Vajon milyen lehetett a szétszóratás idején megélni a szerzetesi hivatást, és mivel jár, ha egy fiatal lány a 21. század szabados világában vállalja, hogy életét Istennek szenteli? Hogy jut eszébe valakinek apácának állni, és hogy viseli, ha jobb esetben csodabogárnak, de inkább bolondnak nézik emiatt? Mi mindenben különbözik a 20. és a 21. század az apácák szemével? A 93 éves Szűcs Mária M. Róza nővérrel és a 25 éves Holcz Ágnes jelölttel beszélgettünk.

A 20. század: Imádkozni a rosszakért

1930-as évek, Ötevény. Az osztrák határ menti kis faluba begördül egy autómobil. A gyerekek mindent hátrahagyva, egymásba kapaszkodva rohannak a kocsi felé. Hangosan kérdezik egymástól: „Ki lehet az?” Majd a kocsi megáll, a vezető ajtaja kinyílik, kiszáll belőle egy fityulás fiatal apáca. A kis Mária is a gyermekek között volt, akkor látott először apácát és autót is. „Az biztos, hogy valami csodálatosan használja fel a Gondviselés azokat az élményeket, amik megragadják az embert” – emlékszik vissza a 93 éves M. Róza nővér.

„Gyermekkoromban volt vagy nyolc-tíz babám, állandóan őket egzecíroztattam, a hajukat húzogattam, és elvittem őket a vasárnapi misére. Száz évvel ezelőtt egy falusi gyereknek a vasárnapi ornátus volt a maximális szépség” – mondja az idős nővér. Tizenkét éves korában, amikor már megtanult olvasni, kezébe került egy könyv Árpád-házi Szent Margit életéről, ami nagyon megérintette: „Én nem voltam addig tisztában a szerzetesi élettel, amíg ezt a könyvet nem olvastam el. A legpozitívabb arca az apácaságnak, hogy imádkoznak a rosszakért – és akkor valahogy ez megérett bennem.”

Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek, vagy ahogy hétköznapiasan nevezték őket, a megváltós nővérek között alighogy elkezdte a noviciátust az óvónőképző főiskola mellett, feloszlatták a rendeket, és mindenki oda ment, ahol munkát talált. A legtöbben hazamentek a családjukhoz, kórházba ápolónak szegődtek vagy gyárakban helyezkedtek el. „Én például a vagongyárba voltam »beprotezsálva« ládatologatónak, söprögetőnek, de örültem neki, fontos volt, hogy legyen állásom, mert az édesapám meghalt, és a háború miatt is nagy nyomorba kerültünk.” Amikor az üzemorvos megvizsgálta, azt mondta, hogy más munkát kell végeznie, mert zörejt hall a tüdejében. „Kérdezte, hogy mi a végzettségem, mondom: óvónő vagyok. Széttépte a papírjaimat. Azt mondta: hölgyem, ilyen végzettséggel ne keressen ilyen munkát! Miért akar söpörni, ha gyermekeket is simogathat? Láttam, hogy meg kell neki mondanom a valóságot: Hát, doktor úr, világnézeti különbség miatt. Erre azt mondta: az ország 90 százalékának van világnézeti problémája! Világnézet volt is, van is, lesz is, ráadásul különbözőek is. Most hazamegy, megírja az önéletrajzát, és elviszi a Művelődési Minisztériumba!”

Nem sokkal később már Süttőn, vezető óvónőként dolgozott. Nagyon megszerették. A bemutatkozáskor azt mondta, hogy pótédesanya akar lenni, de pótolhatatlanná vált. Nem tudták, hogy szerzetesnővér. Minden reggel így kelt fel: „Uram, én hiszek. Szeretném, ha viszonzásul úgy szeretnél, ahogy én szeretlek, és hogy este hálát adhassak: nem fizettem rá” – mondja elérzékenyülve. Sosem felejti el, hogy végig egyetlen ruhája volt. Egy nap az egyik kislány azt mondta az anyukájának: „Anya, olyan érdekes óvónénink van. Képzeld el, okos.” „No és ettől olyan érdekes az óvónéni?” „Nem, nem, hanem Isten tudja, nem cigány-e, mert csak egy szoknyája van és egy blúza.”

Mivel nyíltan nem tudta megélni a hitét Hüttőn, minden hétvégén hazalátogatott az édesanyjához. „Nagyon helyesen valaki azt mondta, hogy Komáromtól Esztergomig nem közvetítik rádióban, hogy merre jársz, de vigyázz! – meséli. – Így senki nem ellenőrizte, hogy templomba járok.” Persze a háború hozta szegénység őket sem kímélte. „Szűken, nehezen éltünk. Anyukám emlegette sokáig, hogy amikor elment a boltba kenyeret venni, és megkérdezte az árát, a boltos azt mondta, tegye el a pénzt, és hozzon helyette három tojást. Szóval tökéletes árucsere működött. Volt egy »dorogi ruhám« is, mert egyszer Dorogról jöttek krumpliért hozzánk, és hát ruhával fizettek – nevet. – Aztán egyetlen közös ünneplő cipőnk volt az édesanyámmal, ezért ő a nyolcórai misére ment benne, én pedig a tízórásra.”

Az örökfogadalom letételére 1983-ig várnia kellett. „Eljött hozzám az akkori tartományfőnök, hogy megnézze, hogy vagyok. Itt meg kell jegyezni – ami érthető is –, hogy az elöljárók azoktól, akik állami állásba mentek, kicsit tartózkodtak. Az ember megértette, de kicsit fájt is, és kölcsönös lett ez a magatartás.”

Mária Róza nővér megjárta Amerikát, Rómát, de mindig hazatért, noha a sors itthon nem kímélte. Jókedve azonban a mai napig nem hagyta el. „Mi lenne, ha az nem lenne? Tudja, igaz az, hogy ahogyan én köszönök, úgy köszönnek vissza.” Jelenleg a piliscsabai Nagyboldogasszony Házban él visszavonultan, de egészen négy évvel ezelőttig aktívan részt vett a rendje életében. Amikor arról kérdeztem, hogy szerinte a 21. században nehezebb-e felvállalni ezt az élethivatást, így válaszolt: „Meg lehet tartani most is a hitedet, és kitarthatsz a választásod mellett, mert az Úristennek olyan hosszú a keze, hogy mindenhová odaér. Rajta múlik.”

A 21. század: Félelem az „életre szólótól”

„60-70 évvel ezelőtt rettenetesen nehéz lehetett megélni az üldöztetést és hűségesnek maradni, én el sem tudom képzelni! Elgondolkoztató, hogy ma miért Afrikában lépnek tízen a rendbe, Svédországban pedig senki. A mai világban éppen az a nehéz, hogy bár baromi elfogadó, azt nem tudja megérteni, ha te másért akarsz élni. El tudja fogadni, ha neked az okoz boldogságot, hogy vegán vagy és tetováltatsz, de azt, hogy másokért tegyél, elköteleződjél valami mellett és szabályok szerint élj, azt nem” – mondja a 25 éves Ágnes, aki 2014-ben jelentkezett a Boldogasszony Iskolanővérekhez, és egy éve él klauzúrában (vagyis a rendház külvilágtól elzárt részében), Szegeden. Mellette matematika és magyar szakos tanárnak tanul.

„Az Egyetemi Katolikus Gimnáziuba jártam, annyit tudtam a nővérekről, hogy a Patrona Hungariae Gimnáziumban tanítanak. Lejöttem Szegedre tanulni, és mivel nem vettek fel rögtön mesterképzésre, kihagytam egy évet, Makóra költöztem, a mamámat ápoltam. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezekhez a nővérekhez szeretnék csatlakozni.” Habár tizenéves kora óta foglalkoztatja a gondolat, hogy szerzetesnővér legyen, nem volt biztos abban, hogy valóban ezt szeretné tőle a Jóisten. „Nem egyszerű egy ilyennel kiállni. A közeli barátaim tudták, hogy szeretnék nővér lenni, és támogattak, de tudtam, hogy a szüleimnek ez nehéz lesz, édesanyám már évek óta imádkozott egy szerető férjért számomra, és szeretett volna unokákat. Másoktól kaptam olyan reakciókat, hogy „te hülye vagy!” Igazából nem attól tartottam, hogy mit szólnak hozzá, hanem ha kiderül, hogy mégsem ez az utam, és kilépek fél év után, akkor azt hogy fogom felvállalni. Ez egy nagyon nagy döntés, egy életre szól…”

Ágnes szerint nem mindenkinek adatik meg, hogy egy megingathatlan jelet kapjon Istentől, de ő rengeteg apró dolgot vesz észre, amit egy jegyzetfüzetbe gyűjt össze, és ha elönti a bizonytalanság, ebből merít erőt. „Jó lenne, ha olyan könnyű lenne, hogy megszólít az Isten. Én sokat veszekedtem vele, hogy miért nem mondta színről-színre, hogy csináld ezt, csináld azt.”

Másfél évvel ezelőtt beköltözött a nővérekhez, ezzel rengeteg életmódbeli változást kellett felvállalnia. Egyelőre a beosztása elég rugalmas a reggeli misét és a napi egy óra imát leszámítva. „Azt azonban nehéz elfogadnom, ha valamire azt mondják, hogy nem jól csinálod. Ilyenkor felforrok. Márpedig engem ne változtassanak meg! Szóval az engedelmesség talán a legnehezebb számomra.”

Jövőre már sokkal kötöttebb lesz az élete, az első fogadalom előtti évben szinte teljesen el lesz zárva a külvilágtól, elöljárói megszabják neki, hogy mikor van szilencium, és a klauzúrán kívüliekkel kizárólag levelezhet majd. A fogadalom után pedig majd úgy él, mint egy szerzetesnővér: elhelyezhetik, munkát kap, és nővéri feladatokat lát el. A három évig tartó elsőfogadalom után kérheti az örökfogadalmat, vagy kérhet hosszabbítást. A vidám, nyitott Ágnest azonban egy pillanatig sem ijesztik ezek a lehetőségek. „Apró félelmeket természetesen cipelek, hiszen mindenhol vannak nehézségek. De olyan félelem, ami elrettentett volna, sosem volt. Legfeljebb attól félek, hogy nem tudok majd hitelesen jelen lenni; hogy amit mondok, az ugyan jó, de nem tudok aszerint élni és cselekedni.”

Ágnes katolikus családban nőtt fel, a barátai is vallásosak, de a külvilágba lépve már szembesülnie kell az értetlenséggel, amit a szerzetesi hivatás vált ki az emberekből. Mivel a rendjüknek nincsen hivatalos ruhája, csupán fekete-fehér ruhát kell viselniük, nem kelt rögtön feltűnést. „Sokat mulatok azon, amikor az emberek először megtudják, hogy nővér leszek, milyen arcokat vágnak. A legelső mindig az, hogy akkor neked nem lesz gyereked, mennyire magányos leszel, a második pedig, hogyan fogod kibírni ennyi nővel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágytam egyáltalán arra, hogy családom legyen. Tudod, azt szokták mondani, hogy abból lesz jó szerzetes, akiből jó anya lenne. Szeretnék ezzel hízelegni magamnak. Annyi gyerek van a világban, akit nem szeretnek, vagy nem szeretnek jól, és valahogy önzőségnek éreztem volna, hogy nekem van egy tökéletes gyerekem, a többi meg küszködik a világban. Egyértelmű, hogy ezért választottam ezt a gyereknevelő, tanító rendet” – meséli a fiatal lány. Szerinte nincsen semmi értelme győzködni az embereket, de azt fontosnak tartja, hogy elmagyarázza, ő miért választotta ezt az utat. „Persze, ha szóba kerül, és nagyon szidják az egyházat, akkor büszkén felvállalom. Vannak olyan beszélgetések, amikor nem kerül elő, ilyenkor nyilván nem terelem szándékosan a témát erre. Az olyan lenne, mintha egy főzőtanfolyamon kiállnál, és azt kiabálnád, hogy te már házas vagy.”

Mint minden fiatal, Ágnes is nyitottan áll a világhoz, szeret eltérő gondolkodású emberekkel beszélgetni, vitázni, de a hétköznapi, nem vallásos közegben is az értékeket keresi. „Őszinte leszek, sokszor nem látom az értéket. Most éppen itt van a SZIN (Szegedi Ifjúsági Napok), másféle kaliberű fiatalokat látok. Összefacsarja a szívemet, ha ők abban hisznek, hogy nincsen semmi a földi élet után, így miért ne »szabadoskodják el« a földi életet.”

Tévhit azt gondolni, hogy mindez nem más, mint az empátia készsége. Gyakran hallani, ha valakinek empatikus megnyilvánulásai vannak, akkor biztosan magas az érzelmi intelligenciája. Ezt követi az a gondolat, hogy az empátia női tulajdonság, és az empatikus férfi legalábbis „nagyon furcsa”. Kaptam már olyan kérdést édesapától, hogy nem árt-e fiúgyermekének, ha apaként odafigyel gyermeke érzéseire, és azok szerint próbál reagálni, illetve visszajelezni neki adott élethelyzetekben. Az érdekelte, nem rombolja-e ezzel a férfi modellt a fiúgyermekében.

Ezek a félreértések annál jellemzőbbek, minél idősebb apukáról van szó, hiszen az érzések elfojtását, szőnyeg alá söprését kisfiúként hamar elkezdték szüleink belénk nevelni. Amikor elestünk, szüleink reakciója az volt, hogy „katonadolog”. Ha valami nagyon bántott fiúként, és a felgyülemlett érzelmek hatására elsírtuk magunkat, akkor a szülői reakció az volt, hogy „csak a lányok sírnak, ne itasd az egereket”. Később, ahogy idősebbek lettünk, és édesapáink a komoly, felelősségteljes döntéshozást tanították nekünk, szinte minden eszközzel azt próbálták bizonyítani, mennyire káros, ha a döntéseinkben részt vesznek az érzelmeink.

A szőnyeg alá söprés

Apaként nem értettük, miért könnyeztünk, amikor azt az apró, újszülött csecsemőt először tartottuk a kezünkben. Szerencse, hogy senki sem látta, talán csak a párunk, és ez a mi kis titkunk maradt. Aztán ahogy elkezdődött az életünk hármasban, az apró emberpalánta, aki még csak most költözött be a mi tökéletes kettesünkbe, felrúgta az összes szabályt, amit addig az érzésekről tanultunk. Hiába döntöttük el hideg fejjel, hogy majd szigorúan és következetesen, szabályok szerint rendszerre szoktatjuk pár hetes csecsemőnket, kiderül, hogy nem megy. Amikor sír, ellenállhatatlan késztetést érzünk, hogy megpróbáljuk megnyugtatni. Talán féltékenyek is vagyunk az anyukára, hogy ez neki könnyebben megy. Előbb vagy utóbb rá kell döbbennünk, hogy érzések igenis léteznek, és ha a szőnyeg alá próbáljuk seperni őket, olyan púpok keletkeznek a szőnyegen, hogy minden lépésnél hasra esünk. Igen ám, de az is kiderül, hogy nem tudunk mit kezdeni az érzésekkel, mert nem tanultuk meg, szüleink nem tanították meg, bármennyire is a legjobbat akarták nekünk.

Hogyan tudnánk kitalálni, hogy az apró gyermekünket, aki talán még beszélni sem tud, milyen érzelmek motiválják? Jó esetben csak értetlenül állunk, rosszabb esetben félreértjük gyermekünket, és hibásan reagálunk. Azt hisszük, csak minket akar bosszantani, miközben lehet, hogy csak azt szeretné, hogy figyeljünk rá vagy játsszunk vele. Azután tovább cseperedik gyermekünk, és továbbra is a régi mintát mutatjuk neki. Amikor iskolából hazaér, érdeklődve kérdezzük: „Mi volt ma az iskolában?” (Amire általában az a válasz, hogy semmi, esetleg semmi különös.) Pedig leginkább azt kellene mondanunk: „Úgy tűnik, valami bánt téged. Történt esetleg valami az iskolában?”

Amit nem tanítunk meg a gyerekeinknek

Nem tanítjuk meg gyermekünknek, hogy az érzések fontosak, hogy vannak érzései, amelyek segíthetik, és amelyek az életét irányítják döntési helyzetekben. Amikor egy intőt hoz haza, általában nem az érdekel minket, hogy miért veszítette el annyira az önuralmát, hogy olyasmit tett, amiért intőt kapott. Inkább kiszabunk valami férfias büntetést, hiszen fontos, hogy lássa, hogy megy ez – nem mehet sehova, szobafogság.

Elmulasztjuk megtanítani gyermekünknek, hogyan kezelje érzéseit, hogyan fejezze ki azokat az elfogadott keretek között, akár érzelmileg túlfűtött élethelyzetekben is. Akaratunkon kívül okozunk kárt a gyermekünknek, amikor azt mondjuk, hogy milyen lusta, és nem vesszük észre, hogy azért nem csinálja meg, amit elvárunk tőle, mert szorong és aggódik, hogy sikerülni fog-e egyáltalán. Közben elszigetelődünk, ő pedig lassan elfogadja, hogy valóban lusta. Egy újabb kupac a szőnyeg alatt.

Az EQ mellékhatásai

Az érzések minden pillanatban velünk vannak, akár tudjuk, akár nem, akár akarjuk, akár küzdünk ellene, akár nőkről van szó, akár férfiakról. Az érzelmi intelligencia sokkal több, mint empatikusnak lenni. Ha tudatában vagyok a saját érzéseimnek, érzelmi állapotomnak és ezek rám gyakorolt hatásának, és ezt az információt felhasználhatom, hogy a racionális elemekkel egybegyúrva a lehető legjobb döntéseket hozzam meg – akkor használom az érzelmi intelligenciámat.

Az EQ-val képes vagyok mások érzéseit – köztük a családtagjaimét – nagy biztonsággal feltérképezni és e tudás birtokában úgy reagálni, visszajelezni, hogy azok a legjobb eredménnyel záruljanak. Az érzelmi intelligencia nem elmélet, hanem egy készség. Ha használjuk, akkor tekintélyelv helyett egymás érzelmeinek és érdekeinek figyelembevételével lezárt viták, megoldott konfliktusok, érzelmileg stabil gyerekek és megerősödött párkapcsolat lehetnek a „mellékhatásai”.

A World Economic Forum januári összefoglalója azt mutatja, hogy 2020-ban az érzelmi intelligencia a munkahelyeken is a hatodik helyre lép elő a szükséges készségek tízes listáján. Nem hiábavaló hókuszpókuszt tanítunk nekik, hanem olyan tudást adunk át a gyerekeinknek, amely hosszú távon előnyükre válhat, nem csak a magánéletükben.

Könnyen lehet, hogy felnőtt férfiként mindezt mi már csak nagy nehézségek árán tudjuk elsajátítani, használni, megerősíteni. Viszont, ha segítünk gyermekeinknek, hogy használják ki az érzelmeik által bennük rejlő lehetőségeket és így legyenek boldogok, magabiztosak és önállóak, akkor már tettünk valamit azért, hogy nekik egyszerűbb legyen, amikor majd apaként először könnybe lábad a szemük…

Miért vannak kirekesztve a házasság- és családfogalomból a valakivel együtt élő, de szexuális értelemben egymás iránt nem vonzódó párok? Tegyük föl, barátok, lakótársak, kollégák, kiválóan alkotnak, főznek és esznek együtt jól működő szimbiózisban. Miért fontos az ágy-, miért nem elég az asztalközösség? Egyáltalán muszáj szeretnünk azt, akivel családot szeretnénk alkotni? Nem elég, ha egy mindkettőnk számára jövedelmező közös bizniszben vagyunk érdekeltek? Vagy ketten fizetünk elő a wifire, mert úgy olcsóbb? Vagy azonos a cipőméretünk, és ha összeállunk, kétszer annyi cipőt tudunk hordani felváltva?

Továbbá nagyon igazságtalan kirekeszteni a család fogalmából azokat is, akik évtizedeken át sem találnak maguknak (sem ellenkező, sem azonos nemű) párt, sem üzlettársat, és semmilyen szempontból nem járnak egy cipőben. Vagy akiknek eszük ágában sincs másokkal együtt élni. Miért kell a családhoz több ember? Miért nem lehet az egy fős család is ugyanolyan teljes? Egyáltalán, miért vonatkozik a család kizárólag emberekre? Miért nem használjuk a „család” fogalmat mindenre, ami nem család? Miért kell mindent annak nevezni, ami? Ha az életkorokkal olyan rugalmasak vagyunk manapság, hogy a harminc ma valójában húsz, a negyven pedig az új harminc… A matematikában lehetünk lazák? A szemantikában nem?!

Jöjjön el végre a tökéletes szabadság! A kiteljesedést gúzsba kötő, előre meghatározott fogalmak béklyói (és az azokhoz kötődő jogok és kötelességek) nélkül! Le az értelmező kéziszótárakkal!

Szeretsz gyurmázni? Szívesen kísérletezel a vízzel? Kíváncsi vagy, milyen az élet a sarkvidéken? Akkor gyere el a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházba 2016. november 26-án, ahol a Sarkvidékünk jövője c. kiállítás anyagából merítve egy játékos mini-laboratórium keretében megismerheted az Északi-sarkvidéket.

Hétköznapi és egyszerű áramvezető anyagokból együtt megépítjük az északi tájat, melyet be is népesítünk, sőt egy interaktív játék keretében hangokat illesztünk hozzá, életre keltve a felépített modellt.

A foglalkozásra 8-13 éves gyerekeket várunk. Jelentkezni Vizer Editnél lehet, az [email protected] e-mail-címen. A férőhelyek korlátozott száma miatt a részvétel csak visszaigazolt regisztráció után lehetséges. Jelentkezési határidő: 2016. november 23.

A gyerekfoglalkozás a Dán Nagykövetség szervezésében, a Sarkvidéken innen és túl c. programsorozat részeként valósul meg. A programsorozatot színesítő Sarkvidékünk jövője c. kiállítás 2016. december 12. és 23. között megtekinthető az Európa Pontban.

Helyszín: Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház (1027 Budapest, Jurányi u. 1.)
Időpont: 2016. november 26. 10-12 óra
Facebook >>>

1979-ben gyerek voltam még, és meglepetéssel láttam a karácsonyi ünnepek után, hogy szüleim aggodalmas arccal hallgatják az akkor tiltott Szabad Európa Rádió híreit. A szovjet csapatok megszállták Afganisztánt, és ezzel fagypont alá zuhant a kapitalista és a szocialista világ közötti hidegháború. Szüleim, akik hordozták a háború élményét, a harmadik világháború kitöréséről vizionáltak. Elkeseredésüket látva ezt a kérdést szegeztem nekik: „Ha tudtátok, hogy tényleg ennyire rossz a helyzet, miért vállaltatok gyereket?” Ma is látom Anyukám megszeppent, majd kissé bűntudatos arcát, ahogy megmagyarázza: „A történelem mindig zűrös volt, egymást érték a veszélyes, nehéz korszakok. Ha nagyszüleink, dédszüleink folyton féltek volna, ma nem lennénk, és már kihalt volna az emberiség.”

A 21. században se hagytuk magunk mögött a háborúkat, az életet veszélyeztető konfliktusokat.

Migránsválság, terrorista cselekmények Európában és más földrészeken… Jacques Hamel atya meggyilkolása azt sugallja, hogy a mi világunk nem sokkal biztonságosabb, mint mondjuk az aradi vértanúk kora. Hogy éppen reguláris hadsereg fenyeget-e, vagy kiszolgáltatott helyzetű tömegek soraiban elvegyülő terroristák – ki-ki lelki alkata szerint eldöntheti, melyiket tartja nyomasztóbbnak.

Ennek ellenére ma is a Földnek azokban a régióiban lehet a legjobban élni, amelyeknek a társadalma a görög, zsidó és legfőképp keresztény alapon létrejött kultúrára épül.

Itt van gazdasági jólét és a legtöbb lehetőség az egymást segítő közösségi élet és az egyéni szabadság kibontakoztatására. Sok áldozatra hajlandó vagyok, hogy ezt az életteret megőrizzem, és a gyerekeimnek továbbadhassam. De mennyire? Hol vannak a határok? Feladnám-e ingatag anyagi biztonságomat felebarátom jólétéért? És valamilyen magasztos ügyért? Családom érdekeit háttérbe tudnám-e szorítani más emberek megmentéséért? Mit tudnék feláldozni azért, hogy fennmaradjon magyar nyelvet beszélő nemzetem vagy a kereszténység vonásait még arcán viselő Európa?

Sokan sokféle áldozatot kérnek tőlünk.

Nincs rosszabb, mint baleknak lenni, hiábavaló áldozatot hozni: hamis eszmékért, fölösleges célokért, érdemtelen emberekért. Az áldozathozatalt nem lehet elvárni. Aki követeli, az gyanús. Ismerős kérdés: ki az én felebarátom? S vajon minden felebarátom iránt egyforma felelősséggel kell-e viseltetnem?

Az Újszövetség a felebarátok több – koncentrikus – körét rajzolja elénk, így kibontakozik a szeretet prioritási sora: Isten – család – hittestvérek – közelünkben élők – mindenki más.

(A témában ajánlom Jorsits Attila kiváló TeológiaBlogjának hasonló témájú cikkeit.) Ennek nem mond ellent, hogy Jézus valamennyi emberért feláldozta önmagát – hiszen isteni látószögből valóban mindannyian Isten gyermekei (és egymásnak testvérei) vagyunk. Ugyanakkor voltak és vannak kimagasló példaképek, szentek, akik az emberi közösség legelesettebb tagjainak szolgálatáért lemondtak a közvetlenül rájuk bízottak gondozásáról. (Albert Schweitzer, Gandhi vagy a csodálatos Brand nagyi vér szerinti gyermekei tudtak volna mesélni szüleik hiányáról. Mi, kívülállók persze megbocsátjuk ezt nekik, mert cserébe ezerszeresen segítettek más, sokkal hátrányosabb helyzetű embereknek.) Ez is jól mutatja, hogy az áldozatvállalásban az egyéni lelkiismereti döntés megkerülhetetlen.

Jézus tanítása nem akar mártírokká tenni minket. 

Épp ellenkezőleg: követőit azzal biztatta, hogy ha megtartják tanításait, bőségben élhetnek, mert ez a békés egymás mellett élés és gyarapodás záloga.

A történelem során az európai emberek csak sántítva és felszínesen követték az újszövetségi életmodellt, de már ez is elég volt ahhoz, hogy a Föld legélhetőbb civilizációját hozzák létre, amely folyamatosan képes tanulni, fejlődni és önmagát korrigálni.

A jézusi értékrendet sokan nem tartják fontosnak, elutasítják, sőt, ellenségesen viszonyulnak hozzá – ebből adódik a szűkölködés, nyomor, üldözöttség. Éppen ezért a vértanúság (a meggyőződésünkért vállalt és elszenvedett erőszakos halál) lehetősége a kezdetektől kíséri a kereszténység képviselőit, és ma is valóság. A hitükért világszerte üldözöttek legnagyobb tömege keresztény. Jézus azonban nem erre hív, hanem kiteljesedett életre. Senki nem születik nagy áldozatok meghozatalára, és épeszű ember nem is vágyik erre, csak rákényszerül.

A nagy hősök, mártírok árnyékában úgy vélem, az én dolgom az, hogy állapotbéli kötelességeimet a lehető legmagasabb fokon teljesítsem:

férjemnek a lehető legjobb felesége legyek, gyermekeim lehető legjobb anyja, szüleimnek támogató gyermeke, barátaimnak nyitott szívű támasza, kollégáimnak megbízható munkatársa, ismerőseimnek figyelmes ismerőse, hitemnek hiteles közvetítője, a rám bízott élő és anyagi javaknak felelős gyarapítója. Ez persze az irányvonal – a megvalósítás döcög. De ettől még nem adom fel.

Hogy kivé kell lennem, ma még nem tudom.

Balga semmiképp se szeretnék lenni. Hős és mártír se.

Kiért tudnám feláldozni az életemet? A gyermekeimért például igen, ha az életem árán ők tovább élhetnének. Nem akarok azonban olyan kijelentéseket tenni, amelyek csak egy konkrét, kiélezett helyzetben bizonyosodhatnak be. Addig viszont maradnak a hétköznapi „kis” áldozatok azokért, akikért úgy gondolom, hogy felelősséggel tartozom, rajtuk kívül pedig akiknek szüksége van rám, ha erőmből még telik. Én így igyekszem őrizni a hitemet, a családomat, a kultúrámat, a hazámat. Örülnék, ha ennyi elegendő lenne.  

Néhány évvel ezelőtt hazafelé indultam egy előadás után, a Mozsár utca tizenéves lányoktól volt hangos. Nyíltak az autogramos füzetek, a művészbejárón távozó szólistákat körbevették, Júlia immár Vágó Zsuzsiként jelent meg, a rajongók egyre csak dicsérték, azt mondták, tökéletes volt. Nemrég az Operettszínház büféjében elmesélte, hogy az apukája, aki ma nagyon büszke rá, egy énekverseny után – amelyen ő „csak” második helyezést ért el – azt mondta: „Az egyik lány bizony jobban énekelt nálad.” Visszajelzésről, musicalről, anyaságról beszélgettünk, meg arról, hat-e a művészélet a házasságra.

– Több családtagod is zenél, gyerekkorod óta énekelsz. A zene szeretete mellett mit hozol még a miskolci szülői házból?

– A legfontosabb minta és a legnagyobb érték az, hogy a szüleim majdnem negyven éve házasok, szeretik egymást, és én mindig azt láttam, hogy ki is mutatják a szeretetüket egymás felé. Jó velük a kapcsolatom, amikor velük töltöm az időt, igazi gyerekké válok megint. Sikereimet, és hogy ma az vagyok, aki vagyok, ennek az erős hátországnak is köszönhetem. Anyukám és az ő édesapja zongorázott, apukám hegedült, apai nagyapám pedig gyönyörűen énekelt – talán innen ered az én muzikalitásom is.

– Mi vonzott éppen a musical műfajához?

– Kicsi koromtól örömmel énekeltem, de emlékszem a konkrét pillanatra, amikor a musicalt megszerettem. Nagyjából 12 éves lehettem, amikor megnéztem a Légy jó mindhalálig musical változatát. A lelkemig hatolt az a zene, elvarázsolt, ahogy tökéletesen kiegészítette a történetet. Volt otthon sok musical kazettám, órákon át hallgattam és énekeltem ezeket. Akkor még nem volt bennem az a görcsös akarás, ami később, a Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételi vizsgáinál már igen.

– A szüleidtől milyen visszajelzéseket kaptál?

–  Mindig mindenben támogattak – ez ma is így van. Az apukám a legnagyobb kritikusom. Emlékszem, nagyon rosszul esett, amikor az egyik énekverseny után azt mondta: „Még sokat kell fejlődnöd, az egyik lány bizony jobban énekelt nálad.” 13-14 éves lehettem, és arra gondoltam: az embert miért nem látja a legszebbnek, legjobbnak az apukája? Bántott, hogy nem tudok neki megfelelni. Később rájöttem, hogy csak a javamat akarta, hiszen az is fontos, hogy tudjam, még sokat kell tanulnom. Ma már – ha énekről van szó – mindig azt mondja, hogy „hát, nem tudok belekötni.” Nekem ez az egyik legnagyobb dicséret.

– Az ének tehát egyre jobban ment, aztán jelentkeztél a Színművészeti Egyetemre – ötször, sikertelenül. Mi táplálta azt a bizonyosságot, hogy neked mindenképpen ott a helyed? Kudarcként élted meg, hogy nem vettek fel?

– Egyrészt bennem volt az, hogy szeretnék diplomát szerezni – nálunk mindenki pedagógus, értelmiségi a családban. Annak pedig, hogy éppen azt az intézményt választottam, megvolt az oka: tudtam, hogy még az énektudásom és a mozgáskészségem is csiszolásra szorul, de a legfontosabb az volt, hogy sokat kellett még tanulnom a színpadi jelenlétről, a prózáról. Úgy gondoltam, ezt ott tudom megtanulni. Végül ezeket a Pesti Broadway Stúdióban sajátítottam el, fantasztikus tanáraim voltak, akik ma már a kollégáim – ezt büszkén mondhatom. Nem bántam meg, hogy oda jártam, ez volt az én utam.

A Színművészetis felvételik közül az első jelentkezés viselt meg legjobban. A második rostán nem engedtek át, emlékszem, hogy ültem a már üres teremben, és potyogtak a könnyeim. Három napig sírtam utána, nem akartam akkor, 18 évesen elhinni, hogy ez történik. Hogy nem jutottam be a musical osztályba! Ma már tudom, az volt a baj, hogy nagyon görcsösen akartam: az egóm azt súgta, hogy én akkor is, mindenképpen megcsinálom. Az is segített elengedni ezt, hogy tudom, mindent megtettem, mindig felkészülve, minden évben új repertoárral mentem felvételizni.

– A Pesti Broadway Stúdióba jártál, és ahogy egyszer mondtad, te is nagy jellemfejlődésen mentél át, akárcsak a Rebecca főhőse. Miben változtál?

– A szüleim elhoztak Pestre, a metróból még integettem egyet nekik, aztán ők visszamentek Miskolcra. Itt tudatosult bennem, hogy elkezdődött az önálló életem. Az osztályban nehezen nyíltam meg, kicsit visszafogott és mimózalelkű személyiség voltam, nem hoztam magammal azt a magabiztosságot, amit néhány pesti osztálytársam igen. Volt olyan is, aki próbált elnyomni, megbántani engem, de mindig volt mellettem két-három ember – diákok és tanárok egyaránt –, akik erőt adtak, és ösztönöztek, hogy ne adjam fel.

– Most már több éve vagy társulati tag itt, a Budapesti Operettszínházban. Ad magabiztosságot a rutin?

– Nyilván az ember tisztában van a képességeivel, de egyáltalán nem érzem magam rutinos rókának, és ez szerintem jó. Nem ad biztonságot a tapasztalat, minden szerep új kihívás. Mindig kérdéses, hogy itt, most, ebben a rendezésben hogyan fogok működni, milyen érzelmeket tudok közvetíteni. Ez egy nagyon nagy koncentrációt igénylő műfaj, maga az éneklés is nehéz, közben jön egy díszlet oldalról, és szembejön 15 táncos. Emellett a jelenetet is fel kell építeni, fontos, hogy valóban akkor jöjjön a zene, amikor az érzelmeket mással már nem lehet tovább fokozni.

– Négy éve vagy férjnél, a társad hangmérnök. A szülői minta bizonyára alakította a házasságról kialakult képedet. Hiszel a holtomiglan-holtodiglanban?

– Igen, hiszek benne, és ezt is otthonról hozom. Egyébként a mi szakmánk ilyen szempontból is nehéz, mert folyamatosan az érzelmeinkkel dolgozunk. A színpadon az eszünk és az ösztöneink egyaránt irányítanak bennünket. Egyrészt észnél kell lenni, mert ott a sok szöveg, jön a díszlet, de közben át is kell engednünk magunkon az érzelmeket, a zenét, a történetet – így tudunk teljesen azonosulni a szereppel. És bizony vannak olyan esték, amikor jobban működnek az energiák, nagyobb összhang van a partnerrel, mondhatni: „jobban forr a levegő”. Ám ilyenkor tudom, hogy ez a színház varázsa, és ahogy legördül a függöny, ezt az érzést a jelmezzel együtt leteszem, és civilként, Vágó Zsuzsiként megyek haza a férjemhez. Nekem ez így természetes.

– Az, hogy te esténként dolgozol, igényel némi logisztikát?

– A férjem többek között filmforgatásokon dolgozik, és sokszor előfordul, hogy reggeltől estig ott van. Nekem pedig napközben próbáim, este előadásaim vannak. De azt gondolom, hogy szervezésben jók vagyunk, a nyarakat például előre megbeszéljük, a szabadidőnket pedig mindig tartalmasan töltjük. Emellett a szabadságot is megadjuk egymásnak: én eljárok a barátnőimmel, ő meg a barátaival.

– Amikor távolabbi tervekre gondolsz, elképzelsz egy olyan időszakot is, amit otthon töltesz a gyerekekkel?

– Igen, ez tervben van, vágyom az anyaságra. Nagyon szeretem a gyerekeket. Amikor a Miss Saigonban volt egy „kisfiam”, arra gondoltam, milyen jó lesz majd a sajátomat ölelni. A férjemmel legalább kettő gyermeket szeretnénk, mert a testvéri kapcsolatot fontosnak tartjuk. De erre sem akarok rágörcsölni, a Jóistenre bízzuk, hogy mikor adja meg nekünk ezt az örömöt.

– Gondoltál már arra, hogy szülés után milyen lesz a visszatérés?

– A visszatérés majd annak az időszaknak a problémája lesz – ha az lesz egyáltalán. Szép feladataim vannak, ez az édes teher egybeforr az ember lelkével – jelen pillanatban úgy érzem, hogy nem lesz könnyű elengedni ezeket a jó szerepeket. Itt a színházban minden este sikerünk van (ami nyilván egy nagy csapat érdeme) – ám abban az időszakban számomra nem ez lesz az elsődleges. Én nagyon lelkiismeretes vagyok, így az is eszembe jut, hogy mekkora probléma a színháznak helyettem beállítani egy új embert egy kész darabba, adott esetben egy főszerepre. De úgy érzem, hogy ezeket a gondolatokat el fogom engedni, mert tudom, hogy semmi sem lehet fontosabb egy új életnél.

Minden édesanya szeretne felelősen dönteni, és szeretne mindent megtenni a gyermekéért, de ehhez hiteles információkra, valós számokra, nem pedig riogatásra, esélylatolgatásra van szüksége. „Mielőtt bárki is prekoncepcióval vádolna a köldökvérőssejtek felhasználásával kapcsolatban, hadd szögezzem le a következőt: a köldökvérőssejtjei fantasztikus lehetőséget jelentenek a vérképző őssejt-transzplantációban, és rengeteg előnnyel rendelkeznek az egyéb forrásból származó vérképző őssejtekkel szemben.

Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy alkalmazásuk számos nehézséggel is jár, sok beteg számára nem jelentenek előnyös alternatívát, sőt, rosszabb gyógyulási esélyt kínálnak, mint más őssejtforrások”

– vallja dr. Kriván Gergely, az Egyesített Szent István és Szent László Kórház Gyermekhematológiai és Őssejt-transzplantációs osztályának főorvosa.

Mi az az őssejt?

Az őssejtek olyan osztódásra képes sejtek, amelyek még nem specializálódtak, így alkalmasak lehetnek különféle elhasználódott, károsodott, hiányzó sejtek pótlására különböző betegségekben. Az őssejtek két alapvető tulajdonsággal rendelkeznek: egyrészt életük végig megőrzik osztódási képességüket, másrészt többféle sejttípus is képződhet belőlük. Háromféle őssejtet különböztetünk meg aszerint, hogy az egyedfejlődés melyik szakaszában alakulnak ki. A legősibb őssejt, amely még bármivé tud alakulni, maga a megtermékenyített petesejt, ebből származik a szervezetet alkotó összes sejttípus. Pár nap elteltével kialakul az embriócsomó, ennek sejtjei az ún. embrionális őssejtek. Ezek még igen rugalmasak, és a méhlepény sejtjein kívül bármely sejttípus (ideértve az ivarsejteket is) létrehozására képesek. Az embrionális őssejtekből eltérő feladatokra szakosodott őssejtek alakulnak ki, ezek felelnek egy-egy szövet vagy szerv kifejlődéséért. Az emberi szervezet több mint 200 sejtfélesége az ilyen ún. szöveti őssejtekből alakul ki. Ilyen például a csontvelőben található vérképző őssejt is.

Bár sokféle kísérleti stádiumban lévő őssejtkutatás, gyógyítás zajlik a világban, ezeket egyelőre csak a remény és a csodavárás táplálja. A mindennapi klinikai gyakorlatban jelenleg egyedül a vérképző őssejtek használhatók fel vérképzőszervi betegségek esetén.

A vérképző őssejtek a csontvelőben találhatók, ezért magát a beavatkozást csontvelő-átültetésnek nevezték el. Az utóbbi évtizedben a sejtgyűjtés már elsősorban a keringő (perifériás) vérből történik, illetve egyre több átültetést végeznek a testvér- vagy idegen köldökvér-őssejtek felhasználásával, ezért nevezik ezt ma már vérképző őssejt-transzplantációnak.

Le kell-e vetetni és magánúton tároltatni a köldökzsinórvért?

Ezek után felmerül a kérdés, hogy valóban szükség van-e a saját őssejtek levételére, tárolására százezres költségekért. Kriván főorvos úr megerősíti, hogy a köldökvérőssejt transzplantációs gyakorlatában szinte sosem a saját sejtek (autológ) felhasználása történik, hanem más személyből származó (allogén) sejtek transzplantációját végzik. Vajon miért lehet ez?

Először is, a veleszületett betegségekben a saját sejtekkel nem lehet gyógyítani, mert azok genetikailag szintén hibásak, és a rosszindulatú vérképzőrendszeri betegségekben éppen az idegen sejtek által okozott immunológiai hatást használják fel a gyógyítás során.

Továbbá a születéskor levett, majd visszaadott saját őssejtek tartalmazhatják azt a genetikai hátteret, amely hozzájárult a rosszindulatú betegség kialakulásához. Ezenkívül a rosszindulatú betegségek esetében döntő szerepe van a visszaadott sejtek számának és gyors megtapadásának, a legyűjtött köldökvér-őssejtek száma pedig korlátozott. Ezért az őssejtgyűjtést a perifériás vérből a transzplantáció előtt végezik el, így akár 100-szor több őssejt gyűjthető le, mint amennyi a köldökvérben van.

A Szent László Kórházban az első hazai köldökvérőssejt-transzplantációt 2001-ben végezték gyermekben, azóta 46 betegnél történt köldökvérőssejt-átültetés. Minden transzplantációhoz más donortól kapott őssejtre volt szükség.

Saját köldökvérőssejt visszaadására Magyarországon – a magánbankokban tárolt sok tízezer minta ellenére – mindeddig nem került sor.

„Há­rom esetben végeztünk testvérdonoros köldökvérőssejt-átül­te­tést, mindhárom gyermek meggyógyult. E családi donoros transzplantációhoz a köldökvérőssejteket nem magánszolgáltató, hanem munkatársaimmal magunk vettük le, fagyasztottuk és tároltuk, a betegek számára mindig térítésmentesen” – avat be a részletekbe Kriván doktor úr.

Az őssejtek magánbankokban történő tárolásánál a legfőbb probléma az érintettek nem megfelelő tájékoztatása. „Több alkalommal transzplantációra érkező családokat kellett felvilágosítani arról, hogy gyermekük levett saját őssejtje nem használható fel genetikai betegségének gyógyítására, ezért más donort kell keresnünk. Mint a köldökvérőssejteket felhasználó legnagyobb magyarországi központ vezetőjét, szinte naponta keresnek meg telefonon, írásban vagy személyesen olyan várandós családok, akik bizonytalanok abban a tekintetben, hogy tároltassák-e gyermekük őssejtjeit vagy sem” – állítja a specialista. A felelős döntéshez tehát kiegyensúlyozott, a költségeket és a várható hasznot, a felhasználás valódi valószínűségét tartalmazó hiteles információra lenne szükségük. Sajnos azonban ehelyett az esetek többségében reklámanyagokat, telefonhívásokat, köldökvérőssejt-tárolási akciókról szóló propagandaanyagokat, a banki részletfizetési lehetőségekről szóló tájékoztatást kapnak elsősorban a szülők.

A reggeli torna a gyerekszobában kezdődik. Mégpedig úgy, hogy minden hajnalban sportot űzünk abból, hogy Apáékat idő előtt felébresszük. Ágó idegesíti Danit, Dani vinnyog, hogy „Ágoóó, nemááá!”, nekem meg korán reggel annyi energiám van, hogy még emlékezni is elfelejtek: például arra, hogy ilyenkor nem szabad hangosan énekelni.

Apa a hangzavarra mindjárt felkel, Anya viszont úgy elfárad a gondolattól, hogy megint nem alhatott eleget, hogy nem bír kimászni az ágyból. A végén aztán pontosan akkor kel fel, amikor eredetileg akart, így végül is nem veszítünk időt a lustaságával.

Amíg Anya kipiheni az ébresztőt, addig mi Apával elkezdjük a reggelit, és már mindenki teljes üzemmódban van, mire Anya levánszorog az emeletről. Csak még összevissza vagyunk egy kicsit.

Akkor bejön a konyhába, és mindenkit megölelget, közben azt mondja: „Jó reggelt, kicsi macskám”, meg hogy „Mi volt ez az irgalmatlan nyávogás már megint?” De még nagyon lassú és fáradt, néha csukott szemmel mászkál a konyhában, míg megcsinálja a kávéját. Amikor kész, nem is iszik belőle mindjárt, hanem először csak szaglássza, meg simogatja a forró bögrét: ő így melegít be. De aztán a harmadik kortynál már fel bírja emelni annyira a fejét, hogy ránézzen az ajtó fölötti órára. Akkor feláll, és lassan, olyan kirándulósan, mászkálni kezd a konyhában: uzsonnát készít, elrakja a tányérokat, lesöpri az asztalt, és hogy minden jobban menjen, mindenkivel becsukatja a könyvet és az újságot. Közben egyre katonásabban emlegeti, hogy figyelni kell az időt, mert a végén busz helyett szaladhatunk az iskoláig… és ezt úgy mondja, mintha nem mi lennénk ébren már egy órája!

Végül teljesen átveszi az irányítást:

– Indulás az emeletre, fiúk! Egy-kettő, fogat mosni!

Ekkor kapcsol a család a következő fokozatra: innentől kezdve mindenkinek a legjobb formáját kell hozni. Anya, aki az előbb még a szemét se bírta kinyitni, most már a száját is ki tudja: míg mi az emelet egyik oldalán, a saját szobánkban öltözködünk, addig ő a másikon csinálja ugyanezt, és mint egy vérbeli edző, kiabálja a lépcsőkorláton át a vezényszavakat.

 „Dani, betűrted a pólódat? Ágó, fésülködj, ne olvass! Boldizsár, segíts kihajtani Dani gallérját! Ágó, abbahagytad az olvasást?! Akinek maszatos a pulóvere, gyorsan dörgölje meg nedves törölközővel!”

Nagyon jól csinálja, mert egyáltalán nem lát minket, mégis mindig pont azt mondja, amit kell. Csak Apa nem örül annyira, aki ott áll mellette, és a nyakkendőjét keresi. Szerinte Anyának halkabban kéne kiabálnia, mert az ő dobhártyájának egyáltalán nincs szüksége reggeli edzésre.

Cserébe ő is megtornáztatja Anyát még az utolsó percben: olyanokat kérdez, hogy van-e barna zokni a fekete helyett, meg tudná-e csörgetni a telefonját, és hogy nem tudja-e, vajon merre lehet a pénztárcája… Anya meg idegesen keresgéli a barna zokni párját, azután szalad, hogy megtalálja saját telefonját, amivel megcsörgetheti Apáét, végül azt mondja, hogy akkor ma ne használja a pénztárcáját, úgyse szeret költekezni.

És amikor ez is megvan, és mindenki csatasorban áll az ajtó előtt, akkor Anya még utoljára ránéz az órára – és jöhet a családi HAJRÁ! Apa rohan az iskolába, mi pedig Anyával a buszhoz.

Ez a legnehezebb szakasz. Háromszor kell átmenni az úton, és egyik helyen sincs zebra – van, ahol még járda sem. Nem elég gyorsnak és ügyesnek lenni, hanem közben egymásra is nagyon kell figyelnünk. Olyan ez, mintha egyszerre lenne sprint, akadályverseny és tájékozódó futás – sőt, ha lekéssük a buszt, akkor már majdnem maraton.

Igaza van a tanár bácsinak: ha mindenki időben odaér az iskolába, akkor jobban szeretjük egymást, mint valaha. 

A Magyar Állami Operaház november 19-én mutatja be a Don Quijote című balettet.

A lovagregényeket lelkes gyönyörködéssel olvasó Don Quijote szükségesnek látja, hogy saját dicsőségére és a közjó érdekében beálljon kalandokat kereső kóbor lovagnak. Nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint a „sérelmek orvoslását, a ferdeségek eligazítását, a jogtalanságok jóvátételét”. A balett középpontjába egy, a Cervantes-regényből is ismert humoros szerelmi történetet állít: a fiatal Kitri és Basil történetét, amely minden bonyodalom ellenére Don Quijote közbelépése révén végül boldog véget ér.

Bővebb információ az Operaház honlapján.