái is, mint a repülés, a gépmonstrumok vagy az ember fokozatos elidegenedése az egyre inkább széteső világban. A kiállítás külön érdekessége a művész murális munkáit felvonultató terem, ahol az első vázlatoktól a végleges változatig együtt láthatja a közönség Kondor Béla szinte minden jelentős falfestészeti munkáját.

Kondor életművét közel 2000 festmény és grafikai lap alkotja, amelynek nagyobbik része (mintegy 70 százaléka) a halála után néhány évvel állami gyűjteményekbe került (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapesti Történeti Múzeum, Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Janus Pannonius Múzeum – Modern Magyar Képtár – Pécs, Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum - Győr, Herman Ottó Múzeum – Miskolc, Szent István Király Múzeum – Székesfehérvár, Dornyay Béla Múzeum – Salgótarján, Laczkó Dezső Múzeum – Veszprém, Ferenczy Múzeumi Központ – Szentendre stb.), kisebb része magángyűjtőknél lelhető fel.

A kiállítás kurátorai: Fertőszögi Péter, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány kuratóriumának elnöke, és Marosvölgyi Gábor, az Alapítvány művészettörténésze

A tárlat az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és a Várkert Bazár közös szervezésében jött létre, és 2017. július 2-ig látogatható.

Látogatói információk:

Várkert Bazár Testőrpalota | 1013 Budapest, Ybl Miklós tér 2.

Nyitva tartás: kedd-vasárnap: 10.00-18.00

– Utoljára Pál Feritől hallottam, hogy az emberek egyik legnagyobb hibája ma a rugalmatlanság, pedig ha rugalmasak vagyunk, nagyobb teret engedünk az életnek. Te is azt írod a Csokonai Színház nyitóoldalán, igazgatói beköszöntődben, hogy a színház és a színész halála, ha belemerevedik önmaga sémáiba, ha elveszíti a nyitottságát. Mit jelent ez a rugalmasság és nyitottság a gyakorlatban?

 – Nagyon sok olyan helyzet van, amit az ember elképzel, és aztán minden másképp történik. Ha mereven ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, állandóan konfrontálódunk, és legtöbbször kudarcok érnek.  A vezetői helyzet egyik nagy tanulsága, hogy ha megpróbálunk rugalmasan alkalmazkodni az adott szituációhoz, sokkal hatékonyabban lehet dolgozni. Természetesen vannak helyzetek, döntések, amikor nem érdemes engedni, de a mindennapokban muszáj együttműködnünk.

 – Nagyon sok színházban játszottál, de talán egyikben sem töltöttél annyi időt, mint a debreceniben. Miben különbözik ez a többitől?

 – Sok helyen megfordultam, Budapesten is és vidéken is, de valóban, hét évig voltam itt színészként, és ez most a negyedik évem igazgatóként. Nagyon izgalmas volt az a világ, amit Vidnyánszky Attila színháza jelentett, különleges vendégrendezőket és színészeket hívott meg, nagyon sok érdekes impulzust kaptam. Ahhoz, hogy igazgató legyek, nyilván kellett jó adag önbizalom is, de talán ennél is fontosabb volt a munkatársaim iránti bizalom. Enélkül nem vállaltam volna, hiszen másképp nem is lehet egy ekkora intézményt működtetni.

 – Az sem zavart, hogy ami egy vidéki színházban történik, nincs annyira benne a köztudatban?

 – Fájdalmas, de szinte senki nem tud róla, hogy eljutottunk Párizsba, és kilenc estén át játszottuk az Odeon Színházban Valère Novarina Képzeletbeli Operettjét, ami korszakos esemény volt. Vagy hogy Bukarestben és Oroszországban, Jaroszlavlban mutattuk be a Mesés férfiak szárnyakkal című darabot, amikor a város ezeréves fennállását ünnepelték. Jó színházat csináltunk, de erősödött bennem az érzés, hogy ami nem Budapesten történik, az nincs is – legalábbis a médiában. A Fodrásznő kapott egyedül nagyobb sajtóvisszhangot, amely nyert a Pécsi Országos Színházi Találkozón.

 – Hogyan tudnád bemutatni a debreceni Csokonai Színházat?

 – Hosszú évek tapasztalata, hogy ahogyan egy városnak vannak jellegzetes stílusjegyei, minden színháznak is. Fontos megérteni, mi az, ami vonzza a helyi közönséget. Debrecenben nagy hagyománya van az operajátszásnak, a zenés műfajoknak, de szeretik a stúdiódarabokat is, mert amikor Pinczés István volt a főrendező, megalakították a stúdiószínházat, és nagyszerű kortárs darabokat játszottak. Mint egyetlen kőszínháznak a környéken, minden műfajnak meg kell jelennie a műsortervben. A nemzeti státusz is erre predesztinálja az intézményt. Széles skálán mozog a közönség ízlése, ugyanakkor szerintem úgy működik jól egy színház, ha arra buzdítja a nézőt, hogy kóstoljon meg mindenféle műfajt, tanuljon meg minél több színházi nyelvet. El kell találni azt az arányt, amely szolgálja a szakmát, az önmagunkkal szembeni elvárásokat is meg a nézőket is.

Ráckevei Anna – Kép: Emmer László

 – A zenés műfajok, a mozgás közel állnak hozzád? Annak idején a Dienes Valériáról szóló film kapcsán is közel kerültél a mozdulatművészethez.

 – Kiskoromban minden vágyam az volt, hogy balerina lehessek. Aztán – bár eljutottam a harmadik rostáig – nem vettek föl, mert nem voltak jók a testméreteim. De a tánc nagyon közel áll hozzám. Én prózai osztályban végeztem, nincs igazán gyakorlatom a zenés műfajokban, bár előfordult, hogy énekeltem előadásokban. Itt, Debrecenben viszont mindennapos az opera, az operett, a musical, az embernek igazgatóként hozzá kell szoknia az ezekkel járó feladatokhoz is.

 – Befogadóként is közelebb kerültél ezekhez?

 – Az biztos, hogy a szabályait megismertem. Az opera volt az, ami a legtávolabb állt tőlem, de amióta a Csokonaiban vagyok – nem csak igazgatóként –, azóta egyre jobban kibontakozik előttem a gyönyörűsége. Nagyon szép előadás volt például a Borisz Godunov vagy Liszt Krisztus-oratóriuma, ahol egy kis előszínpadi mozgással is megerősítettük a történetet. Hihetetlen érzés, amikor árad a zene, téged is magával visz, és repülhetsz vele! Ebben az évadban túl vagyunk egy Bánk bán bemutatón, s nagy izgalommal várom Rusznyák Gábor Varázsfuvola-rendezését.

 – Színészként változtatott rajtad az, hogy közben egy színház irányítása is a feladatod?

 – Akármilyen pozícióban tölt el az ember egy bizonyos időt a színházban, ugyanúgy megismeri az örömöket és a nehézségeket. Pontosan tudja, mi hogyan működik, függetlenül attól, hogy portásként vagy igazgatókét dolgozik. Tisztában van vele, hogy ez egy különleges munkahely, és mindenkitől igényel valami pluszt, hogy szeressenek bejárni az emberek, és közösen hozzanak létre valami varázslatot.

 – Sokszor mégis intrikával teli, képmutató, élhetetlen világnak látszik a színház. Mitől lesz egyik vagy másik?

 – Mind a kettő jelen van, ahogy az ember életében is benne van a jó is meg a rossz is. Tőled függ, mit tartasz fontosnak, minek engedsz utat. Ha valaki például nem kap meg egy szerepet, és emiatt azt mondja, ez az egész egy rossz évad volt, holott sok más szerep az övé lehetett, akkor nem tudsz rajta segíteni. Van olyan típusú ember, aki azt akarja érezni, hogy neki hihetetlenül nehéz és méltánytalan a helyzete.

 – Vezetőként sem tudsz ez ellen tenni?

 – Sok helyzetben nem vagyunk képesek felnőttként viselkedni, ilyenkor a kívülálló nem sokat tehet, de igyekszem nem gerjeszteni és fokozni az ilyen konfliktusokat. 

 – Azt olvastam egy veled készült interjúban, hogy a színház célja az, hogy jobb emberek legyünk. Hogyan tesz jobb emberré?

 – Segít, hogy jobban megismerjük és megértsük magunkat. Ha pedig jobban megértjük magunkat, közelebb kerülünk ahhoz is, hogy másokat megértsünk, több elfogadással és kevesebb konfliktussal éljünk. Mindenképpen tévút, ha azt gondoljuk, hogy a színpadon ugyanazt kell csinálni, amit az életben tapasztalunk. Hiszen a színpadi létezés az élet sűrített esszenciája, egy absztrakció. Hálás vagyok, hogy találkozhattam Taub Jánossal, aki fantasztikus módon tudott arról beszélni, hogy miért nem jó a hiper-szuper realista irány. A színházban épp az a csodálatos, hogy kiemelve a valóság egyes részleteit olyan megvilágításba helyezi azokat, ahogy az életben soha nem látnánk meg. A színház morális intézmény, ez a lényege.

 – A Pesti Magyar Színházban nemrég mutatták be Visky András Júliáját, amelynek te vagy a szereplője. Egy monodrámában nehézség vagy szabadság a színésztársak hiánya?

 – Ha egyedül vagy, csak a te felelősséged, hogy jó-e az aznapi előadás, a te energiád működteti a pillanatokat, de te is irányítasz, rajtad múlik a tempó, hogy mit tartasz éppen fontosnak abban a percben. Nagyobb teher, de ha végül sikerül végigutaztatni magamat a közönséggel együtt azon az egy óra húsz percen, akkor az nagyon nagy öröm is.

Ráckevei Anna – Kép: Emmer László

 – A Júlia – Párbeszéd a szerelemről nehéz történet egy hétgyerekes, Duna-deltába kitelepített asszonyról, akinek a férje börtönben van. A borzalmas helyzetek átéléséhez volt bármilyen saját tapasztalatod?

 – Ez nem egészen így működik, legalábbis nálam nem. Van az embernek egy érzelmi skálája, ami szerencsés esetben jól elkülöníthető érzelmeket tartalmaz. A próbaidőszak alatt feltérképezzük, honnan hová szeretnénk eljutni, és az úthoz ezeket az érzelmeket használjuk fel. A színész évtizedeken keresztül azt gyakorolja, hogy az adott helyzethez megtalálja a megfelelő érzelmet, amitől az a jelenet életre kel. Függetlenül attól, hogy engem elhurcoltak-e a Duna-deltába vagy megölték-e az anyámat, nekem azokat az érzelmeket kell tudnom mozgósítani, felerősíteni és minél sokrétűbben egymás mellé tenni, amelyek az adott helyzetet hitelessé teszik. Nem kell megfojtani Desdemonát, hogy átélje a színész azt az indulatot, ami a megfojtáshoz kell. Ha érzelemgazdag életet élünk, nyilván gyarapszik az eszköztárunk, és a megfigyelés képessége is elengedhetetlen.

 – Bár egy monodrámáról beszélünk, amely a szerelem erejéről szól, az egyoldalú párbeszéd mégsem a férjjel, hanem Istennel zajlik.

 – Ő ennek a szerelemnek a harmadik szereplője. A történet jó példa arra, hogy anélkül a mélységes bizalom és hit nélkül, amellyel Júlia bízott a férjében, nem bírta volna végigcsinálni mindazt, amit az élet rámért. A darab végén azt mondja: „Csupán egynek nem elég hűséget fogadni, kell még egy harmadik, hogy az adott szónak értelme legyen.” A harmadik „személy” mint tanú megerősíti két ember szövetségét.

 – A fizikai távollét nagy erőpróbája a kapcsolatoknak. A Budapest és Debrecen közti ingázást mennyire volt könnyű elfogadnod?

 – Elég nagy áldozat mindannyiunk részéről, de nem tudok olyan időre visszaemlékezni, amikor nem így éltünk, csak most én vagyok az ingázó. Biztos lelki háttér kell ahhoz, hogy ez így működhessen. Szerintem nem az ingázás létén áll vagy bukik egy kapcsolat, hanem azon, hogy megvan-e köztünk a kölcsönös odafigyelés, a szeretet, a tisztelet, a hűség, a közös célok és az elköteleződés.

 – Melyik az otthonod?

 – A színházi otthonom itt van Debrecenben, de a családom Budapesthez köt.

 – Két gyermeked van. Épp hívott a fiad, miközben beszélgetünk. A társalgásotokat hallva úgy tűnik, nem vagy egy „túlaggódó” anyuka. Veled is ilyenek voltak a szüleid?

 – Ők sem voltak szigorúak. A két bátyám viszont szigorúbb volt, mert úgy érezték, hogy engem jobban elkényeztetnek. Velem a szüleimnek könnyebb dolga volt, de a mostani fiatal generációnak nagyon megváltozott a világgal való kapcsolata. Ennek felnőttként általában csak a negatív oldalát érzékeljük. Lehet, hogy ez egy olyanfajta forradalmi változás, mint amikor az emberek a földművelő életmódból átköltöztek a városokba, és elfelejtették, hogyan lesz a gabonából kenyér. Vagy épp az írásbeliségbe való átmenet a szájhagyományozás korából. Nyilván ott is elveszett sok minden, a személyes előadás ereje, romlott az emlékezőtehetség. Ma is zajlik egy nagy átalakulás, a közös történeteink, a családi és közösségi hagyományaink elvesznek, van viszont helyettük rengeteg olyan történet, amelyhez valójában nincs személyes kötődésünk, és ezek párhuzamosan, egyszerre áramolnak át az agyunkon.

 – Az ehhez szokott fiatalok számára adhat élményalternatívát a színház?

 – Nekünk csak pozitív tapasztalataink vannak. A tantermi előadásaink beváltak. Tavaly a Szikszai Rémusz-rendezte nagyszínpadi Rómeó és Júlia mellett Verona 1301 címmel vittük el a szerelmi történetet az osztálytermekbe, idén pedig a – Lessing Bölcs Náthánjából írt – Jeruzsálem a vallásháborúról, a vallási toleranciáról, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám konfliktusairól szól.  A fiatalok természetes közege a játék, így a színház olyan varázslattá tud válni, ami mindig képes vonzani őket. Nincs csodálatosabb, mint amikor a gyerekek szerepjátékot játszanak! Ez az igény mindenkiben ott van: belebújni valakinek a bőrébe, azonosulni vele. Nem véletlenül használja a pszichológia, a pedagógia is a drámajátékot mint eszközt.

 – Szinkronszínészként is sokat dolgoztál. Ilyenkor fontos, hogy a színészt jól ismerd, vagy elég, ha a szerepre koncentrálsz és arra, hogy ő hogyan formálja meg? Vagy akár változtathat is a hang az alakításon?

 – A szinkronizálás alkalmazott műfaj. Akkor csinálom jól, ha teljes alázattal és odafigyeléssel megpróbálom visszaadni az utolsó kis hangsúlyt is. A nagy színészelődök amellett, hogy a hangjukkal képesek voltak hiánytalanul megteremteni az adott karaktert, azt is tudták, hogy a saját egyéniségüket beleadva telítettebbé, sűrűbbé, gazdagabbá tegyék a vásznon látható színész jelenlétét.

 – Legtöbbször te vagy Meryl Streep magyar hangja. Azt mondtad, nagyon szereted, és jó színésznőnek tartod. Miért?

 – Nagyon érzékeny művésznek tartom, hitelesen tud eljátszani szinte mindent, egészen szélsőséges karaktereket is, úgy, hogy közben mindig önmaga marad. Rengeteg szerepet kap, és látszik, hogy komolyan meggondolja, melyiket játssza el.

 – Van olyan szerep, amit te nem vállalnál vagy vállaltál el?

 – A szerep, a karakter miatt talán nem volt ilyen, csak a darab miatt. Van olyan téma, ami nem izgat, mert nem tartom fontosnak a kérdés fölvetését. Ilyet már utasítottam vissza.

 – Számodra mi most a legnagyobb szakmai kihívás?

 – Talán az, hogy elő kell készítenünk a Csokonai Színház felújítását. A következő évadot még az épületben töltjük, és jövő nyáron ki kell költözködnünk.

 – Az ilyen praktikus dolgokban való részvétel mennyire idegen tőled?

 – A színház gyakorlati működtetése olyan emberi találkozásokkal jár együtt, amikre egyébként nem lenne szükségem. Meg kellett tapasztalnom ezt is, közben erősödött az emberismeretem, és magamról is sokat tanultam. Ez is a rugalmasságról szól, azt hiszem.  

Az interjú a Képmás magazin 2017. áprilisi számában jelent meg.

A Képmás magazinra előfizethet itt.

Irodalom havi adagokban

Nem csak jelenleg büszkélkedhetünk kortárs költő- és írómunkatársakkal! Korábban például Fésűs Éva, Gyurkovics Tibor és Czakó Gábor is sorozatot írt a Képmásba. Ahogyan Szabó T. Anna és Lackfi János is évek óta szerzőink.

Popzenész és operaénekes

Sikerült olyan ismert művészeket is rávennünk, hogy írjanak a Képmásba, akik érdekes kirándulásként fogták föl, hogy lapunkban publikálnak. Például Ákos, aki filmekről írt szubjektív kritikákat és Ókovács Szilveszter, aki művészinterjúkat készített, elsősorban az opera világából.

Tudományról magazinosan

A 15 év során számos tudományterület képviselője volt szerzőnk, köztük közgazdász, jogász, filozófus, filológus, zoológus, kertészmérnök, orvos, pszichiáter, pszichológus. Sokszor egy-egy velük készített interjú apropóján ismerkedtünk meg velük, és csábítottuk el őket szerzőnek. Így dr. Lux Elvirát is, aki párkapcsolatról, szexualitásról vezetett nálunk rovatot.

Nem olvasott bele áprilisi magazinunkba? Nézze meg a "Képmás15" oldalt virtuálisan itt:

– Nehéz volt 15 évesen eljönni otthonról, a családi fészekből?

– Valahogy fel sem fogtam… A szüleim támogattak, bíztak bennem. Drámatagozatos gimnáziumba jártam, úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. Most, 31 évesen döbbentem rá, hogy milyen korán eljöttem otthonról. Valahogy úgy látom az utam, mint egy hegymászó, aki amikor felér a csúcsra – nem mintha én már felértem volna, csak a hasonlat miatt mondom –, és visszanéz, meglátja, milyen hosszú utat tett meg. Egy 15 éves kamasz még gyerek, viszont én akkor egyáltalán nem éreztem magam kicsinek, csak mentem előre.

– Ha egy 15-16 éves kamaszlány azzal keresne meg, hogy színésznő szeretne lenni, lebeszélnéd vagy rábeszélnéd?

– Szerintem nem lehet semmit mondani, ha valaki ellenállhatatlan kényszert érez, úgysem lehet visszatartani. Nekem jól alakultak eddig a dolgaim, és ebben nagyon sok munka, szorgalom, kitartás, elhivatottság van. Jó, tehetség is!

– Te jól viseled a kiszámíthatatlanságot?

– Az, hogy valaki ebben a pillanatban sokat dolgozik, számítanak rá, egyáltalán nem garancia arra, hogy pár év múlva is így lesz.

A színésznőknél a 40 és 50 közötti időszak extrán nehéz… Azt hiszem, nem érdemes ezen stresszelni. Az ember csak annyit tud csinálni, hogy nap mint nap teszi a dolgát.

– Olvastam tőled egy olyan mondatot, hogy „gyűlölöm magamban azt, hogy mindent kibírok”. Ezt megmagyaráznád?

– Ez egy évekkel ezelőtti interjú volt, még sokkal fiatalabb voltam! Azóta már nem is akarok mindent kibírni. Az ember a pályája elején mindennek aláveti magát, nem kíméli az idegrendszerét, testét-lelkét… Nem szeretnék megkeseredetté, cinikussá válni, és arra jutottam, hogy lehet nemeket is mondani, és nem kell mindenbe belehalni, csak amikbe igazán érdemes, mert különben elég az ember. Most már szeretnék vigyázni magamra.

– Van olyan jelző, amit ha használnak veled kapcsolatban, örülsz neki? Mert rólad mindig azt hallom: kemény, erős, határozott, tudatos…

– Igen, ezek jó dolgok, de kicsit máshonnan indulnék el: ez pont olyan, mint a szerepek, amiket kapok. „Nagy nőket”, végzet asszonyait játszom a leggyakrabban, és borzasztóan örülök neki, amikor ennek épp az ellenkezője talál meg, például egy finom és lágy karakter, líra és költészet. Amit még nagyon szeretek: az „ezerarcú”.

– Nagyon sokat dolgozol, a kezdetektől fogva. Tudsz lazítani?

– Akkor vagyok jól, ha dolgozom, különben elkezdek szorongani. Szeretem hasznosnak érezni magam. Volt olyan, hogy hónapokig nem próbáltam, azt nagyon rosszul éltem meg. Ez a pálya ilyen szempontból kiszámíthatatlan, és ezt meg kell tanulni kezelni.

Nyáron például volt egy hónap, amikor nem volt dolgom, nagyon élveztem, és már nem „bántottam magam” amiatt, hogy ezalatt nem tanultam nyelvet, nem olvastam el egy halom könyvet, és nem sportoltam őrült módon.

Hajlamos vagyok az önostorozásra, ha valami nem úgy sikerül – a munkában és a magánéletben is. De az ember nem tud mindig jól próbálni, nem tud minden pillanatban tehetséges és tökéletes lenni!

– És mit kezdesz a kudarccal?

– Hát, szenvedek tőle… (nevet)

– Hosszan?

– Muszáj túltennem magam rajta. Az a jó ebben a pályában, hogy jönnek az újabb és újabb lehetőségek, mindig lehet javítani. Egyébként pedig mi az a „bukás”? Mert van úgy, hogy mindenki szereti, amit csinálsz – a közönség, a kritika, a kollégák, de te nem vagy elégedett magaddal, és fordítva ugyanúgy: te nagyon szeretsz valamit, minden tőled telhetőt megtettél, mégsem olyan a visszahangja – sem a nézői, sem a kritikai. Nem mindig térül meg a befektetett munka. Vagy nem a sikerben…

– Mennyire vagy kiszolgáltatott az emberek véleményének?

– Ez egy szubjektív szakma, nem mérhető úgy, mint egy mérnöké vagy orvosé. Egy színész jóval nagyobb dózisban kap jót és rosszat is. Már a felvételin szembesülsz ezzel: lelkiismeretesen felkészülsz, tökéletesen tudsz mindent, és mégsem kellesz. És akkor azt érzed, hogy a „személyiséged” nem kell, mert amúgy maximálisan felkészült voltál. Ezzel mit kezdesz? A színpadon is pont így van, teljes erőbedobással dolgozom, mégsem sikerül mindig. Ilyenkor azt érzem, nem a munkámat kritizálják, hanem engem, a lényemet, a családomat, a hitvallásomat, a vonásaimat, a hangomat… mindent, ami én vagyok. Ezt meg kell tanulni kezelni, ami szintén nehéz. De idővel kialakult már, hogy ki az a pár ember, akinek a véleménye fontos számomra.

– Szükséged van valami fészekre, egy helyre, ahol igazán otthon vagy, vagy a színpad az igazi otthonod?

– Egyedüllétre mindenképpen szükségem van. A munkámból kifolyólag hosszú ideig vagyok összezárva emberekkel, és akkor tudok jól kijönni mindenkivel, ha egyedül is lehetek néha. Bár olyan is volt már, hogy túl sokáig nem kerestem más emberek társaságát, átestem a ló túloldalára. Ebben is a mérték az, amit meg kell találnom.

– Szerbiai magyarként érzel bármilyen különbséget – lelki alkatban, habitusodban – az anyaországi kollégák és közötted?

– Nem, ilyesmit nem, azt viszont érzem, hogy egy kicsit mindig „hontalan” leszek és vagyok. Ez drámai, de nem tragikus. Szerbiából jöttem, a gyökereim nagyon fontosak, de nem akarok ott élni. Ezt cipelem a batyumban, viszont ez nem jó.

– A Kincsem-film kapcsán gondolkodtam el ezen: ha egy nép, egy ország, egy nemzet megfogalmazza, esetleg filmbe is önti a saját „kincseit”, ünnepli a kiválóságait, a sportsikereket – ez növeli egy nemzet öntudatát?

– Igen.

Viszont sajnos itt, Magyarországon, ha te büszke vagy egy magyar sikerre és a magyarságodra bizonyos helyzetekben, mindjárt van egy távolságtartás, és jönnek a vizslató tekintetek, mert politikai elköteleződést látnak a válasz mögött.

Bőven van mire büszkének lennünk. De talán nem is a büszkeség a jó szó, hanem vállalni, szeretni, hinni.

– A Kincsem c. filmben Klara von Oettingent játszod. Szeretted?

– Nagyon szerettem, bár nehéz feladat volt. Folyamatos készenlétet igényelt hosszú hónapokig, nem lehetett lazítani sem lelkileg, sem fizikailag. De nagyszerű munka volt ezzel a stábbal együtt dolgozni. Ez egy romantikus kalandfilm, nagyon jó!