– Hogy jutott eszedbe az anyaságról darabot készíteni, egyedül?

 – A darab egy színművészetis feladatnak indult: a személyiségünkhöz, aktuális élethelyzetünkhöz kapcsolódó témáról kellett egyszemélyes darabot készítenünk. Nincs még gyerekem, de tudom, hogy szeretnék. Nyilván az életkoromból is következik, hogy foglalkoztat a gondolat, 27 éves leszek.

Tudom, hogy az anyaság életre szóló élmény, de azt is, hogy bármikor vége szakadhat egy életnek. Ezt nehezen dolgozom föl.

A darab alapját képező Szabó T. Anna-szövegekben is ez szólított meg először: anyaként elfogadni a halált, a fájdalmat is, azt, hogy rendeltetett nekünk egy élet, aminek egyszer vége szakad.

 – Szabó T. Anna versein kívül milyen tapasztalatod volt még?

 – Sok anyuka van az ismerőseim között, de az anyukámmal és a húgommal kapcsolatos élményeim is fontosak voltak. A zsigereimben pedig, azt hiszem, eleve van egy erős törődésre való hajlam, nevelési szándék. Az osztályunkban is „mami” voltam, pedig nem én voltam a legidősebb.

 – Amikor elkészült a darab, enyhült a félelem a haláltól?

 – Nem. Ráadásul, amikor a vizsgaelőadásomon kimondtam a mondatot, hogy akkor lennék csak szabad, ha nem félnék a haláltól és a fájdalomtól, sem a másétól, sem a sajátomtól, pont velem szemben ült anyukám. Nem bírtam visszafogni a sírást, meg is kaptam a magamét érte az osztályfőnökeimtől, hogy nem nekem kell itt sírni, hanem a nézőnek. Hálás vagyok ezért az élményért, de még nem érzem, hogy megbékéltem volna, pedig muszáj lesz.

 – A bábműfajhoz eleve kell valamilyen sajátos látásmód? Ráadásul itt bábos is vagy és színész is. Két szerepet játszol kétféle műfajban.

 – A bábszínészekről azt mondják, hogy nagyon figyelnek a másikra, hiszen adott esetben egyszerre keltenek életre egy-egy bábot. A zenés műfajhoz hasonlítanám, rettentően fontos a ritmus, a pontosság, a tempó. Lehet imprózni, de csak jól összeszokott partnerrel érdemes. Mindig többet nyerünk, ha együtt vagyunk erősek. A báb nélkül kevesebb lenne az előadás, és én is.

 – A férfinézők is vevők az előadásodra?

 – Főleg, ha fiatal házasok vagy kisgyerekesek.

Sok férfit ugyanannyira megérint, mert lehet, hogy sok mindent megbeszélnek a párjukkal, de ez az előadás jó párterápiás alap is lehet. Tizenéveseknek is előadtam az Anyajegyet, és ők arra döbbentek rá, hogy néha ők is ilyen elviselhetetlen gyerekek voltak.

Olyan is volt, aki ezután azt mondta, hogy nem szeretne gyereket. De nem hiszem, hogy azért, mert ezt sugalltam volna. Azt hiszem, a meglévő félelmeit hozta felszínre a darab.

 – Mert a szívet melengető és vicces jelenetek ellenére a vége nem igazán feloldás.

 – Szövegben nem, de azért a kispárnát, vagyis a gyereket végül magammal viszem az ágyba. Azért is jó műfaj a báb, mert sokféle értelmezést megenged. Nem akartam elmenni a gyerekvállalás propagálásába, meg akartam mutatni a boldogságát, de a nehézségeket sem akartam letagadni. A darabban fontosnak tartottam, hogy ne mondjam se azt, hogy ez a gyerek kibírhatatlan, se azt, hogy ez az anya borzasztóan neveli a gyerekét.

 – A humor és a tragikum közötti egyensúlyozás változik előadásonként, vagy patikamérlegen méred ki és tartod be?

 – Sokszor mondják, hogy én inkább komika vagyok. A kiválasztott szövegekben nem volt sok humor, de ahogy próbáltam, láttam, hogy ezt nem lehet anélkül végigcsinálni. Tudom tartani a gyeplőt, bár a tornázós jeleneten egyszer annyira nevettek, hogy majdnem én is elnevettem magam.

Sokszor viszont utólag mondják, hogy nem tudták, hogy szabad-e itt nevetni. Van az emberekben valamiféle tartás és csendesség, ha színházba mennek, úgy érzik, hogy viselkedniük kell.

A gyerekeket is sokszor „lehalkítják” a szülők a gyerekelőadásokon. Egyszer síri csöndben ment le egy előadás, közben már az is megfordult a fejemben: lehet, hogy kihagytam egy komplett jelenetet? Aztán, amikor felment a fény, láttam, hogy hetvenéves emberek ülnek a nézőtéren. Csoportosan jöttek valahonnan, és nyilván ez a téma másképp érintette őket. 40 évvel ezelőtt még nagyon magukra voltak hagyva az anyák, nem voltak baba-mama csoportok, pszichológiai kiadványok, amelyek segítettek volna nekik.

 – Az Anyajegy egy nagyon intim vallomás, finom színpadi eszközökkel. Van olyan térbeli határa a produkciónak, ami már nehezítené a befogadást?

 – A kisebb tér és nézőszám fontos lehet, mert levonhat az élvezeti értékéből, ha ez az intimitás sérül. Egyszer a szülővárosomban, Dabason 200 fős teremben adtam elő, a közönség nagyon nyitott volt, de nem vagyok benne biztos, hogy máshol is ilyen jól alakult volna.

 – Milyen érzés végig egyedül lenni a színpadon?

 – Csak az elején éreztem magam kicsit egyedül. A tárgyak nagyon fontosak számomra, a színpadon ők a partnereim. Az előadás előtt mindig megsimogatom őket.

 – A privát életedben is kötődsz a tárgyakhoz?

 – Nagyon. Úgy érzem, fontos, hogyan bánok a környezetemmel – például nem hagyom ott magam után a kávésbögrét mosatlanul. Örülök, hogy a báb felé sodort az élet. Magyarországon nincs nagy hagyománya a felnőtt bábelőadásoknak. Nálunk a báb azt jelenti, hogy gyerekeknek szól, paraván van a színpadon és kesztyűs báb, esetleg marionett.

A mi osztályunk elég elszántan dolgozik azon, hogy felnőtteknek szóló bábelőadások is szülessenek. Ebben a műfajban a frappáns ötlet és a jól begyakorolt mozdulatok a legfontosabbak.

Mert ha egy bábnak, mondjuk, kifordul a válla, akkor az a jelenet meghal.

 – Szóval a színpadon is kettőért felesz, ahogy egy anya.

 – Igen. Valaki egyszer mondta, hogy várta, hogy legyen még egy gyerek az előadásban. Hát a színpadon ezt nehéz lenne kivitelezni, ez a báb is három mozgatós bunraku, mégis egyedül kell életre keltenem. Megpróbáltam ebből előnyt kovácsolni, ahol lehet, például jól lehetett így ábrázolni egy gyereket, aki küzd az elalvással.

 – Beszéltél a párkapcsolatról, de ebben a darabban csak a nő van a színpadon. Úgy érzed, azért ma is magukra vannak hagyva a nők a legnagyobb dilemmákkal és félelmekkel?

 – Csak azzal vitázom, hogy magától értetődő lenne ezeknek a problémáknak a megoldása. Van, aki az anyukájával, a párjával, a barátnőjével tud beszélni róla, de sokaknak külső segítségre is szükségük van. Az például borzasztó élmény, ha több év után derül ki, hogy a párunk mást gondol a gyerekvállalásról.

 

Nem kell bedőlni a hangosaknak, a radikálisoknak, a szélsőséges és ezért egyszerű, jól érthető véleményt megfogalmazóknak. Lehet a mi véleményünk kevésbé szélsőséges, azaz összetett és ezáltal kevésbé érthető. Az sem biztos, hogy egyértelműen meg kell fogalmaznunk, mit is gondolunk, ha nem elegendő hozzá a tudásunk, kevés az információnk. Márpedig nem elegendő, márpedig kevés!

Nagyszombaton este, mialatt Budapesten, A Városban (mert ugye minden más város vidéknek számít, és minden nem budapesti vidékinek) „minden idők leghangosabb tüntetését” tartották a szervezők szándéka szerint, mi – ti is? – a húsvéti ünnepkör legszebb, legmisztikusabb szertartásán, a nagyszombati feltámadási szentmisén és körmeneten vettünk részt. Ahogy előttünk sokan, évszázadok óta, minden nagyszombat éjszaka. A tihanyi bencés apátságba – ahová húsz éve járunk, hogy közösségben ünnepeljük a húsvétot – szokás szerint alig fértek be az ünneplő családok.

Hosszú ez a szertartás, csaknem három óra. Már a kilenc olvasmány is türelmet próbáló lehetne. Mégis babakocsiban ringatott csecsemők, örökmozgó és a szüleik vállán elalvó háromévesek, máskor pampogó kamaszok, fiatal és idős felnőttek ülik, állják, térdelik végig. Évről évre meghallgatják a teremtés történetét, hogy „Isten látta, hogy ez jó”. És a fiát feláldozni is hajlandó Ábrahám történetét: „itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égő áldozathoz?” –, akitől végül nem kívánt ekkora áldozatot, ellenben utódaiban naggyá tette őt az Isten. (Néhány éve ezt az olvasmányt a gyerekeinkkel mi jeleníthettük meg. Még olvasni sem tudó, a maga részét fejből mondó, óvodás kislányunk csengő hangjára a leghátsó sorban is felébredtek a félig süket nénik.)

Csak az áldoztatás húsz percen át tartott, pedig több helyen zajlott. Nem lehetett nem mosolyogni, amikor alvó gyerekeikkel az ölükben lépdeltek ki fiatal szülők, és álmukban a gyerekeik áldást kaptak húsvét éjszaka. Az is nagyon emlékezetes, amikor a tűzszentelés után gyertyáról gyertyára, emberről emberre telik meg világossággal a templom, az égő gyertyák megvilágítják az áhítattal teli arcokat – „és a sírban lévőknek életet ajándékozott.” Vagy amikor „hazatérnek Rómából” a harangok, és egyszerre szólalnak meg.

Templomok százaiban volt ugyanilyen sokadalom, szerte a Kárpát-medencében (meg persze mindenhol máshol). Húsvét vasárnap délelőtt ezrek gyűltek össze a hagyományos ételszentelésre Csíkszereda főterén – érdemes rákeresni az ott készült fotókra!

A jelenlétünk a véleményünk, éppúgy, mint egy tüntetésen. A világ jelenleg legtöbb helyen és legnagyobb erővel üldözött vallási közösségébe tartozunk: keresztények vagyunk. Az Életben hiszünk: az élő Istenben és az ő KÉPMÁS-ára teremtett emberben. Támogatjuk mindazt, ami az életet segíti, mindenekelőtt ami erősíti a családot, azt a mikroközösséget, amiben az élet megszületik, és (testi-lelki-szellemi értelemben is) egészséges körülmények között nevelkedni, növekedni tud.

Ez határozza meg a gondolkodásunkat. Ha mindezt határozottan tudjuk, valljuk és tesszük, akkor utána el lehet gondolkodni egy létszámát tekintve marginális felsőoktatási intézményt érintő jogszabálynak az egyébként demokratikusan megválasztott kormány általi megváltoztatását illetően. Hogy jó-e vagy rossz. Akarjuk vayg nem akarjuk. És nyugodtan gondolhatunk ebben a kérdésben mást, mint ez a demokratikusan megválasztott kormány. (Én személyesen álproblémának tartom, de ez az én magánvéleményem – és csak azért írom le, hogy senki ne mondhassa, hogy kibújtam a véleménynyilvánítás alól. A cikk nem erről szól.) De nyugodtan lehetünk velük egy platformon is. Az élet értékében, védendő voltában és támogatásában, valamint a keresztény közösségek támogatásában és védelmében viszont nem ismerünk pardont.

Ne nyugtalankodjék a szívetek! Tihanyban Korzenszky Richárd bencés perjel minden nagycsütörtökön ugyanazt a verset olvassa fel a szertartás után az egybegyűlt híveknek, Rónay György: „Olajfák éjszakája” című versét. Engem mindig eltalál. 

„Mi vagyunk azok az őrök, akiktől ellopják a várat, akiktől feltörik a pincét, kirabolják a pajtát, elorozzák a kincset! – Legyen hozzánk irgalmas az Isten!”

Nagy a zaj, de húsvét volt, van és lesz, és mi a Feltámadást ünnepeljük, az Életet, ami diadalmaskodott a halálon. És a Jóisten kegyelméből közösségben ünnepeljük, ünnepelhetjük azt. Ne hagyjuk, hogy elorozzák tőlünk a kincset!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Az indiánok bejönnek a faluba, és hozzák eladni (vagy inkább elcserélni) a maguk portékáit, főleg gyümölcsöket. Nem ismerik a pénzt, ezért a falubeliek – spanyol telepesek – fillérekért felvásárolják tőlük, a városban pedig eladják a terményeket. Rengeteg fajta banán terem, főzni- és sütnivaló, fehér, sárga, rózsaszín, kicsi, nagy. Úgy eszik, mint mi a kenyeret. Nagy a bőség a gyümölcsök terén, a fák egész évben teremnek. A lekvár alapvető élelemiszer a faluban, de különösen Lajos atya diákotthonában fogy belőle nagyon sok. A bőség azonban csak látszólagos. Az őserdőt folyamatosan irtják, három év múlva valószínűleg már nem lesz fa Oventeni környékén. Az indiánok sem az állattenyésztést, sem a földművelést nem ismerik – ma is gyűjtögető életmódot folytatnak. A többségi társadalom szinte lemondott róluk.

Az őserdők irtásának útjában vannak, mert hivatalosan meg kell venni tőlük az erdőt. Kapóra jön az adásvételnél, hogy sem olvasni, sem számolni nem tudnak: néhány pénzdarabért megfosztják őket életterüktől, és költözhetnek, ahová tudnak.

„Ha tudnának okosan gondolkodni, ebbe nem mennének bele, vagy rendes árat kérnének a kitermelt fáért” – mondja Finta Lajos atya, aki az ő emberi méltóságukért, sorsuk jobbra fordulásáért dolgozik misszionárius papként 2009 óta.

„Ezen a vidéken a karóra nem fontos”

„A plébániám területe nagyobb, mint Nógrád megye. Én a központi faluban lakom, hozzám tartozik még 32 falu és 42 erdei indián közösség a nagy, őserdőkkel borított területen. Nincs áram, nincs telefon, nincs újság. A hat hónapig tartó esős évszakban az egyetlen közlekedési lehetőség egy kisrepülő, ami már negyvenéves, többször is lezuhant.” Néhány törzs területére eljutni többnapos gyalogút az őserdőn keresztül, amihez vezetőre és tolmácsra is szükség van. Elegendő ivóvizet és élelemet vinni szinte képtelenség, ezért különösen fontosak a folyók, és a vándor rá van utalva az indiánok vendégfogadására. Lajos atyának kezdetben meg kellett küzdenie európai ízekhez szokott gyomra háborgásával, amikor az indiánok különféle férgekből, lárvákból készült ételekkel kínálták. Visszautasítani nemcsak hogy nem lett volna illendő, de praktikus sem: evés nélkül nem lett volna ereje a visszaútra. Az erdőben egyébként nem a leopárd vagy a puma a legveszélyesebb állat – mivel már alig vannak –, sokkal veszélyesebb lehet egy mérges lepke vagy hernyó.

„A kollégiumi étkezdénkbe betévedt egy gyönyörű lepke, meg akartam fogni, de a gyerekek rám kiáltottak: »Padre, meg ne fogd!« Az életem sokszor múlt csak egy pillanaton.

A feje olyan volt, mint egy krokodilé, hátára fordítva pedig látszódott a fullánkja, aminek a mérge halálos. A kígyók mindennapos vendégek. Ha sárgák, akkor többnyire mérgesek is. Nemrég sikerült véletlenül elejtenem egy olyan mérges kígyót, amit az indiánok is csak puskával mernek lelőni, mert a fejével és a farkával is mérges sebet tud ejteni, és több méterről ráugrik az emberre. Amikor bevittem a faluba, nagyon csodálkoztak. Egy ekkora állat hét-nyolc kiló húst jelent.”

Ha ügyeket akarnak intézni, a fővárosba kell utazni, ehhez át kell kelni az Andok hegyláncán. 4900 méter magasan van a hágó, ahol a busz áthalad. A sziklaomlás gyakori az utakon – ilyenkor akár napokat is várnak az utasok, amíg jön egy munkagép. „Trópusi időből indulok egy rövidujjú ingben, és lehet, hogy hóban kell várakozni sokáig, a hegy túloldalán pedig ismét meleg van.” A falvak közötti közlekedés lehetetlen terepjáró nélkül. A legközelebbi városig is eltarthat egy hétig oda-vissza az utazás, mert közben például az eső elmossa az utat, sziklákat görgetve a lejtőn. „Ezen a vidéken a karóra nem fontos” – mondja mosolyogva Lajos atya.

Elfogy az őserdő

Az őserdei indiánok szinte kőkorszaki elmaradottságban, szegénységben élnek, embertelen körülmények között, folyamatosan az éhhalál küszöbén. Ha valaki megbetegszik, hagyják éhen halni, hogy az ételadagjával megmentsék a többieket. Otthonaik cölöpökre épített, oldalt nyitott pálmakunyhók, a puszta földön vagy függőágyakban alszanak, lábukat a tűz felé fordítva, hogy ne fázzanak annyira a hűvös éjszakában. Alvás közben a gyerekek arcán sebeket ejtenek a férgek. Gyógyszert hírből sem ismernek. A kunyhó körül kiirtják a növényzetet, hogy a kopár földön könnyebben észrevegyék, ha kígyó közelít. A kunyhó közepén, tűzön főznek: bambuszrúdba töltenek rizst vagy yucát, a végét betömik, és az a maga gőzében megpárolódik. A yuca krumpliszerű gyökér, a legalapvetőbb élelem, sokszor hónapokig nem is esznek mást. A masato a yucából erjesztett bódító ital, de európaiak számára nagyon rossz ízű. A gyerekek csemegéje egy nagy, vízben főtt hangyafajta, úgy fogyasztják, mint itthon a tökmagot vagy a szotyit.

„Az emberekből itt teljesen hiányzik az emberi méltóság, fogalmuk sincs arról, mi az, hogy Isten képmására lettünk teremtve.”

Egy gyerekről gyakran nem lehet pontosan tudni, hogy ki az apja, mint ahogy a születési ideje is ismeretlen, mert nincs nyilvántartás.

Többnejűségnek lehetne nevezni azt a kapcsolati rendszert, amiben élnek, de természetesnek tekintik a válogatás nélküli szexuális kapcsolatot, amibe az apa és lánya, testvérek és rokonok közötti szexuális kapcsolat is beletartozik. „A lányok az első menzeszük után általában nem várják meg a másodikat, teherbe esnek, függetlenül a testi érettségüktől – ez számukra az elfogadott rend. A nők szinte évenként szülnek, 10-12 gyereket hoznak világra, nagyon hamar megöregszenek, elhasználódik a szervezetük.”

A gyerekekben van a remény. „Ebből a vegetáló életmódból a kiút számukra a tanulás lehet, akkor lassítani lehetne az őserdők irtását is. Sajnos úgy tűnik, Peruban ez senkinek nem érdeke. Huszonkilenc hatosztályos általános iskola van a plébániám területén, 1800 gyerekkel – nincs tanfelszerelésük, de ha lenne a szülőknek pénzük, akkor se vennének, mert el se tudják képzelni, miért kell tanulni. Vásároltam ezer vonalzót, radírt, füzetet, ceruzát, de még a felét se jártam végig az iskoláknak, már elfogyott.

A tanító nénik jó esetben le tudják hibátlanul írni a saját nevüket, és megtanítják a betűket a diákoknak, de mást nem tudnak átadni. El lehet gondolni az oktatás színvonalát!

A korrupt helyi vezetők néha azért fizetnek a tanítóknak, hogy ne tanítsanak.” Lajos atya a Magyarországon gyűjtött pénzből épített egy diákotthont négy évvel ezelőtt, hogy biztosítsa az indiánok továbbtanulását. Ez az egyetlen európai színvonalú diákkollégium 3000 km-es körzetben, falán a magyar címerrel. „Magyarországról koldultam össze az adományokat, amiből mindez megvalósult, ezért egy kis Magyarország ez itt az erdő közepén” – mondja Lajos atya büszkén.

A gyerekekben a remény

Lajos atya minden évben összegyűjti a legjobb tanulókat az iskolákból (akik persze még alig tudnak olvasni). „Ha csak nyolc órára is lakik a falunktól, ahol a gimnázium van, az már napi tizenhat óra gyaloglás, amit nem tudnak vállalni – ezért kell diákotthon a plébánián, ahol hét közben laknak, és csak hétvégére mennek haza. Ez azért fontos, hogy ne szakadjanak ki a saját közösségükből, mert majd oda kell visszamenniük, példát mutatni a többieknek. Megtanítjuk őket a civilizált szokásokra, kezdve egészen az alapoktól: megismertetjük az ággyal, a kézmosással, a tisztaság fogalmával, a söprővel, a tányérral és evőeszközökkel, a zuhanyozással, a ruháik kimosásával.

A gyerekek maguk takarítják a lakókörzetüket, mosogatnak, rendet tartanak. A főtt ételeket nem ismerték, kezdetben nem is akarták megkóstolni, a szájukban ismeretlenek voltak ezek az ízek.

Ma már a szakácsnak is segítenek a főzésnél, hogy lássák, hogyan kell az ételeket elkészíteni.” Délután, a játék mellett egy órát dolgoznak a ház körül, mert ez is teljesen ismeretlen a számukra. Az esős évszak utáni hatalmas gaz gyökérzetét csákánnyal kell kifordítani a földből, hogy helyet készítsenek az ágyásoknak. Uborkát, paprikát, paradicsomot ültetnek – zöldségfélét, vitamint ezek a gyerekek szinte soha nem ettek azelőtt –, ugyanígy a háziállatok gondozását is meg kell tanulniuk.

A helyzet persze cseppet sem idilli. Az állami tanítók látszólag támogatják Lajos atya kezdeményezését, de távozása után inkább lebeszélik a szülőket arról, hogy a kollégiumba engedjék a gyerekeiket. 40–50 meghívott gyerekből jó, ha 8–10 eljön. Ha egy gyerek mégis kollégista akar lenni, akkor a tanító szól az Indián Szövetségnek, amely ellenérdekelt szervezet, ezért megfenyegetik a szülőket. A falubeli telepesek ellenállásával is meg kell küzdenie. A kollégium legjobb tanulóit küldték a falu gimnáziumába, először be se akarták őket fogadni arra hivatkozva, hogy gyengítik a színvonalat.

Most viszont negyedikben a két indián kollégista lett az osztály két legjobb tanulója – ebből is nagy perpatvar keletkezett, mert a militáns szerveződés miatt az osztályelsők „generálisok”, akik a többieknek parancsolhatnak.

Milyen dolog az, hogy indián parancsoljon a falubeliek gyerekeinek?! – dohognak a szülők. Aggódnak, hogy az indiánok már nem fognak csak ételért elszegődni munkásnak a kávéföldjükre, ha tudnak számolni. „Egy külföldi pap áthúzza mindenkinek a számításait. Nem támadnak, de ott hátráltatnak, ahol csak tudnak” – jegyzi meg Lajos atya. Kevés a segítője: csak egy tanár házaspár, egy szakácsnő és egy falubeli matematikatanár, aki ingyen korrepetálja az indián gyerekeket, emiatt azonban elbocsátották gimnáziumi állásából. „Néha jönnek spanyol önkéntesek, de ők inkább a spanyol nyelvű papok mellé csatlakoznak.”

„Elmegyek, teherbe akarok esni!”

Hatalmas váltás a gyerekeknek, hogy a kőkorszaki körülményekből belecsöppennek a civilizációba, rengeteget kell pótolniuk. A fele feladja és hazamegy. Tizenkilenc volt a legutóbbi kollégiumi létszám, ebből mindössze két lány. Tavaly év végén az egyik azzal állt Lajos atya elé: „Padre, elmegyek.” „Hova, miért?” „Teherbe akarok esni.” Hiába kérte Lajos atya a náluk dolgozó tanárnőt, magyarázza el, hogy ez így nem jó, túl fiatal még ehhez.

Így már csak egyetlen lány van negyedik éve náluk – remélik, hogy befejezi a középiskolát.

„Kérem, hogy imádkozzanak ezért a lányért, hogy példa lehessen a közössége számára, ha majd visszamegy. Élő példa kell, hogy egy nőnek is sikerülhet a felemelkedés” – mondja Lajos atya, és érezni, mennyire mélyen érinti ez a törekvés.

A faluban van egy kőtemplom, amelyet még az 1930-as években építettek az első misszionáriusok. Amikor Lajos atya megérkezett, az elhagyatott, lyukas tetejű épület padlóját vastagon borította a denevértrágya. Azóta sikerült kitakarítani, istentiszteletre alkalmassá tenni. A falu lakói nagyon elutasítóak a fehér emberek és így a kereszténység irányában is. „Sajnos tettek is róla az erre járó fehér emberek, hogy ez így legyen – jegyzi meg Lajos atya. – A gyerekek viszont minden este ott vannak a szentmisén, sőt, csütörtökönként már az ő nyelvükön mondom, hogy azt is megszokják.” Két év tanulás után a gyerekeket megkeresztelte, majd harmadik évben az elsőáldozás ünnepét is megtartották. Ennek ellenére hangsúlyozza, hogy a missziós munka nem hittérítés. A helybélieknek a fehér emberekhez és az általuk képviselt kereszténységhez nagyon sok rossz tapasztalatuk kötődik. „El kell nyernem a bizalmukat, be kell bizonyítanom, hogy nem minden fehér ember rossz, én nekik akarok segíteni.”

Péküzem a mindennapi kenyérért

A gyerekek tanév elején egy szál gatyában és pólóban érkeznek. Lajos atya teljes iskolai fölszerelést ad nekik. Tanítás közben egyenruhát viselnek, hogy ne látszódjon a nagy anyagi különbség a falubeli és az indián gyerekek között. A perui törvények minden diák számára biztosítanak „fejkvótát”, élelmiszer-fejadagot. Ezt azonban a helyi politikusok minden évben csökkentik, az idei egy hónapi adag már csak egy hétre elég. „Huszonöt ember étkezéséről kell gondoskodnom. Elhatároztam, hogy létrehozok egy péküzemet. Már fel is építettem egy kőműves és a gyerekek segítségével, az építőanyagot is mi magunk készítettük. Mielőtt eljöttem, éppen elkészültünk az utolsó festéssel.

Ha már jól tudunk sütni kenyeret, el is adunk belőle a falubelieknek, hogy ne csak koldulásból, bizonytalanul éljünk. Még szerezni kell kemencét, kenyérdagasztót.”

Lajos atya háromévenként tud Magyarországra jönni. Ilyenkor előadásokat tart, és pénzt gyűjt a misszió számára. Néha nekiszegezik a kérdést, hogy nem lenne-e érdemesebb az őserdei indiánokat megtartani a maguk tudatlan létében. Ilyenkor egy kissé indulatosan felel: „Azoknak az embereknek nincs választási lehetőségük, nem ébredhetnek öntudatra, kisemmizik őket, és ez igazságtalanság.” Amikor pedig megkérdezték, vajon ki lesz az utódja majd a misszióban, széttárta a karjait, és bibliai szavakkal válaszolt: „Bárki lehet misszionárius. Én ültettem, más majd öntöz, az aratás pedig Istené lesz.”

Ha támogatni szeretné a perui magyar misszió munkáját, számlaszáma:

OTP 11773102-08506627

20. alkalommal rendezik meg Magyarország egyik legnagyobb ingyenes kulturális seregszemléjét Budaörsön. A programok változatosak: a paletta Sárik Pétertől a szimfonikus koncertig, a jelmezes biciklis felvonulástól az Irie Maffiáig, a grazi Bioloop Music koncertjétől Akkezdet Phiai fellépéséig terjed. Színházi nyílt próba, kert-koncert, könyvbemutatók, koncertek, közösségi alkotások is várják a látogatókat május 3. és 7. között.

A Muzsikáló terek címmel akusztikus koncerteket  hallgathatunk Budaörs egyik legszebb terén, a Kálvária téren, ahol igazi fesztivál hangulat várja a közönséget. A szombati szabadtéri nap fellép többek között a Ghymes, a Gypo Circus, a Platon Kartaev, a Middlemist Red és a Magashegyi Underground.

A PostART kulturális színtér ad otthont Fábián Juli és Zoohacker, a Meybahar, Szabó Benedek és Galaxisok, a Felső Tízezer, a DLRM, a Mary PopKids, valamint a SHINE pirkadati koncertjének. A VIVART Budaörsi Sinfonietta előadásában hangzik el a fesztivál záró koncertje, Török Géza Liszt-díjas karmester vezényletével.

További információk a rendezvény weboldalán és Facebook-oldalán.

A XX. század közepétől jelen vannak a különböző elköteleződés-ellenes mozgalmak, amelyek a szabad párkapcsolatot és a függetlenséget tűzik zászlajukra a hűség ellenében. Idővel azonban kiderül, hogy hiába fér bele a megbeszélt játékszabályokba esetleg a megcsalás, hosszabb távon – mivel kizárja a bizalmi kapcsolat belső építkezését – inkább rombol, és akkor is sebeket okoz, ha a másik fél számít a hűtlenségre.

A párom…

Szerencsére van sok olyan pár is, akik a hűséget változatlanul értéknek, megtartó erőnek tekintik. Az a kérdés, hogy „mit lehet tenni ennek megőrzésére”, elsősorban nekik szól tehát.

Mint a legtöbb emberi kapcsolatnál, itt is a kommunikáción múlik a siker legnagyobb része: folyamatosan szemmel kell tartani a párkapcsolat, házasság alakulását, felmérni, fejleszteni, mozgásban tartani.

Ehhez ismernünk kell a párunk legapróbb jelzéseit, hogy a beszélgetéseken túl is tudjunk információkat kapni tőle arról, hogy van éppen, mire lenne szüksége, minek örülne. Itt kell megemlíteni egy, a „félrelépők” szájából gyakran elhangzó érvet: „Azt tapasztaltam, hogy különbözőek az igényeink az intimitás terén, ezért tettem.” Ha egy pár tagjai ismerik egymást és a másik apró jelzéseit, ez az eltérő igény nagyon korán megmutatkozik, és lehet rá reagálni. Ehhez hasonlóan más apró jelzésekből is sok dolog kiolvasható például egy társasági eseményen, ahol párként vesznek részt a felek.

…és én

A társam ismeretéhez szorosan hozzátartozik az önismeret is. Akár a külső körülményektől (például fokozott stressz, éppen megromló emberi kapcsolatok), akár a belső állapottól (például magányosság érzése, újdonságkeresés, életközépi krízis) függően vannak olyan időszakok, amikor az ember sebezhetőbb, mint máskor.

Ha megfelelő az önismeretem, és merem önmagamat kellően kritikusan szemlélni, meg tudom mondani, mikor vagyok sebezhetőbb, kiszolgáltatottabb állapotban.

Ilyenkor érdemes beindítani a vészjelző szirénákat, és messziről elkerülni minden gyanúsnak ígérkező, félreérthető szituációt, valamint távolságot tartani a bármilyen formában is veszélyt jelentő személyektől. Amikor az ember jól van a bőrében, már akkor érdemes ezeket a „biztonsági óvintézkedéseket“ bevezetni, alkalmazni és begyakorolni, hogy amikor a legnagyobb szükség van rájuk, ne okozzon gondot a felidézésük. Ilyen automatikussá teendő szabályok például, hogy elkerüljük a négyszemközti helyzeteket ellentétes nemű személlyel, vagy külföldi konferenciákon nem szakadunk el a csoport többi tagjától.

A felmenők

Szinte természetes, hogy meg kell említenünk a megcsalás vonatkozásában is az eredeti család szerepét, az onnan hozott tudatos vagy tudattalan mintázatokat. Ha egy családban előfordult korábban félrelépés, és ez a tény kimondva-utalva körüllengte a családot, benne volt a levegőben, akkor azt a család minden tagja, így a gyermek is észlelte a maga értelmi színvonalán.

Sajnos előfordul, hogy olyan mintát hozunk magunkkal, ami szerint „egy kisiklás még nem a világ vége”, vagy „a férfiak vadászok, és ezt nem vehetik el tőlük”, vagy „azt gondoltam, úgysem tudja meg”. Ezek az szállóigék mind generációk óta hordozott, téves gondolatokra épülnek, amelyekkel ha nem vigyázunk, változatlan formában adjuk tovább mi is.

Tudatosan, kemény lelki munkával meg tudjuk fordítani ezeket a kapott, hordozott mintázatokat, meg lehet törni a sort nagy odafigyeléssel. Ha tehát szembesülünk azzal, hogy a mi felmenőink között is előfordult megcsalás, alakítsunk ki egy hozzáállást az egykori tettükről, majd ha ez megvan, hozzunk döntést, hogy az ő útjukat fogjuk járni, vagy máshogy szeretnénk. A hűség lényegében egy folyamatosan meghozott döntés, ahol magunk dönthetünk saját sorsunkról.

Az őszinteség jó befektetés

A végére hagytuk a legelemibb, legfontosabb eszközt: az egyenes, tiszta kommunikációt. Azt tapasztaljuk, hogy sok pár számára nehézséget jelent mély dolgokról beszélgetni – különösen így van ez a szexualitással kapcsolatban.

Nincs gyakorlatuk abban, hogyan beszéljenek a szexről, saját érzelmeikről és igényeikről, ezért gyakran tabuként kezelik azokat.

Mély, bizalmi, szeretetteljes légkörre lenne szükség a pár tagjai között, hogy merjék és megpróbálják kifejezni magukat. Mivel az intimitás az egyik legérzékenyebb fokmérője egy házasságnak, ez jelez először, ha bármilyen kihívás, probléma, gond merül fel a házastársak között. Innen lehet tudni, ha valamit lépni kell, változtatni kell a kapcsolatért. Szerencsére ahogyan az intimitást és a szexualitást is, úgy a kommunikációt is lehet fejleszteni, újítani, frissíteni. A jól működő, élő kapcsolatban élő, egymással nyíltan beszélő és egymás felé érzelmeket és igényeket bátran kifejező házasfelek pedig védetté tudják tenni egymást a hűtlenség külső és belső támadásai ellen.

 

 

„Nincs új a nap alatt” – gondolhatjuk magunkban, hiszen ez azt jelenti, hogy a mai emberek sem rosszabbak a régieknél, csak nagyobb tömegben hatásosabban hódolnak az Istentől elszakadt törekvéseknek. Ennek a felismerésnek más következménye is van: ezek az ezeréves beszélgetések Istennel a ma emberéhez is szólhatnak! Hiszen az alapvető tapasztalat ugyanaz: az ember természete gyakran rosszra hajló, és életének peremére igyekszik tolni Istent, hogy ne zavarja őt egyéni szabadsága kiélésében.

A bánat könyvében a szerző nem csupán bánkódik afelett, hogy sokkal harmonikusabb lehetne a világ, ha olyan emberek alakítanák, akik az Istent követik. Ő szellemi fogódzót is akart nyújtani: tükröt tart az olvasónak, hogy felismerje gyarlóságait, ugyanakkor Istenhez szóló szavakat ad a szájába, hogy jóvá tegye azokat. Ötvenötödik könyörgésében meg is említi, hogy ő csak egy, a „legkisebb” azok közül, akik e könyvvel Istenhez könyörögnek. Szándéka megvalósult: imáit kötetbe rendezve csak úgy emlegették, hogy a „Nareg”, és az örmények legnépszerűbb imádságos könyvévé vált hosszú évszázadokra.

 

Aki elmerül ezekben a csodálatos prózaversekben, az tapasztalja, hogy a szöveg, amely először inkább visszarettent, és nehezen adja meg magát, néhány perc olvasás után mégis visszhangra lel a lelkünk mélyén. Különösen a gondolatok ritmusa, sodrása és – a szárnyaló stílusa ellenére is – plasztikus, érzékletes megfogalmazásai teszik ma is érthetővé, élménnyé, örömmé, valódi imádsággá.

A most megjelent szép és teljes fordítás – Weöres Sándor és mások kisebb próbálkozásai után – Szám László tehetségét és kitartását dicséri. Tartoztunk ezzel önmagunknak a középkor óta máig ívelő örmény–magyar kulturális, gazdasági és családi kapcsolatok miatt is, hiszen örmény kereskedő-, tudós- és orvosnemzetségek is írták a magyar történelmet.

Egy keresztény ember számára a húsvét Jézus ünnepe, legfelemelőbb mozzanata pedig az emlékezés Jézus feltámadására, amikor levetette az önként vállalt földi-anyagi törvényeket (köztük a halált), és újra isteni dicsőségbe emelkedett.

„Micsoda bolondság ez – mondta egyik ismerősöm, aki mindig büszke volt az eszére. – Azt még elhiszem, hogy élt egy Jézus nevű, a maga korában nagy hatású tanító. De hogy feltámadt a halálból, az tiszta képtelenség. A tanítványai biztosan ellopták a holttestét, és mítoszt kanyarítottak köré. Ez volt az önigazolásuk, hogy nem követték hiába.”

Azóta is gyakran megkapom a kérdést, hogy miért hiszek a feltámadásban.

Mindig ugyanazt a két választ adom:

Az összes tudásunknak csak a töredékéről tudunk mi magunk, saját érzékszerveinkkel és eszünkkel bizonyosságot szerezni. Tudásunk kilencven százaléka hiten alapul: olvasunk valamiről egy tudományosnak tartott könyvben; valakik valamikor lemérték, kiszámolták, és mi elhisszük, hogy hiteles eredményre jutottak… A hithez hitelesség kell, vagyis hiteles emberek, akiknek az állításait elfogadjuk.

Így vagyok én Jézus feltámadásával: sok hitelt érdemlő kortársa állítja, hogy így történt.

S hogy miért hitelesek számomra azok a személyek? Mert a feltámadás élménye után életüket tették fel és adták oda Jézus követéséért, ami nem lenne logikus, ha éppen ők rejtették volna el Jézus holttestét, vagyis kudarcának bizonyítékát.

Pusztán a kereszthalál, feltámadás nélkül ugyanis kudarc. Az öncsalásnak megvannak a pszichikai határai, és ez jóval túl lenne azon. Egy halottért már nem kockáztatja senki az életét, viszont ha élő, akkor nagyon is…

 

A második érvem jóval egyszerűbb. Azért hiszem el a feltámadást, mert az üres sírkamrában a halott Jézus arcát takaró kendő nem ott volt, ahol a testét takaró gyolcslepel, hanem más helyen, külön összehajtva. (Jn 20, 6–7.) Egy rendmániás rabló lopta volna ki a holttestet, aki előtte még gondosan összehajtogatta a kendőt? Aligha. Az az összehajtogatott kendő számomra a halottrablás cáfolata és a rendkívüli esemény igazolása.

Azt se bánom, ha ettől az érveléstől valakinek égnek áll a haja. A hitben pont az a szép, hogy szabad akarat és döntés kérdése: megválogathatom, kinek és mit hiszek el. Jézus feltámadása számomra ilyen szabad hittel elfogadott és logikus bizonyosság.

Ritkán érint meg a végesség a fájdalmas születésnél is, holott két ember visszavonhatatlanul szülővé válik, a harmadik pedig érző, fájó, törékeny halandóvá. Az új életnek a szenvedés csak burka, elenyészik, mint a mag, amelyből kirobban a zöld hajtás.

Az emberi halállal másképp állunk. Nincs lebbenő szirmú színes virág, kerek, illatos gyümölcs vagy gőgicsélő gyerekhang, amely beindítva a bennünk keringő nedveket és hormonokat csak az életet láttatja. Meg kell harcolnunk a hitért, hogy van élet az élet után – kinek ésszel, kinek gyermeki bizalommal, kinek megélt tragédiákkal. Állandóan keressük a bizonyosság szirmait, a kegyelem illatát, a mindenségből hozzánk szóló személyes hangot. A húsvéti éjjeli szertartáson már elszunyókáló öregek gyermekarcában, a vasárnap reggelre pirosan lobogó tulipánokban, a tojás után kutató gyerekek nevetésében.

Imában, beszélgetésben, összenézésben és akár egy magazinban is.

A cikk a Képmás magazin 2017. áprilisi számának beköszöntője volt. A lapra előfizethetsz itt. 
 

Húsvét előtt van nálunk csak igazán nőuralom. Nagyüzemi keretek között folyik a tojásfestés, beszállnak a barátnők és még néhány anyuka is. Kisfiam számára sem nagyon maradt más választás, ha körön belül akart maradni.

Bár a festés nála csak álca volt, valójában hihetetlenül izgalmas a kifújt tojásokat megfogdosni és véletlenül megroppantani. (Mivel a lányok műremekei hosszú hónapokig díszhelyen állnak az apai, nagyapai és keresztapai relikviák között, kemény tojásokkal nem próbálkozunk.)

Az előre elkészített mennyiség szokás szerint kevésnek bizonyult, próbáltam hát gyorsabban kifújni a tojásokat, mint ahogy a népes csapat összeroppantja őket, miközben a szobából már hallottam a „rendelést”. Ahány sikítás, annyi tojás. Ha veszekedés is követi, akkor kettő.

Hamarosan férfiellenes hangulat kezdett kialakulni a manufaktúrában. A bömbölő kis tojástörőt csak úgy tudtam megvigasztalni, hogy miután a lánysereg elvonult, kettesben festegettünk tovább, közben látványosabb lelki sérülés nélkül azt is tudomásul vette, hogy őt hétfőn nem fogják meglocsolni.

Hétfőn reggel elérkezett a legénybúcsú pillanata. Útjukra bocsátjuk a férfiakat, és megkezdődött az a furcsa ritmus, amelyben kapkodás és semmittevés váltakozik: kislányok, hidegtálak és sütemények, valamint egyéb látni- és fogyasztanivalók gyors cicomázása, mert „Mindjárt itt vannak!”

Aztán a hímes tojások pakolgatása (kb. 25%-os amortizáció), egymás frissen fonott hajának cincálása és más unaloműző tevékenységek, mert „Mikor jönnek már?”

Két locsolócsapat között aztán ismét: használt tányérok és poharak, kibomlott copfok és leevett szoknyák gyors frissítése, majd újra várakozás. A türelmetlenség ideje kiváló táptalaja a feminista lázadozásnak:

– Bezzeg a fiúk! Ők mehetnek vendégségbe, nem kell itthon unatkozni nekik.

– És még ajándékot is kapnak! – toldotta meg nővére felszólalását a kisebbik.

– De nem hordhatnak ilyen szép szoknyát, nem tesznek csatot a hajukba, nem hoznak nekik virágot – sorakoztattam a perdöntő érveket.

Lányaimat némileg felvillanyozta, hogy a következő locsolók tényleg hoztak virágot (a kertünkből – én nyomtam a kezükbe, amikor lementem ajtót nyitni), de aztán a tűzfészek újra fellángolt, amikor délután kisfiam csillogó szemekkel pakolta ki szerzeményeit a tarisznyából és a kabátzsebeiből.

Nagylányom diadalmasan szólalt meg:

– Anya, ugye igazságosan elosztjuk, ahogy szoktuk?

– Ez most az övé, megdolgozott érte – ébredt fel férjemben a kisebbik fiú elnyomottságának gyerekkori emléke. – De biztosan megkínál a csokiból… – próbáltam latba vetni diplomáciai érzékemet.

Kisebbik lányom szeme csalódottan pásztázta végig a zsákmányt, majd a kölnis üvegtől és húsvéti tojástoktól púposodó gatyazsebekre tévedt.

– És mi van a nadrágjában?

– Azt nem adom – lázadt föl a kis férfiember. – Az a locsolóm.

Miután a kétértelmű választ kuncogás követte, önérzetesen hozzátette:

– Meg a tojásaim.

Bár négyéves fiunk valószínűleg nem értette, miért tört ki a családi hahota, ettől kezdve nem akart lány lenni.