Egyszerűen finom – A teljes értékű konyha című könyvének bemutatója kapcsán elmondta: célja az emberek visszaterelése az egészséges táplálkozás felé, amitől a tartósítószerek, feldolgozási módok és néhány divatba jött új termék tömeges fogyasztása miatt elszakadtak. Valamikor természetes alapanyagokból – például almából, káposztából, répából, búzából – készített ételeket ettünk, amit a családok nagy része maga termelt meg. A hagyományos magyar konyha gazdag az ilyen élelmiszerekből készült ételekben, de a világ más részeiről is lehet gyűjteni hasonló recepteket. A szerző például Németországban töltött évei során is számos ilyet talált. A helyi alapanyagokból készült ételek nemcsak finomak, hanem egészségesek is.

A fotókkal illusztrált receptek a hagyományos magyar konyha ételeit idézik fel kicsit átalakítva, kiegészítve a nagyvilág hagyományos ételeivel.

A könyv újrahasznosított papírból készült, a Kétezeregy Kiadó gondozásában jelent meg. 

 

Februári számunkat nemcsak a báli szezonra való tekintettel bővítettük táncmelléklettel, hanem azért is, mert szerettük volna megmutatni, mennyivel több a tánc látványosságnál, szórakozásnál és hagyománynál. Címlapinterjúnk egy népszerű táncossal és tánctanárral készült. Sokaknak ő jut először az eszébe, ha társastánctanításról van szó, hiszen hónapokon át egy televíziós show-műsorban tanította a sztárokat a parketten. Südi Iringóval beszélgettünk.

 

– Hogyan találtad meg a táncot mint mozgásformát, azon belül pedig a társastáncot?

 – Gyerekként is kis termetű voltam, ezért fel sem merült például a kosarazás, de első körben anyáék írattak be dzsesszbalettre. A csoportba legfiatalabbként kerültem be, a többiek általában négy évvel idősebbek voltak. Amikor 18 éves korukban szétszéledtek, mert érettségiztek, továbbtanultak, randizni kezdtek, nekem nagyon fájdalmas volt, hogy feloszlott a csapat. Igazi csapásnak éltem meg, mint ahogy az edzőnk is. Ma, tanárként nagyon át is érzem, mennyire nehéz elengedni a szemed előtt növekvő, fejlődő tanítványokat.

 – Legkisebbként kivételeztek is veled?

 – Mindig úgy éreztem, hogy figyelnek rám, ugyanakkor egyenrangú partnerként kezelnek. Persze a magasságom miatt mindig elöl álltam, de felvettem velük a ritmust, nem lógtam ki a sorból.

 – A suliban emiatt érettebben viselkedtél a korosztályodnál?

 – Talán abban voltam más, hogy korán megtanultam az életemet, a napjaimat rendszerben elképzelni, célra tartva élni, ezt a „nagylányoktól” lestem el. Érdekes, hogy amikor táncpartnerváltásban voltam pár hónapig, hihetetlen módon elkezdett romlani a tanulásom. Nem jártam edzésre, és valahogy az egész napirendem szétcsúszott.

 – A csapat feloszlása után mihez kezdtél?

 – Akrobatikus rock and roll következett egy rövid ideig, de kevés volt a fiú pár, ezért azt hamar abbahagytam, aztán jött a társastánc és a versenytánc…

 – Új helyzet és feladat volt, hogy párban táncoltok. Kihívást jelentett, hogy itt fiúval táncolsz?

 – Inkább az volt nehéz, hogy párban versenyezni nem olyan jó, mint csapatban. Tizennégy évesen gyerekek voltunk, nem nő és férfi. Az volt a lényeg, hogy szépen, jó technikával eltáncoljuk, amit megtanultunk. Csak évekkel később lépett be a férfi–nő kapcsolat, a szerelem.

 

– Ma gyakran látni, hogy egész fiatal gyerekek külsejét, mozgását a felnőttvilág, a média szexualizálja, vagyis olyan külsőségekkel ruházza föl, amelyek még nem az életkoruknak megfelelők, nincsenek összhangban a pszichés fejlődésükkel.

– Én nem ebben a korban nőttem föl, de ma sokszor a kicsi táncoslányok is barnítókrémet vagy óriási műszempillát tesznek föl. Néha úgy tűnik, az az elvárás, hogy már nyolcévesen nőnek nézzenek ki a táncparketten. A színpadhoz valóban hozzátartozik a smink, nem baj, ha ezt a gyerekek is fokozatosan megtanulják viselni, hiszen valójában ez is a szereplés része. Az a probléma, ha ezt nem tudják elválasztani a hétköznapi élettől, például az iskolai viselettől. Én arra próbálom a tanítványaimat ösztönözni, hogy meg tudják húzni a határt a színház és az élet között. Csak lassan, fokozatosan vezetjük be őket a csillivilli kellékek világába, a sportostól haladunk az elegáns felé. A nadrágos szereplések után jön az első szoknyás fellépés egy kisebb, tömzsibb sarkú cipővel. Akkor kezdjük növelni a sarkakat, amikor ebben már tudnak járni, közlekedni, táncolni. Aztán jöhet a haj, a smink, de ebben is azt szeretem, ha a lányok egyformák, hiszen formációban táncolunk, ez akkor mutat jól a színpadon, ha nem lóg ki közülük senki. Amikor aztán elkezdenek magassarkút hordani, nőiesebbek is lesznek, láthatóan kihúzzák magukat, nem csámpáznak, nem lépnek hosszúakat, mint a teve, hanem kis kecses lépésekben járnak.

– Miért volt nehezebb párban versenyezni?

– Páros táncban az a nehéz, hogy hiába edzel veled egykorúakkal egy teremben, barátság nem alakulhat ki, mert a versenyen ellenfelek vagytok, ott az egyikünk talán nyerni fog, a másik pedig veszíteni.

Épp ezért tanítok latin formációt a lányoknak, mert így egymásért küzdenek, csapatban, nem csak párban róják a köröket. De nemcsak a versenyzés, az edzés is más. Ha párban táncolsz, nagyon a partneredre vagy utalva, az aznapi hangulatára, arra, hogy ő éppen hogyan akar vagy nem akar edzeni, mennyire motivált. Csapatban mindig van, aki megnevetteti a többieket, mert aznap jókedvű, mindig akad, aki átlendít a nehéz időszakon. A páros tánc más világ. Ha jól végiggondolom, nekem nincsenek is barátaim a táncos világban.

– Sokan mondják, hogy a tánc kiváló párterápia is. A hivatásos táncos is tanul valamit a segítségével a párkapcsolatról?

– Jó párterápia, igen, a civil világban. Ha szórakozás­képpen táncolnak. De a versenytáncban kifejezetten nehéz, hogy olyan sokat vagy együtt a pároddal. Ha nagyon egymásra hangolódtok, akkor könnyen kialakulhat egy szerelmi szál, és akkor nehéz a munkában elfelejteni a napi magánéleti történéseket. Én ma már felnőttként nézem a táncpartner-kapcsolatot, munkaként, de ezzel együtt is nehéz elválasztani a magánélettől, és együtt kezelni is.

– Mesélj kicsit a táncpartnereidről!

– Angyal Andrissal nagyon mások voltunk, mást gondoltunk az életről is, együtt valójában csak edzettünk. De az első komolyabb mérföldkőnél el is váltunk egymástól. Amikor a „Szombat esti láz” című műsornak vége lett, rengeteg új lehetőséget kaptam. Annyit kértem Andristól, oldjuk meg az edzéseinket délelőtt, hogy szabadok legyenek a délutánjaim, mehessek tanítani, pénzt keresni. Ő nem akart változtatni, nem jött velem, én viszont megragadtam a lehetőséget, és nem bántam meg. Bár nem állítom, hogy könnyű feladat volt.

Korábban is tanítottam már gyerekeket, aztán párokat is magánórákon, olyanokat, akik alacsonyabb osztályban vannak, és tudok nekik sok újdonságot mondani. Azt hittem, ezután nem lesz nehéz a „Szombat esti láz”, de megizzadtam az ottani tanítványokkal, mert ott nem lehetett a megszokott módon építkezve haladni, arra nem volt idő. Nyolc hét felkészülést kaptunk, hogy a sokszor teljesen kezdő „sztároknak” megtanítsuk a koreográfiát. Nem kezdhettem el az alaplépéseknél. Ez olyan, mintha hallás és kottaolvasási tudás nélkül kellene eljátszatni valakivel egy zongoradarabot. Legfeljebb annyit tudsz tenni, hogy megmondod, melyik ujjal hányadik feketét és fehéret kell leütni egymás után. Emlékszem, amikor úgy éreztem, hogy Hajas Lacival készen vagyunk, Anyának örömmel újságoltam, hogy képzeld, kész. Eljött megnézni a hatodik héten, és minden empátiáját össze kellett szednie, hogy hogyan is mondja meg nekem, hogy ez azért még nem az igazi.

Amikor a „Szombat esti láz”-nak vége lett, sok felkérést kaptam, hogy menjünk haknizni. Mondtam Andrásnak, hogy na, akkor most belevághatunk, itt a lehetőség. De nem a versenykoreográfiával, ami előadásként kevésbé élvezhető, hanem látványos elemekkel, ismert zenékre készült koreográfiákkal. András erre nem volt hajlandó. Dudy, vagyis Dudás Tibor ugyanabban a szériában szerepelt a műsorban, Zséda táncpartnere volt. Anya azt mondta, miért nem kérem meg őt. Megdöbbentem: „Anyaaa! A Dudyt?!” Tíz évvel idősebb, ő volt a Dudás Tibor, akire már gyerekként is fölnéztem. Felhívtam, és ő azt mondta: „Jó.” „De én nem versenytáncos fellépésekre gondoltam, hanem olyasmikre, mint a műsorban” – mondtam hitetlenkedve. „Jó, értem.” Azóta is nagyon jól dolgozunk együtt, elég két próba az előadások előtt. Egy másik páros is kialakult Salik Zolival: akkor megyünk együtt, ha swinges műsort kérnek tőlünk. Nem hiányzik a versenyzés.

 

– Mindig egyértelmű volt, hogy a tánc lesz a hivatásod?

– A Zsigmond Király Főiskolán humán menedzser–közgazdász szakot végeztem, jó időszak volt az életemben, és van róla papírom a fiókban.

A tanítás és a fellépések, a saját tánciskolám kitöltik az életemet.

A hétvégén például tánctábort szervezünk. Több mint tíz éve tanítok, és látom, hogyan jutnak el az emberek a lépésekkel való ismerkedéstől addig, hogy a tánc az életük részévé válik. Ezt igazi sikerként élem meg. Az első hónapok nagyon nehezek. Amikor eljön egy férj és egy feleség, az egyik mindig ügyesebb. Kérdés, hogy van-e türelme a párjához, hogy van-e idejük otthon gyakorolni, mert ha nincs, mire egy hét múlva jönnek, elfelejtik, amit megtanultak. Mindig sok CD-t írok a csapatomnak, hogy otthon is tudjanak gyakorolni. Anyukám is elkezdett társastáncolni a felnőtt csoportomban, amikor tanítani kezdtem. Én is sokat tanultam tőle, mert mindig szólt, hogy „te, ez most sok lesz”, vagy „gyakoroljunk még”. Ő mindig kontrollált engem, és igaza is volt. Van olyan házaspárom – ma már közel járnak a hatvanhoz – akik már tíz éve táncolnak nálam. Eleinte nagyon nehezen ment nekik, a férfinél ott kezdődtek a nehézségek, hogy jobb láb meg bal láb. De a feleség küzdött vele és érte. És a mai napig járnak, a legfontosabb tagjai a csapatnak. Olyan is volt, ahol a nő az anyukacsapatban kezdett táncolni, és a férj csak azt látta otthon, hogy sugárzik, virágzik, mosolyog, kihúzza magát, mintha meg is nőtt volna. Egy év múlva a férj is megjelent a tánciskolában, azzal, hogy ha a felesége itt ilyen boldog, akkor ő is részese akar ennek lenni. Öt év múlva megjelent a két fiuk is, 16 és 18 évesek. Ezek az emberek a legnagyobb sikereim, akiken látom, hogy megváltoztatta a tánc az életüket.

– Nincs is reménytelen eset? Akinek esetleg semmi ritmusérzéke, vagy nagyon fejletlen a testtudata?

– Nincs. Még ha el is esik a saját lábában az első órán. Csak a kitartáson és a lelkesedésen múlik.

– Ha örömből táncolsz vagy a szabadidődben, mit táncolsz szívesen és kivel?

– Ha pár évvel ezelőtt kérdezel, lehet, hogy azt mondom, rockyt vagy jive-ot. Most már inkább rumbát mondanék, mert az lassúbb. De a mai napig azt hiszem, a legsikeresebb táncunk a paso doble. Tíz éve táncolom Dudás Tiborral.

– Gondolom, a közönség hálásabb, mint a híresen szubjektív versenytáncos zsűri…

– Engem a zsűri sohasem érdekelt annyira, a versenyeken is a közönségnek táncoltam, azt a szeretetet gyűjtöttem be, amit a tapsból és a mosolyból kapok.

Ez a sportág azért is nehéz, mert az egyik héten ugyanabban a me­zőny­ben harmadik vagy a versenyszámmal, a követ­kező héten meg hatodik. Minden zsűritagnak megvan a kedvence. Ebből kezdetben nálunk is volt sírás-rívás, Apától meg is kaptam: „Tudod jól, milyen a versenytánc, tudod jól, milyen a pontozás!” Tanárként sem könnyű a gyerekeknek megmagyarázni, ha nem olyan helyezést érnek el, amit a többiekhez viszonyítva megérdemelnének.

– Apukádat is meg tudtad nyerni a táncnak?

– Ő Ausztriában dolgozik, nem az volt a legfontosabb szempont nála, hogy a hétvégéket táncteremben töltse. A versenyeimre is ritkán jött, de a legfontosabbakon mindig ott volt, ma is ott van a zárógálákon, ő a legfontosabb kritikusom.

– Sokan érzékelik, hogy a számítógépen és okostelefonon szocializálódott emberek kevésbé tudnak a valóságban kapcsolatot teremteni, akár verbálisan, akár a testük kommunikációjával. Ezt hogy látod?

– A táncos lányok sokkal jobban kommunikálnak a testükkel, a gesztusaikkal, az arckifejezésükkel, mint mások. Ez észrevehető. Ugyanakkor a táncórákon is tapasztaljuk, hogy a gyerekek, ha pár perc szünet van tánc közben, nem beszélgetni kezdenek vagy pisilni szaladnak ki, hanem előkapják a telefont. Az egyik kolléganőm ezért óra előtt összeszedi a telefonokat, és csodák csodája, ha nincs kéznél, nem is hiányzik annyira, hanem elkezdenek beszélgetni.

– A hétköznapi életükre is hatással van a tánc?

– Igazából itt is az a meghatározó, hogy valaki elszáll-e a sminktől meg a nőies ruháktól, vagy meg tudja különböztetni a dolgokat. Hogy egy 15 éves lány hogyan néz ki az utcán, és mennyire gondolja magát csajosnak, ez alkat és családi háttér kérdése, én ilyen szinten nem tudom nevelni őket, a magánéletükre nincs akkora befolyásom. A fiúzás sincs közvetlen összefüggésben a tánccal. Kisebb korban egyébként a lányok véleménye és elismerése még fontosabb is lehet az önértékelés szempontjából, mint a fiúké. De a színpadi megjelenés sokat segíthet az önbizalomban, az iskolai szerepléseken vagy feleléskor is.

– A budapesti Piarista Gimnázium és Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola épülete korábban az ELTE Bölcsész Karának székhelye volt. Öt évig ott tanultam. Az egykori csúnya, lepusztult épület hihetetlenül megszépült, kivilágosodott és modern lett, amióta jogos tulajdonosaihoz visszakerült. Számomra lenyűgöző időutazás ide belépni.
– Én magam is ide jártam latin szakra még akkor, amikor az ELTE működött itt, és az az érzésem, mintha a két épület – az egykori és a mai – nem is ugyanaz lenne. 2011 májusában készült el ennek a szárnynak a felújítása, ahová a gimnázium, a rendház és a tartomány központi intézményei beköltöztek. Érdekes – és számomra nagyon kedves – mozzanat, hogy a boltíves átjáró fölött látható egy Kalazanci Szent József-szobor, a rendalapítónk szobra, amelyet a szocializmus időszakában is végig megtűrtek. Mivel egy tanító embert ábrázolt, nem zavart senkit, nem foglalkoztak azzal, hogy reverendát visel. Talán jele ez annak is, hogy a szolgálatunk – a gyerekek és fiatalok tanítása, nevelése – mennyire „evilági” tevékenység, mindennapos része a társadalom életének.

 

– Sok évfordulót ünnepelnek a piaristák 2017-ben. 
– 400 éve, 1617-ben alapította meg Kalazanci Szent József a szerzetesrendet. Alapítónkat, akit egymás között Kalazanciusnak is nevezünk, 250 éve avatták szentté. A pesti iskolánk pedig éppen 300 éves. De vannak 25 éves évfordulóink is: a váci és a szegedi iskoláink 25 éve indultak újra, a gödi szakiskolánk pedig szintén 25 éve létesült. 
A piaristák egy tanító, „iskolás” szerzetesrend tagjai. Kalazanci Szent József már 1597-ben létrehozta az iskoláját, mert úgy látta, hogy a szegény gyerekeket oktatással tudja hosszú távon segíteni. Érdekes, hogy csak húsz évvel később, 1617-ben hívta életre a tanító szerzetesközösséget. Rájött, hogy egy iskola működtetéséhez kell egy közösség, ezért társakat keresett, és a tanító közösség megalapításával tette fenntarthatóvá az iskolát. Az ő távlatos gondolkodásának köszönhető, hogy ma ennyi piarista iskola van szerte a világban.

– Tehát előbb volt a cél, utána követte a közösség, az eszköz, amely a cél érdekében jött létre.
– Igen, úgy tűnik, a közösség az iskola jövőjének záloga volt. Ugyanakkor Kalazancius  lelki, spirituális fejlődését is megsejthetjük emögött. Amikor az iskolát alapította, negyvenéves volt, amikor a közösséget, akkor hatvan. Lelki-hitbeli érése találkozott az iskola fenntartásának szükségével. A Piarista Rend az első, amelyet az oktatás és nevelés céljából hagyott jóvá az Egyház, ezáltal a pedagógusi életre mondta ki, hogy annyira szép és áldott, hogy arra bárki odaadhatja az életét. Iskolát jól vezetni és működtetni pedig nem lehet egyénileg, csak közösséggel.
A szentté avatás évfordulója és maga a tény, hogy rendalapítónkat szentként tisztelhetjük, azért fontos nekünk, mert biztos alapot jelent számunkra: ő az, akinek az életművére bátran építhetünk. Aki őt követi, az az életszentség útján jár. Milyen érdekes, hogy Kalazanci Szent József holttestéből épen megmaradt a nyelve és a szíve! A római központi házunkban egy ereklyetartóban őrzik. Számomra nagyon szép és jelképes, hogy egy pedagógusnak éppen a szíve és a nyelve maradt épen. Kalazancius biztató példakép abból a nézőpontból is, hogy bele lehet „szentülni” a pedagógushivatásba.

– Az ünneplés egyben a nyitás lehetősége is az érdeklődő emberek felé. Milyen megemlékezéseket terveznek idén?
– A jubileumokhoz sok ünnepség kapcsolódik majd azokon a helyeken, ahol piarista létesítmények működnek. Pártfogónk, Kalazancius szentté avatásának 250. évfordulója alkalmából szeretnénk zarándoklatot szervezni a szerzetesközösségünknek Rómába. Persze bekapcsolódunk a rend nemzetközi eseményeibe is, ilyen volt a jubileumi év megnyitása Rómában, és Chilében lesz egy piarista pedagógiai konferencia, ahol mi is képviseltetjük magunkat. Szervezünk piarista ifjúsági találkozót Pesten, áprilisban, valamint kórustalálkozót és képzőművészeti versenyt a diákoknak. Augusztusban összehívjuk azokat a papokat, akik piarista iskolákban végeztek, hogy együtt adjunk hálát a rendért. A Budapesti Történeti Múzeumban 2017. novemberében nyílik majd egy nagy, átfogó kiállítás „Hitre, tudásra” címmel, amely a piaristák szerepét mutatja be a magyar művelődéstörténetben. 300 éve folyamatosan működik a pesti iskolánk;1717-ben hívta meg Pest város tanácsa a piaristákat, hogy telepedjenek le és alapítsanak iskolát. Ünnepelni hívjuk majd az öregdiákokat, és a pesti városházán díszközgyűléssel emlékeznek az iskolánknak a város történelmében betöltött jelentős szerepére. Az év lezárása pártfogónk és alapítónk decemberi ünnepe lesz, amelyen részt vesz Erdő Péter bíboros úr is. A pesti iskola jubileumához tudományos és művészeti rendezvények, koncertek is kapcsolódnak majd.

– A piaristák soha nem éltek visszavonultan. Küldetésük – „evangelizálni a tanítás által” – a világhoz szól. 
– Kalazanci Szent Józsefnek hármas célja volt az iskolával: oktatni, azaz praktikus tudást adni a diákoknak és az Evangélium üzenetét átadni a tanítás által. A harmadik pedig a szociális szempont: az iskolai oktatás-nevelés a társadalom jobbá tételének eszköze is. Mintha ez az utóbbi szempont ma Magyarországon teljesen háttérbe szorulna. A cél csak annyi, hogy legyen naprakész tudása a diákoknak, hogy egyénileg érvényesüljenek, de nagyon kevés szó esik a társadalom alakításáról, arról, hogy milyen társadalmat szeretnénk, és ahhoz mire kell ma nevelni és oktatni a diákokat.

– Nagyon hangsúlyos cél a piarista küldetésnyilatkozatokban, hogy az iskoláknak a társadalmi életre, a közjó előmozdítására is kell nevelnie a gyerekeket. Bátorságra vall, hogy használni merik a „közjó” fogalmát egy olyan korban, amikor ez egy megkérdőjelezett fogalom, sokan még a létezését is vitatják. 
– Szeretnénk olyan közeget teremteni a diákjaink számára, ahol tapasztalhatják, hogy közösségben élni érték. Szeretnénk elérni, hogy ne csak a saját céljaikat megvalósító felnőttekké váljanak, hanem figyeljenek egymásra is, keressék, hogyan tudják a világot jobbá tenni. Ez igazi kalazanciusi vonás: akik nálunk jobban rászorulnak, azokat segítsük! Ezt jelenti a közjó, amelyért politikai és hétköznapi szinten is lehet tenni.
 

 

– Hogyan lehetne koncentrikus körökként elképzelni azt a szervezeti felépítést, ahogyan beépülnek a társadalomba?
– Ha hagymahéjszerűen képzeljük el, legbelül a szerzetesközösség van, azután  pedig azok a kollégáink, akik velünk együtt „hordozzák” az iskolákat. A nevelő-oktató munkát többségében világi kollégáink végzik, átlagosan három-négy szerzetes rendtárs dolgozik egy iskolában. A külsőbb körökben azután ott vannak a diákjaink és szüleik, valamint az öregdiákjaink, akiknek nagyon jelentős szerepük van, mert rajtuk keresztül „tagozódunk be” igazán a társadalomba. Most alakul egy izgalmas közösségi forma is körülöttünk, a Piarista Testvériség, amelyben világi emberek is el tudnak köteleződni ígérettel a kalazanciusi lelkiség mellett. 

– Mit jelent ez az elköteleződés a gyakorlatban? Élik a maguk életét, de kisebb közösségeket alkotnak, ahol hetente egyszer-kétszer találkoznak, mint egy piarista lelkiségi mozgalom vagy harmadrend tagjai?
– Igen, azokhoz lehet hasonlítani. Fontos ezekben a közösségekben a rendszeres találkozás, a közös lelkiség és a piarista szolgálatba való bekapcsolódás, amelynek sokféle formája adódhat. Ez a Testvériség majd még tovább erősíti azt a nagy közösséget, amelynek tagjai hordozzák a piarista küldetést. Ferenc pápa levelet írt a rendünk 400 éves jubileuma alkalmából, és ebben azt kívánta, bárcsak ez az év egy „új pünkösd” lenne a számunkra. Mi éppen 2017 pünkösdjére tervezzük a Testvériség első tagjainak fogadalomtételét.

– A nők hogyan tudnak kapcsolódni a piarista szellemiséghez a Testvériségen kívül?
– Kevesen tudnak róla, hogy két spanyol és egy olasz alapítású női szerzetesközösség is van, amelyek a piarista családhoz tartoznak, vagyis lelkiségükben osztoznak Kalazanci Szent József spirituális örökségében. Nagykárolyban él öt piarista nővér, akik az olasz eredetű közösséghez kötődnek. Gyönyörű hivatás az övék: rendkívül hátrányos helyzetű gyerekeket karolnak föl.. Szívbe markoló sorsokkal találkoznak, és próbálnak segíteni nekik egy családotthonnal. Ketten erdélyi származásúak, a többiek Magyarországról mentek oda. Az egyik  spanyol alapítású női közösség tagjai legközelebb Krakkóban élnek, az ő munkájuk jobban hasonlít a férfi szerzetesekére, mert tanítanak.

– A nagykárolyi nővérek hivatásában különösen erőteljesen érvényesül az a szociális érzékenység, amely a piaristák küldetési nyilatkozataiban is szerepel. Hogyan lehet ezt a tanítás keretei között megvalósítani? Hogyan kerülik el, hogy a piarista iskolák ne csupán „elitképzők” legyenek?
– Nagyon sok régióban vagyunk jelen: Pest, Mosonmagyaróvár, Kecskemét, Vác, Göd, Nagykanizsa, Szeged, Sátoraljaújhely, és egy kis jelenlétünk van Csíkszeredában is… A köznevelésnek is különféle ágazataiban dolgozunk: óvodától érettségiig foglalkozunk fiatalokkal, illetve egy 25 fős egyetemi szakkollégiumunk is van. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolának harmadrészben fenntartói vagyunk, így egy kicsit részt veszünk a felsőoktatásban is. A szociális érzékenység mindig jelen volt a piarista nevelésben: az osztályok, iskolai közösségek mindig kiegyenlítő szociális hálóként is működnek nálunk, megoldjuk, hogy soha senki ne maradjon ki programból azért, mert az anyagi háttere azt nem teszi lehetővé. Gödi szakiskolánk és kollégiumunk erőteljes nyitást jelent az iparos-szakmunkás réteg felé, és ide nagyon nehéz családi háttérből is érkeznek diákok. Néhány hónapja indult Sátoraljaújhelyen a Tanodánk, ahol 30 általános iskolás cigány gyermekkel foglalkozunk délutánonként, napközi jelleggel. Együtt tanulunk velük, és fejlesztő foglalkozásokat is tartunk nekik. Ott egyébként középiskolai kollégiumunk is működik 25 éve, ahol szintén sok hátrányos helyzetű diák lakik. Legújabb kezdeményezésünk Vácott egy munkaerő-diagnosztikai és munkapiaci elhelyezkedést segítő központ, amely különleges nevelési igényű és hátrányos helyzetű fiataloknak nyújt majd segítséget, akiknek nehézségeik lehetnek a munkakezdéssel. Ez olyan úttörő kezdeményezés Magyarországon, hogy még a jogszabályi háttere is csak most alakul. 

– Van utánpótlása a szerzetesközösségnek?
– Jönnek új rendtársak a piarista iskolák egykori tanulói közül, de kívülről is csatlakoznak hozzánk. Nincs szabály arra nézve, hogy kiket, milyen életkorban és életállapotban szólít meg a piarista hivatás.

– Amikor én egyetemre jártam ebben az épületben – a szocializmus legutolsó éveiben – nagy nimbusz övezte a pesti piarista gimnáziumban végzett fiúkat. Azt tartották róluk, hogy akik abból a „versenyistállóból” kikerülnek, vagy zsenik vagy őrültek. 
– Szelídült azóta ez, bár ma is nagyon sok jó képességű diák jelentkezik hozzánk, és mi igyekszünk segíteni őket a kibontakozásukban. A diákok megítélése azonban nem attól függ, hogy hány versenyen nyernek. A felvételinél sem csak a tanulmányi eredmény számít, hanem gyakran figyelembe vesszük a családi hátterét, lelkületét is. Arra figyelünk, vajon a jelentkező fiatalnak az lenne-e jó, ha hozzánk kerülne. Pesti gimnáziumunkban egy osztályon belül együtt vannak tehetséges és kevésbé jó képességű gyerekek is, nem választjuk szét őket. Ez valószínűleg megkülönbözteti azoktól a budapesti elitiskoláktól, ahol kizárólagos szempont a tanulmányi eredmény.

A Cukkininek becézett, kilencéves kisfiúnak hirtelen meghal az anyukája, s ekkor egy ismeretlen rendőr egy gyermekotthonba kíséri. Az intézményben aztán számos új kihívás várja: megismerkedik a „menő” fiúval, aki terrorizálja a többit; a kislánnyal, aki még nem dolgozta fel múltja súlyos traumáit; a gyerekkel, aki örökké várja a mamát. Hamarosan – a maga kilencéves módján – megfogalmazza azt is, amit a pszichológusok olyan gyakran mondanak a téma kapcsán: a rossz szülő is jobb annál, ha nincs szülő.

Egy-egy témát néhány vonallal vázolnak fel, a skiccek azonban nem akarnak komplexek lenni, csak továbbgondolásra érdemesek. Azoknak, akik Disney- és Pixar-animációkon szocializálódtak, meglepő lehet, hogy ebben a filmben nincs semmilyen akciójelenet, a főhőst nem üldözik hosszú utcákon/folyosókon/izgalmas helyszíneken át, nem rohan senki sehová egy színes, csörömpölő kavalkád kellős közepén. A harsány színek és hosszú „üldözésjelenetek” után valódi felüdülés ilyen – szinte már minimalistának ható – filmet nézni. Más hangulat, más hangsúlyok, más karakterek.

Tipp szülőknek

Külön érdekesség, hogy a film stop motion technikával készült, amit – nyilván alacsonyabb színvonalon, de – bárki kipróbálhat a legegyszerűbb okostelefonnal is. Ha tetszik a gyerekeknek a stílus, és van türelmünk a szöszölős mókákhoz, vegyünk egy kis mozgatható bábut (lehet kapni a játékboltokban), minden beállított mozdulatát fotózzuk le, majd fűzzük össze mozgássá a fotókat egy alkalmazás segítségével!

Olyan akarok lenni, mint ő

Dr. Kósa Éva pedagógia szakpszichológus szerint, bár kevesen tudják hirtelen megnevezni a konkrét személyt, nem létezik ember példakép nélkül. „Persze példakép alatt nem feltétlenül tudatosan meghatározott mintát kell értenünk, az életünk nagy részében ezek az azonosulási folyamatok nem tudatos döntések. Bizonyos életszakaszokban az identitásunk jelentős részét képezi a példaképekhez való igazodás, ilyen a hároméves kor és a serdülőkor ideje, a 12–18 éves korosztály. A kisgyermekeknél ez azonosulást jelent, azaz a csemete teljesen olyanná akar válni, mint a példaképe, viselkedésében, gondolkodásmódban, értékrendben – vagyis nem csupán külső utánzásról van szó. Ekkor az identifikáció legfontosabb mintái szerencsés esetben a szülők, illetve azok, akik legtöbbet vannak a gyerekkel. Ez tehát még nem választás, a kicsi azt tekinti példaképnek, aki törődik vele, akivel szoros érzelmi kapcsolata van, aki egyáltalán jelen van.”

Próbálgatni, mint a ruhát

A kamaszoknál más a helyzet. Nemcsak lekerülnek a terítékről a kedvenc mesehőst ábrázoló bögrék, és ijesztő vagy provokatív külsejű sztárokat ábrázoló plakátok kerülnek a falra, hanem mintha egyenesen az lenne a cél, hogy mindent másképp csináljanak, mint a szüleik. „Serdülőkorban a fiatalok fölteszik a kritikai szemüveget – mondja a pszichológus –, és megkérdezik: valóban olyan akarok lenni, mint az előttem álló felnőttminta? Ilyenkor a példaképválasztás már önálló és erősen kritikus – döntés. Persze az önállóban benne van mindaz a fejlődés, hatások és azonosulások, amelyeket addig átélt. Ilyenkor a szülői minta egyes vonásaira nemet mond a kamasz; talán más az ízlése, nem akar úgy öltözni, olyan zenét hallgatni, úgy eltölteni a szabadidejét, ahogyan a szülei. Ezzel együtt legtöbbször nem alapvető értékrendi kérdésekben van benne ellenállás. Ezekre a kisebb-nagyobb elszakadásokra szüksége van.”

A pszichológus Erikson szerint ez egyfajta jó értelemben vett krízisidőszak, amelyben egy egészséges fiatalnak feladata is, hogy feltegye a kérdéseket: ki vagyok én, és milyen szeretnék lenni? És aztán el is kell köteleződnie az élet fontos területein. Ilyenkor sok mindent ki is próbál a serdülő – zenében, sportban, partner- és pályaválasztásban, ami néha megijesztheti a szülőket. „A fiatal ilyenkor próbálgatja az identitásokat, a példaképeket, mint a ruhadarabokat: ha lány vagyok, mi áll nekem jól, a vamp vagy a jókislány? Ha foglalkozást keresek, akkor a kreatív szabadság vagy a mindennapi stabilitás az, ami fontos nekem?”

Kitől láthatott ilyet?

A példaképválasztásnál néha teljes azonosulásról van szó. „Ilyenkor egy sztárban nemcsak a ruhája és a műszempillája vonzó, hanem az is, hogy például mindig új pasival jelenik meg. Vagyis a párkapcsolati értékrendjét is átveszi a fiatal. De itt is fontos megjegyezni, hogy ez az értékrend az esetek többségében ritkán különbözik döntően a korábbi építőelemektől. Persze előfordulhat valamilyen eszme vagy mozgalom hatására totális pálfordulás is. Mégis, ha egy szülő azt mondja, hogy »tőlem rosszat soha nem hallott, hogy történhetett ez?«, arra is kell gondolni, hogy talán a felnőtt viselkedése mégsem állt összhangban az elhangzott szavakkal.”

Ijesztő azonosulások

Kell-e a szülőnek aggódnia, ha mégis aggasztó példákkal kezd azonosulni a gyermeke? Ha mondjuk gyilkos, agresszív hősökről szóló filmeket néz, vagy sátánista zenét hallgat? A szakértő szerint jó ilyenkor tudni, hogy ez egy kíváncsi kaland csupán vagy az eddigi értékrendnek való tudatos hátat fordítás. 

„Ha jó előtörténete volt a szülő-gyerek kapcsolatnak, akkor nem szűnhetett meg a bizalom. A fejlődő fiatal számára létfontosságú az ilyen megrendíthetetlen kapcsolat, kell, hogy legyen mellette egy olyan felnőtt, akihez mindig fordulhat, akármit csinált, így a felszíni ellenétek és más irányú preferenciák mellett újra és újra lehet beszélni a problémákról. Ugyanakkor vegyük tudomásul, hogy ebben az életkorban létfontosságú lesz számukra a kortárs csoport visszajelzése. Azt már tudja, hogy a felnőtt mikor tartja jófejnek, most már a külső kortárs közösségektől is pozitív reakcióra vágyik, ez a fejlődés útja. Ha ez nincs, akkor a serdülő elmagányosodik.”

Online terepen

Sok szülő úgy érzi, sem lehetősége, sem technikai tudása, sem joga nincs beleavatkozni a gyerek online életébe. Dr. Kósa Éva is úgy látja, a szülőket nemegyszer megrémíti, hogy a serdülők előtt hirtelen kitárulnak a kapuk. Ugyanakkor az online világban a felnőttek sajnos gyakran megállnak a küszöbön azzal, hogy ez nem az ő világuk.

„Ez nem jó megoldás, mert, ha nem is felügyelőként, de társként jelen kell lennünk itt is. Nem válaszolhatom azt, hogy én ebben ügyetlen vagyok, engem ez már nem érdekel. Fenn kell tartani azt a kapcsolatot, amelyben tudunk beszélni arról, hogy a gyereket milyen hatás érte az online világban! Akkor nem történhet nagy baj. Amikor a 12–18 éves korosztályt vizsgáltuk, azt találtuk, hogy ha valamilyen erőszakos vagy szexuális jellegű online tartalom éri őket, azért nem fordulnak a szülőhöz, mert úgy vélik, azt mondaná, hogy »ugye, mondtam, hogy nem kellett volna ilyesmit nézned«. Ezért inkább a kortársaktól kérnek segítséget, vagyis vak vezet világtalant. Szóval aggódjunk, de ne akkor, amikor észrevesszük, hogy a gyerek ijesztő tartalmakat néz, hanem már előbb, ha nem tudunk olyan kapcsolatot építeni, ami probléma esetén jó csatorna a megbeszéléshez. A »Jaj, te ilyeneket nézel?!« típusú megjegyzések ezt nem segítik. Meg kell őriznünk az érdeklődést – nem mímelnünk, tényleg megőriznünk!”

Öveges professzor utódai

Felnőttként sokunkban él a kép egy-egy kiemelkedő tanárról, edzőről, aki hosszú távon meghatározta az életünket, pályaválasztásunkat, értékrendünket. Néha sopánkodunk azon, hogy a mai diákok ritkán tudnak igazán egy-egy pedagógus hatása alá kerülni. Inkább több tízezer lájkot bezsebelő tizenéves videobloggereket követnek, akik folyamatosan osztják az észt a világ legkülönfélébb dolgairól. Mi az oka ennek? Dr. Kósa Éva szerint a napjainkra jellemző helyzetet és megoldását mutatja ez a jelenség. Minden fiatal éhes a példaképekre, igazodási pontokra. Vagy megtalálja ezt egy viszonylag valós közegben, vagy keresi máshol. „Ma példaképhiány van. Azok az idők elmúltak, amikor jelentős embereknek, művészeknek, sportolóknak, tudósoknak, politikusoknak csak a jó oldalát ismertük meg. A média révén ma már minden felszínre kerülhet, nincs makulátlan példakép. Sőt, a felnőtt világról inkább lesújtó kép alakul ki a kamaszban, mert azt látja, hogy ez a politikus is csal, az a tudós is egy jellemtelen ember, ez a színész is szeretőket tart.

Vége az idealizált modellidőszaknak. Tudomásul kell vennünk, hogy nem a »hibátlan porcelánt« keressük, hanem azt, akinek még mindig a leginkább hasonlít az értékrendje az addig elsajátított mintára. A legtöbb kamasz számára vonzó a széles ismertség.  A hírnév áhítása az identitáskeresés folyamatával összefügg, hiszen a serdülő azt szeretné bizonyítani, hogy ő más, mint a többiek. A felmérések szerint több mint 40 százalékuk úgy is fogalmaz, hogy senkire nem akar hasonlítani, miközben ezerrel lapátolja maga köré a mintákat. Ha a lájkok száma jelenti az ismertséget, és ez a visszajelzés arra, hogy ő különleges és érdekes – »fenség, Észak-fok, titok«, ahogy Ady fogalmaz –, akkor a lájkok a fontosak számára. Emögött persze sokszor a nagy hiány húzódik. Tipikusan nagyon nagy vízválasztó szülő és gyerek, pedagógus és diák között a humor. A felnőtt sokszor nem vevő a groteszk humorra, elborzad azon, hogy min képes nevetni a kamasz, például az abszurdon vagy a brutalitás parodisztikus megjelenésén. A »Ponyvaregény« típusú filmeken a felnőttek egy része elborzad.”

Emellett, ahogy a szülőknél fontos a szavak és tettek összhangja, a pedagógusoknál is nagyon nagy szükség van erre. És az sem elég, ha valaki jó szaktanár. Minden iskola ars poeticájában ott van a lelki nevelés, de a gyakorlatban mégis sokszor leragadnak a pedagógusok a puszta ismeretátadásnál. Fontos, hogy a jó szaktanár a maga személyiségével is hiteles legyen. A következetesség, az értékelés és a visszajelzés kulcskérdés. Ha például nem teljesítményt, hanem személyiséget értékel a pedagógus, és azt mondja: „Csak te lehetsz ilyen! Te soha nem készülsz föl rendesen!”, ahelyett, hogy azt mondaná: „Nem készültél fel a matekleckéből”, akkor eleve kizárja a javító szándékot. A totálisan lesújtó bírálat ugyanis a személyt teljes egészében elutasítja (és általában ellenállást szül, hiszen a személyiséget nem lehet csak úgy megváltoztatni), míg a konkrét viselkedés módosítása megoldható feladat.

Ahol bármilyen témában őszinte beszélgetés tud kialakulni, ott még mindig fel tudnak nézni a diákok a pedagógusra.

A téma feldolgozása kortárs csoportban

Ki miért híres?

Mindenki hozzon egy fotót, történetet, idézetet egy neki tetsző ismert emberről vagy egy hétköznapi hősről, akire fölnéznek! Mutassák be ezeket az embereket pár mondatban, mondják el, miért tekintik példaképnek őket egy-egy dologban. Hozzunk fel olyan példákat, amikor valódi teljesítmény áll az ismertség mögött! Beszélhetünk a Microsoft alapítójáról vagy a Facebook kitalálójáról, de akár például egy speciális gördeszkafejlesztő ötlet gazdájáról, valakiről, aki elért valamit a gyerek számára fontos területen. És arról is, hogy van, akit az tesz sztárrá, hogy bogarakat eszik, vagy éppen levetkőzött kétmillió ember előtt. Ilyenkor fontos feltenni a kérdést, hogy ez meddig lesz vajon elég a hírességhez. A serdülőkre ugyanis jellemző, hogy a jelenre fókuszálnak, nem koncentrálnak a jövőre. Képzeljék el, szerintük mi lesz az általuk választott emberrel öt év múlva! Az a jó, ha a serdülők között kötetlen beszélgetés alakul ki a tanár moderálásával.

Példaképlistázás

Írjunk föl a táblára olyan tulajdonságokat, képességeket, amelyek valakiben tetszenek, még jobb, ha írunk is mögé példát, hogy szerintünk melyik ismert vagy hétköznapi emberben van meg leginkább ez a képesség. A „siker”, „népszerűség” típusú fogalmakat próbáljuk tovább bontani, hogy minek köszönhetők! Például: vonzó megjelenés, jó hang, színészi tehetség, önfeláldozás, kreativitás, harcos kiállás, jó íráskészség, jó állóképesség. Semmilyen fogalmat ne zárjunk ki, akkor sem, ha elsőre furcsának tűnik! Mindenki magyarázhassa el, ha kell, hogy mit ért alatta. Ezután a felírt képességekből mindenki állítson rangsort magának. Nem feltétlenül kell ezt aztán megosztani egymással, itt inkább a beszélgetés, a gondolatébresztő kérdések feltevése a cél.

Ha van elég idő, a játékot folytathatjuk azzal, hogy csoportokat alkotunk. (Esetleg úgy, hogy azokat soroljuk egy csoportba, akik ugyanazt a fogalmat tették első helyre.) Ezután minden csoportnak egyezségre kell jutnia az öt legfontosabb közös tulajdonságról. Itt a kortárs csoportban történő beszélgetés a lényeges, hogy súlyozni tudják a tulajdonságokat és megvédeni az értékeiket, példaképeiket.

Vicces feladat lehet a végén, hogy minden csoport keresse meg, illik-e egy általuk ismert személyre az öt legfontosabb tulajdonság.  

Kamaszok a példaképekről:

„Kiskoromban Gerald Durrell volt, mert én is nagyon szerettem az állatokat. Mostanában az osztályfőnököm az, akire felnézek, de nem példaképnek nevezném, hanem nagyon jó embernek, akinek sok olyan gondolata van, amelyet tanítani kéne. Az a jó példakép, akinek a hatására nemcsak ülünk és elmélkedünk, hanem cselekszünk." (Vitéz)

„Az a baj, hogy a hírességek lehetnének példák, de azokra meg irigy vagyok."  (Máté)

„10 éves korom körül ilyen volt Miley Cyrus, de ez csak egy korszak volt, ami nyomtalanul elmúlt. Pár éve keresztanyukámat neveztem példaképemnek, később anyukámat. Rájöttem, hogy az embernek arra kell törekednie, hogy olyan legyen, akit más példaképének szeretne." (Csenge)

Hallgassák meg 2017. január 13-án 11:30-kor az MR1 Kossuth Rádión Keresztes Ilona Válasz-utak c. műsorát, amely a Hármas kötés e havi témáját dolgozza fel kamaszokkal.

„Én azt hívom lustálkodásnak, amikor reggel csak úgy nézelődöm." - Ágoston

„Ha csak fekszem és nézem a plafont, olyankor átrendezek magamban valamit, vagy visszanézem valamelyik hülyeségemet.” - Jorgi

„Ha nem csinálsz semmit, az is valami.” - Lilla

„A fiúk mesterien tudnak a semmire gondolni. Én ezt többnyire kémiaórán szoktam művelni.” - Vitéz

„Amikor csak fekszem, és bámulok ki a fejemből, a jövőmön gondolkodom.” - Máté

Létezik élettani lustaság? Van-e fizikai oka annak, hogy a tizenévesek nehezen motiválhatók?

Több mint tíz évvel ezelőtt az Egyesült Államok Nemzeti Alkoholabúzus és Alkoholizmus Intézetének kutatói arra keresték a választ, hogy miért gyakoribb a tinédzserek körében a veszélykereső magatartás: például a túlzott alkohol-, illetve drogfogyasztás, az ittas vezetés, a felelőtlen szexuális kapcsolatteremtés. Tizenkét kamasz (12–17 év között) és tizenkét fiatal felnőtt (22–28 év között) bevonásával végezték a vizsgálatot. Egy számítógépes játékot játszottak a résztvevők, amelyben különböző pénzösszegek elnyerése érdekében kellett célpontokat eltalálni. Közben minden résztvevő agyáról funkcionális mágnesrezonanciás felvétel készült. Mindkét korcsoportban aktivitásfokozódás mutatkozott bizonyos agyi régiók területén, a tizenéveseknél azonban ez feleakkora volt, mint a felnőtteknél. A tizenévesek inkább a veszélykeresés révén érik el a hasonló jellegű motivációs hatást. Ez a megfigyelés további vizsgálatokkal kiegészítve magyarázatul szolgálhat arra is, hogy miért jellemzi a kamaszokat bizonyos helyzetekben a motiváció hiánya, amelyet a külvilág lustaságnak tart. (Forrás>>)

A kísérlettel kapcsolatban Balkuné Szűcs Emese pszichológus megjegyzi, hogy elég kis létszámú kísérleti alannyal végezték el ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni belőle, azonban egyáltalán nem lehetetlen, hogy a fejlődésben lévő agyban ilyen különbségeket tapasztaljunk serdülők és felnőttek között.

„A serdülőnél a fáradékonyság mellett – meglehetősen kontrasztosan – valóban megjelennek a kíváncsiság extrém formái, a kockázatkeresés, saját határainak feszegetése, olykor, a konszolidált felnőtt társadalom számára őrültnek látszó tevékenységek. A kamaszkorba átmenetileg minden belefér, akár olyan megnyilvánulások is, amelyeket felnőtteknél patológiásnak tekintünk. Az viszont fontos, hogy ezek ne váljanak szokássá, ne állandósuljanak.”

És hogy mibe képes egy tinédzser belefáradni? A növekedésbe, a hormonális változásokba, az érzelmi-lelki válságokba, abba, hogy eddigi élete puzzle darabkáiból össze kell raknia egy egészen más, új minőséget: felnőtt énjét.

K. Németh Margit pszichológus szerint „serdülőkorban sok minden válik fontossá azon kívül, amit a szülők kérnek. A felnőttek számára persze mindez lustaságnak tűnik, hiszen nem mindent csinálnak meg első szóra (tizedikre sem sokszor). Komoly testi és pszichés változások zajlanak a fiatalokban, az élet nagy dolgairól gondolkodnak, közben a serdülőkori feladataikat is meg kell oldaniuk. Ez sok energiát, „belső” munkát igényel. Egyáltalán nem biztos, hogy amikor a plafont bámulja, akkor éppen nem valamin gondolkodik. Ehhez néha magányra van szüksége, akkor ezt kell biztosítani számára. A szülő úgy segíthet, ha biztosítja serdülő gyermekét, hogy ott áll mögötte, számíthat rá.”

Tőrösné Fehér Ildikó pszichológus igen szemléletesen fogalmazza meg, mi is zajlik a kamaszban, amikor csak ül és néz maga elé, vagy hever az ágyán fejhallgatóval: „A kibillentési kísérletek rendre kudarcot vallanak. Bármilyen felszólításra maximum „jó” vagy „mindjárt” reakciót produkál, és a kamasz visszasüllyed belső világába. Naphosszat képes így merengeni, időérzéke megszűnik. Közben agya mozivásznán folyamatosan peregnek a képek; akár újra és újra lejátszva ugyanazt a jelenetet. Megtörtént, valós eseményeket dolgoz így fel, bennük elfoglalt szerepét értelmezi, viselkedését gondolati szinten korrigálja, elképzeli az ezekhez kapcsolódó kimeneteleket. Főleg a társakra gyakorolt hatását veszi górcső alá. Kamaszéletének legfontosabb információi ezek, hiszen fel kell építenie, meg kell határoznia önmagát. A szemét levitele, a leckeírás bosszantó kicsiségnek tűnik a benne kavargó létfontosságú ügyekhez képest.”

Természetesen a serdülő fiatalnak is lehet, sőt, kell feladatokat adni, de Tőrösné Fehér Ildikó szerint legjobb reggel vagy inkább előző este elmondani neki, hogy aznapra milyen megbízást kap, és esetleg a hazaérésünket megjelölni mint teljesítési határidőt. Legtöbbjük az azonnali ugrasztást tűri nehezen.

Gyakran érzi fáradtnak magát. Egy bulimentes hétvégén is képes átaludni a délelőttöt. Tényleg fáradt. Testarányai viharos gyorsasággal változnak. Belső szerveinek működése nem képes azonnal lépést tartani ezzel a tempóval. Más kérdés, hogy gyakran önmagát fosztja meg a kiadós pihenéstől. Mindez a kamaszkor természetes velejárója. A szakértő szerint „baj akkor van, ha a tétlenség a jövőkép hiányából fakad. A tartósan munkanélkülivé váló szülők gyermekei között lehet látni ilyen mintakövetést. A sorozatos kudarcok után megszűnik a tevékeny, értelmes élet akarata, már az sem motiválja, amit módjában áll megtenni életminőségének védelmében. Mintát mutathatunk a saját időbeosztásunkkal is. A kora délutáni órák még tevékenyen tölthetők – csak azért, mert van valamilyen műsor, nem kell a képernyő elé ülni.”

Amikor senki sem ír leckét

A kamaszok motiválása nagy kihívás a pedagógusok számára is. Már nem lelkesíthetők egykönnyen, és persze nem is igen irányíthatók „furfangos távvezérléssel” úgy, mint korábban. Hogyan lehet pedagógusként motiválni a kamaszokat? Miért nem lelkesednek semmilyen közösségi munkáért vagy külön feladatért olyanok sem, akik eddig segítőkészek voltak? Hogyan lehet közösséget kovácsolni belőlük, ha érdektelenek?

K. Németh Margit szerint az iskola, ahogy a szülői ház is, jó terep a serdülőkori csatározáshoz.

Mivel a serdülőkor feladata bizonyos értelemben a felnőtt társadalom leértékelése, vagyis a szülők és pedagógusok trónfosztása, az iskolában is feszegetik a határokat. Fontos a példamutatás, a valódi odafigyelés, a megértés. 

Fontos lenne a „mobilkütyük” beépítése a tanításba, így aztán hasznos dolgokra is használhatná a telefonját a fiatal. Arra a kérdésre, hogy mit érdemes tenni azokon a napokon, amikor senki nem figyel vagy például senki nem csinált leckét, hogy van-e ilyenkor vészforgatókönyv, vagy csak következzenek a megszokott „szankciók”, így válaszol a szakember: „Amikor senki sem figyel, és nem írt leckét, el kéne azon is gondolkodni, hogy mi ennek az üzenete. Lehet, hogy ebben az esetben nagy a baj, de elsősorban a pedagógussal. Sajnos a jól ismert szankciók: az intő, az elégtelen nem visznek sikerre. Sokkal fontosabb, hogy megbeszéljük, mi lehet az oka, vagy egyszerűen csináljunk valami mást, beszéljünk olyan dolgokról, amelyek érdeklik őket, és esetleg átlendíthetnek minket ezen a helyzeten. Ne féljünk attól, hogy emiatt kevesebbek leszünk a serdülők szemében!”

Előfordul, hogy a gyereket a szülő lustának minősíti, a suliban viszont szorgalmas, vagy éppen fordítva. „A serdülők nagyon gyorsan fel tudják mérni, hogy kinél hol a határ. Valószínű, hogy az a tanár, aki következetes, akinek elvárásai egyértelműek és világosak, szakmai tudása a diákok által elismert, annál igyekeznek a tanulók és szorgalmasak.”

Dr. Skita Erika tréner szerint az sem könnyíti a kamaszok iskolai életét, hogy „időközben az elvárások is megnövekedtek velük szemben. Míg például egy kis elsőst – jó esetben – igen gyakran megdicsérünk, egy kamasznak nehéz ezt elérnie. Általában inkább úgy éli meg a visszajelzéseinket, hogy szekálni akarjuk, még ha jobbító szándékkal is. A kamaszok egyik legfontosabb kérdése önmaguk és a világ felé: ki is vagyok én tulajdonképpen? És ha erre a kérdésre nem a pozitív tulajdonságaival vagy készségeivel válaszolunk, pláne, ha a kortársaitól sem ilyen visszajelzést kap, könnyen a közönyösség álcája mögé rejti csalódottságát. Innen nézve a motiváció kis híján a lehetetlen kategóriába esik. De csak első pillantásra. A motiváció gyökere ugyanis mindig odabent keresendő, kívülről leginkább ennek mozgósítására törekedhetünk, ha hosszabb távra gondolunk.

Ha a kamasz megerősítést kap önmagával kapcsolatban, a motiválhatósághoz nagy lépéssel közelebb kerültünk.”

Ezt segítik a következő játékok is, amelyek Skita Erika „Érzelmi intelligencia-gyakorlatok” című füzetéből származnak.

Egy csapat vagyunk

A diákok feladata hasonlít a jól ismert székfoglaló játékhoz, azzal az eltéréssel, hogy itt, amikor elhallgat a zene, és egy székkel kevesebb marad a körben, a csapatnak továbbra is az a feladata, hogy mindenki találjon magának helyet. Az egyre fogyatkozó székekkel megmutatkozik a csapatszellem, hiszen nem egyetlen győztest hirdetünk, hanem az egész csapat azzá válik, ha megtalálják a lehetőségeket az együttműködésre.

Visszajelzések

 Az osztálytól/csoporttól függően lehet nyílt szóbeli vagy írásos formája. A közösség minden tagja részt vesz benne, és elmondja/leírja a többieknek, mi az, amit szeret benne, miért örül annak, hogy ismeri és/vagy a barátjának tudhatja. A visszajelzések elmondása/megírása előtt érdemes kiemelni, hogy itt nem kritizálni szeretnénk egymást, hanem megerősíteni, és kérni mindenkit, hogy pozitív visszajelzéseket adjon. Annak érdekében, hogy ne csak a szűk baráti közösségek jelezzenek vissza egymásnak, érdemes kisebb csoportokba sorolni a diákokat, és ezen belül kérni a visszajelzéseket, de emellett lehetőséget biztosítani mindenki számára, hogy az adott csoporton kívül másnak is visszajelzést adjon.

Újrajátszás

Sok olyan helyzettel találkozunk, amikor a végkimenetel nem azonos azzal, amit az elején elképzeltünk. Kérjünk néhány példát, amikor valami egészen más lett a történet vége, mint amit a kamaszok szerettek volna kihozni belőle – pl. egy buliba való meghívás veszekedésbe torkollik. Játsszák el a helyzetet kétféleképpen: először ahogyan történt, majd olyan módosítással, hogy a befejezés mindenki számára megnyugtatóbb legyen. 

A budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium osztályaiban és családjaiban.
Amire előre felkészülhetünk, az nem olyan borzalmas, mint ami kivédhetetlen, váratlan. Ilyen az utazás közben bekövetkező baleset. Milyen könnyű dolguk van a szülőknek, amíg a totyogó kis gyerekeik kezét foghatják! Amikor a nagy kamasz útra kel: osztálykirándulásra megy, vagy barátokkal kirándul, csavarog, nyaralni megy, és egyre többször éjszaka jön haza – akkor érzi csak meg igazán a szülő a várakozás gyötrelmét: Vajon minden rendben van-e vele? Hazaér épségben?

Az ember persze „felvilágosult”, tudja, hogy aggódni nemcsak nem illik (még a végén hisztérikus, rátelepedős anyának néznék ki), hanem nem is célravezető. Ezért igyekszem elfoglalni magam, hogy ne mindig a gyerekeimen járjon az eszem, és ez egészen jól sikerül, sok szellemi kihívást kell megoldanom házon kívül, ami kellően leköti a figyelmemet. Próbálok nyugodtan aludni, amikor hajnalban jönnek haza. De azért valahol szól legbelül egy halk hang folyamatosan, mint egy állandóan elharapott kérdés: Mi lenne, ha...?
Nemrég a három gyermekem együtt ment kocsival valahová, a legidősebb vezetett. Büszkén néztem utánuk, de a büszkeség nyomában azonnal felhangzott bennem: Mi lenne, ha mind a hárman, egyszerre...? Elfojtottam a kérdést, ahogy a parázsra dobnék földet, ha el akarnám fojtani az izzását.
Istenhitét elvesztett rokonom – mintegy indokolva szembefordulását mindennel és mindenkivel, aki magát kereszténynek vallja – a haláltáborok példáján kérte számon, hogyan engedhette meg Isten azt a katasztrófát. Miért nem akadályozta meg? Mert kegyetlen vagy érzéketlen, tehát méltatlan az imádatra. Ha pedig nem tudta megakadályozni, akkor nincs is – adta meg magának a választ. Egy ilyen buszbalesetnél, amiben meghal 16-18 fiatal, és megég még több, ugyanezek a kérdések jöhetnének elő. De minek tenném fel? Tudom, hogy a keresztény Isten nem az a régen hitt büntető, akinek az ítéletétől félnünk kellene. Tudom, hogy tiszteletben tartja az emberek döntéseit, nem bábként irányít. Tudom, hogy nem ígérte, hogy híveit kiveszi a világ materialista törvényszerűségei alól. Tudom, hogy nem pénzbedobós automata, aki teljesíti követői – és az ötletszerűen hozzá fohászkodók – kéréseit, sóhajait. A keresztények viszont tudják azt is, hogy Istenük ismeri és átéli az ő örömeiket és fájdalmukat egyaránt, nem csak felülről és kívülről szemléli azt. A vétlen áldozatokkal és azok hozzátartozóival együtt szenved. Sőt, minden bizonnyal a vétő áldozatokkal is. Akik pedig nagy fájdalmat élnek át éppen, azoktól még a vádaskodást, szemrehányást is elviseli, elfogadja. Mert tudja, mi a veszteség. A saját bőrén tapasztalta.

A köztévében a nemzeti gyásznapra tekintettel megváltoztatták a szombat esti műsort: a Dal vetélkedő-show helyett a „Hét év Tibetben”-t vetítették. Szeretem ezt a filmet. Ebben hangzott el a számomra mindig tanulságos intés: „Ha egy probléma megoldhatatlan, hiába aggódunk. Ha pedig megoldható, szintén felesleges az aggódás.” Milyen jó lenne néha – úgy, mint a tibeti buddhisták – visszavonulni énünk legbelsejébe, végül lemondani önmagunkról, szenvedélytelenné és sebezhetetlenné válni... De a nyugati embernek ez nem megy. Mi inkább kiterjesztjük az énünket, inkább átéljük mások fájdalmát és örömét, kitéve magunkat is a sérülés veszélyének. Nem mondanánk le soha a hegyre mászás, utazás, síelés, repülés képességéről, csak mert le is zuhanhatunk. Mindig akarunk, teszünk, törtetünk – és időnként hatalmasakat bukunk. A gyerekeinkben is nagyra törő álmaink testesülnek meg – pedig csak ajándékok, akiket bármikor elveszíthetünk.

 

A Szent Ferenc Kórház évek óta sok jószolgálati kezdeményezés főszereplője. Például játszóteret hoztak létre a kórház nagy ősparkjában a környék lakóinak, a Hűvösvölgyi út–Szerb Antal utca–Széher út vonzáskörzetében élőknek ugyanis nincsen saját, közeli játszótere. A kórház nagy parkjában létesült a kreatív, csak természetes anyagokból készült játszópark, ahova azóta a környékbeli kisgyermekesek járnak. Ez a játszótér arra is alkalmas, hogy amikor a szülők mondjuk a nagypapát látogatják a kórházban, a gyerekek a játszótéren játszhassanak, miközben a szülők a nagypapával ülnek a közelben, a parkban – így akár a teljes család együtt lehet, és nincs „kórházíze” a dolognak.

Létrehoztak egy kardio-tanösvényt is, amivel elnyerték a Társadalmi Felelősségvállalás (CSR) Díját. A projekt célja, hogy segítse a lakosság körében a szív- és érrendszeri betegségek megelőzését, az egészségmegőrzést.

Sokféle fejlesztés zajlik a kórház épületén, azon belül és kívül is. Itt a cél a bővítés, az energiahatékonyságra való áttérés (napelemes rendszerek) és új eszközpark beszerzése, modern gyógyítási metódusok (pl. nappali kórház) lehetővé tétele.

 

Épületenergetikai korszerűsítés a Szent Ferenc Kórházban

A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium finanszírozásában, a KEHOP-5.2.1-15-2015-00003 számú projekt keretében valósul meg a Budapesti Szent Ferenc Kórház következő épületenergetikai korszerűsítése. A 228 600 000 forintos összköltségvetésű energiahatékonyságot szolgál, és általa magasabb komfortfokozat érhető el az intézményben.

A Budapesti Szent Ferenc Kórház 228 600 000 forint vissza nem térítendő támogatást nyert el, melyből a Magyar Állam és az Európai Unió támogatásával, a Széchenyi Terv 2020 keretében a kórház az energetikai korszerűsítésnek egy következő állomásához ér.

A több mint 75 éves Budapesti Szent Ferenc Kórház jelenlegi profilja a kardiovaszkuláris rehabilitáció és a cukorbeteg, illetve magas koleszterinszintű betegek ellátása. A kórház területi ellátás szempontjából a közép-magyarországi régió akut eseményen és szívműtéten átesett betegeiért felelős. A megváltozott profilhoz kapcsolódóan több fejlesztés is zajlik az intézményben, melyek növekvő betegkört és gazdagodó ellátási profilt tesznek lehetővé.

Az energetikai elvárások az elmúlt 30 évben jelentősen megváltoztak. A jelenlegi épület az építési korának megfelelő színvonalon volt kialakítva, így energetikailag a mai elvárásoknak nem felel meg. A tulajdonos-üzemeltető két lépésben korszerűsítési projekteket indított el, melyből az első ütem lezárult, hőszigetelés és használati meleg víztermelés napkollektorral témákban. A jelen projekt egy további előrelépés lesz az energiahatékonyság irányában.

A mostani beruházás keretében a következők valósulnak meg:

• Nyílászáró-csere
• Fűtési és HMV-előállító rendszer korszerűsítése
• Új hűtési rendszer kialakítása
• Napelemes rendszer kialakítása

Összességében az energiaköltségek 5-9%-a megspórolhatóvá válik úgy, hogy közben magasabb komfortfokozat biztosítható a tervezett területen.

A projekt befejezése 2017. október végére várható.

 

Több nemzedék felnőtt már az utolsó nagy magyar történelmi trauma, az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlás óta úgy, hogy semmi tapasztalatuk és emlékük nincs a háborúkról, fegyveres konfliktusokról, fizikai és szellemi elnyomásról. Ez nagyon jó helyzet, de könnyen félrevezethet: kialakíthat az emberekben egy hamis biztonságérzetet, hogy ez a békés egyensúlyi helyzet szilárd, nem lehet kibillenteni. Pedig lehet, látszólag egyik percről a másikra, amelyet persze a többség számára láthatatlan aknamunka előz meg. Ezért tanulságosak az olyan szembenéző, múltat feldolgozó filmek, mint a Nincs kegyelem.

Segítenek átlátni és felismerni az emberi hétköznapokat átszövő hatalmi játszmákat.

A Nincs kegyelem precíz történelmi kutatásokra alapozott, szemtanúk bevonásával, minőségi igénnyel készült film. A dokumentarista eszközök a hitelességet, a játékfilmes eszközök az átélhetőséget hivatottak megteremteni. E kettő jól kiegészíti egymást, így a film a nagyközönség számára is befogadható, sőt, a középiskolás korosztály számára kiváló tananyag-kiegészítő lehet. Remélem, a tanárok felismerik majd a benne rejlő lehetőséget!

A játékfilmes részek erénye, hogy az emberi sorsokból elkapott epizódokat jó színészek jelenítik meg, a felvillantott élethelyzetek és személyiségek nem egysíkúak, nem csak feketék és fehérek. A tömegbe lövető pufajkásnak ugyanúgy lehetnek emberséges vágyai, ahogy a jószándékú áldozat is lehet naiv. Történelmi és emberi szerepük mégis egyértelműen a jó vagy a rossz oldalra sorolható. Sokan pedig értetlenül és megalkuvón állnak minden esemény peremén.

A salgótarjáni vérengzésnek tanulságos mementója ez a film, amely egyszersmind rávilágít arra a szisztematikus megfélemlítő-leigázó szándékra, amely a szovjet megszállókat és az őket kiszolgáló magyarokat arra késztette, hogy előre megfontolt szándékkal, éles lőszerrel lőjenek a demonstráló emberekre sok vidéki városban.

A fel-felbuzgó tiltakozást, a jobb életre való vágyakozást így sikerült elfojtaniuk több évtizedre.

A filmet kevés mozi játssza, de remélem, filmklubok és baráti társaságok, történelemórák gyakori programja lesz ennek a filmnek a megtekintése.

Nincs kegyelem. 2016. Rendező-forgatókönyvíró: Matúz Gábor. Főbb szereplők: Ráckevei Anna, Szakács Tibor, Kubik Anna, Györgyi Anna, Törőcsik Mari, Gáspár Tibor.   

Első pillantásra talán azt mondhatjuk, hogy ki van zárva, hogy ne legyenek elvárásaink magunkkal és másokkal (pl. a gyerekeinkkel) szemben. Ráadásul nem is lenne helyes, hiszen akkor azt üzennénk nekik, hogy minden úgy jó, ahogyan van, nem kell törekedniük a még jobbra. És van is ebben igazság.

Ám a második pillantásra és átgondolva nem is olyan elrugaszkodott gondolat ez, hiszen

minden elvárásunk egy-egy lépcsőfok, amelynek ha megfelel a gyerekünk, akkor együtt örülünk, ha nem, akkor jön a neheztelés. Így pedig nem a belső értékrendjének kialakításában segítjük, hanem arra próbáljuk rávenni, hogy külső forrásoknak igyekezzen megfelelni.

Hol a sokak által keresett középút, hogyan motiválhatjuk önmagukat és a gyerekeinket is anélkül, hogy a tökéletesség csalfa ábrándját kergetve folyamatosan elégedetlenek lennénk?

A tökéletes és a lehető legjobb elválasztása

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a tökéletes egy objektív mérce. Ideje megváltoztatnunk ezt a hozzáállást! Mindenkinek megvan a maga (tökéletes) kritériumrendszere, így ami szerintem tökéletes, az nagy valószínűséggel nem az a szomszédom szerint.

Ezért aztán a tökéletesség kergetése egyfajta el nem múló kényszert hordoz, megfelelni egy szubjektív és folyton változó mércének, ami épp ebből kifolyólag sosem érhető el.

Például, mire elérjük azt a szintet, amellyel elégedettek vagyunk mint szülők, a gyerekeink már egy újabb lépcsőfokon állnak, és újabb változásaik felénk is újabb elvárásokat közvetítenek.

A „lehető legjobb” szintén szubjektív mérce, ám belülről jön. Ha a gyerekek mellett mi is megtanuljuk, hogy ha megteszünk minden tőlünk telhetőt – például csak a hatodik kiborító eseményre reagálunk kiabálással, és nem a másodikra –, az már eredmény.

Ha valakinek nehezen megy a versek megtanulása, mégis órákat áldoz rá, és lelkiismeretesen gyakorol, akkor elmondhatjuk, hogy – a kapott érdemjegytől függetlenül – megtett mindent, hogy a lehető legjobbat hozza ki magából. (Nem a jeles az egyetlen és tökéletes végkifejlet.)

Ám ez nem egyszerű, mivel hosszú ideje arra vagyunk „beállítva”, hogy az eredményeknek higgyünk, és ne a befektetett energiának.

Tegyük azért hozzá, hogy a feleltetés, dolgozatírás, sőt, maga az olimpiai szereplés sem az adott személy valódi teljesítményéről szól – mindössze egy pillanatfelvétel.

Ha ott és akkor éppen nem sikerül a maximumot kihozni belőle, máris vesztesekről beszélünk.

Az elégedettség „morzsája” és a motiváció

Motiválni a hibák felsorolásával is szokás, hogy lássuk, hová kell még energiát fektetni, hol kell még javítani. Ehhez főképp a kamaszok szülei folyamodnak. Ez azonban nem vezet eredményre, hiszen a motivációnak valahol tartalmaznia kellene azt a hitet, hogy tudunk jobbá válni, a hibáink felemlegetése azonban arról győz meg, hogy eleve alkalmatlanok vagyunk. Hiszen a tökéletesség hívei szerint mindig van még mit javítani.

A motivációhoz elengedhetetlen az elégedettség morzsája, amikor elhisszük, hogy valamit – végre – elég jól csináltunk. Aki ebben nem részesül, nagyon nehezen motiválható. Gondoljunk erre, amikor legközelebb szeretnénk elérni valamit a gyerekeinknél! Vagy akár saját magunknál.

A tökéletesség csábító lehet. Ki ne szeretne képes magazinokba illően rendezett otthont, jól fésült, vasalt ruhában mosolygó, maguk után rendet tevő gyerekeket? Ám ha mindezt felzsúfoljuk a listára, csalódás lesz a jutalmunk.

Néhány tanács: 

Keressünk olyan helyzeteket, amikor elégedettek voltunk magunkkal! Mint szülők, mint kollégák, főnökök, gyerekek, tanárok, társak.

Adjunk hangot annak, ha bárki más energiát fektet egy cél elérésébe, vagy csak kedves hozzánk. Már az is jóleshet, ha átengednek a zebrán, kinyitják az ajtót előttünk, vagy egyszerűen csak örülnek annak, ha megérkeztünk.

Tanuljunk meg jól dicsérni!

A hibáinkat lássuk mérföldköveknek, amelyekről újabb lendületet vehetünk!

Gyakoroljuk az empátiát, mielőtt véleményt vagy ítéletet mondanánk! Vajon mi vezethetett oda, hogy a másik fél így gondolkodik, reagál, cselekszik?

Ne adjuk fel, hogy az elvárásainkat és a cselekedeteinket közelíteni tudjuk egymáshoz!