Újra kettesben

A tapasztalatok szerint, amikor az utolsó gyermek is elköltözik otthonról, a párkapcsolatok minősége jelentősen változik, új dimenzióba lép. Ez a változás legtöbbször pozitív: a párnak lehetősége van újra aktívabban építgetni, megerősíteni párkapcsolatát, amit a „hétköznapok futószalagja“, a gyermekek és a háztartás valamelyest háttérbe szorított. Sokan a kapcsolat „másodvirágzásának“ nevezik ezt az időszakot, ahol a számos közös élmény, az együtt megoldott-megküzdött problémák és élethelyzetek összekötő ereje mutatkozik meg. Másfelől sajnos nem egy olyan példát is láthatunk, ahol nem sikerül a javukra fordítani a végigküzdött éveket és a párkapcsolat kiürül. Ilyenkor a legtöbbször a gyermekek nevelése és a sűrű években felmerülő problémák gyakorlatilag „jótékonyan elfedték” a párkapcsolat problémáit: elterelték róluk a figyelmet, esetleg elvonták az energiát. Ha például – kimondva vagy kimondatlanul – csupán arra „szerződött” a pár két tagja a kapcsolatuk elején, hogy felnevelik a gyermekeiket, akkor a feladat megoldásával nem marad semmi a „szerződésből”, felszínre kerülhetnek olyan alapvető különbségek a két fél között, amik megnehezítik az együttműködést, de addig nem volt idő arra, hogy felszínre kerüljenek. Az ilyen pároknál a kapcsolat elején gyakran kevés idő telt el az udvarlással, kevés szó esett a közös jövőről, általában nem sok idő volt megalapozni, „bebetonozni” a kapcsolatot, vagy az elköteleződési döntésbe külső tényezők is belejátszottak. A jó hír az, hogy ilyenkor is van esély felépíteni egy párkapcsolatot, és ehhez nem szégyenletes dolog szakember segítségét kérni.

Ilyenkor van az ideje az újratervezésnek: régen halogatott álmok, utazások kerülhetnek elérhető közelségbe, új hobbikat lehet kipróbálni. Itt is fennáll a veszélye a pár tagjai között a „szétfejlődésnek”, amikor annyira keresik önmagukat és az új útjukat, hogy a társukról megfeledkeznek, őt nem képzelik el benne. Ha együtt sikerül kialakítani az újra önálló párkapcsolat útját és irányát, valamint ezen belül a pár tagjainak saját motivációit, valóban elérkezhet a párkapcsolat „másodvirágzása”.

Halogatott kirepülés

Az elmúlt években felerősödött néhány olyan társadalmi jelenség, ami jelentősen árnyalja a képet. Az első, hogy a fiatalok munkába állásának, saját lábra állásának és általában: érettségének kialakulása ideje egyre inkább kitolódik. A középiskolák előtt gyakoribb az előkészítő év, az érettségi megszerzését követően sokszor telik el egy-két útkereső év, illetve a felsőoktatásban töltött idő is egyre növekszik – mindezek hozzájárulnak a „mamahotel”-jelenséghez: a fiatalok a húszas éveik második felét, sőt, harmincon túl is élvezik a szülők nyújtotta ellátást, gondoskodást. Előfordul az is, hogy a fiatal felnőtt igyekszik a saját lábára állni, de a szülők segítsége nélkül ez nem megy. Ilyen esetekben nem tudnak a szülők felszabadulni gyermekeikkel kapcsolatos rendszeres terheik alól, nem tud a kapcsolatuk az új fázisába lépni. Hasonló, a párkapcsolat szempontjából nehezítő tényező az, amikor a gyermekek kirepülése után a saját szüleik ellátása, gondozása igényel hasonló, sőt, akár nagyobb energiát, odafigyelést. Fontos, hogy akármennyire is problémákkal megterhelt egy-egy élethelyzet, a pár ne feledkezzen meg saját kapcsolatának ápolásáról!

Más szerepek

Az új élethelyzet előbb-utóbb új szerepeket is hoz magával a pár életébe. Amikor gyermekeik saját családot alapítanak, ők anyós és após lesznek, a családba menyek, vők kerülnek, akik más családban felnőve saját, esetleg a miénkétől eltérő szokásokat hoznak magukkal. Ilyenkor érdemes visszagondolni a saját kezdeti nehézségeinkre. Ekkor már nem az a szülőpár feladata, hogy az új, fiatal párnak utat mutassanak és folyamatos visszajelzéssel lássák el őket (erre korábban, a saját gyermekünk nevelése során volt lehetőség), hanem hogy mindenben egyengessék a még törékeny pár útját. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt abban, hogy mennyire hagyjuk magunkra őket és mennyire segítsük hétköznapjaikban, milyen távolságot tartsunk tőlük, ami számukra megfelelő. Ez, a közelség-távolság kialakítása újra megváltozik, amikor unoka érkezik a családba. A nagyszülői szerep elsajátítása általában könnyebb, mint a szülői, de itt se felejtsük el: már nem mi vagyunk a főnökök! Ugyanaz igaz, amit a fiatal házasságoknál korábban mondtunk, csak itt a másik oldalról kell megélnünk: mivel a legnehezebb aktuálisan a fiatal pár kapcsolatának megszilárdítása, akkor is ezt kell elősegítenünk, amikor esetleg rövid távon nem értünk egyet egy-egy döntésükkel. A fiatal párra már mint egységre tekintsünk, hiába a „mi kicsi lányunk”, „mi kicsi fiunk” az egyik tagja, ő elsősorban feleség vagy férj.

– Együtt jártatok a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába 12 éves korotoktól, ha jól tudom, még ültetek is egy padban. Mikor lett ebből szerelem?

Barnabás: 12 évesen még inkább csak piszkáltuk egymást, ahogy ebben a korban szokás, aztán mind a kettőnknek idősebb barátai és barátnői voltak.

Kati: Nekem volt egy komoly plátói kapcsolatom, de egyre kevésbé voltam ettől boldog.

Barnabás: …a szenvedélyből csak a szenvedés maradt.

Kati: Emlékszem, édesanyám mondta, hogy ne lógassam otthon az orrom, menjek el Keszthelyre, mert Zsigmondy Dénes tart mesterkurzust, egyébként is ott van Kelemen Barnabás is, legalább meghallgatom, hogy hegedül. Keszthelyen őt kerestem meg, hogy be tud-e vinni az órákra, mert hivatalosan nem voltam beiratkozva. Akkor egy hetünk volt beszélgetni, ami elég is volt ahhoz, hogy egyértelmű legyen számomra: ő lesz a párom.

Barnabás: Amikor hazafelé jöttünk a buszon, már a gyerkőceink nevéről beszélgettünk. Pár hónappal ezelőtt elmentünk a gyerekekkel a keszthelyi kastélyba, és megmutattuk nekik azokat a helyszíneket, ahol azt a hetet töltöttük a kurzuson, ahol elcsattant az első csók.

Barnabás már mutatja is a húsz évvel ezelőtti keszthelyi képet Katiról (a telefonjában van beszkennelve), aztán a friss fotót is a kastélyban, amelyen már háromgyerekes családként mosolyognak – Hanna és Gazsi szemmel látható, a kistesó még rejtve.

Kép: Emmer László

– Hány évesek voltatok, amikor a gyerekeket tervezgettétek?

Barnabás: Én 18, Kati még nem volt annyi. Fél évvel idősebb voltam, szerencsére, mert Katinak ez akkor fontos volt.

Kati: A stabilitás volt inkább fontos, az, hogy biztonságban érezzem magam. Nem azt a fajta fiút kerestem, akinek a szeme sem áll jól. Édesapám és édesanyám nagyon fiatalon szerettek egymásba, apukám nagyon családcentrikus, 15 éves korában megmondta anyukámnak, hogy ő lesz a felesége. Én egész életemben a páromat kerestem, és Barnabás volt az első komoly kapcsolatom. És fontos volt az is, hogy felnézhessek rá.

Barnabás:

Lényeges, hogy felfelé húzzuk egymást. Szerelemben, barátságban, tanár-tanítvány kapcsolatban.

Én is komolyan kerestem a feleségem, már Kati előtt sem volt olyan barátnőm, akire ne terveztem volna az életem, de végül Katival láttam azt, hogy ez meg is valósulhat. Az oviban még hat gyereket szerettem volna, három fiút és három lányt.

Kati: Régen, amikor szülők tervezték a házasságokat – kivéve, ha például anyagi előny miatt erőltették –, sokszor nagyon is jól választottak. Egy szülőnél senki sem ismeri jobban a gyerekét.

– Arra gondolsz, hogy téged is anyukád küldött Keszthelyre?

Kati: Végül is, igen… A család lényeges ebben a történetben. Nagyon hasonló családból jöttünk. Zenész és pedagógus szülők, illetve mindkettőnk nagyszülei között voltak kétkezi földművesek, ezért azt is tudjuk, mi a kemény munka vagy a nélkülözés.

Olyan sok közös volt bennünk, hogy teljesen egymásra építhettük az életünk minden területét. Ahogy már a szüleimnél is láttam.

 – Föl is adták a leckét?

Kati: Igen. Nemcsak a szüleim, hanem a nagymamám is. 80 évesen is a mai napig Pécs nagyasszonya, akihez aerobikra, teniszezni, síelni járnak az asszonyok, nemcsak a mozgás miatt, hanem a bölcsességéért, tanácsaiért is. Szinte pszichológusa a tanítványainak.

Barnabás: Kati nagyon szoros kapcsolatban van az anyukájával és a nagymamájával.

Kati: Mindig úgy éreztem, hogy ha olyasmit akarnék tenni, amit szégyellnék előttük, jobb, ha meg sem teszem. Megérzik, ha valami problémám van, olyankor azonnal jön a telefon. Egész életemben megadták az irányt. Amikor 12 évesen felköltöztem Pestre, hogy Halász Ferenc osztályába kerülhessek a Zeneakadémián, a kollégiumi lét egyet jelentett a hirtelen felnőtté válással.

Barnabás: Pedig abban az időben a balettintézetis kollé­giumnak nem volt túl jó híre.

Kati: Nagyon jó hangulat volt, szeretem a mai napig a táncosok világát. Általában azonban akik fiatal koruktól a testtel foglalkoznak, másfajta természetességgel élik meg ezt a magánéletükben is. Abban az időben még telefon sem volt, de a szüleim maximálisan megbíztak bennem, így fel sem merült, hogy ne feleljek meg ennek a bizalomnak.

Barnabás: Szüleim szigorát rendszeresen áldom én is. Pár órája jöttem haza egy turnéról, három nap alatt minden este Bartók-hegedűversenyt játszottam, közben délután tanítottam a növendékeimet, akik Kölnből emiatt jöttek oda, és készültem a Sosztakovics-hegedűversenyre is, amit majd játszom. Ezt csak úgy tudtam megtenni, hogy azt a Bartók-hegedűversenyt vettem elő, amit 20 éves koromban a szüleimmel és Perényi Eszter zeneakadémiai tanárommal tanultam egy éven át. Nélkülük nem tartanék itt, és nem lenne olyan repertoárom, ami mellett ezt az életet megengedhetném magamnak. A rutin lehetővé teszi, hogy hamar megtanuljak egy Szymanowski- vagy Penderecki-hegedűversenyt, de azok már nem épülnek be olyan mélyen. Azt hiszem, nem tudnám azokat tíz év múlva ugyanígy elővenni.

Kati: Ez olyan, mint a mikrózás: gyorsan melegít, de gyorsan kihűl. Amit viszont a kemencében sokáig melegítesz, tovább tartja a hőt. A Bartók-hegedűversenyt egyébként én is bármikor elő tudom venni igen rövid idő alatt.

Barnabás: Mert azt miattam tanultad.

 – Egymás kedvéért is tanultok?

Barnabás: Tanítjuk egymást, és tanulunk egymástól.

Kati: Barnabás a legfontosabb kritikusom, az ő véleménye a legfontosabb számomra. De valójában egy külső szem, akiben megbízol, fontos. Arra viszont nagyon vigyázni kell, mikor, mit és hogyan mondasz. Pár évünkbe tellett, amíg ezt egymással kapcsolatban is megtanultuk. Az ember – főleg közvetlenül koncertek után – nagyon sérülékeny.

Barnabás: Néha a legapróbb gally, amit a tűzre dobsz, azonnal hatalmasat lobban.

Kati: Barnabás egyébként elképesztően gyakorol. Már az első eljátszásnál hibátlan. Mindig ugyanolyan összeszedett, és akkor boldog, ha elvégezte a napi gyakorlást, még nyáron is, ha pihenünk. Nekem nagyon látszik a hangulatom és az aktuális lelkesedésem a gyakorlásaimon. Rapszodikus vagyok.

Barnabás: Azért ez túlzás, nyilván nem érzem tökéletesnek elsőre. De azt tanítom a növendékeimnek is, hogy a koncertintenzitást is gyakorolni kell, ezt nem lehet utólag hozzátenni.

 – És mikor jön a jutalom, az endorfin, a siker?

Barnabás: Már a koncert alatt 98 százalékos biztonsággal érzem, hogyan fog reagálni a közönség. Az a fajta endorfin, vagy nevezzük inkább felemelésnek, már készülődés közben elindul, és a fellépés alatt, után is tart. Ha jól sikerül a koncert, akkor utána jön egy feloldódás is, és ez a jó érzés lefekvésig tart. Most például még a koncertturné kimerítő-felemelő hatását érzem. Nem is értem, hogy csinálja az, aki éveken keresztül évi 150 hangversenyt ad kéthetes pihenővel! Nekem erre a három napra is be kellett osztanom az energiámat. Nem adhattam ki elsőre mindent magamból, és nemcsak a közönség miatt, a zenekarnak sem lehettem ugyanolyan, akik előző este már hallottak játszani.

Nekem is föltette egy komoly londoni menedzsment a kérdést, hogy hány koncertet szeretnék. Sok nagy művész rávágja, hogy százat, de én úgy éreztem, ötven fér bele.

Kati: Nem a „siker” a cél. A zeneszerzők zseniális világát megismerni, gondolkodását, érzelmeit megérteni, átélni… ez a művekkel való otthoni foglalkozás alatt is a legmélyebb örömet adja. Ezt pedig végül megosztani erre vágyó hallgatósággal igazi boldogság. Az adás öröme. De végül nem is magunkat adjuk… csak csatornák vagyunk, médiumok.

A karrier más téma: én is vágyhattam volna arra, hogy a legnagyobb koncerttermekben játsszam mint szólista. Amikor 23 évesen megnyertem a Szigeti József Nemzetközi Hegedűversenyt, Barnabás is azon a héten nyerte meg a legfontosabb versenyét Amerikában, és két hétre rá született Hanna.

Úgy éreztem, most letettem valamit az asztalra, megismertek a szakmában, ide vissza lehet majd térni, de legfontosabb a család.

Ha egy kicsit is erősebb lett volna bennem a szólista karrier utáni vágy, ott lett volna a lehetőség, ha egészen máshogyan gondolkodom az élet fontosságairól. De sosem vágytam a magányos csillogásra. Megélhettem, hogy sokszor lehettem élén jó zenekaroknak, és a versenyművek legtöbbjét is sokszor eljátszhattam. De számomra a családom volt az első, a szólista élet pedig nem tűr megalkuvást. A férjemnek is szüksége van a támaszomra.

Barnabás: Emlékszem, egyszer elment Kati egy taiwani zenekarral Csajkovszkij-turnéra, nagyon szenvedett.

Kati: Végigsírtam az estéket. Hanna talán kétéves volt, szüleimmel maradt Kaposváron, Barnabás pedig a világ másik felén turnézott.

 – Olvastam, hogy kaptál egy Stradivari-hegedűt használatra. Nálad van még?

Kati: Boldog voltam, hogy pár évig játszhattam rajta. Nagyon szép hangú hegedű volt. Nem tudom, mi van vele azóta, hogy hirtelen vissza kellett adnom, különösebb ok nélkül. Nagyon váratlanul ért, és hirtelen nem volt hangszerem, holott fontos koncertek vettek körül. De az állami hangszerek kínálatában találtam egy használható hegedűt, ez egy Testore mesterhangszer, hazavihettem magammal. Azonban a hangja halott volt. Elvittem egy cimbalmoshoz, aki maga is épít hegedűket. Ő beállította pár perc alatt a hegedű lelkét (kis fapózna a két lapja között), és talán ha századmilliméternyit arrébb mozdította... és akkor megszólalt az igazi hangja! Most is ezen játszom, egy évvel idősebb, mint a Stradivarius-om volt.

De elmondhatom, hogy öt évig játszottam egy nagyon szép, Éj királynője-hangú Stradivari-hegedűn. Hálás vagyok ezért.

 – Ha mégis olyan ajánlatot kapnátok, ami miatt dönteni kellene, hogy színpad vagy tanítás, melyiket választanátok?

Barnabás: Az egyik feltételezi a másikat. A Kölni Egyetemen például azért akarja a zenekar orosz koncertmestere tőlem megtanulni a Bartók-hegedűversenyt, mert hallott játszani.

Kati: A tanítás változtat a játékomon, gyakorlás közben pedig sokszor azon gondolkodom, hogyan kellene ezt megtanítani. Tanárként nem tudnék így fejlődni, ha a színpadon nem lennék jelen. Az én igazi álmom egy zenei szalon, ahol – ha csak húsz ember is a közönség – családias, intim légkörben mesterkurzusokat, beszélgetős, zenével és felolvasásokkal tarkított összejöveteleket tervezünk. Ez a tanítással együtt engem teljesen kielégítene. Szenvedélyesen szeretek tanítani. Boldog vagyok, ha tudok adni, érdekel nagyon, hogyan tudok különböző módon szárnyakat adni a tanítványaimnak, a lelkesedésük rám is hatással van.

Szeretem őket ráébreszteni, hogy a dolgok egyszerűek, csak meg kell találni a nyitját, zenélni, zenével foglalkozni pedig a legnagyobb boldogság.

Barnabás: Érdekes módon a Zeneakadémián Katiról elterjedt, hogy nagyon szigorú, és két hónap után a tanítványok általában meglepődnek.

Kati: Az igaz, hogy aki hozzám jár, az hajtani akar. Előfordult már, hogy valakit kitettem, de nem büntetésből vagy mert elegem lett belőle, hanem mert azt gondolom, talán egy másik tanár többet ki tud hozni belőle.

Kép: Emmer László

 – Gazsi is hegedűművész akar lenni. Mennyire kell szigorúnak lennetek vele?

Kati: Ő „hegedűs focista” szeretne lenni. Most kerül abba az életkorba, amikor úgy gondoljuk, hogy már el lehet kezdeni a komolyabb gyakorlást. Sok ázsiai országban három-négy évesen elkezdik trenírozni a gyerekeket, amikor még nem maguktól vágynak erre. Eddig Gazsi az összes nyári szünetben kihagyta a gyakorlást, csak rúgta a bőrt, és boldog volt. Úgy gondoljuk, hogy az európai nevelés 18-20 éves korra be tudja hozni ezt a hátrányt, és akkor nem vész el a gyerekkor sem. Ha valaki komolyan elkezd hegedülni, az minimum napi két óra hegedülést jelent kis korban is.

 – Gazsi miben néz föl leginkább az apjára?

Barnabás: Ma azzal fogadott: Apa, voltam fodrásznál, és ugyanolyan a hajam, mint neked. Persze a hegedülés az, amiben leginkább hasonlítani akar rám. Őbelé is elültettük ezt a vágyat, hiszen hallotta videofelvételen már a dédnagypapáját, az én Pertis Pali nagyapámat is, akinek már az apukája is hegedűs volt. Szereti a cigányzenét is, de ha Szalonnáékkal népzenét játszik, akkor is nagyon boldog.

Kati: De a komolyzene az, amit leginkább játszani akar. Lényeges, hogy Apa mit szól, amikor megmutathatja neki, amit újonnan tanult. Iyenkor nagyon fontos, hogy az ember hogyan reagál. Dicsérni kell, de azért fejleszteni is. Ehhez a legnagyobb segítség Gazsi fantasztikus hegedűtanára, Éva néni, akitől mi is nagyon sokat tanulhatunk a fiam hegedűóráin.

 – Nemrég úgy határoztatok, hogy a gyerekek magántanulók lesznek. Gazsi miatt?

Kati: Mindkét gyerekem nagyon egyértelműen jelezte, mire van szüksége. Hanna odajött hozzám azzal, hogy Anya, nem figyelsz rám, alig beszélgetsz velem. Van-e időd arra, hogy mellém feküdj és beszélgessünk? Sokszor este fél 10-ig játszunk Barnabással, vagy egy-két hétig nem vagyunk Magyarországon.

Ilyenkor mindig édesapám és édesanyám biztosította azt a családi töltést a gyerekeknek, amire szükségük volt. Nélkülük ez a család nem létezhetne így, négy-öt éve csak emiatt költöztek Budapestre.

A fociedzésre meg a másik nagyapa és az élettársa viszi Gazsit heti háromszor, az is hihetetlenül nagy segítség. Mindez működött, de láttam, hogy amikor Hanna hazajön az iskolából, fáradt, és nem olyan jóleső fáradtság ez. Nem láttam, hogy inspirálná, boldoggá tenné a tanulás, hogy szeretne suliba járni, pedig ez egy híresen jó iskola. Megijedtem. Rossz ha az ember nem szeret tanulni, fejlődni. Valamit akkor változtatni kell. Az is fájt, hogy a két testvér reggel elmegy iskolába, külön tanulnak, különórákra járnak, késő este jönnek haza. Nem is látják egymást, és így múlik el a gyerekkor, hogy csak fáradtan civakodnak esténként. Most vagy soha – visszahozhatatlanok ezek az évek!

Amikor tizenhat éves voltam, négy évre ösztöndíjat kaptam Kanadába Fenyves Lórándhoz. Akkoriban született Dóra, a kishúgom. Arra gondoltam, hogy lehetetlen, hogy csak négyévesen mutassák majd be nekem a húgomat! Inkább előbb hazajöttem, és együtt neveltük fel a szüleimmel és az öcsémmel, zenéltünk vele, tanítottuk. Ő ugyanígy nőtt bele a gyerekeim nevelésébe. Hanna és Gazsi éppen két hete magántanulók, egy csodálatos tanárnő jár hozzánk, és tanítja őket. Már látom, hogy eltűnt belőlük a túlterhelt fáradtság, lehangoltság. Amikor elmondtam, mit szeretnék, Hanna nagyon hálás volt. Azt kérdezte: Komolyan, megteszitek ezt értem? Hannát a dzsessz, a könnyűzene, a pop érdekli, zenét szerez, könyveket ír, énekel, színészi improvizációt tanul. Zongorázik, de nem szeretne zongorista lenni. Amikor először elárulta, hogy bár megnyerte az országos zongoraversenyt, ő inkább állatfarmot szeretne hatalmas telekkel, izgult, hogy mit fogunk szólni, de mondtuk, hogy semmi gond.

Csak annak szabad az amatőr szinten túl zenélni, aki ezt szenvedélyből csinálja.

 – Gazsi mit szólt a magántanuló élethez?

Kati: Ő bejár testnevelésórákra, azokat nem akarja kihagyni, ehhez pedig az iskola és Gazsi tanárainak szeretetteljes hozzáállása és engedélye kellett. De neki is sokkal könnyebb így a gyakorlás, bejöhet akár hozzám is a Zeneakadémiára, amikor tanítok. Kicsit visszahoztam őket a fészekbe. Én is többet vagyok otthon most, hogy jön a kisbaba, egyébként is kevesebb koncertem lesz. Nem szeretnénk leválasztani őket a közösségeikről, a társadalomról, de erre most mindannyiunknak szüksége van. Lehet, hogy egy évet Kölnben töltünk velük, hogy kapjanak még egy nyelvet, lássanak másfajta mentalitást, és megtanulják, mi az, hogy itthon, mit jelent az, hogy haza. Akkor látja meg az ember valójában, ha kicsit távolabbról nézi...

– Készültök már a karácsonyra?

Kati: Karácsonykor mindenki együtt van, a nagymamám is, az édesapám, az édesanyám, tavaly az ő testvére is velünk volt a családjával, az öcsémék két gyerekkel, a húgom a párjával, akinek idén még az édesanyja, sőt, az unokatestvérei is eljönnek. A férjem édesanyja sajnos pár éve meghalt, de van egy fantasztikus pótnagymamánk, Marcsi. Mindig saját ajándékokat készítünk a gyerekekkel, advent alatt napokon át ez az otthoni program. A vásárlás csak stressz, persze a gyerkőcök mindig kapnak valami vásárolt ajándékot is – együtt kézműveskedni viszont maradandó élmény. Már megvettem az idei alapanyagokat, tavaly üveggel dolgoztunk, most még nem árulhatom el, mi az idei meglepetés.

A családfő közben telefonon vacsorát rendel, majd indulást vezényel– bár a gyerekek igazán otthonosan belakták a műtermet, sőt, Gazsi, aki közben összehaverkodott Emmer Laci, a fotós kisfiával, még maradna is. Barnabás azonban mégiscsak a reptérről érkezett ide, és már elmúlt este 9 óra. Mintha csak vendégségből készülődne haza egy kedvesen szórakozott család szombat este. Ahogy bőröndökkel, hegedűkkel, kutyával szedelődzködnek, újra az jut eszembe, hogy tehetségük és bohémságuk ellenére milyen természetesen és jókedvűen ment minden. Akár egy zenekarban, ahol különböző egyéniségek játszanak a maguk belső törvényei szerint, mégis minden pillanatban figyelnek és reagálnak a másik apró rezdüléseire. 

Régóta az a meggyőződésem, hogy mára a nőknek vagy a nők ügyének, a családok ügyének vagy az életnek a valódi ellenfeleit nem az úgynevezett társadalomban, nem a mindenkori kormányokban, nem a férfiakban, nem is a rossz beidegződésekben, hagyományokban kell keresni, nem is a radikális feministákban vagy az LMBTQ mozgalmakban, nem, elsősorban semmiképpen nem. A konzervatívoknak nem a radikális baloldalra és a baloldaliaknak nem a keresztény-konzervatívokra kellene mutogatniuk, amikor jót akarnak a nőknek – de nem ám!

A nők önmagukról alkotott képének és a társadalom nőkről alkotott képének a legfontosabb manipulálója a fogyasztás, vagyis a fogyasztást gerjesztő, befolyásoló és abból hasznot húzó gazdasági szereplők. Akik elsősorban a nőkre hajtanak, mert a nőknél van a családi pénztárca. Felmérések szerint már a gépkocsivásárlásról is a nők döntenek. Azt meg eddig is tudtuk, hogy a nőket kell meggyőzni, ha ingatlant akarsz eladni, ha gyógyszert vagy gyógyászati segédeszközt, ha élelmiszert, ruhaneműt, ha nyaralást, ha iskolát vagy tanfolyamot, ha kultúrát vagy ha egészséges életmódot. Ennek megfelelően a női magazinok egytől egyig zsúfolva vannak hirdetésekkel az állítólag haldokló printpiacon. A hirdetések pedig, a jobb eredmény elérése érdekében, elénk vetítenek egy olyan felső-középosztálybeli nőképet, amely még a való világoz képes is súlyosan terhelt társadalmi konvenciókkal.

Szépnek lenni muszáj – azt, hogy milyen a szép, bőséges képanyaggal mutatják meg nekünk, ennek az eléréséhez pedig mértéktelen fogyasztás árán vezet az út.

Az egészséges életmód is kiemelten fontos: ehhez töménytelen drága sportholmi, étrendkiegészítők, csodadoktorok (és valódiak!), tanfolyamok és drága élelmiszerek kellenek.

A gyerekek gondtalan, felhőtlen gyerekkorát is muszáj biztosítani, és ehhez is háznyi holmit kell összevásárolni. A szépségiparnál, meglátásom szerint, csak a bababiznisz gonoszabb, manipulatívabb és erkölcstelenebb, a tápszereivel, felesleges eszközeivel és elsősorban a „jóanyaság” mítoszával, ami azonnal füstbe ment, ha nem szerezte be szerencsétlen anyuka a legújabb felesleges izét a babagondozáshoz. Még haza sem érünk a kórházból, már a postaládánkban van az első, a baba nevére szóló ajánlat valakitől (éppen az adó- és TAJ-szám megérkezésével egyidőben).

A női magazinok nemcsak a szépen megcsinált hirdetésekben, hanem a szponzorált tartalmakban is tobzódnak. Ember legyen a talpán, aki felismeri ezeket, nagyon éles szem kell hozzá, szerkesztői tapasztalat. Az átlag női magazinok cikkei, különösen a fiataloknak szóló magazinoké, nem véletlenül szólnak igen nagy arányban a szépségről, gasztronómiáról, utazásról. Egy olyan önkép kialakulásához segítik hozzá a még védtelen tizenéveseket, amelyben a „normális” életnek a fogyasztás erőteljes tartozéka.

Kép: Unsplash

Ha nő vagy, nem kell, hogy véleményed legyen közéleti dolgokról, nem kell állást foglalnod a saját, kialakított értékrended védelmében vagy ellenében, egyáltalán nem is kell hogy értékrended legyen! Nem kell közösséghez tartoznod, csak ha azt a közösséget a fogyasztás tartja össze, a barátnő is elsősorban a közös shoppingolásra való. A világ mindezen kívül csak unalmas dolgokból áll – minden, amiben elmélyülhetnél, unalmas, száraz, olyan tudományos izé, amihez fáradtak vagyunk már a mindennapokban. Ezekről gondosan nem szólnak a magazinok.

A fogyasztás legnagyobb ellenfele ugyanis a gondolkodó ember. Aki felismeri, hogy mi értékes és mi talmi. Akinek véleménye van. Aki állást foglal. Akit nem a magazinok fogyasztásra szűkített világa, hanem a világ teljessége érdekel. Amelyből, a magazinok ablakán rátekintve, csak egy igen keskeny szeletet látunk.

Milyen jó lenne karácsonyra gyerekeinknek, házastársunknak, barátainknak, munkatársainknak gondolkodást ajándékozni! A gondolkodás lehetőségét. Könyvet. Folyóiratot. Szellemi élményt. Beszélgetést. Színházat.

Szóval, fekete péntek. Ne, kérlek, ne vásárolj! Majd vásárolsz holnap úgyis – az én gyerekem is legót szeretne, és imádják a kókusztejes csirkét is, magamnak is muszáj a karácsony előtti partikra néhány új rongyot beszereznem. Vásárolunk, ez van, ilyen században élünk. Csak próbáljuk meg a gondolkodás képességét még megőrizni egy kicsit! Mert akit a fogyasztóság leszoktat a gondolkodásról, az aztán minden más manipulációnak is könnyen áldozatául esik – hatalmi játszmáknak, politikai befolyásnak, emberellenes tömegmozgalmaknak.

Mi a Képmás szerkesztőségében nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a magazin, amit készítünk, gondolkodásra késztet. Hogy tiszteljük az olvasóban a gondolkodó embert. És mivel a magunk értékrendjét határozottan képviseljük is, nem lökjük a hirdetőink kedvéért a fekete péntek sötétségébe a minket választókat. Nem áldozzuk fel őket a fogyasztásnak, a fogyasztást propagáló hirdetőknek.

A péntek a keresztény-konzervatív értékkörben a böjt napja. Nem akarok didaktikus lenni, nem fűzöm tovább a gondolatot.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Amikor úgy gondoltuk, hogy nagylányunk már kinőtte az angyalkás verziót, beavattuk a fenyőfa  karácsonyfává válásának titkába. Gyanakodva hallgatta kínos magyarázkodásunkat, hogy ha eddig az angyalka hozta, most miért nem, de aztán – mint az okos szülő, aki nem akarja gyermekét keresztkérdésekkel füllentésbe hajszolni –, nagyvonalú beleegyezéssel bólintott.

Tervek kontra valóság

Ahogy közeledett a szenteste, egyre több cinkos pillantással és rejtjeles utalással erősítettük a karácsonyfa díszítők kasztjának összetartozását, amelynek két kisebbik csemeténk egyelőre nem volt tagja. A döntő pillanatban azonban, amikor férjem már indult ki az ajtón, hogy elvigye a kicsiket a nagymamához, nagylányom hirtelen magára kapta a télikabátot, és kijelentette: „Én is megyek!” Vagyis, köszöni szépen, egyelőre nem kér az olyan kiváltságból, amely megfosztja őt a karácsonyi meglepetéstől.

Néhány év múlva a kicsik is felnőttek a feladathoz, és elérkezett az első közös fenyődíszítés.

Azt hiszem, úgy képzeltem el, hogy a friss gyanta–mézeskalács–halászlé–mákosguba illatfelhőben karácsonyi dalokat énekelve akasztgatjuk a díszeket. Persze a valóság sokkal színesebb, zajosabb, sőt szagosabb volt…

Megfeledkeztem például a karácsonyfatalpnak és a fenyőtörzs átmérőjének finomhangolásáról, amely alapfeltétele a fa karácsonyfává válásának. Nem mintha nem tapasztaltam volna az évek során, hogy ez a férfimunka mindig tovább tart, mint amire egy feleség számít, de arra nem gondoltam, hogy kisfiam közreműködése révén az időtartam kettővel, a türelmetlenség pedig – mivel a női részleget két lányom is erősítette – hárommal szorzódik. Így aztán ünnepi dallamok helyett hétköznapi nyafogások kísérték a hoszúra nyúlt várakozást, a kínokat egyedül a kikészített mézeskalács díszek enyhítették, amelyek észrevétlenül tünedeztek el a dobozból.

Díszítés helyett és közben

Szerencsére közben nagymama telefonált, és hosszú karácsonyváró beszélgetésbe bonyolódott a lányokkal, ezért én kimehettem a konyhába, hogy ama említett illat két hiányzó komponensét (mint halászlé és mákos guba) előállítsam. Míg anyósom a lányok figyelmét kötötte le, kisfiam saját magát – a végre felállított karácsonyfa mögé, a sarokba. Amíg férjem rögzítette a fát a könyvszekrényhez és a falban lévő szögekhez, a gyerek valahogy a fa mögött maradt, és szorgos pókként csomózta a szálakat. A kis pókemberke kiszabadítása azzal járt, hogy a stabilnak vélt fa kimozdult a helyéről, úgyhogy újra be kellet állítani (így kikötözve kicsit tovább tartott).

Nagymama közben a telefonban vélhetően többször is megismételte, hogy milyen nagyszerű dolog „fölöltöztetni” a fát. A fadíszítés tájnyelvi megnevezése okozott némi zavart, a kicsi ugyanis behordta az összes sálat a gardróbból, a nagyobbik pedig magát kezdte öltöztetni a karácsonyfadíszekkel.

Ez utóbbi értelmezés jóval szórakoztatóbbnak tűnt, úgyhogy hamarosan mind a hárman ezüst boákban, jégcsapokkal a fülükön angyalkaként röpködtek az üvegdíszek között. A landolás még nem volt elég angyali, illetve pontos, így a szilánkok összesöprése és porszívózása miatt ott kellett hagynom a halpasszírozást, de azért még maradt üvegdísz. Ahhoz még sok is, hogy minden egyes darab felakasztásánál diplomáciai tárgyalásokat folytassunk, hogy ki tegye föl, pontosan hová, és kinek a nyakában ülve. Ahogy közeledett az ebédidő (és kiürült a mézeskalácsos doboz) a fiúk kezdték elveszíteni a kreativitásukat, ezért muszáj volt visszatérnem a konyhába.

Amikor végre célegyenesbe került az ebéd, és visszamentem a nappaliba, meglepetésemre a fán egy darab dísz sem volt.

Ugyanis a csapat közben rájött, hogy elfelejtettük fölrakni az égőket.

Jöhetnek az égők!

Persze a villanyfüzér felrakását ugyanolyan férfimunka előzte meg, mint a fa fölállítását. Ugyanis végig kellett nézegetni, melyik lámpa miatt nem világít a többi. Ettől aztán a lányok lettek nagyon éhesek, de egyébként is „üzent” az ebéd a konyhából: vaskos kozmás szag kezdett befurakodni a karácsonyi illatfelhőbe. A vaníliasodó alatt ugyanis csak takarékra vettem a lángot, nem zártam el. Ezen a ponton már mindenkinek volt oka a türelmetlenségre, legjobbnak láttam hát fehér asztalnál rendezni a konfliktusokat.

Aztán valahogy ebéd után elvesztette varázsát az egész díszítési akció.

Így esett, hogy míg a gyerekek karácsonyi filmet néztek, férjemmel ketten, ahogyan az előző évben is, földíszítettük a karácsonyfát. És amikor a gyerekek bejöttek a szobába, ugyanúgy meglepődtek, mintha a nagymamáéktól jöttek volna haza.

Nyilvánvaló, hogy nagyon sok cégnek áll érdekében, hogy elhitesse velünk, hogy az idős test csúnya, a ráncok ellenségek, és a fiatalság látszata mindenek felett álló érték. Nemhogy szükségünk van a kozmetikumokra, de egyenesen megérdemeljük őket – ahogy az egyik cég reklámja is hirdeti. S hogy mi, nők mindezt miért hisszük el olyan könnyen? 60. életévét nemrég betöltő ismerősöm szerint én még nem érthetem a választ. Mély meggyőződéssel állítja, ha majd testemen látom az idő múlását, én is naponta többször fogok az üveghez nyúlni – mármint a ránctalanító krémes tégelyhez, amitől azt remélem majd, visszavarázsolja 20 évvel azelőtti arcomat és énemet. Bennem azonban felmerül a kérdés, hogy nem olcsóbb és egészségesebb-e elfogadni önmagamat és az idő múlását, mint krémeket vásárolni vég nélkül.

Egy fiatalító kencéket népszerűsítő ügynöknek valószínűleg már most is igazi kihívást jelentenék. A tényt például, hogy máris lemaradtam a mimikai ráncok elleni küzdelem időben kezdéséről, szemrebbenés nélkül szoktam tudomásul venni – pedig ha mozgatnám a szem környéki izmaimat, legalább lassíthatnám a ráncok kialakulását. Ráadásul a mellnövelő, -feszesítő és dekoltázsfiatalító szérumok sem érdekelnek, mert elfogadtam a testem. A krémeket plakátokon reklámozó színésznő ránctalan arcát pedig nem szépnek és fiatalnak, hanem kifejezéstelennek látom.

Időnként azért hallgatok egy-két magazin felszínes tanácsaira. Például figyelek arra, nehogy elkövessek valamilyen sminkbakit, amitől az arcom idősebbnek tűnik a valódi koromnál, úgyhogy inkább nem is terhelem semmilyen sminkkel a bőrömet. Így nyugodtan bízhatok abban, hogy éppen annyinak látszom, amennyi vagyok: 27 évesnek. Mert megérdemlem, hogy önazonos legyek.

Adventi Mesehotellé változik Budapest egyik legszebb szállodaépülete, ahol az ország legnagyobb gyerekszobáját rendezik be, s töltik meg változatos programokkal az apróságok és szüleik örömére. A Gellért immár hagyományos, ám idén megújult adventi rendezvénye december 3-4-én várja a nagyérdeműt.

Öröm-bödön, Kobold-kidobó, Méregzsák és megannyi izgalmas élmény fogadja ebben az évben a Danubius Hotel Gellértben a kisebb-nagyobb vendégeket adventi programkavalkádra. Az idei alkalommal Mesehotellé alakul a patinás épület, amelyben Varázslatos Rejtekfölde és Meseerdő várja a gyermekvendégeket. Bemutatják – egyebek mellett - Felhőhegyi Balázs Sárkánykalandok című, kisiskolások számára íródott könyveit, amelyek a Danubius Hotels gondozásában láttak napvilágot, és a mesevilágot megidéző díszletek között életre keltik a mesekönyvek szereplőinek mindennapjait. A Meseerdőben láthatjuk majd a Szamárfül Társulat interaktív meseelőadását, a Holdfény alatt táncoló menyéteket is, és a Meseerdőt játékkal is megtölti a JátékNet. 

Mikulásváró gyermek standup és meserevü is „terítékre kerül”, amikor is Dombi Maci, azaz Dombóvári István, az ismert humorista bújik a TV Maci szerepébe. A történet szerint a TV Maci nem hajlandó elfogadni az új meséket, ragaszkodik a régi mesékhez, csak azokat szereti. Így aztán a Tündérnek nemcsak az a dolga, hogy életet leheljen a maci nem működő tévéjébe, hanem az is, hogy manói segítségével megszerettesse Dombi Macival a mai meséket.

Ismét itt lesz mindenki kedvence, a vasútmodell kiállítás, hiszen ki ne szeretne képzeletben beszállni egy kis vonatba és végigutazni a majd’ 100 méter hosszú modul terepasztal mesés tájain? A 424 Vasútmodellező Klub kiállításán láthatunk több mint 1000 suhanó vasútmodellt az egyéni terepasztalokon, különböző méretarányokban. Vasárnap pedig az Adventi Sunday Brunch csalogatja a gasztrokalandorokat a Gellért Sörözőbe.

A nagy érdeklődésre való tekintettel és a vendégek érdekében ebben az évben limitált számban, délelőtti és délutáni időszakban várják a látogatókat délelőtt 10:00 – 13:00, délután 14:00 – 17:00 óra között. Az Adventi Mesehotelbe a belépő már 1 200 Ft-tól kapható, és vásárolhatunk kedvezményes családi jegyet is, csak siessünk, nehogy lemaradjunk! 

További részletek és jegyek elővételben ITT.

1.  Először is, fogadjuk el, hogy vannak egymás iránt negatív érzéseik

Ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy tűzön-vízen muszáj szeretniük egymást, hiszen ha a testvérek sem tartanak össze, mi lesz itt… A gyerekek egyéniségek, szívük joga úgy érezni, ahogy. Ha hagyjuk, hogy kiadják magukból a haragjukat, sokkal inkább a pozitív érzések kerülnek majd előtérbe.

A testvérek közötti veszekedések normálisak. A véleményük kifejezése jó gyakorlat a jövőre nézve, hiszen felnőttként is adódik sok olyan helyzet, amikor nem értenek majd egyet egy másik féllel, mégsem lehet mindent dobálózással, hajhúzással vagy ajtócsapkodással megoldani.

2.  Van egy remek történet, amely egy kínai bölcsességen alapszik.

„Amikor két férfi hangosan veszekedett az utcán, és többen köréjük gyűltek, az egyik turista így szólt kínai kalauzához: Na, ebből hamarosan verekedés lesz! Mire az alkalmi idegenvezető így szólt: Nem hinném. Mert az, amelyik először emel kezet a másikra, elismeri, hogy nincs több érve.”

Hasonlóképp látom én a testvérek közötti viták jelentőségét. Próbálják csak meggyőzni, rávenni egymást, amire szeretnék, sőt, veszekedjenek, ha másként nem megy! Azonban van egy pont, amelyen nem lépünk át, legyen bármilyen heves is az átélt érzelem. Az ugyanis – a fenti történet fényében – a vesztes pozíciójába helyezi azt, aki üt, a másik pedig könnyes szemmel, de mégis győzni fog. A kettőjük közötti feszültség pedig nem oldódik, mindössze a következő alkalomra tolódik el.

3.  A szülői beavatkozás – mint egy deus ex machina – úgy tűnik, meg tudja oldani a problémát. Vagy mégsem.

A vitában minden gyerek elvárja, hogy a szülő az ő pártjára álljon, de minden vita tovább mérgesíthető azzal, ha a szülő valamelyik gyerek pártjára áll. Ha van győztes és vesztes, az indulat nem alszik el, hanem más utat talál magának. A felülről jövő beavatkozás vagy igazságtétel valaki szempontjából mindig igazságtalan.

4.  Hagyjuk, hogy maguk oldják meg!

Lehetőleg ne úgy, hogy „nem érdekel, ki kezdte, csak hagyjátok már abba, és legyen végre csend!” Még akkor sem, ha a szülői kifakadás azért méltányolható. Nézzük, milyen lépéseket érdemes tennünk a testvérek közötti béke – hosszabb távú – kidolgozásáért.

1. Fogadjuk el az egymással szemben felmerülő, néha bizony ellenséges érzéseket!

2. Hallgassuk meg mindkét felet, félbeszakítás nélkül. Ez máris segít az indulatok csillapodásában.

3. Foglaljuk össze a véleményüket, érzéseiket, és mondjuk el, amit hallottunk. Ezzel egyrészt jelezzük, hogy figyeltünk, másrészt lehetőséget biztosítunk, hogy elkerüljük a félreértéseket.

4. Ismerjük el, hogy felnőttként sem egyszerű egy ilyen helyzetet kezelni, és jó megoldást találni.

5. Mondjuk el, hogy képesnek tartjuk őket arra, hogy kitaláljanak valamit, ami mindannyiuk számára megfelelő, és bízunk benne, hogy használni is fogják ezeket a képességeiket.

6. Hagyjuk őket egyedül!

Igen, előfordulhat, hogy nem oldják meg, vagy legalábbis nem ott és akkor. Azonban lehetőséget biztosítottunk számukra, hogy egyenlő félként vegyenek részt egy problémás helyzet megoldásában, és nem álltunk egyikük pártjára sem. Ezt is értékelni fogják, bár először kétségkívül furcsa lehet, hogy a szülői igazságtétel elmarad.

A hosszú távú hatások azonban bennünket igazolnak majd. Lehetőséget adunk a gyerekeiknek, hogy gyakorolják az álláspontjaik – szóbeli! – ütköztetését, és hogy részt vehessenek a megoldásban. Ezek a képességek hosszú távon nagy hasznot jelentenek majd a számukra. És még a veszekedések számát is csökkentjük!

Ki akar veszekedni, ha nem tudja maga mellé állítani a szüleit? Kinek van kedve veszekedni a tesójával, amikor utána úgyis vele kell megoldást találnia?

Ha verekedésről van szó, az már egy másik történet. Nem kérdés, hogy abban az esetben, amikor valakinek a testi épségéről van szó, fontos a mielőbbi beavatkozás és a verekedés leállítása. Igazságtétel nélkül – mert nem tudjuk, hogy mi történt az első ütés előtt! Ilyenkor jön újra a fenti 6 lépés, és mialatt elmondják egymásnak, ki mit érez és gondol, a mérgük is lassan elpárolog, és képesek lesznek újra átgondolni a dolgokat.

A saját történetem

A gyerekeim néha imádnak csak úgy ellenkezőset játszani egymással. Nem jöhetsz ide, nem játszhatsz a játékommal, a lehetőségek tára végtelen… Az egyik alkalommal a kislányom nem akarta felengedni a bátyját az emeletre. Kiabáltak, mindenki mondta a magáét, és hiába próbáltam beavatkozni, amíg én is jelen voltam, folyt az előadás, mindenki a maga igazáról akart meggyőzni. A teljes kakofónia határán közöltem velük, hogy úgy gondolom, ezt a helyzetet nélkülem könnyebben meg tudják oldani, és bementem a fürdőszobába.

Igen, hallgatóztam. És mit hallottam? Nem telt el húsz másodperc, és teljes egyetértésben, egymásra vigyázva lementek a lépcsőn, miközben hallottam őket: „…és játszhatsz minden játékommal”.

A szülői beavatkozásra nincs mindig szükség. Csak ezt belátni nem is olyan egyszerű.

A kamaszkor, amikor az ember az önértékelés nagy harcait vívja, és keresi az önkifejezés és önérvényesítés formáit, különösen jó táptalajt szolgáltat a bullying és a mobbing kialakulásához és állandó jelenlétéhez. A kamaszból könnyen válik áldozat, bántalmazó vagy tétlen szemlélő. Az a szülő, aki jól ismeri gyermekét, vagy az a pedagógus, aki igazán részt vesz egy közösség életében, néha felfigyel az árulkodó jelekre, de sok eset – főként az online térben elkövetett bántalmazás – teljesen rejtve marad a felnőtt szemek elől. Pedig mindeközben a zaklatás, kiközösítés, megfélemlítés, megalázás mindennapi gyakorlat lehet a szereplők életében. Hogyan segíthetünk szülőként és pedagógusként?

Az iskolában 8 évig kirekesztettek. Nem tudtam, hogy miért. Hat évembe került, hogy rájöjjek, nekem is változnom kell. Fifi (18)

A kirekesztés a gyengék sportja. Jorgi (17)

A kirekesztésben mindenki hibás. Vitéz (18)

Bármi, ami egy másik ember fájdalmán alapul, nem jó dolog. Csenge (17)

A bullying, a fizikai bántalmazás esetei gyakrabban kiderülnek, s azt egyértelműbben lehet a tanárnak vagy az iskolai vezetésnek szankcionálni. A pszichoterrort, a mobbingot csak hosszú idő után ismerik föl a csoporton kívüliek, és nehezen bizonyítható.

Hogy lehet otthon megteremteni annak a feltételeit, hogy a gyerek elmondja, ha bántják a társai? Dr. Komlósi Piroska szakpszichológus és családterapeuta szerint az általános bizalmi légkörön túl konkrét beszélgetésekkel, kérdésekkel is érdemes puhatolózni. „Kezdjünk el beszélni a bántásról, kérdezzük meg, hogy vannak-e az osztályban vagy az edzésen utálatos gyerekek. Hogyan viselkednek, nem közösítenek-e ki valakit, akár szóban, akár az online világban. A kamasz általában szégyelli, ha áldozattá válik. Ha a szülő érzékeltetni tudja, hogy ez sok helyen előfordul, nem az ő szégyene, akkor a gyerek könnyebben elkezd beszélni róla. Azok a gyerekek válnak könnyebben áldozattá, akik nem tudnak a feszültséggel mit kezdeni, akik otthon is a  fekete bárány, a „problémás gyerek” szerepbe csúsztak, akikkel mindenki elégedetlen. Ők a közösségben is könnyen elfogadják ezt a státuszt. Kétféleképpen reagálhatnak: vagy aktívan dolgoznak az elfogadásért, például az osztály bohócai lesznek, hogy megmutassák, mégis klassz gyerekek, de idővel ők visznek el minden balhét, vagy áldozattá válnak. Nehezítő tényező még, ha a szülő korábban is elbagatellizálta az ilyen helyzeteket, a konfliktusok kezelésére neki sem volt megfelelő ötlete, csak annyi, hogy rúgj vissza, kiabálj vissza, ha valaki bánt. Az áldozattá vagy agresszorrá válás megelőzése mindenképpen azzal kezdődik, hogy a gyerekeket megtanítjuk a családban a konfliktusokat jól, rugalmasan kezelni.”

Bántották a gyerekemet?!

Ha úgy látjuk, hogy mi nem tudunk a gyereknek segíteni, forduljunk a pedagógushoz, de mindenképpen úgy, hogy a gyerekkel ezt megbeszéljük. 

Ha ő nem szeretné, mert nem érzi magát fölkészülve erre, vagy nem bízik abban, hogy a tanár jól reagál, inkább legyünk türelmesek, és csak beszélgessünk vele, ne intézkedjünk nélküle, pláne ne az első indulatból! Ha a mobbing vagy a bullying krónikussá válik, és a pedagógustól nem kaphatunk hatékony segítséget, néha csak a közösségváltás oldja meg a problémát. Amikor másik iskolát választunk, és a gyerek új közösségbe kerül, nagyon fontos, hogy legyen mellette egy odafigyelő szakember, szülő vagy tanár, aki lépésről lépésre segíti a beilleszkedését. A családterapeuta szerint ugyanis nagy a veszélye, hogy az új közösségben is hasonló reakciók fognak előjönni belőle, mint a korábbiban. Sokszor nem alkalmas erre a támogató segítségre a szülő, mert maga is rosszul kezeli a hasonló helyzeteket, az indulatokat a saját életében. Ilyenkor nagyon fontos az új pedagógus részletes tájékoztatása is. De mit tehetünk azért, hogy információinkkal ne csupán előzetes félelmeink beteljesítésében osszunk szerepet a tanárra? Dr. Komlósi Piroska fontosnak tartja, hogy jelezzük, mindig ott vagyunk, segítségre készen, de számítunk a tanár szakértelmére. És ezt gondoljuk is komolyan! „Nem az a megfelelő elmesélése a történteknek, hogy ez egy rossz osztály volt, ahol az én tökéletes csemetémet bántották. Ha már iskolaváltásra kerül a sor, a szülőnek is el kell kezdenie megérteni, hogy hol kell változtatnia a gyereknek a konfliktuskezelésen, és neki magának is a hozzáállásán. Az a jó, ha elmondjuk a múltbeli eseményeket a pedagógusnak, és megkérdezzük, ő hogy tud segíteni, hogy ne ismétlődjön meg a bántalmazás az új osztályban. Ezen a beszélgetésen mindenképpen jelen kell lennie a kamasznak is.”

Férfidolog?

A fiúcsapatokban, egyesületekben gyakori az erődemonstráció, olykor maga a pedagógus is résztvevője ennek a „konfliktuskezelő” módszernek a férfiasság jegyében. Mit tehetünk, ha maga az edző is úgy teszi helyre a gyerekünkkel erőszakoskodó csapattársat, hogy az öltözőben jól nyakon vágja? „A legjobb megoldás az lenne, ha maga a gyerek tudná ezt jelezni, hogy ez neki nem megfelelő megoldás – mondja Komlósi Piroska. Sokszor egy felnőtt számára meglepő és hatékony figyelmeztetés, ha maga a gyerek jelez. Ha ez nem megoldható, vagy nem vezet eredményre, érdemes a többi szülővel beszélgetni, és együtt fellépni. Ha úgy döntünk, hogy mégis egyedül intézzük, jobb, ha az apa, nagyapa, felnőtt fiútestvér beszél az edzővel, mint ha az anyuka.”

A közösség lehet a védőpajzs

A kamaszok a családban egyre magányosabbak, egyre több bennük az elfojtott agresszió. A szülő ugyanakkor már nem egy kisgyerek védőpajzsa, nemcsak nem védheti meg a gyerekét, hanem nem is lát bele a kortárs konfliktusokba. Egy 2009-es tanulmány szerint a tanárok konfliktuspercepciója is akár 70 százalékkal alatta marad a diákokénak, vagyis csak minden harmadik konfliktust vesznek észre, illetve ítélnek annak. Pedig ha a bántalmazás kiderül, a pedagógusnak van némi lehetősége arra, hogy ezt az iskolában – ott, ahol a zaklatás, kiközösítés, bántás szereplői együtt vannak – komplex módon kezelje. Ez jó esetben nem azt jelenti, hogy összehívja a közösséget és azt mondja, hogy ejnye, nem szép dolog, azt tanácsolja az áldozatnak, ne is törődjön vele és jól megbünteti a bántalmazót. A mobbing kezelése nehéz, összetett feladat, de ha a tanár nem tud vele foglalkozni, ki más tehetné meg?

Az áldozat az első

Hogy lehet észrevenni, hogy valami nincs rendben? Dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológus, az ELTE-PPK Pszichológia Intézet adjunktusa szerint egy tapasztalt pedagógus kiszúrhatja az árulkodó jeleket: hirtelen viselkedésváltozást, azt, hogy a gyerek kerüli a konfliktust az osztálytársakkal, avagy negatívan beszél róluk, betegségre hivatkozva nem akar iskolába menni – de a legjobb, ha a gyerek konkrétan segítséget kér. „Elsősorban azon kell dolgozni, hogy forduljon hozzánk. Menjünk oda azzal, hogy „látom, mostanában gondjaid vannak, fontos nekem, hogy jól érezd magad, szólj, ha segíthetek”! A tapasztalat szerint elsőre nem nyílnak meg, de ha a tanár pár nap vagy hét múlva ismét odamegy, és megkérdezi, hogy segíthet-e, az esetek nagy részében már sokkal kevésbé bizalmatlan a kamasz. Mindannyiunknak van ezzel kapcsolatban élménye, hogy milyen jó, ha valaki számontartja, mi történik velünk. A gyerekeket is meggyőzi, ha látják a törődést, a követést. A kutatási adatok szerint az csökkenti a feltárulkozási hajlamot, ha a gyerek nem bízik abban, hogy a felnőtt komolyan veszi a problémáját, illetve úgy avatkozik be, hogy a gyereknek ettől még rosszabb lesz. Mindig egyértelműen kommunikálnunk kell, hogy mit fogunk tenni, és azt következetesen be is kell tartani! Ezért is fontos, hogy ilyen esetekre az iskolának is legyen egy világos stratégiája, akkor a gyerek nem érzi magát kiszolgáltatva.” Előfordul, hogy a pedagógus azért halogatja, hogy megszólítsa a feltételezett áldozatot, mert nem tudja, mi lenne a jó lépés, például hogyan kellene büntetni az elkövetőt. Pedig sok bántalmazott gyerek nem is akar a tanártól semmiféle akciót, neki már az is nagy segítség, ha valaki meghallgatja és kimondja, hogy a többiek hibát követtek el. Az összes preventív program egyik fő üzenete: az áldozat védelme nem azt jelenti, hogy az elkövetőt megfenyegetem vagy megbüntetem. Az áldozat mindig fontosabb, vele kell kezdeni a beavatkozást. Hosszú- és rövidtávon is fontosabb az ő megvédése, mint az elkövető bűnhődése.

A bántalmazó

Tipikus bántalmazó, aki a családban azt tanulja, hogy az agresszió célravezető, és ezt a mintázatot viszi tovább. De az ügyes, okos sztárgyerek is sokszor válhat agresszorrá, mert úgy érzi, joga van kevésbé okos-ügyes társát csúfolni, megalázni.

Jármi Éva felhívja a figyelmet arra, hogy ezek a gyerekek sokszor elég intelligensek is ahhoz, hogy a pedagógus előtt rejtve maradjanak, ha pedig lebuknak, eltolják maguktól a felelősséget. „Olyat is hallottam már pedagógustól mentségként, hogy mindez a gyerekeknél ösztönös, hiszen az állatoknál is a gyengébb húzza a rövidebbet. Ez nem igaz! Az alfahím semelyik fajnál nem bántja az utolsó utáni egyedet, a falka inkább megvédi minden tagját. A bullying nem evolúciós kényszer, csupán téves értelmezése annak, hogyan lehet csoportdominanciát elérni. Mások sérülékenységét kihasználva erőfölényt demonstrálni kockázatmentes megoldásnak tűnik.”

A megelőzést nyilván kicsi korban a legjobb elkezdeni, de – különösen az internetes bullying esetében – kamaszkorban is érdemes tenni ellene. A hazai fejlesztésű NyugiOvi Program üzenete valójában minden korosztály számára kiindulópont: A védelem az igazi erő. Ha az iskolának van bullyingellenes stratégiája, akkor elsősorban nem büntetést kap az elkövető, hanem a konfliktuskezelés során a jóvátétel is szóba kerül, jó esetben magát az elkövetőt kérdezik meg, hogy „mit fogsz tenni, hogy jobban érezze magát az, akit bántottál?”

Néma kívülálló

De miért némák, sőt, néha szurkolók a kívülállók? Dr. Komlósi Piroska szerint mert a sérülékeny kamaszkor idején rengeteg bizonytalanság, félelem és feszültség van az emberben. „Van, akinél ez agresszió formájában nyilvánul meg. Az agresszió mindig a másságot találja meg, mert a bizonytalanságon segít, ha beletartozom egy csoportba, amelyben egyformák vagyunk valakivel szemben. Bizonyos értelemben a szemlélőkben lévő feszültség és agresszió csökken azzal, hogy az agresszor valaki máson kiéli a dühét. Másrészt megkönnyebbülnek, hogy nem ők az áldozatok. Sokszor innen ered a tétlenség vagy helyeslés, esetleg nevetés a másik megalázásán. A nevetés is csökkenti a feszültséget.”

Hogyan alakítható ki egy olyan közösség, amelyben nem tűrik meg a másik zaklatását, kiközösítését? „Bármilyen közösségi program fejlesztő lehet, de az a közösség véd ettől igazán, ahol tisztelik egymást, ahol nincs erős hierarchia – mondja dr. Jármi Éva. – Sokszor sajnos a tanár vagy az edző tudtán kívül maga alakítja ki azt a kikezdhetetlen rangsort, aminek a tetején az érinthetetlenek, az alján meg a lúzerek állnak. Ilyenkor sajnos előfordul, hogy a pedagógus széttárja a kezét: Ilyenek a gyerekek, vagy azt mondja az áldozat szülőjének, hogy vigye el a gyereket, ha nem tetszik. Ez az egyik legrosszabb forgatókönyv. Kívülállóként fontos segítség lehet, hogy az áldozatot ne hagyjuk egyedül a társaságban, hogy elmondjuk neki, hogy csúnyán bántak veled, nekem is rossz volt látni. Legtöbbször az, akit kirekesztenek vagy megaláznak, a mellé állást és a vigasztalást várja a kortársaktól is.”

Mit ne tegyünk?

• Ne kezdjük a probléma kezelését azzal, hogy az osztály elé visszük a témát, vagy felelősségre vonjuk a bántalmazót! Mindig először az áldozattal beszéljünk, és csak akkor lépjünk tovább, ha ő ebbe beleegyezik!
• Nem kifejezetten jó megoldás, ha az áldozatot a pedagógus látványosan kárpótolja, dicséri, hiszen a gyerekek ebben az esetben nem a tanár dicséretére szomjaznak. Számukra az a fontos, hogy a társaik tartsák őt értékesnek. A pedagógus adjon lehetőséget, hogy mindenki megmutathassa az erős oldalát. Tudjanak például arról is, hogy a rossz matekos gyerek triatlonozik vagy hegedül.
• Segíthet, ha a pedagógus fontos feladatot ad az áldozatnak, amiben megmutathatja, hogy értékes, különösen, ha egy népszerű társával együtt kapja a feladatot. 

A finn KiVa-programot az iskolai bántalmazás nemzetközileg elismert kutatói, Prof.Christina Salmivalli és Elisa Poskiparta (University of Turku) fejlesztették ki, több évtizedes kutatómunkájukra építve. Egyszerre prevenciós és intervenciós program: a megelőzést szolgáló programelemek minden diákra irányulnak, az intervenciós lépések csak az aktuális bántalmazásban érintett diákokra vonatkoznak. A KiVa az általános iskolás korosztályt célozza, de a „Unit3” a középiskola kezdetén (15 éves kor) egyfajta emlékeztető program, a kortárs hatásra jobban építve, indirekt formában erősíti a bántalmazásellenes norma fenntartását. A program Magyarországon kísérleti jelleggel indult el 2016 szeptemberében, három iskolában, harmadiktól hetedik osztályig.

Te közbelépnél?
Gyakorlat iskolai feldolgozáshoz
A gyakorlat során a diákoknak döntéseket kell hozniuk arról, hogy egy adott bántalmazós szituációban közbelépnének-e vagy sem. Ezt a döntést több tényező befolyásolhatja (pl. kik az érintettek, milyen erős a bántalmazó, mi a bántalmazás tárgya), érdemes ezeket előre átgondolni. A terem négy pontján helyezzünk el egy-egy feliratot a lehetséges reakciómódokról:
A) Ignorálás – nem foglalkoznék a helyzettel, továbbmennék, mintha mi sem történt volna.
B) Beavatkozás – megpróbálnám megállítani a bántalmazást, kibékíteni a feleket.
C) Vigasztalás – később beszélnék az áldozattal, igyekeznék megnyugtatni, megvigasztalni.
D) Segítségkérés – szólnék egy felnőttnek vagy valaki idősebbnek, hogy segítsen.
A diákok úgy fejezik ki döntésüket arról, mit tennének adott helyzetben, hogy a szituáció megismerése után ahhoz a felirathoz mennek, amelyik kifejezi reakciómódjukat. Egymás után felolvassuk a különböző bántalmazási helyzetleírásokat (kb. 8-at), amelyeket természetesen a csoport jellemzőinek megfelelően kiegészíthetünk vagy módosíthatunk. Érdemes az egyszerűbb helyzetekkel kezdeni, és onnan haladni az összetettebbek felé. Hasznos lehet, ha ugyanazt a helyzetet kissé megváltoztatva újra elmondjuk a gyerekeknek, így ösztönözve őket differenciáltabb gondolkozásra. (Például: Egy osztálytársad vagy barátod folyamatosan gúnyolódik egy másik diákon, mert az a korához képest kisebb növésű. Egy idősebb diák folyamatosan gúnyolódik egy fiatalabb diákon, mert az a korához képest kisebb növésű. Amikor együtt vagy a barátaiddal, valaki közülük gúnyolódni kezd egy fiatalabb diákon az öltözködése miatt. Egy új gyerek az iskoládban kicsúfolja az egyik barátodat a bőrszíne miatt. Az egyik barátod kicsúfolja az új osztálytársadat a bőrszíne miatt. Egy iskolatársad, akit nem ismersz jól, kicsúfol egy másikat a bőrszíne miatt. Az egyik osztálytársad valami gonoszat mond az egyik iskolatársadnak a vallása miatt.)
Minden helyzet meghallgatása után a diákok odamennek a választott felirathoz. Miután az azonos feliratot választók röviden megbeszélik egymással, miért oda álltak, minden csoportból megkérdezünk valakit az indokaikról, illetve hogy pontosan mit mondanának a bántalmazónak/áldozatnak/felnőttnek.
A tapasztalatok összegzése (pl. milyen tényezők segítik, hogy beavatkozzunk, illetve mikor vagyunk hajlamosak továbbmenni) után az áldozat érzéseire kell hangsúlyt fektetni (pl. mit érezhet a többiek reakcióját látván), illetve ki lehet térni arra, milyen érzés nem közbelépni. A csúfolás tárgyának megválasztásával különböző előítéletek (nemi, vallási, etnikai, szexuális orientáció alapján) is felszínre és megbeszélésre kerülhetnek. Ha szükséges, akkor egy másik foglalkozás témájává lehet tenni azt, amivel kapcsolatban nagy a hárítás, vagy éppen a vita, ezen a foglalkozáson azonban még ne mélyedjünk el ilyen témában! A foglalkozás végén közösen lehet ötletelni, milyen módokon lehet valaki mellé állni, milyen a célravezető és biztonságos beavatkozás. Fontos, hogy a gyerekekben tudatosodjon, hogy nem a bántalmazóval való direkt konfrontáció az áldozat megvédésének egyetlen – és nem biztonságos – módja, sokkal inkább segít, ha nem hagyjuk magára a célszemélyt, keressük a társaságát, és ha bántják, utána kifejezzük azt, hogy mellette vagyunk. Előkerülhet a felnőttől/kompetensebb személytől való segítségkérés mint megoldási mód, ezt is erősítsük meg!
A fenti gyakorlat részlet dr. Jármi Éva: „Gyakorlatsor az iskolai bántalmazás megelőzéséhez” c. munkájából.
A teljes bullyingellenes gyakorlatsor az iskon.opkm.hu oldal „Dokumentumtár” menüjéből letölthető.

A kötet válogatás a Képmás magazin évek óta futó népszerű sorozatából. Egy-egy vers mindössze pár versszak, pár sor. Gyorsan lenyelhető költészetpirulák mindennapi használatra, de hatásuk hosszan tart, akár a meggyőzően reklámozott új generációs vitaminé.

„Maradjunk abban – írja Lackfi János bevezetőjében –, hogy napi többször, bő vízzel. Hogy csipet fűszerrel megbolondítjuk. Hogy lőtt, szúrt, vágott lelki sebre rátapasztva. Hogy társ a bajban. Hogy a nehéz napokon is. Hogy most és mindörökké.” Szabó T. Anna pedig így invitálja az olvasókat a kortárs irodalomban tett világutazásra: „Igen, tudom, hogy a modern költészet megborzongatja az olvasókat – egy részük azért borzong, mert megérti, a másikuk meg azért, mert borzad tőle, érthetetlennek látja első pillantásra. Mégis azt javaslom, olvassunk és gondolkozzunk együtt."

A kötet szép ajándék, megrendelhető az [email protected] e-mail-címen!

A minap sokan közülük felháborodtak, amikor kiderült, hogy egy budai pékség – a Lipóti üzletlánc tagja – reklámozta az „Anya, Apa, Gyerekek” európai uniós polgári kezdeményezést. Ez egy aláírásgyűjtő kampány a hagyományos értelemben vett házasságért és családért, annak érdekében, hogy minden gyereknek valódi apja és anyja lehessen. Tehát egy nemzetközileg elfogadott polgári kezdeményezésről és szervezetről van szó, amely a hagyományos európai értékekért küzd aláírások segítségével (nem karddal és nem robbanószerrel).

Ehhez képest homoszexuálispárti aktivisták és szimpatizánsaik felháborodási hullámát váltotta ki, hogy ez a péküzlet az „Anya, Apa, Gyerekek” kezdeményezés aláírására buzdított. „Egy pékség maradjon a kakaós csigánál!” – hangzott innen is, onnan is, cáfolva a véleményszabadság támogatását.

Nem értem, hogy amikor másfél éve például a Lush üzletek büszke plakátokon és weboldalukon adták tudtára a vásárlóknak, hogy ők is csatlakoztak a melegek egyenlő jogaiért, házasságáért kampányoló üzletek láncolatához, miért nem volt hangos a blogszféra a tiltakozástól: „Egy illatszerbolt maradjon a szappannál!” Pedig az ügy érdekében még pénzt is gyűjtöttek, sőt, melegmagazinokat is kitettek – ám a konzervatív emberek nem kattogtatták ott a fényképezőgépeiket és okostelefonjaikat, számukra ez belefért a véleményszabadságba. Legfeljebb csak csöndben kifordultak az ajtón, vásárlás nélkül, mert a fürdőgolyók úgyis arcpirítóan drágák. Amerikai és más nemzeti-nemzetközi vállalkozások is szivárványos színekkel hirdetik, hogy „Gay is OK”, és ünneplik a szerelem „határtalanságát”. Ez tehát OK?

Persze leginkább azt nem értem, miért hangosak most a tiltakozók, a Lipóti üzlet esetében. Nem fér ez bele a vélemény- és szólásszabadságba? Vagy nem kívánatos a vélemény, ha konzervatív?
Tudom, naiv a kérdés.