– Nehéz volt 15 évesen eljönni otthonról, a családi fészekből?

– Valahogy fel sem fogtam… A szüleim támogattak, bíztak bennem. Drámatagozatos gimnáziumba jártam, úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. Most, 31 évesen döbbentem rá, hogy milyen korán eljöttem otthonról. Valahogy úgy látom az utam, mint egy hegymászó, aki amikor felér a csúcsra – nem mintha én már felértem volna, csak a hasonlat miatt mondom –, és visszanéz, meglátja, milyen hosszú utat tett meg. Egy 15 éves kamasz még gyerek, viszont én akkor egyáltalán nem éreztem magam kicsinek, csak mentem előre.

– Ha egy 15-16 éves kamaszlány azzal keresne meg, hogy színésznő szeretne lenni, lebeszélnéd vagy rábeszélnéd?

– Szerintem nem lehet semmit mondani, ha valaki ellenállhatatlan kényszert érez, úgysem lehet visszatartani. Nekem jól alakultak eddig a dolgaim, és ebben nagyon sok munka, szorgalom, kitartás, elhivatottság van. Jó, tehetség is!

– Te jól viseled a kiszámíthatatlanságot?

– Az, hogy valaki ebben a pillanatban sokat dolgozik, számítanak rá, egyáltalán nem garancia arra, hogy pár év múlva is így lesz.

A színésznőknél a 40 és 50 közötti időszak extrán nehéz… Azt hiszem, nem érdemes ezen stresszelni. Az ember csak annyit tud csinálni, hogy nap mint nap teszi a dolgát.

– Olvastam tőled egy olyan mondatot, hogy „gyűlölöm magamban azt, hogy mindent kibírok”. Ezt megmagyaráznád?

– Ez egy évekkel ezelőtti interjú volt, még sokkal fiatalabb voltam! Azóta már nem is akarok mindent kibírni. Az ember a pályája elején mindennek aláveti magát, nem kíméli az idegrendszerét, testét-lelkét… Nem szeretnék megkeseredetté, cinikussá válni, és arra jutottam, hogy lehet nemeket is mondani, és nem kell mindenbe belehalni, csak amikbe igazán érdemes, mert különben elég az ember. Most már szeretnék vigyázni magamra.

– Van olyan jelző, amit ha használnak veled kapcsolatban, örülsz neki? Mert rólad mindig azt hallom: kemény, erős, határozott, tudatos…

– Igen, ezek jó dolgok, de kicsit máshonnan indulnék el: ez pont olyan, mint a szerepek, amiket kapok. „Nagy nőket”, végzet asszonyait játszom a leggyakrabban, és borzasztóan örülök neki, amikor ennek épp az ellenkezője talál meg, például egy finom és lágy karakter, líra és költészet. Amit még nagyon szeretek: az „ezerarcú”.

– Nagyon sokat dolgozol, a kezdetektől fogva. Tudsz lazítani?

– Akkor vagyok jól, ha dolgozom, különben elkezdek szorongani. Szeretem hasznosnak érezni magam. Volt olyan, hogy hónapokig nem próbáltam, azt nagyon rosszul éltem meg. Ez a pálya ilyen szempontból kiszámíthatatlan, és ezt meg kell tanulni kezelni.

Nyáron például volt egy hónap, amikor nem volt dolgom, nagyon élveztem, és már nem „bántottam magam” amiatt, hogy ezalatt nem tanultam nyelvet, nem olvastam el egy halom könyvet, és nem sportoltam őrült módon.

Hajlamos vagyok az önostorozásra, ha valami nem úgy sikerül – a munkában és a magánéletben is. De az ember nem tud mindig jól próbálni, nem tud minden pillanatban tehetséges és tökéletes lenni!

– És mit kezdesz a kudarccal?

– Hát, szenvedek tőle… (nevet)

– Hosszan?

– Muszáj túltennem magam rajta. Az a jó ebben a pályában, hogy jönnek az újabb és újabb lehetőségek, mindig lehet javítani. Egyébként pedig mi az a „bukás”? Mert van úgy, hogy mindenki szereti, amit csinálsz – a közönség, a kritika, a kollégák, de te nem vagy elégedett magaddal, és fordítva ugyanúgy: te nagyon szeretsz valamit, minden tőled telhetőt megtettél, mégsem olyan a visszahangja – sem a nézői, sem a kritikai. Nem mindig térül meg a befektetett munka. Vagy nem a sikerben…

– Mennyire vagy kiszolgáltatott az emberek véleményének?

– Ez egy szubjektív szakma, nem mérhető úgy, mint egy mérnöké vagy orvosé. Egy színész jóval nagyobb dózisban kap jót és rosszat is. Már a felvételin szembesülsz ezzel: lelkiismeretesen felkészülsz, tökéletesen tudsz mindent, és mégsem kellesz. És akkor azt érzed, hogy a „személyiséged” nem kell, mert amúgy maximálisan felkészült voltál. Ezzel mit kezdesz? A színpadon is pont így van, teljes erőbedobással dolgozom, mégsem sikerül mindig. Ilyenkor azt érzem, nem a munkámat kritizálják, hanem engem, a lényemet, a családomat, a hitvallásomat, a vonásaimat, a hangomat… mindent, ami én vagyok. Ezt meg kell tanulni kezelni, ami szintén nehéz. De idővel kialakult már, hogy ki az a pár ember, akinek a véleménye fontos számomra.

– Szükséged van valami fészekre, egy helyre, ahol igazán otthon vagy, vagy a színpad az igazi otthonod?

– Egyedüllétre mindenképpen szükségem van. A munkámból kifolyólag hosszú ideig vagyok összezárva emberekkel, és akkor tudok jól kijönni mindenkivel, ha egyedül is lehetek néha. Bár olyan is volt már, hogy túl sokáig nem kerestem más emberek társaságát, átestem a ló túloldalára. Ebben is a mérték az, amit meg kell találnom.

– Szerbiai magyarként érzel bármilyen különbséget – lelki alkatban, habitusodban – az anyaországi kollégák és közötted?

– Nem, ilyesmit nem, azt viszont érzem, hogy egy kicsit mindig „hontalan” leszek és vagyok. Ez drámai, de nem tragikus. Szerbiából jöttem, a gyökereim nagyon fontosak, de nem akarok ott élni. Ezt cipelem a batyumban, viszont ez nem jó.

– A Kincsem-film kapcsán gondolkodtam el ezen: ha egy nép, egy ország, egy nemzet megfogalmazza, esetleg filmbe is önti a saját „kincseit”, ünnepli a kiválóságait, a sportsikereket – ez növeli egy nemzet öntudatát?

– Igen.

Viszont sajnos itt, Magyarországon, ha te büszke vagy egy magyar sikerre és a magyarságodra bizonyos helyzetekben, mindjárt van egy távolságtartás, és jönnek a vizslató tekintetek, mert politikai elköteleződést látnak a válasz mögött.

Bőven van mire büszkének lennünk. De talán nem is a büszkeség a jó szó, hanem vállalni, szeretni, hinni.

– A Kincsem c. filmben Klara von Oettingent játszod. Szeretted?

– Nagyon szerettem, bár nehéz feladat volt. Folyamatos készenlétet igényelt hosszú hónapokig, nem lehetett lazítani sem lelkileg, sem fizikailag. De nagyszerű munka volt ezzel a stábbal együtt dolgozni. Ez egy romantikus kalandfilm, nagyon jó!

Hunorka még nincs egyéves, de máris rákapott a felnőttek játékaira. Minden érdekli, amit Apa és Anya használ.

Ha a kezükben meglát valamit, az neki is kell, ő is ki akarja próbálni. Apa persze kétségbeesetten próbálja védeni felségterületét, elrakni szem elől a szóba jöhető tárgyakat, ám egyre kevesebb sikerrel. Hunorka előtt nincs lehetetlen. Egyre magasabbra emelkedik, egyre több szekrényajtó és fiók megnyílik előtte. Néha oda is csípi a kezét, és olyankor sír, Apa szabadítsa ki. Apa ilyenkor nevet, de persze kiszabadítja.

Hunorka kínai játék okostelefont kapott, hátha így az Apáé kevésbé fogja érdekelni. Ő azonban, úgy tűnik, nem szereti a bóvlit, meg azt sem, ha már ilyen kicsi gyerekként manipulálják a felnőttek, sőt, a tulajdon szeretett szülei, ezért nyomkodás és simogatás helyett határozottan földhöz vágja a kínai vackot, valahányszor csak Apa a kezébe adja. Ellenben kábelbarát, és rájön, hogy egy kattintással be lehet kapcsolni a tévét. De a hosszabbító is csak addig érdekli, amíg áram alatt van. Kapcsolgat, és közben félszemmel a képernyőt lesi, lesz-e benne mese. Hunorkával nem tudnak kibabrálni a felnőttek, hiába kap saját hosszabbítót, az úgy már nem érdekes. Apa közben naponta hátratolja a tévét, magasra rakja az újságjait, áramtalanít, és folyton el- és visszapakol. Apa ugyanis rendmániás, de Hunorka egyelőre nem az, így aztán nevetve szórja szét Apa legkülönfélébb ruhadarabjait. Mert Hunorkát minden érdekli, amit Apa és Anya használ. Az orvosságtól a távirányítóig, a számítógéptől a ceruzáig. Mindent kézbe vesz, mindent megkóstol. Mindenre feni a hét tejfogát.

Vagyis a Nő volt, van és lesz, azaz örök – mondanám, ha merném, ha ez a „lesz” nem válna kissé bizonytalanná a gender-törekvések fényében. De legalább abban még genderaktivista ismerőseimmel is egyetértünk, hogy biológiailag leszünk még nők a jövőben is.

Ha egy régész-történész ötszáz év múlva előássa az online dzsungelből ennek a korszaknak a médiatörmelékeit, és lesz türelme összerakni a mozaikokat, valószínűleg egy elégedetlen, érzelmileg túlfűtött, megkeseredett, lázadó nőkép bontakozik majd ki előtte az írásokból. A 21. század tízes éveinek Minta Értelmiségi Nője frusztrált, mert úgy érzi, nem tud kibontakozni, nem tud helytállni a munkahelyén és a családjában egyszerre, emiatt mindkét területen gátlásokkal küzd. Nem esik azonban abba a hibába, mint anyja korosztálya, hogy önmagát hibáztassa a saját nehézségeiért (holott anyjának még tényleg a rendszerszintű társadalmi elnyomás „darálta be” az életét). Minta Értelmiségi Nő már részt vesz tréningeken, ahol azt sulykolják belé, hogy vegye kezébe sorsát, képzelje el, írja le, és akkor a vágyott dolog megvalósul. Ugyanakkor azt is megértették vele, hogy úgy tökéletes, ahogy van, nem kell senkinek megfelelnie, hibái nem az ő hibái, hanem a rendszeréi, amely folyamatosan be akarja darálni, mert fáj neki az ő nagy szabadsága. Minta Értelmiségi Nő ennek fényében úgy küzdi le a saját magával szemben támasztott elvárásokat és a lelke mélyén feltámadó lelkiismeretfurdalást (nemvagyokjóanya, képtelenvagyokjólnevelniagyerekem, akarrieremegykalapizétsemér), hogy azokat mások elvárásaiként tünteti föl, és ráadásul megkérdőjelezi azoknak az intézményeknek a létjogosultságát, amelyekben ő nem jól teljesít. Például a családét. Állítja, hogy ami neki nem sikerült, az másnak se mehet jól. Akinek sikerül, az hazudik. Mintanő szétszórja maga körül a saját rosszkedvét, így lesz körülötte egy – szerinte – élhetetlen ország.

Itt van a sokat kárhoztatott „nukleáris család”. Már a neve is visszataszító. „Képtelen vagyok arra, hogy ebben az idejétmúlt, családnak nevezett izében éljek, én beleőrülök! És tudom, hogy mások is, csak még van, aki úgy tesz, mintha menne neki. De az hazudik. Találjunk ki valami mást: közösségi gyereknevelést vagy valami ilyesmit” – olvastam nemrég az egyik véleményvezér hölgy írásában. A megoldási javaslatnál persze nem áll meg, mert akkor mi lenne azzal a sok felgyülemlett indulattal, amit valahol ki kellene élni! Előkapja a mindig kéznél lévő bűnbakot, az éppen regnáló kormányt, amelyik az ő egész válságának fő oka, mert szóban mennybe meneszti, miközben éhen dögleszti a családokat. Mindenki vegye tudomásul: a család mint intézmény egy lejárt lemez, egy buta babona, egy változtatásért kiáltó hagymázas blabla…

A 21. század tízes éveinek Mintanője remekül bánik az indulatos szavakkal, meg kell hagyni! Nem véletlenül magasan képzett értelmiségi, bölcsész. Újságíró. Azt tartaná modernnek, ha más többet nevelné az ő gyerekét, mint ő maga, mert a gyerek érdeke az első, és ő nem önző. Hát igen.

Nem irigylem az eljövendő századok régészeit és történészeit, ha hiteles képet akarnak majd összerakni a régmúltról. Csak remélem, hogy a Mintanők, a hangadók alakja mögött észreveszik majd a csöndes tömeget, az Átlagnőket, akik nem mondják, hogy a gyereknevelés egy borzalom, egy leküzdhetetlen megpróbáltatás, hanem csak csöndben csinálják, jól vagy rosszul, anélkül, hogy mártírnak tekintenék magukat. És életük végén úgy emlékeznek majd vissza az anyaságukra, hogy „ez jó mulatság, női munka volt!” És azt is remélem, hogy a jövőbeli régész – akár férfi, akár nő – a kutatómunka után majd szépen hazamegy a családjához, és felveszi azt a fordulatszámot, azt a testi-lelki hozzáállást, ami a család tagjaihoz kell – mert az élete így teljesedik ki.

A családot kínnak tekintők ugyanis elfogynak. A családot lehetőségnek, örömnek, megtartó fészeknek tekintők szaporodnak. A 26. században akkor kutakodhatnak majd régészek, ha addig megmaradnak, sőt, virágzásnak indulnak a természetes családok.

Az 1935-ben induló napló a közös élet programszerű, aprólékosan tárgyilagos jegyzeteivel indul, a pontosság, az őszinteség igényével és szándékával, és némi fiatalos fontoskodással – Mik és Fifi naplója talán nem is az utókornak készül, inkább későbbi önmaguk számára. Fanni ekkor 23 éves, egy reménybeli nagy költő szerelme, társa, menyasszonya, első kritikusa és titkárnője, aki öntudatosan és elszántan veszi magára mindezeken túl a krónikás szerepét is.

Hamarosan össze is házasodnak, Fifi gépelést vállal, tanít, agilisan őrzi és építi Radnóti pályáját, ahogy később, haláláig szigorú örzője az életműnek és az emlékének is.

1935 a közös élet napfényes kezdeteinek ideje, a kirándulásoké, evezéseké, esténként társasági összejövetelekre járnak, vacsorázni a barátokkal és a távolabbi ismerősökkel, irodalmi és egyéb vitákba bonyolódnak – minden a naplóba kerül. Beszélgetések, vélemények, szerelmi cívódások, békülések, síelések, séták a havas vagy a tavaszi Normafán, utazások, családi látogatások, a munka és a napi rutin szinte túlzsúfolt rögzítése. A korai bejegyzések rendszeresebbek, de felületesebbek, később a pokolraszállás stációiban egyre több lesz az értelmezés és a reflexió, az összevonás, a visszatekintés. A napló akár egyhangúvá is válhatna, ha nem volna annyira intim, nem ütne át rajta már itt is elemi erővel az élet, a valóság és a kor, és ha Fanni ez alatt az idő alatt nem érett volna íróvá.

Kép

„1945. október 1. Itt van megint egy ősz, kísérteties visszaemlékezésekkel a tavalyira. Itt vagyok a legváltozatosabb és mindig ugyanazon kínok közepette, állandó fájdalommal, hol tompult elfojtásban, hol erős, rá összpontosult figyelemmel, csontokig, idegekig, velőig hatoló fájdalommal, és közben a szokott, könyörtelen, erősen cinikus magamfigyeléssel. Mintha a vergődésemet az adott megváltoztathatatlan tények rácsai között kívülről nézné egy hideg, érdeklődő tekintet.”

Kezdetben van a fiatalság és az élet, az irodalmi élet is, a jóbarátok, Ortutay és Vas István, ismerősök, irodalmi figurák, költők és képzőművészek örvénylése, a munka, a fordítások, a tervek, a gyanútlanság, aztán a növekvő szorongás, majd a kiszolgáltatottság, a gyötrelmek és a pokol.

A háborús hírek, a hátország szűkülő hétköznapjai, a munkaszolgálat, ahonnan eleinte haza lehet jönni, és percekre megpihenni egy normális világ illúziójában. A leghátborzongatóbb a folyamat, ahogy a dolgok kisodródnak megszokott pályájukról. Ami addig elképzelhetetlen volt, az napról-napra megtörténik, a szereplők reménykedő és vélekedő nézői és áldozatai lesznek a létezés botrányának. A világ lépésről-lépésre zárul rájuk, sokasodnak a jelek, sokasodnak a reflexiók. A napló 1946. szeptember elején ér véget az exhumálás aktusa és Radnóti budapesti temetése után. Fanni 34 éves, béke van, Füst Milán habilitálni készül az egyetemen, az újra induló irodalmi lapok közlik az életben maradt kortársak verseit. „Most Eurüdiké maradt egyedül, és Orpheuszt nem engedik fel többé Hádészből egyetlen pillantásra sem.”

„1943. március 16.
Elmarad a hittanóra. Frida néni beteg, influenzás. Nem megyek hozzá, készülök hazajönni órák után, és megelőz Mik telefonálása. Igen ijesztő nyugtalansággal sürget, hogy jöjjek haza, majd megmondja miért. Rohanok izgulva, remegve, mi érhette megint? Szívdobogva jövök fel a lépcsőn, bejövök a saját kulcsommal, és itt ül Mik a lámpa alatt, magába esve, felöltözve, a bőrbekecsben, sapkában, és felém se fordul, mikor kérdezem, hogy mi történt, magamon kívül már. Feltekint, leveszi a sapkáját és látom, egészen kopaszra nyírták, és rettenetesen elgyötört arccal azt feleli: megkínoztak. De kik és hogyan? – tör ki belőlem, és szinte levegő után kapkodom már, eléje térdelek és lassan hámozom ki belőle a szavakat, a történetet. – Átszállt az Aréna út sarkán, éppen olvasott a megállónál, mikor hátba vágja egy baka, hogy miért nem szalutál? Nem láttam – feleli ő, és mutatni akarja a szolgálati jegyét, amivel kiengedték fogorvoshoz. Jöjjön csak velem – mondja az, és cipeli magával a szemközti Albrecht laktanyába, ahol már zászlós, hadnagy, hadapród őrmester meg más katonák fogadják, rárivallnak: na, koszos zsidó, majd megtanítunk. Vigyétek! Erre belökik egy sötét zárkába, ahol csak pár percig marad, de előzőleg mindent elvettek tőle, holmiját, cipőfűzőt, nadrágtartót stb. Két munkást talál bent, akik gyorsan elmondják, hogy hadiüzemben béremelést kértek, azért kerültek ide, tulajdonképpen a Margit körúton kellene lenniük, de ott már nincs hely, azért hozták ide őket. Aztán kiviszik egy másik szobába, ahol egy borbéllyal kopaszra nyíratják, mondván, hogy tetves zsidó, úgy kell neked. Guggolva kell tűrnie a műveletet, aztán saját magának kell elsöpörni, eltakarítani a levágott hajat, sőt még 60 fillért is fizetnie a borbélynak. Aztán kivezénylik az udvarra, hátulról fejbe verik, és jó óra hosszat vagy még tovább a legszörnyűbb gyakorlatoztatást csinálják, főleg bukfencezést a puszta földön, aztán hason csúszást, feküdj-öt, mikor már nem bírja, akkor megrugdossák és közben hoznak be másik kettőt, azzal a felkiáltással: megint fogtunk kettőt!”

A Napló nemcsak dokumentum, hanem műalkotás. Gyarmati Fanni mégsem akarta felvállalni az írói szerepet, inkább tanított. Az ötvenes években orosztanárrá képezte át magát, francia szakot is végzett, a Színművészeti Főiskola nyelvtanáraként vonult nyugállományba. Visszahúzódva, begubózva élt, csak kivételes esetekben és mindig az életmű kapcsán szólalt meg a nyilvánosság előtt. Alakja felbukkan a pályatársak és barátok visszaemlékezéseiben, az Ortutay-naplóban, Vas István memoárjaiban (Azután, Elveszett otthonok), talán Szántó Piroskánál is a Bálám szamarában. Tegyük ezek mellé Radnóti sokkal karcsúbb, de nem kevésbé súlyos naplóját is. Nem értem, miért nem kötelező olvasmány a középiskolákban.

Számtalan babona, hiedelem kötődik az állatokhoz, illetve számtalanszor igyekszik az ember saját jó vagy rossz tulajdonságait egy-egy állatra ráruházni, s rajta keresztül megjeleníteni. Vajon van-e közük ezeknek a valósághoz? Néha igen, néha nem, de a valóság sokszor érdekesebb, mint a mesék…

Ritka, mint a fehér holló, mondja a szólás. Persze ma már nálunk a fekete holló is ritka. Hogy akkor mik azok az erős csőrű, koromfekete madarak, amelyek télen csapatostul megszállják a várost, és ilyenkor, február tájékán már indulni készülnek hazafelé a költőhelyükre? Vetési varjak, amelyek Kelet-Magyarországról, vagy még messzebbről, a kelet-európai síkságról érkeznek hozzánk telelni. Az ő létszámuk is megfogyatkozott, de azért jóval többet látni belőlük, mint hollóból. Ma már a vetési varjú is védett madár, már csak azért is, mert fiókáinak kirepülése után elhagyott fészkei más, még ritkább madaraknak, mint például a kék vércsének vagy az erdei fülesbagolynak szolgálnak költőhelyül.

A rekedt énekes

Az igazi holló is koromfekete, de hajlottabb a csőre, álla alatt a tollak kis szakállfélét képeznek, a farktollai pedig, ha röptében látjuk, nem egyenes vonalat alkotnak, hanem középen kicsúcsosodó képet mutatnak. Ennél is feltűnőbb azonban, hogy kétszer akkora, mint a varjú – persze ez csak közelről tűnik fel, amikor a magasban látjuk repülni, akkor nem. Testhossza 60-70 centiméter, szárnyfesztávolsága másfél méter is lehet, tömege pedig 1-2 kg, vagyis nagyjából akkora, mint egy csirke. Hatalmas termetével kiérdemelte a legnagyobb énekesmadár megtisztelő címét. Ez nem vicc, a varjúféléket – s köztük a hollót – rekedt, károgó hangjuk ellenére a rendszertan az énekesmadarak közé sorolja. Nem is téved tehát olyan nagyot Aesopus rókája, amikor a hollót éneklésre akarja bírni, hogy hiúságát kihasználva kicsalja tőle a csőrében tartott sajtot. A buta madár elkárogja magát, és csőréből kiesik a sajt a ravasz róka elé.

Professzor feketében

Pedig a holló egyáltalán nem buta, sőt, egyike a legintelligensebb madaraknak! Remek a problémamegoldó-képessége, kiváló a memóriája, és fejlett a kommunikációja. A varjúfélék képesek hangokat, az emberi beszédet is utánozni. Konrad Lorenz professzor beszámol egy mesterségesen felnevelt hollóról, amely a tőle kapott hívónevet használta arra, hogy felhívja magára gazdája figyelmét: a Nobel-díjas tudós ezt úgy értékelte, hogy a madár tudatosan megpróbált az emberrel a saját nyelvén kommunikálni. A holló azon kevés állatok közé tartozik, amelyeknek feltételezhetően van fogalmuk a tárgyállandóságról, vagyis tudatában vannak annak, hogy a dolgok akkor is léteznek, ha épp nem láthatók. A hollók olykor kifigyelik egymás rejtekhelyeit, és elcsórják az elraktározott élelmet. Hogy társaikat megtévesszék, időnként csak úgy tesznek, mintha elrejtenének valamit, de végül máshova dugják.

Tetemre hívás

Irigynek mégsem mondható a holló, ha dögöt talál, értesíti a társait, és megosztozik velük a terített asztalon. Kifizetődő stratégia ez, hiszen egy-egy nagyobb állat teteme úgyis sok volna egy madárnak, ugyanakkor így kölcsönösen számíthatnak egymás „meghívására”. Gyakran követi a nagy ragadozókat, zsákmányuk maradékára pályázva, de az ember hulladéka közt is szívesen keresgél, ehető maradékok után kutatva. Mint általában a varjúfélék, a holló is vegyes táplálkozású madár, és igen alkalmazkodóképes: igazi opportunistaként azt az élelemforrást igyekszik kiaknázni, amely a legkönnyebben és a legnagyobb mennyiségben hozzáférhető. A tetemeken túl a gerinctelen állatokat – sáskákat, férgeket vagy akár épp a dögben fejlődő légynyüveket – éppúgy elfogyasztja, mint a gyümölcsöt, bogyókat vagy magvakat, és nem habozik kirabolni más madarak fészkét, akár más hollókét is.

Fényes holmik bűvöletében

A mondás tehát, mely szerint „holló a hollónak nem vájja ki a szemét”, nem teljesen állja meg a helyét – igaz, ez nem is valódi hollókról szól, hanem a hasonszőrű emberek közti összetartásra utal. A szemkivájás képzete azért kötődik a hollóhoz, mert rokonához, a szarkához hasonlóan ez a madár is vonzódik a fényes holmikhoz. Nyilván innen ered a megfigyelés, hogy ha teheti, a friss tetemet is a még csillogó szeménél kezdi meg, ahogy azt Arany János is megénekelte a hollóvá változni képes boszorkányról szóló, Vörös Rébék című balladájában. Az apró, fényes fémtárgyak sem kerülik el e madarak figyelmét, bár a közhiedelemmel ellentétben az ellopott kincseket nem a fészkükbe, hanem egyéb rejtekhelyekre, például faodvakba dugják el. Éppen a fényes tárgyak lopkodása az a tulajdonság, amelynek köszönhetően a holló kiemelt szerepet kapott a magyar kultúrában.

A posta és a holló

Míg ugyanis a hollóhoz sötét tollazata, károgó hangja és dögevő szokása miatt Európa-szerte baljós képzetek tapadnak (halál, boszorkányság stb.), addig mi, magyarok, egyik leghíresebb királyunk, Hunyadi Mátyás címermadarát tiszteljük benne, s innen származik a Corvin előnév is (corvus latinul hollót jelent). Máig homály fedi, hogyan került a madár a címerbe: a Sziléziai krónika szerint magától Mátyástól, egy másik monda szerint még apjától, az akkor még gyermek Hunyadi Jánostól ragadta el a Zsigmond királytól ajándékba kapott gyűrűt, s így került vele együtt a későbbi törökverő címerpajzsára. Itt azonban még nem ér véget a történet, ugyanis Arany János életre keltette ezt a hollót is, Mátyás anyja című versében, hogy minden lovas futárnál sebesebben kézbesítse Szilágyi Erzsébet levelét Prágában raboskodó fiának. Így lett Magyarországon egy időben a holló – a galamb helyett, a világon minden bizonnyal egyedülálló módon – a posta jelképe is.

Az utóbbi évtizedekben egyre több helyen fészkel újra a holló, például a Budai-hegyekben is.

A holló tollazata koromfekete, de a napfényben bizonyos szögből megvilágítva kékesnek látszik. Ezt a kék csillogást nem színanyag okozza, hanem a tollak szerkezete által előidézett fénytörés.

Edgar Allan Poe egyik leghíresebb költeményének is ő a főszereplője. Az angol, az ír és a skandináv mitológiában egyaránt fontos szerepet kap ez a madár.

Fészkét sziklás csúcsokon, kőfejtőkben rakja. Szoros kapcsolata a sziklákkal olyan névadásokat ihletett, mint a magyar Hollókőé, vagy az angliai Leicestershire-ben is található Ravenstone (szintén Hollókó) nevű falu.

Én, egykori diákkorom iránti boldog nosztalgiával melegszendvicset és igazi, cukorban főtt menzateát. Ő egészen mást. Egy gusztusosan adjusztált dobozból először kést vett elő, majd egy csöpp, enyhén összeaszott, szőrös, vagy annak látszó gumót (amelyből, nagy megrendülésemre, egyébként kettő volt).

Szertartásosan fogott a földszínű valami meghámozásához, és ez már tényleg reszelős hang volt. Ekkor vettem észre – mert már szinte leplezetlen kíváncsisággal bámultam a dzsungelbe importált celebek hernyóevős-rekordos mutatványaihoz hasonló jelenetet –, hogy ez egy nyers (nem sütött vagy főzött) cékla. Szégyelltem, hogy csak a lány kezére folyó lilás léből jöttem rá. Attól kezdve azonban minden céklás lett, leginkább a hámozó kéz, az asztal és a nett dobozka.

Amikor az első kis biogumó hámozásával végzett, harsogó rágásokkal eltűntette az első, majd az elsővel mindenben megegyező módon a másodikat is. Az én majonézes, sajttal megrakott húskrémes melegszendvicsem ekkor hűlt ki. Velem együtt. Röstelltem tovább enni az asztalszomszédom egész éves kalóriabevitelét meghaladó ételeket. Pláne úgy, hogy nem volt vitás: mindkettőnk étkezési döntése láthatóan „ránk van írva”.

Lehet, hogy ő egy szétválasztó diétát csinált, egyébként sikeresen, hiszen minket szétválasztott.

Hirtelen átfutott rajtam a „Rómában, ahogy a rómaiak” gondolata, mert a „büfében-céklát” jelensége valamiképpen bizarrnak tűnt. Persze, lehet, hogy csak a kés zavart. És a koppanós, reccsenő hangok.

Képzeletben eljátszottam azzal, milyen lenne, ha megkínálna vele: szeretem a céklát. Leginkább a rántott húshoz és a sült kolbászokhoz.

De aztán inkább felálltam, hogy végre elszakadjak ettől a különös jelenettől és a sürgető érzéstől, hogy segítenem kellene rajta. Annyira lila volt a keze. Elsiettemben néhány vele egykorú, valószínűtlenül karcsú lány jött szembe, mindegyikük kezében másfél literes szénsavmentes ásványvíz.

Másnap reggel, már a folyosón, két ifjú egyetemista lányt láttam reggelizni. Az egyik földszínű göröngyöket falatozott egy uzsonnásdobozból. Szemben a másikkal, aki porszínűeket. Nem mertem tovább odanézni.

Már-már provokációnak éreztem mindezt. Figyelmeztetésnek, hogy számoljak már én is végre. Számoljam meg a tápértéket, a savszázalékot, a testtömeg-hányadosaimat, és végül, minden bűnömet az ételekkel kapcsolatban. Lenne mit.

De aztán rájöttem, hogy talán én provokálom őket. Azzal, hogy nem hiszem, hogy „az vagyok, amit megeszem”. És, ha mégis, nem szeretnék cékla lenni, vagy, idő előtt, por.

És talán azzal is, hogy nem legfőbb célom az egészség, mert a boldogság feltételének egészen mást tartok. És nyilván azzal is, hogy az élet „vitaminjait” elsősorban nem betűkkel, hanem arcokkal és találkozásokkal tudom leírni.

És talán azzal is, hogy amikor egy hét múlva újra láttam a lányt a büfében, ezúttal egy zellerrel, megkínáltam a melegszendvicsemmel.

Mit gondolnak, elfogadta?

Daniel Melingo valószínűleg egy pohár vizet is olyan hangon kér, hogy arról az embernek azonnal egy félhomályos Buenos Aires-i utca jut eszébe, amin éppen négy tangózó láb karcolja a macskaköveket. Mély, kicsit nyers, de mégis szenvedélyt sejtető, valódi hang. Olyan tangós.

Pedig a „tangós” hang hosszú évtizedeken keresztül egyáltalán nem ilyen volt! Carlos Gardel, a fiatalon meghalt tangó hős tenorja olyan magasra tette a lécet a 20. század elejére megszületett argentin (egész pontosan a Plata-folyó környéki) városi népzenében, hogy 1944-ben halált megvető bátorságnak számított, hogy egy ismert tangózenekar vezetője egy basszus hangú énekest szerződtetett. És hogy, hogy nem, ennek az énekesnek, Edmundo Riveronak volt egy időben impresszáriója Daniel Melingo nevelőapja.

Ó, hát akkor így könnyű, mondhatnánk, ilyen háttérrel az embert az Isten is mély hangú tangóénekesnek teremtette. De nem. Melingo szépen végigjárta a zenei ranglétrát. Klasszikus zenét tanult az ottani zeneakadémián, gitár- és klarinét szakon. Karrierjét a modern brazil zene egyik atyjával, Milton Nascimentoval kezdte – ez önmagában egy bátor lépés az állandóan (persze viccesen) rivalizáló brazil-argentin kulturális viszonylatban. Hangja megjárta a könnyűzene bugyrait, és csak negyven évesen talált rá tangós gyökereire. Akár a tangó, amely valamivel több, mint négy évtizedes története után érett meg az emberi hang alsó regisztereire, Daniel Melingo is ekkor vált eggyé azzal, ami minden argentin lelkében ott van, csak éppen pont az ő generációjának életéből tűnt el évtizedekre a rock, a pop és a diktatúrák dominanciája mellett.

Ez az egymásra találás pedig zsigeri lett, amit még az is érez, aki nem abba a kultúrába született bele és nem érti a szavakat, amelyeket Melingo énekelve mond el, pontosan úgy, mintha éppen csak egy pohár vizet kérne.

A Get Closer Concerts szervezésében április 19-én lép fel Daniel Melingo a MOMKultban. Jegyek online kaphatók a Get Closer Concerts weboldalán: www.getcloserconcerts.com

Jegyvásárlás a MOMKult honlapján >>>

Sült hal csírakörettel

A lucernacsíra köretként is használható, egyéb összetevőkkel remekül passzol például a sült halhoz. Ráadásul egészséges, és mivel nem tartalmaz sok kalóriát, fogyókúrás étrendbe is beilleszthető.

Hozzávalók:

A halhoz:

4 halfilé (lehet bármilyen fehér húsú hal)

10 deka vaj

2 evőkanál olívaolaj

só, bors, kakukkfű, rozmaring

A körethez:

4 maréknyi lucernacsíra (jó helyette bármilyen más csíra is)

apróra vágott metélőhagyma ízlés szerint

3 szál sárgarépa reszelve

2-3 retek reszelve

1-2 gerezd zúzott fokhagyma

Elkészítés: Öblítsük le a halszeleteket, majd szárítsuk meg őket. Egy serpenyőben keverjük össze a vajat és az olívaolajat. Amikor a vaj az olajban már teljesen elolvadt, szórjuk bele a fűszereket, majd ezzel a keverékkel vonjuk be a halszeletek mindkét oldalát, úgy, hogy azok jó fűszeresek legyenek. (Választhatjuk azt a megoldást is, hogy a fűszereket egy tányérba összekeverjük, majd abba mártjuk a vajas bevonattal bevont halszeleteket.) Ha a vajas-olajos fűszer a halszeretekre került, grillrácsra helyezzük azokat, és mindkét oldalukat 10-10 percig sütjük (amikor átforgatjuk a szeleteket, ismét alaposan bekenjük a fűszeres zsiradékkal, hogy biztosan ne száradjon ki).

A köret elkészítése roppant egyszerű, nem kell mást tennünk, mint összekeverni a csírát, a metélőhagymát, a reszelt sárgarépát, a retket és a zúzott fokhagymát, sóznunk és olívaolajjal meglocsolnunk.

Sült csirke hajtásos rizzsel

A sült csirke elkészítése önmagában nem nagy dolog, de ha a hozzá illesztett köretbe zöldségek és csírák is kerülnek, már mindjárt különlegesebben fest a jól megszokott fogás, elkészítése pedig alig igényel pluszmunkát.

Hozzávalók:

A húshoz:

fél kiló csirkemellfilé

1 fej vöröshagyma

2 gerezd fokhagyma

olaj a sütéshez

A rizshez:

20 deka rizs

két marék zöldborsó

2 deci húsleves alaplé

petrezselyem

fél deci olívaolaj

csírák

Elkészítés: Megmossuk a csirkemellet, majd ízlés szerint befűszerezzük. A hagymát fölaprítjuk, a fokhagymát pedig kinyomjuk, majd mindezt egy lábasba tesszük és olajjal felöntjük. Erre helyezzük a melleket, meglocsoljuk még egy kis olajjal, majd vízzel kicsit feltöltjük (a víz ne lepje el a húsokat). Először fedő alatt puhítjuk, 10 perc után megfordítjuk, majd amikor már puha, levesszük róla a fedőt és zsírjára sütjük mindkét oldalát.

A köret nagyjából úgy készül, mint a rizibizi, tehát a rizst megmossuk, lábosba tesszük, hozzáadjuk a borsót, a petrezselymet, ráöntjük az olajat, majd fölengedjük az alaplével. Lefedve főzni kezdjük, és megvárjuk, amíg a rizs megfő. Amikor elkészült, finoman hozzákeverjük a csírákat, és már tálaljuk is.

Serpenyős „saláta”

Nem klasszikus saláta, hiszen alapvetően serpenyőben készül, de attól még ízletes ez a brokkolis-csírás eledel. Húsokhoz köretként is fogyasztható, de önállóan is megállja a helyét. A lényeg, hogy a forró zöldségek közé frissen keverjük a csírákat.

Hozzávalók:

fél kiló brokkoli

2 gerezd zúzott fokhagyma

4-5 retek

1–2 marék csíra

mazsola ízlés szerint

Olívaolaj

Elkészítés: A brokkolit kisebb rózsákra szedjük, a retket vékonyabb karikákra vágjuk. Egy mélyebb serpenyőben felforrósítjuk az olajat, majd átforgatjuk benne, és fél percig pirítjuk a zúzott fokhagymát. Ezt követően hozzáadjuk a brokkolirózsákat és a retekszeleteket, majd kevergetve sütjük 2 percig. Ráöntünk egy kevés vizet, majd nagyjából 5 percig pároljuk. Ezután levesszük a tűzről, rászórjuk az apróbb darabokra vágott mazsolát, meglocsoljuk olívaolajjal és belekeverjük a csírát. Azonnal tálaljuk.

Őrültnek látszó ötletek a Képmás 15 évéből

Utazó cirkusz  és ingyenfagyi

Illéssy Mátyás atya, akinek fejéből annak idején kipattant a Képmás magazin gondolata – amely, valljuk be, már önmagában is merész ötlet volt –, az első években rendszeresen megörvendeztetett minket újító felvetéseivel. Egyik emlékezetes ötlete például az utazó cirkusz volt: úgy gondolta, kiválóan lehetne promotálni magazinunkat egy ilyen kísérő látványossággal. A forradalmi gondolat szelídített formában egy hétvége erejéig megvalósult. A máriaremetei Karizmák Ünnepére Matyi atya szerzett valahonnan egy fagyiskocsit, és a családi napon a gyerekek ingyenfagyit, a felnőttek pedig ingyen Képmást kaptak.

Óriásplakát  az aszfalton

Urbán András – aki a kezdetekkor egyszemélyben volt lapigazgató és lapterjesztő, gazdasági vezető és személyzeti ügyintéző, irodavezető és kézbesítő, továbbá marketinges és lapértékesítő – szerette volna a kultúrafogyasztó magyar értelmiséggel megismertetni a lapot. A Nemzeti Színház megnyitójának napján feleséggel, gyerekekkel, babakocsival és persze Matyi atyával kitelepedett a színház előtti térre, ahol egy Képmás-feliratos hatalmas lepedőre magazinkupacokat pakoltak. A kiáramló tömeg ingyenpéldányt kapott a piacra azért még nem betörő, de már vitathatatlanul bekandikáló Képmásból. Ma, ha nem is költséghatékonyabb, de hatékonyabb módszerekkel kerülnek ki a plakátok, bár a kikerülésüket megelőző döntések nem kisebb energiát emésztenek föl. Lehet, hogy egy-egy nehéz döntés előtt András néha szívesebben visszatérne inkább ahhhoz a lepedőhöz...

Tükör helyett magazin

Szám Kati főszerkesztő a megbeszéléseken többször is előállt azzal, hogy mi lenne, ha címlapunkon egy tükörfólia lenne, és így az olvasó a Képmás-felirat alatt saját képmását láthatná. A szerkesztőség többi tagja általában nem harapott rá az ötletre, ezért Kati egy időre megelégedett azzal, hogy karácsonyi ajándékként otthon legyártotta kollégáinak a tükröt a Képmás-logóval. Pár éve azonban, amikor a hátsó címlapon elhelyezett hirdetésekről volt szó, elérkezettnek látta az időt, hogy előrukkoljon a 2.0 verzióval. Mi lenne, ha a hátsó oldal is amolyan címlap lenne, de nem ismert arc vagy népszerű híresség lenne rajta, hanem egy hétköznapi ember, smink és műtermi világítás nélkül? Aki a címlapember életének fontos, reflektorfényen kívüli szereplője. Nagy István művészeti vezető meg is alkotta a hátsó címlap terveit, amelynek grafikai ötletei nemcsak kifejezik, hanem tovább is fejlesztik az eredeti ötletet: így született a „Sámpék”.

Szám Kati

Nem olvasta a márciusi magazint? Nézzen bele itt:

Életre szóló élményt szeretnénk adni annak a 30–35, határon túli, hátrányos helyzetű, magyar ajkú gyereknek, akiket minden évben tíz napig táboroztatunk Magyarországon. Arra törekszünk, hogy a tábor során a vidámságé és a szereteté legyen a főszerep.

A Gyökerek Tábor tehát nem egy szokványos szabadidőeltöltő gyerektábor, de még csak nem is elsődlegesen „karitatív tábor”. Célunk, hogy az együtt töltött bő egy hét alatt minél jobban megismertessük a gyerekekkel hazánk kulturális értékeit (a Budai Vár, a Bazilika, Parlament, Esztergom, Tihany, Visegrád és a Margit-sziget minden évben „terítékre kerül”), s egyúttal megtapasztalják a feltétlen el- és befogadás semmi mással nem pótolható örömét. Kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy a gyerekek felismerjék saját és társaik értékeit, tehetségüket. Azt szeretnénk elérni, hogy élő kapcsolatba lépjenek Magyarországgal, azaz a közös gyökereink kiindulópontjával, és motivációt, kiugrási lehetőséget lássanak a szerzett élmények alapján.
Külön figyelmet fordítunk arra, hogy minden esztendőben jöjjenek Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből és Délvidékről egyaránt. Olyan gyermekeknek (és rajtuk keresztül a családjaiknak) igyekszünk segíteni, akik még álmodni sem mernek arról, hogy egyszer eljutnak Budapestre, a Balatonhoz, avagy a Budai Várba.

 
A tábor szellemiségét meghatározzák a keresztény értékek és a jezsuita lelkiség. Szervezői főként a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium diákjai és öregdiákjai, illetve barátaik. A tábor során a szervezők is olyan élményben részesülnek, amelyek aztán egész évben motivációt jelentenek számukra a tábor jövőbeni szervezését illetően. Minden évben igyekszünk kicsit megújulni, hogy a program sikeressége fennmaradjon. Így idén is rendezünk egy jótékonysági koncertet a gyermekekért, és elindítunk egy közösségi finanszírozási projektet az adjukossze.hu segítségével. A tábor jelmondata: Tegyetek jót, mert tudtok! Szeretnénk, hogy minél több emberhez eljusson ez az egyszerű gondolat, s mindenki csak egy kicsit, a saját lehetőségeihez mérten segítse környezetét, embertársait.

Bővebb információ:
http://gyokerektabor.hu
http://facebook.com/gyokerektabor
Gyökerek Tábor channel