A karzat korlátjának könyökölve bambulok lefelé. Zakóm az egyik gazdátlanul hagyott szék háttámláján. Lent, fehér abroszos asztalok karéjában egyestés táncteremmé átalakított küzdőtér. A pódiumon szőke díva érzelmes angol keringőre hangolt slágert énekel.

Pásztázom az előttem feltárulkozó éjszakai jelenést: táncoló párok sűrű forgatagát, barátok, ismerős és ismeretlen párok, fiatalabbak és idősebbek sötéten áramló tömegét. Egy-egy párt hosszabban fixírozok. Aztán szemérmesen odébb terelem tekintetemet, mert az a sejtésem támad, hogy illetlenül, tapintatlanul kihallgatom mások mozdulatokba kódolt intim beszélgetését, egymásnak tett vallomását.

Éppen a buszról szállok le, gyalog már csak néhány perc, és végre otthon leszek. Megint jóval később érek haza a kelleténél. Várom a küszöbön átlépés pillanatát, a megérkezést.

Zsebemben ekkor szólal meg a telefon, benne a mindig kedves hang:

— Merre vagy, hol tartasz?

— Már itt a közelben, pár perc és otthon.

— Akkor jó, ugye tudod, hogy ma este táncóra van?

— Jaj, ne!

*

Vajon mi, Te és én, most, ott lent a táncparketten, hogyan mutatnánk? „Táncul” hogyan szólalunk meg?

Milyen a viszonyunk saját testünkhöz, egymáshoz, a körülöttünk pillanatonként változó közeghez, a többi táncoshoz, akikkel folytonos mozgásban együtt áramlunk? Hogyan hat ránk a zene, mi az, ami zsigereinkig átjár, és mi az, ami sejtfalainkon kívül reked? Figyelem az összehangoltságunk mértékét, a kötött és improvizatív formák koktélját, a spontán kezdeményezésre adott válaszokat, keresem az eleganciát, játékosságot, közelséget és távolságot, kettőnk dinamikájának törvényszerűségeit, a mi koreográfiánkat...

*

Megint elkéstünk az óráról. A többiek már bemelegítettek, fesztelenül rázzák. Gyorsan beállunk. Egyik pillanatról a másikra belelazulok, és a mozgás előcsalja belőlem a játékos, kamaszos énemet. Kriszta ennek szemmel láthatólag örül. Megint őt igazolta az élet. Táncul beszélgetünk: lökjük a vakert rock'n'rollul, trécselünk cha-cha-chául, duruzsolunk tangóul, fecsegünk szambául, eszmét cserélünk az angol- és társalgunk a bécsi keringőre. Tánc közben nézem a többieket: érzem, mozdulataikból kiolvasom, hogy a tánc és a zene mindenkit átjár és ellazít, jótékonyan kioldja a napközi feszültségeket, és párbeszédet indít: intim és közösségi értelemben egyaránt. Átszólogatunk egymásnak, viccelődünk, évődünk. Társasági életet élünk.

*

A könyöklésből lassan felegyenesedem, szememmel megkeresem Krisztát, odalépek, karon fogom, és gyengéd határozottsággal húzom a lépcső felé, hogy a karzatról minél előbb a táncparkettre érjünk. És már összekapaszkodva indítunk az ismétlődő alaplépéssel; figyelem a pillanatot, mikor válik szabaddá az út a forgás lendületes megindításához. (Remélem, odafentről nem fixíroz senki. Vagy mit bánom én, fixírozzon! Mi mostanra már láthatatlanul feloldódtunk barátaink, ismerőseink és az ismeretlen táncosok sűrű elegyében.)

Kedves Olvasó, kérem, hunyja be a szemét, és képzeljen maga elé egy húszas éveiben járó, végzős festőhallgató… nőt. Milyennek látja? A haja lila és zöld, esetleg feltűnő ruhákban jár? Velem szemben egy kismama ül, sima hajjal, smink nélkül, nadrágban-pulóverben-kendőben. Ő Vladár Krisztina festő, a Pécsi Egyetem végzős hallgatója. Szóval, félre sztereotípiák!

– Elsőre azt gondolná az ember, hogy a festészet férfiszakma… Milyen most a férfi-női arány a pályán?

– Az egyetemen azt látom, hogy generációváltás zajlik. A tanáraink még csak férfiak, egyetlen női mesterünk van, de a mi évfolyamunkban és az utánunk következőben a hallgatók 90 százaléka nő. A felsőoktatásban most eleve a nők vannak többségben. Gyakran beszélgetünk erről, és mindig oda lyukadunk ki, hogy a férfiaknak leendő családfenntartóként kell gondolniuk önmagukra, festődiplomával pedig nehéz úgy elhelyezkedni, hogy biztos munkájuk legyen, és egy családot el tudjanak tartani. Ezért a férfiak inkább az alkalmazott grafika–formatervezés, 3D design irányt választják.

– Vagyis a nők bátrabban gondolkodhatnak az önmegvalósításban, mert ez a teher nem nyomja őket annyira?

– Én soha nem gondoltam azt, hogy szerzek egy diplomát, aztán hátradőlök, és hagyom, hogy a férjem megszakadjon. De igen, talán a nők kezelhetik ezt egy kicsit lazábban.

– Hogyan választottál pályát?

– Mindig úgy gondoltam, hogy festő leszek.

Hatodikos koromban kezdtem rajzot tanulni, apukám – Vladár Csaba festőművész – mindig azt mondta, hogy ez egy csodás szakma, és ő nagyon boldog volt, hogy ezt választottam.

Anya viszont két lábbal áll a földön, ő azt szorgalmazta, hogy egy erős, rendes gimnáziumba járjak. De mindig maximálisan támogattak. Felvételiztem, és többször is visszadobtak. Akkor ezt hatalmas kudarcnak éltem meg, az eddigi életem legnehezebb időszaka volt. Gondolj bele, háromszor egymás után a finisben kiesni… De meg is erősített, fontos tapasztalat volt. Elmentem egy évre pincérkedni, és azalatt teljesen biztos lettem abban, hogy én egyetemre szeretnék járni, festészetet akarok tanulni.

– Nehezen tudom elképzelni, hogyan tudja egy festő az idejét beosztani úgy, hogy nincs semmi külső kényszer, munkaidő, főnök, te adod magadnak a feladatot.

– Az nehéz is! Sajnos hajlamos vagyok elúszni. Összeállítok egy listát előző nap, hogy mit is kell csinálnom, mert én most szakdolgozatot is írok, és azzal is nagyon könnyű elcsúszni, szeretném befejezni, még mielőtt megérkezik a baba. Volt egy olyan nyaram, amikor két hónapon keresztül csak szenvedtem és sodródtam, és akkor azt mondtam, ilyet soha többé! Én nem tudok úgy dolgozni, hogy programszerűen reggel 8-kor leülök, este 10-kor felállok. Ilyen festő is van – ott ül, és ha nem megy, akkor is csinálja, mondván, hogy valami csak kisül belőle! Ez is egy munkamódszer. Nálam az alkotás olyan, hogy ha valami „bekattan”, akkor azonnal le kell ülnöm, és végig kell csinálnom, nagyon gyorsan. Nem molyolok rajta napokig, hanem nekiülök, és nem állok fel, amíg kész nincsen. Egy szuszra, mert ha várok vele, vagy félbehagyom, nagyon más hangulata lesz esetleg már másnap. Szeretek egyszerre több dolgot csinálni – most például videoinstallációkkal, videofilmekkel foglalkozom. De előfordul, hogy két hétig nem jut eszembe semmi – akkor hagyom, csinálok mást, grafikázom például. Megőrülök attól, ha nincs mit csinálnom, az alkotást viszont nem tudom erőltetni.

– Férjed van, gyermeket vársz, a magánéleted kiegyensúlyozott, mondhatni, mintaszerű. Ez nem megszokott, főleg egy művész esetében. Vagy ez is csak sztereotípia?

– Ezen sem gondolkodtam soha, olyan természetes volt, ahogy történt minden. Tíz éve vagyunk együtt építész férjemmel, két éve házasodtunk. Ő is művész, hiszen alkot, ezért pontosan érti a művészlétet, és inspirálja is, viszont két lábbal áll a földön. Vagyis nem vagyunk egyformák, de sok a kapcsolódási pont, és ez szuper. Mindketten vallásos családból jöttünk. Úgy gondoltuk: mire várjunk? Teljesen biztosak voltunk egymásban, olyan kézenfekvő volt minden, ami történt. És úgy érzem, évről évre jobb.

Kilógok a sorból, ha például az évfolyamtársaimat nézem: ők nagyon intuitívak, és érzelmileg gyakran labilisak. Én sokkal inkább két lábbal állok a földön, és lelkileg is stabilabb vagyok.

Az értékrend, amit hozok, sokat számít. Más vagyok, mint ahogy egy művészembert elképzelnek. A gimis barátaim emiatt szerintem a mai napig egy kis távolságtartással kezelnek engem.

– De szerintük mi ezzel a baj?

– Gondolom, úgy vélik, hogy a húszas évek még az önmegvalósítás, a „teljesítsd ki önmagad”, a „próbálj ki minél több dolgot” ideje, meg ugye a „fogyasztói szemlélet” – ha nem jó, dobd ki, vegyél újat!

Meglepte őket, hogy mi ennyi idősen ki tudjuk mondani, hogy igen, életünk végéig együtt akarunk lenni.

Persze voltak nálunk is hullámvölgyek, de ha az embernek van egy értékes társa – nyilván hibákkal, hiszen mindenkinek vannak hibái –, miért engedném el? Próbáljuk tudatosan fejleszteni az „érzelmi intelligenciánkat”: sokat járunk lelkigyakorlatokra, előadásokat hallgatunk, és a pénteki összejöveteleken sokat beszélgetünk lelki, párkapcsolati dolgokról, könyveket olvasunk erről, és ajánlunk is egymásnak. Ezek megerősítik az embert. A kapcsolat is egy életfeladat, úgy kell hozzáállni.

– A jövőd miatt szoktál aggódni?

– Igen, mert egy festődiplomával nem kopoghatsz be egy céghez, amely alkalmaz, és minden meg van oldva. Nem szeretnék az egyetem után légüres térbe kerülni, ezért bekapcsolódtam egy olyan programba, amely gyerekekkel foglalkozik, a címe „Művészek az iskolai oktatásban”. Tanárokkal közösen kreativitást próbálunk vinni olyan tantárgyak tanításába, amelyek a legtöbb problémát okozzák a mai ifjúságnak. Eddig matekórákat tartottunk, előfordult, hogy az udvaron ugrálókötelekkel matekoztunk. Élményalapú tanítást szeretnénk megvalósítani, hogy legyen a gyerekeknek motivációjuk.

Persze nagy megtiszteltetés, ha az ember alkotása egy múzeumba kerül, de engem most az tesz igazán boldoggá, ha valakinek a nappalijában vagy hálójában ott lóg a képem, szereti, összefonódik vele.

A jövőképemmel kapcsolatos az is, hogy nagyon szeretném eljuttatni az emberekhez a képzőművészetet, mert csak kevesen járnak múzeumba, kortárs kiállításokra meg pláne!

– Mire vagy most a legbüszkébb?

– Szakmai szempontból? Nyáron volt egy fényfesztivál Pécsett, oda beneveztem egy installációval. Tizenkét méter hosszú alkotás volt egy parkban: egy folyosót készítettem, amelybe rengeteg fehér vászoncsíkot lógattam be. Olyan volt, mint egy erdő, és két oldalról megvilágítottam egy nagyon színes filmmel, amelyet szintén én készítettem. Három vagy négy napig létezett. Sokszor leültem egy padra, hogy figyeljem a hatást. Azt láttam, hogy az emberek nagyon élvezik, egészen megváltozott az arcuk, ahogy belesétáltak, a gyerekeket pedig nem lehetett kihozni belőle. Nagyon jó volt látni, hogy a kortárs művészet és a mindennapi élet hogyan találkozik. Szívmelengető érzés volt.

És valójában nem is én írom, csak összekalászoltam mások mondatait. Amolyan üzenetcsokor lesz ez tehát, innen-onnan vett kölcsönsorokkal. Lányok írták őket vagy bulvárlapok, vagy tudományos szövegekben húzódtak meg. A nőkről szólnak. Ahogy látják magukat, ahogy látszanak. Az bennük a különleges, hogy amolyan észrevétlen, „becsúszó” mondatok, bárhol előfordulhatnának. Szembejönnek az újságokban, a hétköznapi fordulatokban, még az iskolai fogalmazásban is. Bizonyosan ott élnek a Bálint-napi rugós bársonyszívek mélyén is. Kicsit olyanok, mint az irodai fikusz, amelyről mindenki tudja, hogy se nem szép, se nem illik oda – de ki vállalja magára, hogy rendbe teszi vagy eltünteti…? Hetet választottam, a tizennégy felét – arra gondoltam, Önök majd kipótolják a hiányzót. Egyoldalú lesz a kép? A képeknek nincs is oldala – úgyhogy nem. Legfeljebb más árnyalatú, mint amilyet Valentin-napkor várnánk. Biztosan nem rózsaszínű. És nem is a szürke bármely árnyalata.

1. 17 éves, okos középiskolás lány egy versenyfogalmazásban, amelyben résztvevőt kellett választani egy nemzetközi diákeseményre, és a választást kellett indokolni: „Jól tájékozott, fiatal, jó magaviseletű, szimpatikus fiúra van szükség egy ilyen helyen, hiszen a fiúkra sokkal inkább hallgatnak az emberek.”

2. Az amerikai közvéleménykutatások szerint az online társkeresők világában a nők attól félnek a legjobban, hogy sorozatgyilkossal ismerkednek meg, a férfiak pedig attól, hogy kövér nő jelenik meg a randevún.

3. „Nincs egyszerű dolga a kétgyermekes családanyának. Míg az egyik csemetét iskolába kell vinni, a másik beteg lesz. És persze nem árt kívánatos nőnek maradni, meg dolgozni is kell, mert az élet nem áll meg” – írja a bulvárlap.

4. You were so young, and I was so free – énekli Chris Norman az igazi, nagy szerelemről, amelyben a nő fiatal, a férfi… nem. Hanem szabad.

5. Egy brit kutatóintézet 2016-os felmérése szerint a női menedzserek demonstrálják leginkább, mi a jó egy vezetőben. Aztán ugyanez a felmérés megmutatja, hogy a világban egyre kevésbé gondolják úgy, hogy női vezetőkre van szükség.

6. Nem tudom megérteni a nőkben a túlzott érzelmességből fakadó logikátlanságot – nyilatkozza az egyik ismert férfi rádióbemondó.

7. A neves színésznő pedig így vall: „Bolondságnak gondolom, hogy mindenki 200 évig akarjon élni, és közben mindvégig 18 évesnek látszani!”

Szóval, boldog Bálint-napot kívánok, mindenkinek.

Az 50 év ma majdnem „az emberélet fele”. Míg Dante idején, a 13. század Itáliájában a 30 éves kort tekintették az életút felének, a WHO mai kilátásai szerint az ötvenes ember még bőven középkorú. Nekünk ma jóval hosszabb életre van kilátásunk – no, nem 100 évre, de kis mázlival a 80 reális lehet.

A WHO besorolása szerint 45-től 60 évig középkorú,
60-tól 74-ig öregedő (idős), 75-től 90-ig öreg,
90 felett pedig aggastyán az ember.
De ez ne gátoljon senkit, egyesek szerint a határok azért vannak, hogy legyen mit áthágni. Ebben az esetben talán igaz is.

Azok az ötvenesek, akik annak idején igyekeztek a gyermekvállalással, és akiknek a gyermekei is hamarabb bevállalják az utódokat, mint a mai trend – szembenézhetnek azzal az izgalmas, aggasztó, de boldogító ténnyel, hogy hamarosan anyós vagy após és nagyszülő lehet belőlük. Ez nekem még idegenül hangzik, de már szoktatom magam a gondolathoz, sőt, talán már várom is egy kicsit. Az unokák iránt érzett szeretet – háttérben a rengeteg hasznos tapasztalattal, ugyanakkor a hatalmas felelősség nélkül –, azt mondják, felemelő érzés!

Üröm az örömben, hogy a szinte élethosszig kitolódó nyugdíjkorhatár miatt jóval kevesebbet fogok tudni segíteni nagymamaként, mint annak idején az én anyukám nekem…

Kutatások igazolják (és miért ne hinnénk nekik?), hogy aki sokat használja az eszét, az idős korában is jó eséllyel marad jó eszű. Így én is lelkesen űzöm az agytornát, mivel ezt az egy tornafajtát kedvelem. Nem kell mást tennem, mint folytatni az eddigi életformámat.

Örömmel látom környezetemben, hogy 50, 60, 70 után is lehet az ember újra fülig szerelmes. Több szép példát láttam erre. Az özvegyek és más egyedülállók persze némi előnyt élveznek ezen a pályán, ha még nem égett ki a szívük. De a házasoknak is jó esélyük van az újra fellobbanó tűzre, ha igazán akarják, és tenni is hajlandók a szerelemért. Hogy mit? Használják ki a megváltozó körülményeket! Az üresedő lakás nyugalma nemcsak nyomasztó, hanem felszabadító is lehet.

A kettesben töltött éjszakák és reggeli ébredések, a kettesben elköltött vacsorák, a beszélgetések, a gyerekek iránti felelősség csökkenése mind-mind abba az irányba hathat, hogy fellélegezzünk, és újra észrevegyük egymást.

Fel kell idézni az együttjárás hangulatát! Ehhez persze el kell engednünk a gyerekeinket fizikailag és az értük érzett folytonos aggódást is. Nem szabad hagynunk, hogy a felszabaduló időnket és gondolatainkat kitöltsék a hétköznapi, szétforgácsoló kis teendők, bosszúságok, megoldandó huszadrangú problémák.

Az élet szép és gazdag 50 után is, csak vegyük észre, csak akarjuk, csak valósítsuk meg… Lehet ennél jobb életprogram?

Az idős emberek számának növekedése ugyanakkor új kihívást is jelent, hiszen azokban a társadalmakban, amelyek negyede-harmada immár hatvan év felettiekből áll, az öregedés és az öregség új kultúrájának megteremtésére is szükség van. Az életminőség javulása, az életmód megváltozása, az orvostudomány látványos fejlődése oda vezet, hogy a várható élettartam elérte vagy megközelítette a nyolcvan esztendőt. Földünk gazdagabb felét már nem tizedelik járványok, háborúk, éhínségek, és ez talán előbb-utóbb a világ szegény régióiban is megvalósulhat.

Sok a „nagyszülő”, kevés az unoka

Aggasztó viszont, hogy a nyugati világban az öregek arányának növekedése nem csupán a szép, hosszú élet esélyének növekedéséből fakad, hanem abból is, hogy egyre kevesebben születnek, egyre kevesebb a gyerek, a fiatal. Folyamatosan elöregedő társadalomban élünk. Megnövekedett a nagyszülők nemzedéke, de megfogyatkoztak az unokák. Régebben, de még a 20. század derekán is aki megöregedett, attól a következő nemzedék vette át a munka dandárját. Az öregek ezek után az élet perifériájára szorultak, még akkor is, ha szeretet, tisztelet, megbecsülés övezte őket. A testi bajokon túl a tétlenség, a tehetetlenség és a feleslegességérzet rémével kellett szembenézniük.

Pedig a régi bölcsesség szerint „öreg ember nem vén ember”. A mai idős generáció tagjai már aktív életet követelnek maguknak, nem akarják, hogy a következő nemzedékek leírják őket. Már csak azért sem, mert ma nem csupán tovább, hanem aktívabban is élünk. Száz éve még egy hatvanéves ember a szó minden értelmében öregnek, gyengének, elesettnek számított, vagy legalábbis a közösség így kezelte.

A közelmúltban volt egy olyan periódus, amikor a nyugati kultúra a szabadság, az önállóság és az újdonság bűvöletében élve nem akart tudni semmiről, ami régi, ami öreg, mert az öreg ember csak múlt és teher. Úgy tűnt egy baljós pillanatra, hogy törvénnyé lesz: aki öreg, az magányos, aki magányos, az felesleges, aki pedig a feleslegesség és a krónikus szeretethiány világában él, az szegény, beteg, szomorú, reménytelen. Ezzel a közmeggyőződéssel, amely egyaránt fertőz fiatalokat és öregeket, igen nehéz szembemenni.

Ám ahogy egyre többen lettek, akiket ma fellengzősen szépkorúnak mondanak, bekövetkezett az öregek lázadása. A mai idősek zöme még nagyon is aktív, magabíró, helyet kér magának a munka, a család, a társadalom életéből, nem érzi magát a szó hagyományos értelmében öregnek. Életükkel a bibliai Zsoltáros szavát igazolják: az emberek „még öreg korukban is gyümölcsöt teremnek”. Így nem véletlen, hogy egyre több idős ül vissza, csak úgy kedvtelésből, önmaga szellemi karbantartása végett az iskolapadba, jár szórakozni; hogy a sport és a turizmus világában komolyan lehet számítani rájuk; sokan pedig minél tovább igyekeznek megmaradni a munka, az alkotó tevékenység világában. Egyre inkább kiderült az is, hogy a családi élet mai válsága nem orvosolható a nagyszülők nemzedékének bevonása, szerepük újragondolása nélkül.

A nagypapák és nagymamák olyan eleven kincset jelentenek a családnak és a közösségnek, amelyet egy egészséges társadalom nem nélkülözhet. Ha lassan is, de kezd teret nyerni az a keresztény-konzervatív szemlélet, amely szerint „az idősek társasága az élet nagyon fontos iskolája, amely képes értékeket és hagyományokat átadni, elősegíteni a fiatalok növekedését.”

A hosszú élet kultúrája

Egyre nyilvánvalóbb, hogy csak az öregek képesek biztosítani a történelmi, kulturális emlékezet folytonosságát, a társadalom érzelmi egyensúlyát, a hagyomány és a tapasztalat továbbadását, ami nélkül a jövendő generációk válnának gyökértelenné. Jelenlétük a mindennapokban is pótolhatatlan. Cserébe pedig ők maguk is tanulnak, bátran a számítógép elé ülnek, megtanulják unokáik elektronikus játékainak kezelését, az élet számtalan területén társai tudnak lenni a náluk fiatalabbaknak. Hiába jár az öregség gondokkal, bajokkal, betegségekkel is, ha az időseknek helye és feladata van, az is könnyebben viselhető. Különös érték az is, ha az idős emberek egy fedél alatt vagy legalább egymás közelében tudnak élni gyermekeikkel, unokáikkal. Az ilyen, egykor természetes nagycsalád szeretet- és tapasztalatközösségében a generációk nem egymás önállóságát és szabadságát csorbítják, hanem segítik, támogatják, gazdagítják egymást.

A nemzedékek, az együvé tartozó családok együttélése vagy legalább eleven kapcsolata lehet a leghatékonyabb eszköze az idős emberekről való gondoskodásnak. Az unokák nemzedékének közelsége pedig új hivatást és rendeltetést adhat az öregek életének. Olyan lelki, de gyakran testi erőt is meríthetnek belőle, amely az életüket is meghosszabbíthatja. Így talán sikerül megtalálnunk, időseknek és fiataloknak közösen, a tartalmas és szép hosszú élet kultúráját.

A cikk a Képmás magazin 2017. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Megvallom, akkor – ez olyan hét éve volt – kicsit mulattam is rajta magamban. Itt van ez a negyvenet alig pár évvel túllépő pasas, és tessék: telesírja a párnáját, csak mert múlnak az évek! Gyerekesnek tartottam az egészet. Aztán néhány évvel később magam is beléptem a negyvenesek klubjába, és ha a sírás nem is, de néha egy kis félszeg számolgatás időnként megkörnyékez. Egy-két évtizede még a virgonc fiatalok közé számlálhattam magam, de még a harmadik ikszet koptatva is felhőtlenül fiatal voltam. A negyvenes szám egy kicsit elbizonytalanított. Pár éve még sértve éreztem magam, ha letegeztek, rám hellóztak a csitri eladók, most meg felkapom a fejem, hogy ugyan, miért magáz ez a fiatal fiú vagy lány? Mostanság már csak az idős nénikék neveznek fiatalnak, igaz, néha még az ötvenesek is, de ilyenkor már hitetlenkedve keresem az iróniát a szemekben. Az egyházi ifjúsági munkában, ifjakkal focizva, programokat szervezve, közöttük és velük kissé megfiatalodom, de a számok, az évek és a naptár nem hazudnak. A nézettségi felmérések 18–49 év közötti célcsoportjában még benne vagyok, még rám is számítanak a cégek, ha el akarnak adni valamit. És mégis azon gondolkodom mostanság: mi változott?

A párnájába síró kollégának lenne igaza, mert „véget ért a lázas ifjúság”, amihez észrevétlenül bár, de mégis görcsösen ragaszkodunk, és nem tudjuk elengedni? Olyan ez, mint valami gyász egy új életszakasz kezdetén, amikor az elmúlónak, ifjúkori önmagunknak búcsút intünk, és valami egészen más vár ránk: a felelősséget hordozó középkor. Amikor – éppen ezért – sokkal értékesebb számunkra a megélt jelen. Az élet maga. Az azzal való gazdálkodás. Talán egy kicsit életművésszé is válunk. Elkezdünk tudatosabban élni, jobban értékelni a perceket, az új napot, a kedvest és az otthont. Értékelni az életet, ezt a megmagyarázhatatlan csodát, amit a Teremtő nekünk ajándékozott, kérés nélkül is a markunkba nyomott, hogy valami kis nyomot hagyjunk magunk után a világban. Szóban, írásban, szívben. Ehhez azonban, ahogy a fülemben csengő dal mondja, el kell kezdeni élni. Nevetni, szeretni, csillagokat nézni. Hogy „ne kelljen félni”. Nem mintha eddig mindezt nem tettük volna, de valahogy másképp, talán magát az időt nem kellően értékelve. Mert nem látszott a vége.

És most, hogy méricskélünk, belátjuk, hogy oly sok időnk elment aggodalomra, félelemre, szorongásra, veszekedésre és annyi másra. Az élet rostáján kihullott, sok-sok eltékozolt, elveszített idő nem jön vissza soha már. Így a negyvenen túl legalább azzal éljünk jól, amink van, ami reánk vár. Ami megadatik. Ahhoz kell jó képet vágnunk. Az élethez magához. Kortalanul. Tudva, hogy odabenn egy tizen-huszon-akárhány éves ifjú dörömböl. És élni akar.

Ha esik az eső, Anya mindig vasal, és délutánra palacsintát vagy kalácsot süt. Apa teát iszik az ablak melletti fotelban, és zöld meg piros könyveket olvas nagyon lassan. Ágó ugyanezt csinálja, csak ő a kanapén ül, és gyorsan átlapozza az unalmas részeket.

Dani az emeleten van, és nem vinnyog, hogy „Ágó, nemáááá” vagy „Boldizsár, add vissza!” meg hogy „Ez nem igazság”, hanem legózik – csöndben.

Csak a vadalmák koppannak nagyokat az utcán, a szomszéd néni autóján, ahogy potyognak sorban a fáról. Én meg figyelem, hogy az ablak egyre kékebb, az esőcseppek pedig egyre fényesebbek lesznek.

Azután Anya szól, hogy kész a vacsora, és olyankor még a levest is szeretem, mert senki nem izgága, és nem eszetlenkedik, hanem mindenféle izgalmas dologról beszélgetünk. Például arról, hogy milyen volt, amikor megszülettünk. A régi időkről meg helyekről, ahol akkor laktunk, és amire már alig emlékszünk. Dani néha vissza akar menni az előző lakásunkba, s nem érti meg, hogy ott már másvalaki lakik, és nincsenek ott a régi játékai.

 – Egyszer innen is el fogunk költözni? – kérdezi.

 – Igen, egészen biztosan – mondja Anya.

 – És mikor lesz az, amikor már nem költözünk tovább?

 – Majd, ha saját házunk lesz – válaszol Ágó.

 – És az mikor lesz? – kérdezem erre én.

 – Amikor hazaköltöztünk. Remélem, hamar – mondja erre Apa, és nem is tudom, hogy minek örülnék jobban.

Már senki sem kérdezi meg, hogy „hova haza”, mert mindenki tudja, hogy ez azt jelenti: Magyarországra. Pedig Dani meg én sosem laktunk ott, mi már „külföldön” születtünk. Persze minden nyáron „hazamegyünk”, és ezt már karácsony után elkezdjük várni, mert olyan jó látni a nagymamáékat, fürödni meg fagyizni! Érdekes és furcsa megszokni, hogy hirtelen mindenki magyarul beszél – ahogy azt is, hogy nincs házunk, ezért minden egészen máshogy van, mint „otthon”. A végére pedig már nagyon hiányzik az ágyam, a szobánk, a kert – és rájövök, hogy hiába mondjuk, hogy „haza”, nincsenek ott a játékaim.

Vajon milyen lesz, ha egyszer nekünk is egy helyen lesz a házunk, a hazánk és az otthonunk?

Ilyenkor sokáig ülünk az asztalnál – Apa is, Anya is mesélnek valamit, és a végén már egyáltalán nem fontos, hogy milyen szavakat mondunk, és hogy a miénk-e a ház vagy valaki másé.

Csak jó a kalácsillat, a meleg, és jó, hogy kint sötét van, kopog az eső, bent pedig ég lámpa.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Kalandos és embert próbáló utazás volt ez mindhármuk számára: az európaitól nagyon eltérő környezet megviselte az egészségüket, az ott megismert emberi sorsok pedig a lelküket. Mégis, utazásuk eredménye, A szeretet arcai (Faces of Love) című dokumentumfilm kiváló lett.

A film első harmada a manilai világba, a 14 milliós főváros miliőjébe enged bepillantást. Megismerjük egy kicsit ezt a zűrös, kaotikus, mégis vidám, élettel teli nagyvárosi dzsungelt, ahol az emberek, házak, tárgyak sűrűsége számunkra elképzelhetetlenül nagy.

A film középső harmada az ACAY misszió alapítóit mutatja be: a Mária Misszionáriusai szerzetesrend négy, európai származású tagját, köztük a magyar Fábián Edit Mirjamot. Megismerjük küldetésük kezdeteit, az elhivatottságot, ami a Fülöp-szigetekre hozta és két évtized múltán is ott tartja őket. Az ő első benyomásaik Maniláról – a nagyon nehezen megszokható forróság, kosz és szagok – emberivé teszik őket, közel hozzák a nézőkhöz a személyiségüket. Látjuk, hogy nem született hősök, hanem kemény önneveléssel és főleg Istenre hagyatkozással lettek a misszió elkötelezett munkásai. Az ő személyükön, elbeszéléseiken keresztül jutunk el a film tulajdonképpeni főszereplőiig: azokhoz a fiatalokhoz, akiknek a sorsa a nyomor, a bántalmazás és a bűnözés volt, amíg a misszió fel nem karolta őket. Öt fiatalt ismerünk meg közelebbről, akik olyan szörnyűségeken mentek keresztül, amik Magyarországon szélsőségesnek számítanak, a Fülöp-szigeteken viszont a lakosság nagyobb részét érintik.

A filippinó társadalom szélsőséges, de nemcsak a vagyoni viszonyok miatt, hanem mentálisan is: az életigenlő vidámság és az erőszak egyaránt áthatja. Nagyon sok gyermek életét teszi tönkre már a kezdetekkor szüleik, rokonaik bántalmazó viselkedése, a tőlük elszenvedett testi fenyítések és a gyerekeket érő szexuális abúzusok, amelyek később a prostitúció, a kábítószerfogyasztás és -terjesztés, a lopás és az erőszakos cselekményekkel társuló bűnözés útjára sodorják őket.

Az ACAY misszió nem csupán egy empatikus, emberbaráti és a keresztény hit támaszát nyújtó szolgálat, hanem szakmai személyiségfejlesztő programokkal is igyekeznek a nevelőintézetet megjárt, börtönviselt fiatalok számára pozitív viselkedési és megélhetési mintákat mutatni. Munkájuk hatásosságát a gyakorlat bizonyítja: sok fiatal merít erőt belőlük élete megváltoztatására, esélyt kapnak tőlük egy emberibb, teljesebb, erőszakmentes életre.

A filmbemutató után lehetőség nyílt arra, hogy néhány kérdést feltegyek az ott jelenlévő Sophie nővérnek, a misszió vezetőjének. Elmondta, hogy a Fülöp-szigetek társadalmát uraló erőszak – amely a szülői bántalmazással kezdődik a gyerekek életében – olyan mélyen gyökerezik a filippinó társadalomban, hogy még a kereszténység sem volt képes mostanáig ellensúlyozni. Mivel a Fülöp-szigeteki papok maguk is ennek a hagyománynak a részesei, többségük nem látja át, mennyire fontos lenne az erőszaknak gátat vetni. Másik társadalmi probléma a forró égöv lakóira gyakran jellemző munkakerülés, ami a nyomor egyik oka. A misszió munkatársai a vonzó következmények felmutatásával próbálják a munka hasznosságát bizonyítani a fiataloknak. Sophie nővér ugyanakkor példamutatónak tartja az európai fiatalok számára a filippínók élni akarását, alkalmazkodóképességét és lelki derűjét, amit még a sorscsapások sem tudnak elfojtani.

A szeretet arcai kiváló film, mert megfelelő lélektani „adagolással”, hatékony filmes eszközökkel vonja be a nézőt a nehéz témába. Visszafogottan, tárgyilagosan közelíti a tényeket, ugyanakkor a szemünk és fantáziánk elé táruló életsorsok és események önmaguktól is felkeltik az együttérzés és megrendülés érzését.

A film vetítésének jogát a ShoeShine biztosítja az érdeklődőknek, érdemes nagyobb közösségeknek élni ezzel a lehetőséggel!

A Fülöp-szigetek 7107 szigetet foglal magába, ebből nagyjából 800 szigeten él 103 millió lakosa. Dél- és Délkelet-Ázsia államai közül az egyetlen, többségében keresztény vallású állam, „egy darab Latin-Amerika” (spanyol gyarmati örökség) a Csendes-óceánon. 1521-től 1898-ig spanyol gyarmat volt, 1946-ig pedig amerikai félgyarmat (a II. világháború idején Japán szállta meg). 1946-ban lett független, azóta szinte folyamatos politikai destabilitással küzd, amely gazdasági fejlődését is visszaveti. Öt családból kettő a szegénységi küszöb alatt él; másfél millió gyerek él az utcán; 2,8 millió gyerek teljesen iskolázatlan; négymillió 5 és 12 év közötti gyerek dolgozni kényszerül; a gyerekek egyharmadát érinti valamilyen erőszak, abúzus.

A Fishing on Orfű lett az első családbarát fesztivál, jelentette be Lovasi András, a fesztivál alapítója és Skrabski Fruzsina, a Három Királyfi, Három Királylány mozgalom vezetője. Izgalmas programokkal, kézműves foglalkozásokkal, zenés gyermekszínházzal várják a kicsiket és szüleiket. A fesztiválon egyébként is fellépő Dolák‑Saly Róbert gyermekműsorával duplázik a Gyermekbirodalomban, valamint Fishinges zenészekkel is terveznek beszélgetéseket a gyermeknevelésről. A helyszín legfontosabb szolgáltatása a professzionális, egész napos gyermekmegőrzés lesz. Június 20-tól 24-ig várják az érdeklődőket.

A Gyermekbirodalom a harmadik idén induló külső helyszín a korábban már bejelentett Fonó Zeneudvar valamint a FOO Színházkert után. A Malomudvarnál elhelyezkedő Fonó Zeneudvar a hazai folk- és világzene legérdekesebbjeit hozza el Orfűre: fellép Lajkó Félix, Dresch Mihály, a Parno Graszt, a Zoord, a Góbé, a Cimbaliband, és itt mutatja be friss, Rengeteg c.  szólólemezét Kollár-Klemencz László. Délutánonként szabadegyetemi előadások, majd családi koncertek (Ürmös család és Szalonna, Berecz család, Karaván Familia, valamint Csoóri Sándorék) várnak mindenkit, zárásként pedig folkkocsmába és táncházba csöppenhetünk.

A FOO Színházkert programja a legizgalmasabb független színházi előadásokból szemezget. Fellép Mácsai Pál a legendás Azt meséld el, Pista című Örkény-estjével, itt lesz Kern András egyszemélyes előadása, A kellékes, megtekinthető a Mucsi, Scherer, Thuróczy nevével fémjelzett A fajok eredete, valamint a szintén a Kapa-Pepe párosra épülő, Katona Lászlóval kiegészülő Nézőművészeti Főiskola, de fellép a L’art pour l’art Társulat és a Baltazár Színház is hoz egy üde komédiát (Fiúk, lányok). Szalai Kriszta egyszemélyes hajléktalan-drámája (Maradjunk annyiban) után beszélgetés is lesz, valamint a helyiek képviseletében fellép a JESZ társulata A helység kalapácsával.

A tó körüli közlekedést megkönnyítendő, a fesztivál szervezői idén 2 kisvonatot is üzemeltetnek majd, segítve a külső helyszínek könnyebb elérését.

Az Opera az anyák napját megelőző szombaton (2017. május 6.) ismét a kismamákat várja, ezúttal Massenet zenedrámája, a Werther című előadásra. 

Az 50 éve elhunyt Kodály Zoltán hitvallása szerint a kisgyermekek optimális zenei nevelése már édesanyjuk magzatkorában elkezdődik, úgyhogy több száz pár, család számára nyílik kedvezményes jegyvásárlási lehetőség az Operaház földszintjén. A kismamák a várandóskönyv mellé 2-2 darab, jelképes összegű, 300 forintos jegyet válthatnak a május 6-án délelőtt 11 órakor kezdődő előadásra.

Az előadás után közös fotó készül a várandós anyukákról, amelyet az Opera közösségi oldaláról lehet majd letölteni, a várandóskönyvvel pedig valaki egy évre elegendő mennyiségű Pampers pelenkát is nyer.

Regisztráció: [email protected]