Számos kutatás igazolta már az anya és az apa egymástól sokban különböző szerepét a gyermek fejlődése és nevelése szempontjából. Mást tudunk eltanulni édesanyánktól a női szerepekkel és mást édesapánktól a férfi szerepekkel kapcsolatban. A legtöbb apának azonban csak munka után van lehetősége együtt lenni a gyerekeivel.

Egy gyermekkel egyértelműen akkor történik az egyik legjobb dolog gyermekkorában, ha látja, hogy szülei kifejezik szeretetüket egymás iránt. A teljes családban felnövő gyermekek az érzelmek megélése terén az idő haladtával gyakorlatilag minden helyzetre láthatnak mintát, mit „szokott“ ebben és abban a helyzetben tenni egy nő, és mit egy férfi. Ezeket a mintázatokat tudtunk nélkül is visszük magunkkal egész életünk során. Ha valamelyik szerep megtanulására, megtapasztalására nincs lehetőségünk, ott hiány keletkezik, amit az ember igyekszik jól és kreatívan kitölteni, máshonnan szerzett tudása és tapasztalatai alapján, de ez sokkal nehezebb már később, és korántsem mindig sikerül.

„négykézláb autózik velem”

Apával minden más

Máshogy viselkedik egy gyermek – legyen akár kislány, akár kisfiú –, ha az édesapjával van, mint ha az édesanyjával. Míg szerencsés helyzetben az édesanyától többek között megtanulják az ősbizalmat és derűt, a jó értelemben vett folyamatos gondoskodást, rendelkezésre állást, addig az édesapától a merészséget, csibészséget, kezdeményezést, vállalkozó szellemet. Jobban próbálgatja a fizikai, teljesítménybeli határait. Ezt igazoló vizsgálatokkal még nem találkoztunk, de úgy tapasztaljuk környezetünkben, hogy a kisfiúk gyakrabban szereznek kék-zöld foltokat akkor, amikor az édesapjukkal töltenek időt – nem azért, mert az apák ne tudnának úgy vigyázni rájuk, mint az édesanyák, hanem mert a gyermekek sokkal bátrabbak, merészebbek ekkor, kockázatosabb helyzetekbe is belemennek. Ha azonban az apa nincs jelen, ezt a viselkedést, a helyzetekbe való karakán beleállást kevésbé lesz képes majd felnőttként előhívni, hiszen gyermekként nem tudta eleget gyakorolni, elég magabiztosan elsajátítani.

„együtt mentünk először múzeumba”

Apa: néhány perc naponta

Fontos megjegyezni, hogy az apa lehet úgy is távol a gyermekétől, hogy fizikailag a közelében van, csak egyszerűen nincsenek kapcsolatban. Nemcsak arról van tehát szó, ha az esték többségén fektetés után ér haza, és hétvégén sem találkoznak, hanem ha találkoznak is, de az édesapa nem tölt időt a gyermekkel, nem játszik, nem beszélget vele. Megdöbbentő eredményt hozott egy nyugati kutatás, amely szerint azok az apukák, akiknek van lehetőségük találkozni gyermekükkel, naponta átlagosan csak néhány percet (!) töltenek együtt, ennyi időt szánnak 24 órából csak neki. Minőségi időről volt szó a kutatásban, amelyik csak a gyermeké, az apa fókusza nem megosztott, tehát közben nem nyomkodja a telefonját, nem beszélget mással, nem néz tévét, nem olvas, hanem csak a gyermekkel játszik, csak vele beszélget, őt kérdezi és hallgatja.

„megengedi, hogy lefussak a lépcsőn, és a végén elkap”

Minőségi idő – az apa szempontjából

Legutóbb már foglalkoztunk a minőségi idővel, most nézzük meg a férfi, a családapa szempontjából. Egy férfi általában nehezebben beszél az érzelmeiről, nehezebben osztja meg a gondjait, főleg ha azok munkahelyi jellegűek. Ha még sikerül is hazaérnie a munka után olyan időben, hogy érdemben találkozzon a gyermekével (és ne csak a fürdetés végére vagy a jóéjtpuszira essen haza), akkor sem könnyű számára a küszöbön átlépve egyetlen pillanat alatt letenni a terheket, gondokat, amikkel az azt megelőző sok órában foglalkozott. Pedig a gyermek elvárása az, hogy ha már végre itthon van édesapa, akkor még a kézmosás, átöltözés is nehezen fér bele, azonnal bele kell vetnie magát a közös, önfeledt játékba, ráhangolódni a gyermek(ek)re, belehelyezkedni a játékba.

Egyáltalán nem egyszerű dolog ez, de érdemes gyakorolni, különböző technikákat és módszereket kipróbálni, hogy kinek mi válik be igazán. És ahogyan már arról szintén volt szó korábban, nem szabad összetéveszteni a szerepek prioritását az időbeli sorrenddel: attól még a házasság az első, hogy a hazaérkezés után a gyermekekkel közös játék következik először!

„mozgólépcsőzni Apuval a jó”

Mit lehet akkor tenni, ha az apa nem tud korán hazaérni?

Fontos, hogy a gyerek tudja, mikorra várja az édesapát (főleg, ha már kialakult valamilyen időfogalma): uzsonna után jön, fürdetésre jön, vagy már csak három nagyot kell aludni, hogy itt legyen. A bizonytalanság rossz hatású: ha minden pillanatban csak várja, várja a gyermek az édesapát, és az sokáig nem tud jönni, akkor a folyamatos csalódás miatt egyszer csak elkezdi kevésbé várni az apát... Ez egy elkerülendő és szomorú lépés, amiről több szülő is beszámolt már: a gyermek elkezdte lehagyni az apát a családi rajzokról, mert ő dolgozik, nem tudjuk, mikor jön, sosincs itt. Ha tudjuk, mikor ér haza az édesapa, akkor ezt a gyermek nyelvén érdemes megmondani, hogy tudjon tervezni, készülni, kérdezgetni, hogy mennyi még az annyi – ez a készület is biztonságot ad, ha tényleg akkor jön az édesapa, és nincsen csalódás.

„ő megengedi, hogy szöget kalapáljak a lépcső oldalába, anyu nem”

Tervezzük be a közös programokat!

Ehhez hasonló jó eszköz lehet a tervezett, kijelölt ideje a közös programoknak – legyen az csak néhány órás, egy teljes napos vagy akár egy egész elvonulós apa-lány vagy apa-fiús hétvége. Ha például minden karácsony délelőtt vagy minden évben egy nyárvégi hétvégén vagy minden gyermek tizedik születésnapján tervezhetően ugyanaz az apás program zajlik a családban, az megint biztonságot ad, azt lehet tervezni, van mire várakozni. Ezekből – ha kialakultak, ha megígértük őket – nem szabad engedni lehetőség szerint, mert nagy csalódásként éri a gyermeket, ami előbb-utóbb bizalomvesztéshez vezet. Azt pedig nehéz visszaépíteni.

Ha megvalósul a közös program, figyeljünk rá, hogy igazi minőségi időről legyen szó, semmi megosztott figyelem, semmi munka telefonon vagy egyéb tevékenység: csak a gyermekre, gyermekekre, családra figyeljünk!

 „mindig együtt sétáltatjuk a kutyát, közben jókat beszélgetünk”

Az evangéliumok eseményei itt és most megelevenednek a szemünk előtt. Forrongó nép egy mai birodalom árnyékában, ahol tengerészgyalogosok, terrorelhárítók és békefenntartók próbálják erőszakkal, modern fegyverekkel visszaállítani a békét egy megbolydult, leigázott országban. Ahol felbukkan egy ember, egy tanító, akit az igaz szóra kiéhezett emberek vezetőjüknek tekintenek. A valódi vezetők azonban ezt nem tűrhetik, akcióba lépnek, koncepciós pert terveznek… Mindezt egy 35 éves zsidó ember szemszögéből látjuk, akit Júdásnak hívnak. 
Ismerős a történet? Sokan, sokféleképpen próbálták már körbejárni a témát, hogy mi lenne, ha Jézus itt és most megjelenne, a mi társadalmunkban. Ez minden korszakban kínzó és választ igénylő kérdés.  
A 2016-ban forgatott magyar filmek közül számunkra a legizgalmasabb lehet a #Jézus – Apám nevében, ha sikerült a filmkészítőknek kiaknázni mindazt a sok lehetőséget, amely a „történelmi áthallásokból” és magának az evangéliumi történetnek a sugárzásából adódik. Alig várjuk, hogy megbizonyosodhassunk róla!
Január 14-én szombaton a Budaörsi Ifjúsági Klubban 15 órakor mutatják be a filmet. A vetítésen jelen lesz a rendező-forgatókönyvíró Roczó-Nagy Zoltán és a Júdást alakító Kálloy Molnár Péter is.
Budapesten mindössze öt mozi vállalta a film forgalmazását: Pólus, Lurdy, Toldi, Művész, Puskin mozi, ráadásul elég lehetetlen időpontokban – de ne rettentsenek minket az akadályok, nézzük meg! Támogassuk azokat az alkotókat, akik az általános közöny vagy ellenállás ellenére Jézus történetét újra és újra felelevenítik!

– Mi jut ebből vissza a szerzőhöz, mennyit érzékel az író ebből az örömből?
L.E.: Nem sokat. Az író nem olyan, mint a színész, hogy rögtön a produkció után kifütyülik, vagy megtapsolják. Az író nem tudja, hogy amit csinált, abból mi lesz. Nincsenek forró szeretet-megnyilvánulások. Ráadásul nem szívesen járok író-olvasó találkozókra, mert ott kétféle hatás érheti az embert. Érheti kudarc, ha látja, hogy nem ismerik és nem értik, de kiderülhet az is, hogy szeretik az emberek, amit írt.
Műveim megírásában a legtöbb segítséget a gyerekektől kaptam, főleg a saját gyerekeimtől. Valaki megkérdezte, hogy lehet, hogy az én gyerekeim ilyen jókat tudtak mondani? A gyerekek általában jókat tudnak mondani, csak figyelni kell rájuk.

– Lázár Ervinre figyeltek gyerekkorában?
LE.: Egy kis pusztán nőttem fel, ami különleges közösség. Ott mindenki mindenkire figyelt. Akkor azt hittem, hogy ami ott van, az a világban is természetes. Utána kellett megismernem a világ másságát. Amikor Fehérvárra jártam iskolába, elvitt bennünket a tanár kirándulni, körbemutatott a tájon, ami nagyjából ugyanolyan volt, mint ahol én felnőttem, és azt mondta: gyerekek nézzétek, milyen szép ez a táj. És én döbbenten néztem: mi ebben a szép? Hát én ebben nőttem fel, nekem ez a legtermészetesebb.

A családom, az egy csoda volt a maga nemében. Olyan volt, mint egy szeretet-gömb, ami körülvesz.

Néha felnőtt koromban azt gondoltam, hogy ez bizonyos szempontból hátrányomra is vált, mert így sokkal nagyobb erőfeszítésbe került a külvilág ridegségével összeszokni.

– Ennek ellenére ugyanazt a melegséget sikerült a saját családjukban is megvalósítani Vathy Zsuzsa íróval.
L. E.: Szerettük egymást is, meg a gyerekeket is, remélhetőleg olyan közösség volt ez, ahova jó volt tartozni. Bár a gyerekek néha kifogásokat emelnek az „író házaspár” ellen… Én úgy tartottam, hogy bizonyos dolgokra a gyereket rá kell kényszeríteni, van, amitől el kell tiltani. Nevelni kell, mert az ugyan kényelmes állapot, hogy csináljon a gyerek, amit akar, de nem helyes. Nagyon szelíden ment a nevelés, nem volt benne semmi erőszak, inkább rábeszélés, meggyőzés volt. Remélem, olyan nagy panasz nem lehet ránk mint szülőkre.

– A gyerekek tudták, hogy kik a szüleik, olvasták a könyveiket?
LE.: Nem kényszerítettük őket. Gyerekkorukban biztosan azt képzelték, hogy a társadalmi ranglétra legalsó fokán az írók vannak, és nagyon szerettek volna egy igazi, rendes foglalkozást a szüleiknek. Amikor megtudták, hogy nekem tanári diplomám van, majdnem könyörögtek, hogy menjek el tanítani.

– Az édesanyjuknak is volt egy „rendes” szakmája: vegyészmérnök volt. Hogyan került Vathy Zsuzsa az írói pályára?
V.ZS.: Öt évig dolgoztam az olajfinomítóban, míg rájöttem, hogy engem az emberek érdekelnek, nem az olajfinomítás. Akkor újságíró lettem, ami szintén igényli a valóság meglátását, de egy idő után úgy éreztem, hogy ez kevés. Akkor kezdtem el novellákat, prózát írni.

– A nők életművébe az anyaság is beletartozik. Volt úgy, hogy az írás került előtérbe?
V. ZS.: Amikor én a hetvenes években elindultam, egy kicsit eltúlozták a hivatás és az anyaság szembeállítását. Akkor voltak írónők – ma is a legismertebbek közé tartoznak –, akik tudatosan nem vállaltak gyereket azzal a meggondolással, hogy a kettő nem egyeztethető össze. Én biztosan tudom, hogy ez nem így van. Mindenki eldöntheti magában, hogy miként tudja ezt megoldani. Igaz, nekem mindig volt segítségem.

– Lázár Ervin milyen partner a gyerekek nevelésében?
V. ZS.: Amikor Zsiga fiunk olyan hároméves lehetett, egyszer meséltem az én édesapámról. Egy ideig hallgatott, aztán meghökkenve kérdezte: anyu, neked nem a papa az apukád? Legalább hároméves koráig abban a hitben volt a fiunk, hogy valamennyien Ervin gyermekei vagyunk.

L. E.:

Az egész világ apukája voltam.

V. Zs.: Vállalom, hogy nálunk kialakult egyfajta megosztás. Bizonyos dolgokban Ervin volt az „anya”, másban meg én.

– Harmincnégy éve élnek együtt, milyen volt ez az eltelt időszak?
V. Zs.: Az eleje nehéz, amíg megtanulja az ember, hogy mi is az együttélés módja, lényege.
L. E.: Zsuzsa olajfinomításról átváltott Lázár-finomításra, ez viszont nem mindig ment. Néha Lázár-durvítás lett belőle. De azért elérkeztünk egész idáig.
V. ZS.: A gyerekek megszületésével minden alárendelődik ennek, és húsz év úgy eltelt, hogy alig vettük észre. Most éppen véget ért egy korszak, most mentek el a gyerekeink hazulról, és most kell hozzászoknunk ahhoz, hogy legtöbbször ketten vagyunk. Furcsa, érzékenyen érint, hogy nincsenek itthon, pedig nem mentek messzire tőlünk, és gyakran hazajönnek.
L.E.: Én ezt teljesen természetesnek veszem, hiszen ahogy a gyerekek felnőnek, annyira kezdik a saját életüket élni, hogy az nem megy konfliktusok nélkül. A családi élet azért megmaradt. Kiterjedt és egymást szerető rokonság van körülöttünk, és amikor ez a nagy család összejön, és a megfelelő rituálé szerint mindenki előadja a maga megszokott, ezerszer hallott történetét, akkor mindenki boldog. Erre szükség van.

– A még nagyobb családban, a társadalomban ritkán vesznek részt látványos politikai megmozdulásokon. Miért?
L.E.: Persze, hogy van politikai meggyőződésünk, de megtanultuk, hogy a politika más logika szerint működik, mint ahogy egy író világrendje. Olyan pálfordulások, bakugrások, érthetetlen mozzanatok vannak benne, amelyek – lehet, hogy a politikai életben szükségesek, de – számunkra követhetetlenek. Az író maradjon a művei mellett.
V.Zs.: Évekig nem tudtunk eléggé örülni annak, hogy vége egy rossz rendszernek, amiről mindenki tudta, hogy nem működik, de eltarthatott volna még tovább is. A rendszerváltás eufórikus örömöt okozott. Én 1990-ben beléptem az MDF-be, és négy év kellett ahhoz, hogy rájöjjek: a politika többek között kompromisszum is. Pláne az ilyen gyenge demokráciákban. Az írónak nagyon nehéz, és többnyire hátrányos is, ha ezeket politikus módjára követi.

– A művészeket nem zavarja, hogy a politikusok lettek a „sztárok”?
L.E.: Amikor még nagyon sok függ attól, hogy ki kerül hatalomra, mit rendelkezik, mit lop el, mit ad el, mit állít fejre, akkor ez még lehetővé teszi, hogy a politikusok ott álljanak a figyelem fókuszában. Amikor az ország belerázódik egy olyan szabályos rendbe, ami a gazdag nyugati demokráciákban működik, már sokkal kevésbé húsbavágó, hogy mi történik a politikában. Akkor kit érdekel a politikus! 

Az lesz a jó világ, amikor majd az ország 75 százaléka nem tudja, hogy ki a miniszterelnök.

– Ha Lázár Ervint megbíznák, hogy alapítson egy társadalmat, milyen lenne az, és hol lenne benne a család helye?
L.E.: Amit én elképzelnék, az a körülröhögés tárgya lenne. De komolyan. A család nagyon fontos szerepet kapna az én társadalmamban. Úgy tartom, hogy bár nagyon törekszik az ember minden felé, amiről úgy gondolja, hogy neki boldogságot okoz, elfelejti, hogy akkor él harmóniában, ha a körülötte élő emberekkel jó viszonyban van. Ma arra képezik ki az embereket, hogy ne gondolkodjanak, csak vásároljanak. Anyagi és szellemi bóvlit. Egy darabig az emberek vevők, de azt gondolom, hogy egy idő után elkezdenek gondolkodni. Az emberiség mindig csak a katasztrófákból tanulja meg, hogy mi a helyes. Remélem, most katasztrófa nélkül is megtanuljuk.

Az elmúlt napok extrém hideg időjárása is hasonló összefogást eredményezett. A krízisszállókon és nappali melegedőkben elegendő hely van minden utcán élő ember számára. Sokan vannak, akik saját döntésükből nem hajlandók behúzódni oda, még ebben a rendkívüli hidegben sem. Rájuk kell most vigyázni, amennyire lehet.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat most is kiemelkedő munkát végez az utcán élő emberek életének a megóvásáért, s a többi „profi” szociális ellátó szolgálat is remekül dolgozik, de ezen kívül sok jószándékú, civil ember mozdult meg a hajléktalanok érdekében. Most is az internet adta közösségi tér a szerveződés helye. Az első fagyos napon több ember – a lelkiismeretére hallgatva – kitett Facebook-bejegyzéseket, felhívva a figyelmet arra, hogy vigyünk teát és takarót a környékünkön utcán lakó és fagyoskodó embertársaink számára. Több fiatal baráti társaság esténként kisétál a városba, s ha hajléktalannal találkozik, termoszból forró teával kínálja, s felajánlják, hogy kihívják a profi krízisszállók munkatársait.

Teljesen újszerű a Budapest Bike Maffia működése. Az ország legdinamikusabban fejlődő, innovatív civil szervezete azt tűzte ki célul, hogy a fiatalok körében „menővé teszik” a szociális érzékenységet, az önkéntességet. Ehhez új formákat, helyszíneket, nyelvezetet találtak. Működésük hatékonysága természetesen össze sem hasonlítható például a Máltai Szeretetszolgálattal, de elérnek olyan fiatalokat, akiket a „hagyományos” struktúra nehezebben tudna megszólítani. Ezen a hétvégén gyors és ügyes szervezéssel takarókat, meleg holmikat, élelmiszereket gyűjtöttek és juttattak el a rászorulóknak, illetve a fiatalok nagyvonalúságára és lelkesedésére támaszkodva szendvicseket készítettek budapesti romkocsmákban. Érdekes – és teljesen civil – kezdeményezés az is, hogy ruhaállványok kerülnek ki színházak elé (izgalmas lenne megtudni, miért éppen színház a helyszín), amire ki lehet függeszteni felesleges kabátokat, hogy a rászorulók elvihessék. A Budapestről indult ötletet már több vidéki nagyváros is átvette (például Szeged). Sok cserkészcsapat és plébániai, hittanos keresztény közösség is kint volt az utcákon hétvégén, hogy figyeljenek a rászorulókra.

Az előrejelzések szerint a rendkívüli hideg időjárás még eltart néhány napig. De a hétvégi események tükrében van valami szívet melengető ebben a fagyban. Van bennünk érzékenység, képesek vagyunk figyelni az elesettekre, össze tudunk fogni egy-egy fontos ügyben.

Szilveszter a nagy fogadalmak éjszakája, s ilyenkor hajlamosak vagyunk olyan nagyszabású döntéseket meghozni, illetve fogadalmakat tenni, amelyek bár igen jól hangzanak, gyakran nem valósulnak meg. Ez nem jelenti azt, hogy teljesen el kellene vetnünk az újévi számvetés és tervezés szokását, de érdemes lehet több időt szánni az áttekintésre és körültekintőbben megtervezni a céljainkat.

Számvetés

1. Engedjük el a múlt negatív történéseit! Az elmúlt időszakra való visszatekintésnek nem az a célja, hogy az életünk nehézségei felett siránkozzunk, vagy azokon a hibákon tépelődjünk, amiket elkövettünk, esetleg azokon a szörnyűségeken rágódjunk, amiket mások vétettek ellenünk. Ugyanakkor érdemes feltárni ezeket a történéseket is, mivel az ezekhez kapcsolódó negatív érzelmeken, a haragon, a szomorúságon vagy a bűntudaton való túllépés fontos eleme a szembenézés, a tudatosítás, majd az elengedés, illetve hogy a megbocsátás különböző fokozatait végigéljük.

2. Nézzünk szembe a kudarcainkkal! A hibáink feltérképezése hozzájárulhat ahhoz, hogy felismerjük, melyek azok a viselkedési formák, megnyilvánulások, esetleg mulasztások, amelyeken a jövőben érdemes változtatnunk.

3. Vizsgáljuk meg az időbeosztásunkat! Milyen tevékenységekkel töltjük ki a mindennapjainkat, mely dolgokra szánunk kevesebb időt, mi marad ki teljesen a napirendünkből. Ezt összevethetjük a céljainkkal, illetve az értékrendünkkel és megvizsgálhatjuk, hogy mennyire vannak összhangban.

4. Fejezzük ki a hálánkat! Lényeges, hogy azokról az eseményekről se feledkezzünk meg, amelyekért hálásak lehetünk, esetleg köszönettel tartozunk valakinek. Akár papírra is vethetjük az ezekkel kapcsolatos gondolatainkat és levélben is kifejezhetjük a másik fél számára.

5. Ismerjük fel a sikereinket! Összegyűjthetjük azokat az eredményeket, sikereket vagy egyszerű eseményeket, amelyekre büszkék vagyunk. Fontos, hogy a részeredményeket is elismerjük, ne csak a célsiker elérését. Akár meg is jutalmazhatjuk magunkat, illetve nyugtázhatjuk, hogy jó irányba haladunk.

6. Gyűjtsük össze azokat a tényezőket, amelyek hozzájárultak a céljaink eléréséhez! Mindnyájunk életében vannak olyan segítők, akik bátorítanak, akikre támaszkodhatunk, valamint vannak olyan belső tulajdonságaink, személyiségvonásaink, amelyek segítik a nehéz helyzetekkel való megküzdést. Az újabb és újabb kihívások esetén hasznos elővenni a listánkat és ismételten rádöbbenni, hogy nem vagyunk védtelenek, számtalan erőforrás lapul a tarsolyunkban.

Újratervezés

Az előttünk tornyosuló kihívások gyakran egy hatalmas, kacskaringós ösvényekkel teli erdőhöz hasonlítanak, telve olyan csapásokkal, amelyek zsákutcának bizonyulnak, de a kivezető utak sem ugyanahhoz a célhoz vezetnek el. Nem spórolhatjuk meg sem a végcél, sem az addig vezető út megtervezését, mindkettőre szükség van ahhoz, hogy oda jussunk, ahova szeretnénk.

7. Merjünk nagyot álmodni! Mit szeretnénk elérni és mivel szeretnénk tölteni az előttünk álló évet?

8. Fogalmazzuk meg az álmainkat reális, konkrét célkitűzésekként! Akkor járunk a legjobban, ha közepes nehézségű feladatokat tűzünk ki, amelyekhez megvannak a képességeink, ugyanakkor tennünk is kell azért, hogy megvalósuljon. Ahogy haladunk előre, folyamatosan növelhetjük a tétet és nehezíthetjük az előttünk álló feladatot.

9. Térképezzük fel az esetleges halogatás mögött meghúzódó okokat! Lehetséges, hogy szorongunk az előttünk álló kihívásoktól, vagy éppen a saját magunkkal szembeni túlzott elvárásaink, illetve félelmeink akadályozzák meg, hogy nekivágjunk a megvalósításnak. Máskor túl sok tennivalóval bástyázzuk körbe magunkat, és már azt sem tudjuk, hogy mihez kapjunk. Olykor pedig egyszerűen semmi kedvünk kitartóan küzdeni egy olyan célért, amit nem érezünk fontosnak, nem látjuk a hasznát.

10. Vágjunk bele! Nem érdemes az ideális pillanatra várni, amikor minden tökéletes lesz, és hibázás nélkül végrehajtatjuk a terveinket. A döntés és az ebből fakadó szándék, illetve az első lépés megtétele lendületet ad, mivel egy olyan belső feszültséget teremt, ami a befejezésre, a cselekvés elvégzésére késztet bennünket. A jelenség leírása Bluma Zeigarnick nevéhez fűződik, aki abból az egyszerű megfigyelésből, hogy a pincérek azokra a számlákra emlékeznek jobban, amelyeket még nem fizettek ki, leírta, hogy a befejezetlen dolgok a feladat véghezvitelére motiválnak bennünket.

11. Motiváljuk magunkat! Bizonyára mindnyájunkkal megesett már, hogy nagy lendülettel nekivágtunk az elhatározásunk megvalósításának, de idővel elvesztettük a motivációnkat és feladtuk a küzdelmet. Az önkontroll, valamint a vágyaink fegyelmezésének, illetve késleltetésnek a képessége nemcsak a céljaink eléréséhez járul hozzá, hanem a kapcsolataink minőségére is pozitív hatást gyakorol. A belső lelkesedés, a kitartás és az önbizalom a kulcsa annak, hogy ne adjunk fel a céljainkat. Ha csak azért teszünk, vagy nem teszünk valamit, mert tartunk a negatív következményektől, vagy jutalmat remélünk, hamar elveszíthetjük a motivációnkat. Akkor tudunk leginkább kitartani a céljaink mellett, ha maga a célig vezető út válik örömforrássá, például azért, mert kielégíti a kíváncsiságunkat, kellemes élményt nyújt, tanulunk belőle, megértünk általa valamit, vagy leküzdjük önmagunkat és megélhetjük az énhatékonyság érzését.

12. A kevesebb néha több! A céljaink hajszolása olykor annyira beszippanthat bennünket, hogy túlvállaljuk magunkat és számtalan fontos dolog mellett rohanunk el, miközben az álmainkat kergetjük. A „Slow Life” kezdeményezés Olaszországból indult el, kezdetben egy gyorséttermi lánc elleni tiltakozásként. A lassabb, minőségi életre és étkezésre vonatkozó elképzelés lassanként kibővült, már nem csak a hagyományos ízek és étkezési stílus kerültek középpontba, így ma már léteznek mozgalmak, amelyek a lassabb utazást, a lassabb gyereknevelést vagy a lassabb, élhetőbb város képét tűzték ki a cégérükre. Közös céljuk, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy a mai rohanó világban is képesek legyünk fékezni és tartalmasabb életet élni. A célok, eredmények, sikerek vagy teljesítmények kipipálása helyett fókuszáljunk az élmények megélésére, az ezekben való elmerülésre.

Egy anya életében vannak periodikusan visszatérő, kellemetlen kötelességek, amelyeket maga sem szeret elvégezni, mégis mosolyogva újra és újra el kell magyaráznia a gyerekeinek, sőt, néha élete párjának is, hogy miért is kell azokat megtenni. Ilyen például a fogorvoshoz járás és a nagytakarítás, no és a karácsonyfa leszedése is.

Tény, hogy a reggeli virradatban halványan világító fa a kávé mellé álmosan majszolt karácsonyi sütimaradékokkal együtt szelídebbé teszi a januári iskolába és munkába indulós reggeleket, és – tekintve, hogy a család nagy része csak világosodás előtt és sötétedés után van otthon – a kíméletes hangulatvilágítás is elrejti a szomorú tényeket. Az első hétvége reggeli napsugarai azonban – amelyeknek fényében az én ünnepek alatt meglágyult arcvonásaim sem tűnnek kisimultnak – kíméletlenek a karácsonyfával is.

Persze csak az én szemem érzékeli, hogy poros ágainak bájai elenyészőben vannak, ahogyan általában a megtelt szemetest és a lecserélendő abroszt is. Családom bonyolult érzelmi viszonyban áll a fenyővel, ovis korában egyik gyermekem egy kitartó és keserves siratót követően félre is tett egy ágat belőle, amelyet éveken keresztül mementóként őrzött, mint az anyai kegyetlenség örökzöld bizonyítékát.

Hogy jó előre híveket és támogatókat szerezzek a leszedőakciónak, rendszerint a vízkeresztre való hivatkozással, megkezdem a kampányolást. Családom ritka egyetértésben zár össze a javaslat ellen, gyerekeim a hittanórák ismeretanyagát fordítják ellenem, miszerint a vízkeresztnek valójában semmi köze a fenyőfa leszedéséhez. Férjem racionális gazdasági szempontokkal érvel, emlékeztetve az összegre, amit kifizettünk a szép, méretes darabért, mondván: „Azért vettünk ilyen drága fajtát, hogy ne hullassa a leveleit és sokáig gyönyörködhessünk benne.” Ha erre a meghajlott ágak szomorú látványával érvelek, még azzal is megtoldja: „Engem is kiselejtezel majd, ha meghajlik majd sudár termetem?”

Ezzel ki is csikarnak néhány nap haladékot, de bevallom, ez be is van kalkulálva, mint amikor ebédelni hívom a népet, de tudom, hogy csak harmadszorra hallják meg.

Ahogy múlik az idő és szaporodnak az utcára kitett fák – jelezve, hogy a környékünkön lévő otthonok többségében már megvívták a fenyőharcot – újabb támadásba lendülök. Azt kezdem ecsetelni, hogy így már ciki vendéget hívni. Persze ez fiamnál, akinek szobája messze felülmúlja a lepusztult karácsonyfa látványát, gyenge érv, de például egy szülinapi bulit tervező tinilánynál beválhat. Férjemet a lebiggyedő ágakról potyogó díszek késztetik belátásra, mert vészes közelségbe hozza az általam már többször forszírozott új díszek beszerzését. Végül a legnyomósabb érv a tiltakozások elhallgattatására, ha egyszerűen bejelentem: szombat délután leszedem a karácsonyfát. Ekkor garantáltan mindenkinek sürgős dolga akad házon kívül.

Hogy miért fordítok ekkora energiát a győzködésre, ha végül úgyis egyedül kell megbirkóznom a feladattal? Talán, mert magamat sem egyszerű meggyőznöm minden évben, hogy miért is kell leszedni a karácsonyfát.

Sebastian és Mia Los Angelesben kergetik az álmaikat inkább kevesebb, mint több sikerrel. A férfi (Ryan Gosling) arra vágyik, hogy saját dzsesszklubot nyisson, ahol újra divatba hozhatja a klasszikus dzsesszt, a nő (Emma Stone) pedig gyerekkora óta színésznő szeretne lenni, ám a meghallgatásokon – lévén több ezer jelentkezővel kell versenyeznie – soha nem ő a kiválasztott. A két művész között szerelem szövődik, amely az önmegvalósítások közepette próbára tétetik.

Ryan Goslingról az első percben elhittem, hogy megszállott dzsesszzongorista, az egyre elkeseredettebb színésznőjelölt Emma Stone pedig szintén extra gyorsan szerezte meg a rokonszenvemet. A páros olyan könnyedén, természetesen táncol és énekel, mintha mindig is ezt csinálták volna, mintha nem egy megkoreografált, megrendezett jelenetről, hanem csak egy nyári estéről lenne szó, amikor táncolni támad kedvük. A koreográfia bonyolultsága nyilván meg sem közelíti például az „Ének az esőben” bravúros táncbetétjeiét, ennek ellenére bájos és szerethető. A film számos díjat és jelölést kapott, Golden Globe-ra például nemcsak a filmet és a két főszereplőt, de a rendezést, a forgatókönyvet, a filmzenét és az egyik dalt külön is jelölték.

A „Kaliforniai álom” legnagyobb újszerűségét az adja, hogy nem arról beszél, hogy „minden álmod valóra válik, ha igazán akarod” és még csak nem is arról, hogy „a szerelem mindent legyőz.” Üzenete ennél sokkal mélyebb, sokkal igazabb. 

A film magyar feliratos előzetesét ITT tudják megnézni. 

– András, milyen gyermek voltál?

Berecz András: Kései, egyetlen gyerek vagyok. Édesapám szigorú, törvényes ember volt, Édesanyám megbocsátó, reggeltől estig kacagó, dalos-táncos és kifogyhatatlan mesélő volt. „Ne ragyogj, fiam, belőled úgyse lesz semmi!” – mondta nekem Édesapám, amikor beléptem hozzá a szobába. Kimentem a konyhába: „Te miért lógatod az orrod, csillagocska? Te vagy a világ legszebb, legokosabb legénykéje” – mondta Édesanyám. A két vélemény között öt méter, néhány másodperc távolság volt. Persze éreztem én, hogy a teljes igazság valahol kettejük között bújócskázik. Mégis, utólag nem adnám semmiért egyikük véleményét sem, mert ha véletlenül túl magasra emeltem az orrom, Édesapám rákoppintott, ha pedig túlságosan lógattam, volt, aki felcsapja. A helyes orrtartáshoz kell a család, ahol az életet elsőként kipróbálja az ember. Elesni, felkelni az ember az övéi közt tanul meg legszívesebben.

 – A gyereknek előbb arra van szüksége, hogy az életbe „beleszeretgessék”, utána, hogy „beleegyengessék”.

András: Nagyon sóvárogtam a dicséretet. Édesapám korholásait jól viseltem, a másokét kevésbé. Ha nem kaptam dicséretet, biztatást, hamar kutyafülem, szarvacskáim nőttek, de ha dicsértek, szárnyaim. Az éneket és a tornát szerettem legjobban, és a rajzórában is nagy örömöm volt. Látszott már korán, hogy a művészetek felé tapogatózom. Na, ez Édesapámat megviselte. Iskolái és jártassága ellenére falusi ember volt lélekben, azt mondta, a művészet szélhámosság. Buborék, szivárványos semmiség, gyerekség, naplopás. „Kerüld el, és légy ember, fiam!” Még mielőtt pálcát törnék Apám felett, meg kell mondanom, hogy ez a véleménye nekem mindmáig nagyon tetszik. Ha egy ember este, alkonyatkor el tud számolni a napjával: ennyit szántottam, ennyit arattam, ennyit őröltem – nyugodt lesz az álma. A művészetben és annak környékén valóban sok a szélhámosság, nagy a ricsaj. Az igaz hang csendes, a hazug és hamis általában hangos, fennmaradásához ez szükséges. Halkabb az angyal trombitája, mint az ördög kereplője. Apámnak voltak igazságai. Talán ennek köszönhetem, hogy rokonszenvesek nekem például azok, akik „kultúra nélkül” élnek, az úgynevezett műveletlen emberek, akiknek ha azt mondod: „kultúra” – hanyatt homlok elszaladnak. Nem véletlen! Ezzel a szóval annyiszor becsapták és becsapják ma is őket!

Istvánka talán legjobban hasonlít a családból énrám. Nem maradt nyomtalan az életében, hogy bár Budapesten laktunk mindig, nyaranta elvittem őket a kalotaszegi Türébe, ahol Gergely András, a legjobb nótafa élt. Az ő bűvöletében éltem én is sokáig, és a gyerekeim közül Pityu volt a legfogékonyabb dalaira, lényére. Népdalokat énekel ő is, de amit én nem tudok: furulyázik, szépen táncol, lakodalmas népet ríkat-kacagtat. Megtalálta a saját útjait.

Közben András szedelődzködik, mindenképpen indulnia kell, mert felesége másnap utazik Londonba Mihály fiukhoz, és sok még a tennivaló. Istvánnal magunkra maradunk.

Berecz István: Amikor Édesapám a gyerekségéről mesélt, én is magamra ismertem, nagyon sok mindenben hasonlítunk. Saját példáján tanulta meg: a gyereket bátorítani, biztatni is kell, de a terelgetésből, kritikából sem szabad engedni! Páratlan érzéke van hozzá, hogy mikor melyiken van a sor. Ikarosz és Daidalosz nem véletlenül apa és fia. Se elszállni, se alacsonyan repülni! De szárnyalni megtanított. Felcseperedésünk idején a kenyérkeresés őt művelődési házak és koncerttermek közti mindennapos vándorútra vitte, de bármikor jött haza, miránk mindig szánt időt, s már-már lecsukódó szemeink hipp-hopp tágra nyíltak. Édesapa gyakori távolléte miatt Édesanyával voltunk többet, ő volt a ház közepe, derűs fénye, de életünk józan irányítója is, hisz nevelésünk hálátlanabb feléből a nagyobb rész rá hárult. Ezt mindmáig derűvel végzi. Jó humora van, amelyből még a gondok sem tudták kibillenteni. Öröm volt kicsi gyermekként is mellette lenni, és ez felnőttként sem változott.

 – Édesanyád néptáncolt a házassága előtt. Nem láttad rajta, hogy ő is vágyódik a színpad után?

István: Édesanya, Jávorka Lilla kiváló, kiemelkedő táncos volt. Már nagyon korán, általános iskolás korában elkezdett táncolni. Zsuráfszki Zoltán és Farkas Zoltán „Batyu” együttesében táncolt a Kodály Kamara Táncegyüttesben, amely öt–hat párból állt, és az ország válogatott csapata volt. Ők Kodály nyomán azt az elvet vallották, hogy leszámolnak a Mojszejev-féle kreált színpadképekkel, és „csak tiszta forrásból”, a falusi emberektől tanulva táncolnak. Később a csapat színe-java a Budapest Táncegyüttesben folytatta. Édesanya derűs, őszinte táncos volt, igazi tünemény volt a színpadon. Szép karrier várt volna rá, ha a néptáncban lenne ilyen.

Édesanya olyan hittel tudta magát beleadni a nevelésünkbe, hogy soha nem éreztük, hogy visszavágyódik a színpadra. Szerintem ő maga se érezte ezt, annyira át tudta magát adni az anyaságnak, annyira megtalálta benne az örömöt. Ugyanakkor az is igaz, hogy a konyhát sokszor változtatta át táncporonddá, ha olyan muzsika érte a rádióból vagy Miska öcsém zongorájából.

 – Jogi egyetemet is végeztél.

István: Igen, és ahogy ma a világot és benne a tánc szerepét látom, azt ennek is köszönhetem. Meg kellett magamat határoznom egy olyan közegben, ahol a kérdő tekintetek azt kérdezték, hogy ez huszár-e vagy mi. Nem tudták a györgyfalvi zsinóros kabátot és a gyimesi tarisznyát hova tenni. Ezek a tekintetek terelgettek afelé, hogy a falusi ember kultúrájának mai létjogosultságát, szerepét latolgassam. Kaptam hozzá szerencsés pillanatot is, ami mikrofont tolt elém: 2012-ben, amikor a „Fölszállott a páva” vetélkedő elindult.

 – Ezek szerint te mindkét szülőd szellemi örökségét folytatod. A testvéreid mivel foglalkoznak?

István: Kata húgom két és fél évvel fiatalabb nálam. Ő nyugodtabb teremtés, ha nem is a színpad az otthona, a humora és a hangja kiváló. A Szent Angéla Gimnázium öregdiákkórusában énekel, valamint gyerekeknek tanított népi játékokat, ehhez nagy kedve, nagy érzéke van. Hamarosan édesanya lesz. Miska öcsém tíz évvel fiatalabb nálam. Születése óta látszik, hogy különleges egyéniség, nem beszélt még, de az ütőgardonon – ez csángó hangszer – már tudott játszani. Azután hegedült, majd rákapott a zongorára, és minden díjat megszerzett, amit csak a versenyeken lehetett. Kilencéves korában nagyzenekarral mutatták be egyik művét, mert zenét is szerez. Tizenkilenc éves, és most vették fel a londoni Királyi Zeneakadémiára, a Royal Academy of Music-ra. Olyanok méltatták és kísérték már eddig is pályáján, mint Kocsis Zoltán, Vásáry Tamás, Vashegyi György, Malcolm Bilson… Nagy elhivatottság és szorgalom, akaraterő és tűz ég benne kicsi gyerekkora óta. Bartók Béla a kedvenc zeneszerzője. Az ő alakjában összefonódik a két zenei világ: népzene és műzene. Marcika, a legkisebb testvérem szintén a Berecz-vonal, ő is bohócfajta. Metsző humorú, nagy utánzó, jóképű, tizenhét éves. Jól énekel, trombitálni is tanult.

Ő is színpadra termett.

 – Mit csinálsz mostanában? Jogászként egyáltalán nem dolgozol?

István: Nem. A Fonó Budai Zeneház népzenei művészeti vezetője vagyok, emellett sokfelé jártam a világban tánccal. Barátaimmal alapítottam a Fonó Kamara Táncegyüttest, szeretnék velük minél több előadást, néptáncon alapuló színpadi műsort megvalósítani. A táncházak városi létrejötte azt mutatja, hogy a néptánc bárhol megállja helyét, és erős közösségépítő hatása van. Ebben szinte felülmúlhatatlan. Nem hiszek abban, hogy a mai embereknek ezt be kell csomagolni. Nem a csomag a vonzereje.

– A saját néptáncaink „poposítása” szerinted nem járható út? A világ úgy ismerte meg az ír sztepptáncot, hogy bevitték a show-műsorokba.

István: Ez a mi táncaink esetében a lényeget veszi el. Zsuráfszky Zoltán tud úgy nagyszínpadi koreográfiát csinálni, hogy a táncnak megmarad az eredetisége. De show-t csak úgy lehet létrehozni, hogy pont azt a büszkeséget és méltóságot veszik ki a táncból, ami a lényege a falusi ember viselkedésének és mulatásának is. Az ilyen produkciókban részt vevő, amúgy nagyon tehetséges táncosok mozgáskultúrája idővel kiürül, elbutul. A nagy csillogás-villogás, tűzijáték elképesztő hazugság számomra, amelynek nemhogy a hagyományos műveltséghez, de az élethez is vajmi kevés köze van. A lényeget, az embert takarja el. Meg sokszor azt, amit muszáj is, hogy eltakarjon: a gépiességet, a kiégett lelket és nagyon sokszor a hiányos tudást.

 – Most huszonkilenc éves vagy – hogyan képzeled el magad tíz év múlva, hogyan szeretnél élni?

István: Szeretném minél több emberhez közel vinni a népi kultúrát, a hagyományos műveltséget, főleg a táncházat, alulról és felülről jövő segítséggel is, összefogással. Életre való ez, nem vitrinbe. Örülnék, ha a magyar emberek egyszer végre egészségesen határoznák meg saját helyüket a világban, ez ebben is segítene. Ugyanakkor a mi örökölt műveltségünk összekötő híd, amely más nemzetekhez is odakapcsol minket. A táncot soha nem akarom abbahagyni, mert anélkül félember lennék. Családot is szeretnék, mert ebben nevelődtem, számomra ez a természetes. Szeretem a gyerekeket, és az ember több értelmét látja az életének, ha látja a folytatást.

Berecz Andrással zuglói otthonában folytattam a beszélgetést, egy erdélyi szőttessel letakart asztal mellett.

András: Jaj, olyan szokatlan itthon a csend! Feleségem Londonba utazott néhány napra Misihez, Pityu a város másik végén lakik, Kati se itt, ő most várja az első gyermekét. Így csak Marcikámmal vagyunk kettesben, amikor hazaesik az iskolából. Egyedül még enni sincs kedvem. Régen a lakás tele volt zongoraszóval, korábban furulya- hegedűszóval, gardonnal, olykor mutogatva beszélgettünk-hápogtunk. Sok régi dalt kivert a fejemből, néha az ajtót be kellett csuknom, hogy felidézzem őket. De ez a csend még egyelőre otthontalan.

Közben hazaérkezik a legkisebb gyermek, Marci is, aki már nagy kamasz, de még „engedi szeretgetni magát, meg lehet gyúrni, mint valami játékmacit” – mondja róla édesapja.

 – Régebben inkább népdalokat énekeltél, ma inkább meséket mondasz. Hogyan alakult a hivatásod?

András: Gyerekként tapadtam a rádióra, gyakran hallgattuk a Szabad Európát, a madridi, londoni, párizsi rádiót. Ragadtak rám a dallamok, de legjobban azok, amelyeket édesanyám énekelgetett. Aztán húszévesen a Gorkij Könyvtár zenei gyűjteményében meghallottam egy csángó énekes hangfelvételét. Meg voltam döbbenve: mi ez, hogyhogy én ilyen szépséggel még eddig nem találkoztam? És miért nem? Egyik osztálytársamnak volt egy háromhúrú brácsája. Honnan van? – kérdeztem. Székről – mondta. Én azt se tudtam, hol van az a Szék. Mutogatott nekem diafilmeket: a széki általános iskola bizonyítványosztásán a gyerekek gyönyörű lájbit, vasalt fehér inget, szalmakalapot viseltek. Hát erről én miért nem tudok? Na elég a homályból, irány Erdély!

 – Meg tudtad fogalmazni magadnak, mit keresel?

András: Azt kerestem, hogy milyen az az ember, hogyan él, aki azt énekli: „Adjon Isten annak ezernyi ezer jót, ki a te bölcsődet megrendítette vót.” Hogy lehet, hogy régmúlt időt használ, mint a középkori kódexekben? Mi ez az időbeli mélysége a költészetnek, a magyar nyelvnek? Miért ilyen rokonszenves és természetes számomra ez a nyelv és ez a hangképzés? Böngésztem a népzenei kiadványokat, megtaláltam az eredeti felvételeket, a Pátria-lemezsorozatot sugározta a rádió, felvettem orsós magnóra, és éjjel-nappal azt hallgattam. Mire a táncházba eljutottam, az én fejem már tele volt ezekkel a dallamokkal, többel, mint a táncosoknak. Rám találtak az Újstílus együttes tagjai, akik a Kodály Kamara Táncegyüttest kísérték. Ők azt az irányzatot képviselték, hogy a népzene eredeti formájában tökéletes, feldolgozni csak akkor érdemes, ha legalább olyan jó lesz, mint az alapanyag. Ez pedig ritka. Velük léptem fel: amíg átöltöztek a táncosok, én énekeltem, kísért a zenekar. Új versszakokkal frissítettem ismert dalokat, új dallamokat hoztam köztudatba. Hamarosan fújták a dalaimat, tíz-tizenötezer ember is énekelt velem a Sportcsarnokban, repültem a boldogságtól, sok rádió- és lemezfelvétel is készült belőle. Népszerű együttesek mindmáig sokszor ezek alapján dolgoznak.

 – Mennyire tudtatok széles körben ismertté válni?

András: A táncház annak idején olyan szubkultúrának számított, ami a hatalom számára nem volt kedves. Viszont külföldre gyakran eljutottunk a kinti magyarok meghívására. Svájcban olyan klubokban léptünk fel, ahol „alternatív” ifjak bennünk egyszerre látták az Úristent és a marslakót, boldogan rángatóztak. Amikor meghallották a mezőségi zenét, egyszerűen kivetkőztek önmagukból, a felnőtt kor maradékáról is lelkesen lemondtak.

Pedig csak szíven ütötte őket a mi zenénk. Utána baptista imaházban léptünk fel telt házzal, majd egy étteremben is telt házzal, ahová eljött egy gróf, így aztán zenéltünk palotában is. New Yorkban egy Mikrokozmosz nevű görög kocsmában kezdtük, onnan hipp-hopp ezeréves mamutfenyők alá! Ott tanítottam az amerikaiaknak magyar dalokat. Műsorok, énektanítás és hangfelvétel minden napra jutott a három hónapos turnusok alatt. Az én szememet a dalaim nyitották fel, ezek dobtak a világban olyan helyekre, hogy csak csipkedtem magam, és még akkor se értettem, hol vagyok! Talán egyszer majd felfogom ezt az egészet.

 – Ma már mégis inkább mesemondóként ismernek.

András: Fábry Sándornak, a Fábry-show-nak köszönhetem, hogy mesemondóként ma már a vonaton bóbiskolva is felismernek. A televízió megszázszorozta a mutatványomat. Olyan érdekes ez: csinálhatsz bármit, csak akkor hiszik el, hogy az jó, ha a tévé bemutatja. Ez a média hatalma. Kirántott a táncházi, könyvtári, művelődési házbeli közegből, és annyi emberhez elvitt, amire korábban nem volt lehetőségem.

 – A mástól hallott meséket szűröd át a magad lényén, és adod hozzá magadat?

András: Ezt olyan jól megfogalmaztad, hogy nem tudok mit hozzátenni. Mindig meg akartam osztani az emberekkel ifjúságom legnagyobb örömét, hogy én még beszélni és énekelni tudó öregeket hallhattam, sáros utak végén. Az első negyven mese jött mástól, a negyvenegyedik saját magamtól. És ettől az előző negyven mese is megváltozott. Életre kelt, legalább úgy, mint a fagerenda, amely már nem gyökerezik a földben, mégis izeg-mozog, változik a formája. Az emberek szívébe az hatol be, amiben magukra ismernek. A mese mögött ott áll sok tízezer ember, és még a halottak is szólnak benne.

 – Mi ösztönzött, hogy a csuvas népköltészetet kutasd?

András: Már a katonaság idején megtanultam a dallamaikat Vikár László és Bereczki Gábor gyűjtése alapján. A csuvasoknak vannak sördalaik. Egy rendes csuvas, ha berúg a sörtől, nem disznó dalokat énekel, hanem elkezdi a rokonságát – mint ingyen kapott biztosítási rendszert – dalban dicsérni. Hogy jó, ha van testvéred. Szép a szállás, ha erős a kerítés, de akkor igazán szép, ha két atyafi egy asztalhoz le tud ülni egymással. Ez olyan lehetetlenül szép téma volt, persze hogy megszerettem! A magyar embereknek ebből hiánya van. Ha elkiáltom magam, hogy „Sör!”, mindenkinek mosolyra húzódik a szája, felkapja a fejét – de ha azt mondod, „rokondicsérő költészet”, azzal el is zavartál mindenkit. A sör téma jó kis csalinak bizonyult. Kenyérbél a horgon, jól meggyúrva. A csuvas dalokban megláttam a lehetőséget. Sört kiáltok, közben pedig a rokoni szeretetből is csurran-cseppen valami.

 – Amikor hosszabb időszakokra elutaztál, hogyan viselte ezt a családod? Megismertek még, amikor hazajöttél?

András: Haha, nem mindig! Mondták, hogy csak a hátam ismerős. A feleségem tudna erről mesélni. Türelem és humor kérdése, hogy a család élete menjen. Derűvel lehet feloldani, amikor valami megtorpan. Kötelességem – mint afféle bolygó hollandinak –, hogy elmeséljem, amit láttam. Leginkább itt, a terített asztalnál.

Nem vagy éhes, Marcika? – kiált ki András legkisebb gyermekének, aki elhúzódott a szobájába. – Gyere, egyél, ha éhes vagy, ne zavartasd magad!

A nevelés minden gyerekkel más, nincsen minta. Az elvont beszédnél, nehézkes észosztásnál egy-egy történet többet ér. A példa pedig mindenekfelett. Érdemes feltárni azt a titkot is, hogy mi, felnőttek is vívódunk, tanuljuk a felnőttséget. Én akkor léptem nagyot a felnőtté válás útján, amikor Marci fiam gyerekkori allergiája miatt fulladozott. Balatonkenesén azt mondta az orvos, már nem érünk fel Pestre, annyira fullad. Feleségem mégis telefonált az ismerős orvosnak, és száznyolcvannal, leeresztett ablakokkal, egy óra alatt felértünk a Bethesda Kórházba. Lilla vezetett, én nem tudok, én fogtam Marcit. Nézett rám fuldokolva, hogy most mi lesz. Nem ereszthettem el magamat. A feladat úgy megformálja az embert!...  

Miért fontos az önök számára az, hogy részt vehetnek a Jószolgálat-díj életében?

Molnár Bánffy Kata: Nekem több szempontból is az. Az első perctől fogva szeretem ezt a díjat, tulajdonképpen még a megszületésénél is jelen voltam. Jól emlékszem arra a telefonhívásra, amelyben a Képmás magazint keresték azért, hogy bábáskodjunk egy szociális díj megszületésén. Azért is megörültem ennek a hívásnak, mert Zichy Mézi néni, akinek a tiszteletére megalakult ez az elismerés, szegről-végről rokonom, gyerekkoromból ismertem is. Bennem is az a kép él róla, hogy ő egy rendkívül elkötelezett asszony volt, aki hihetetlen sok erőt és energiát fektetett abba, hogy Magyarországon a szociális területeken előrelépés történjen. Jóllehet élvezhette volna a nyugdíját Németországban, ám ehelyett idejött a magyar gyökerei miatt. Hihetetlen pénzt és energiát beletett abba, hogy a rendszerváltást követően elinduljanak a szociális hálózatok. Egyrészt tehát van egy ilyen személyes élményem. Másrészről a Képmás magazin az egy nagyon hagyományos értékek mentén szerveződő, középosztálybeli konzervatív nőknek szóló lap, ahol az olvasóközönségünk maga rendkívül érzékeny a szociális témákra. Az olvasóink éppen az a generáció, amelynek tagjai nem csak a gyerekeikről, de a szüleikről is gondoskodnak, akik adófizetőként, munkavégzőként a vállukon hordják a társadalom minden nyűgét amúgy is. Az én életemben is egyszerre van jelen a napi munkavégzésen túl egy agyvérzéses, tolókocsis após és három gyermek, akik közül a legkisebb még csak hét éves. Azt hiszem, hogy az ilyen helyzetben élő nők pontosan tudják, hogy milyen nagy szükség van a segítségükre az élet minden területén. Pont ezért hihetetlen csodálattal tudunk nézni mindenkire, aki a saját személyes kötelezettségein túl energiát, időt, pénzt beletesz mások segítésébe. Ezért aztán nagyon örülök, hogy létrejött ez a díj.

Zagyva Richárd: Szerintem nagyon fontos az a küldetéstudat, ami a szociális területen tevékenykedő munkatársakat erre a feladatra vezérli. Itt nem egyszerűen csak munkáról van szó, hanem arról, hogy valaki önként vállal egy nehéz hivatást - például szociális munkás lesz. Ha ráadásul valaki bajba jutott, vagy problémákkal küzdő embertársai segítését önkéntesként vállalja, az mindenképpen kiemelkedő. Nagyon fontos, hogy ezeket az embereket példaként állítsuk magunk elé, mert ez nem magától értetődő dolog a világunkban. 14 éves koromban hallottam egy kezdeményezésről, hogy Egerben kispapok és önkéntesek járnak a fogyatékkal élők otthonába foglalkozásokat tartani és nyári tábort is szerveznek a gyerekeknek. Önmagában értékesnek tartottam azt, hogy a szabadidejükből heti rendszerességgel áldoztak arra, hogy örömet vigyenek az életükbe. Annyira megtetszett ez, hogy egészen 19 éves koromig én is jártam velük. Az ilyen apró momentumok jó példával szolgálhatnak mások számára és elindíthatják az embert egy bizonyos életpályán, ahogy engem is. A díj elismerése azoknak, akik példájukkal a jóra ösztönöznek bennünket.

Egy ilyen díj nem lehet visszás amiatt, hogy csupán néhányakat emel ki, miközben mindenki más is kemény, áldozatos munkát végez ezen a téren? Aki nem kap díjat, ő nem annyira jól segít?

MBK: Ezért van jelentősége annak, hogy nem egy évre tervezünk. Ha egyetlen alkalommal adnánk át ezt a díjat, akkor valóban úgy tűnne, hogy csak egyvalaki érdemel ilyen elismerést. Ám azzal, hogy ebből hagyományt szeretnénk teremteni, pont azt tesszük lehetővé, hogy ne csak egyvalakit emeljünk ki. Egyébként nagyon érdekes az, hogy mindig azt szokták mondani, hogy Magyarországon nincs kultúrája az önkéntességnek és a szociális érzékenységnek. Én azért úgy látom, hogy amikor valóban nagy a szükség, akkor mindig megmozdulnak az emberek. Gondoljunk csak a menekültválságra, vagy a vörösiszap-katasztrófára. Mindkettő váratlanul nagy megmozdulást váltott ki a társadalomból. Ha valami megérinti az embereket, akkor nagyon is lehet rájuk számítani.

ZR: Akik ezt az életpályát választják, azok általában nem a dicsőségre vágynak, hanem a küldetéstudat hajtja őket. Egy ilyen díjjal nem versenyhelyzetet teremtünk, hanem ezt az egész útválasztást becsüljük meg.

MBK: Azt szoktuk mondani, hogy kevés az ápolónő és a szociális munkás. Viszont, akik vannak, azoknak nem csak a munkaköri kötelességük, hanem a hivatásuk az, hogy másokon segítsenek. Ráadásul minél több kihívással küzd a szociális ellátórendszer annál fontosabb az, hogy legyenek ilyen elhivatott és elkötelezett emberek, akik szívvel-lélekkel beleadnak mindent. Az is egy szép üzenete a díjnak, hogy a magánszférából érkezett. Ez nem valami hivatalos elismerés, mint ahogyan ezek a helyzetek sem hivatalosak, ezek a mi személyes életünket érintik. Mint például a mi kiadónk életének is részévé vált egy idős hajléktalan bácsi, aki itt nálunk, a boltívek alatt szokott éjszakázni és a telet is szinte itt tölti. Ezek személyes dolgok.

Hogyan lehet vonzóvá tenni ezt a pályát? Hogyan lehet felhívni a figyelmet arra, hogy akár ezt is érdemes lehet választani? Ha ugyanis valaki szociális munkás, akkor az együtt járhat azzal is, hogy akár saját maga is egzisztenciális válsággal küzd. Miért jó egyáltalán ezt a hivatást választani?

ZR: Többféle motiváció létezik a mögött, hogy valaki a szociális munkát választja. Hosszú távon az tud másokért tenni, akit örömmel tölt el, hogy lendít valakinek a sorsán, aki szereti az embereket, és aki önmaga is „profitál" ebből. Nekünk az a profit, hogy azt tehetjük, amit igazán szeretünk, másoknak örömet, segítő kezet adni. Jó érzés tudni azt, hogy van értelme munkánknak és hogy ettől jobb lett, vagy majd jobb lesz valakinek az élete. Sokan elhivatottságból választottuk azt, hogy a bajba jutott embereket segítsük. Ez az elhivatottság fakadhat, hitbeli, világnézeti meggyőződésből vagy családi, lelki okokból is. Számunkra nem csupán jó ezt választani, hanem feladatunk is. Ezzel nem versenyezhetnek az anyagiak.

Erre szokták talán azt mondani, hogy nem ígérhetnek mást, csak vért és verítéket...

MBK: Mindenkinek megvan a maga dolga. Mindanyiunknak feldata van azokkal a szociális problémákkal, amelyek szembejönnek az utcán. Minél inkább nyílik a társadalmi olló, ezek a gondok egyre inkább felszínre kerülnek. Van, akinek szociális munkásként, van, akinek adományozóként, vagy támogatóként van feladata. Egy kiadó vezetőjeként azt gondolom, hogy nekünk az a feladatunk, hogy felnyissuk az emberek szemét, érzékenyítsük az olvasóinkat. Vagyis írnunk kell ezekről a témákról, hiszen az élet súlyos szeletéről beszélünk. Mi így próbáljuk ösztönözni az olvasóinkat, hogy gondolkodjanak és aztán váltsák tettekre a gondolatokat. Talán ez a legnehezebb, hogy valaki ne csak érezze azt, hogy lépnie kellene, hanem lépjen is valóban.

ZR: Megéri akár csak egyetlen alkalommal is bátornak lenni. Főiskolás koromban egy alkalommal a veszprémi buszpályaudvar mellett sétáltam el és azt láttam, hogy a várakozó emberek tömege között ott fekszik valaki eszméletlenül. Vérzett a feje, de nem mertek odalépni hozzá az emberek. Én is elbizonytalanodtam, mégis odamentem és miután nem reagált, mentőt hívtam. Egy egyszerű, hétköznapi úr volt, aki ott sétált közöttük, elesett, beverte a fejét és elájult. Amikor a mentőben magához tért, fantasztikus érzés volt, hogy tudtam és mertem segíteni, hiszen lehet, hogy megmentettem az életét, mert nagyon sok vért vesztett. Ezek a pillanatok és érzések kitörölhetetlenek.

Miért nem merünk segíteni?

MBK: Nagy bátorság kell a segítéshez, hiszen nagyon erős korlátokat építettünk magunk köré. Van is erre egy történetem. Nagyjából egy éve egy wellness-szállodában voltunk, ahol egy kislány fulladozni kezdett a medencében. Többen is elmentek mellette, senkiben nem született meg az elhatározás, hogy más gyerekét, aki éppen fürdőruhában van, megragadjon és kiszedje a vízből. Senki nem merte vállalni a kockázatot, hogy lehet, hogy csak játszik. Végül a férjem vette a bátorságot ahhoz, hogy megfogja az akkor már eszméletlen gyermeket, kiemelje, körbeordítsa a medencét, hogy kié ez a gyerek, majd a Csuja Imre által a reklámban is bemutatott módszerrel elkezdje az újraélesztést. Igenis marha nagy bátorság kell a segítéshez. Félünk a kudarctól, más emberek reakciójától, a jogi következményektől, közben pedig emberéletekről van szó. És ugyanez a helyzet egy szörnyű körülmények között fekvő összehugyozott hajléktalannal is. Nem merünk hozzáérni, pont gyerekkel vagyunk, koszosak leszünk, mindig van valami, ami miatt nem segítünk. Igazából a kudarcot is vállalja az ember, amikor nekiáll segíteni. Talán mindenkinek volt olyan élménye, amikor segíteni próbált és elutasították.

ZR: Amellett, hogy meghoznunk egy bátor döntést, szembejöhetnek olyan impulzusok is, amelyek eltéríthetnek. Mások közönye vagy ellenséges hozzáállása, nemtörődömsége. Ezen kell túllendülnünk.

Mindenáron kell segíteni? Akkor is, ha elutasítják?

ZR: Van olyan helyzet, amikor az ember elutasítással szembesül, ám mégis tudni kell azt, hogy mi a fő cél. Ez szituációtól függ. Aztán előfordul az is, hogy egyszerűen nem lehet segíteni, mert szükség van a rászoruló akaratára is. Azt például nem lehet elérni, hogy valaki a beleegyezése és akarata nélkül szokjon le az alkoholról.

MBK: Mindannyiunknak van feladata – de ne felejtsük el, hogy a szociális munka az szakma, érteni kell hozzá, több aspektusból is. Persze ha valaki életveszélyben van, akkor azonnal segíteni kell – nem szabad gondolkodni. Ám egyéb helyzetben mindenképpen a szakmán belülre kell irányítani ezeket a folyamatokat, hozzáértő emberek kezeibe kell helyezni az egyes problémákat. Főleg ott, ahol tiltakozást észlelünk.

ZR: Ott van a sokak által emlegetett helyzet, amikor a hajléktalan nem megy be a szállóra, vagy az éjjeli menedékhelyre. Megkérem, hogy jöjjön be velem, ő pedig egyértelműen elutasít. Az már az én feladatom, hogy utána más módon próbáljam rábeszélni és általában nem is eredménytelenül. Szóval több lehetőség van arra, hogy segíthessünk. A szociális munkások pedig tudnak is élni ezekkel. Azért dolgoznak, hogy elérjék azt, hogy segíthessenek.

Mi a legnagyobb kihívás az emberek segítőkészségének felébresztésében?

MBK: A bőség zavara. Annyi mindenkin, annyiféleképpen kellene segíteni. Ilyenkor az ember kénytelen priorizálni. Segítünk az éhező afrikai gyerekeken, de a saját szomszédasszonyunkon nem? Mindenkinek meg kell találnia a saját feladatát.

ZR: Illetve át kell lépni a közönyt.

MBK: Úgy, hogy közben ne sértsük meg azt, akin segíteni igyekszünk. Ez nehéz ügy. De talán jó példával lehet a leginkább.

A Jószolgálat-díj mit érhet el?

MBK: Segít abban, hogy ennek a szakmának is legyen társadalmi elismertsége, hogy ne úgy érezzük, hogy a társadalom lúzerei azok, akik szociális munkával foglalkoznak.

ZR: Ráadásul egy ilyen díj közel tud hozni másokhoz egy személyes példát. Amíg valakinek a jótetteit csak a közvetlen környezete, a családja, barátai ismerhetik meg, addig egy ilyen díj mások számára is láthatóvá teszi azt.

MBK: Arra is nagyszerű lehetőség ez a jelölés és az, hogy jelölhetünk arra méltóü embereket és intézményeket, hogy legalább ilyen módon is kifejezhetjük a hálánkat azok iránt, akik sokat segítenek. Nagy lehetőség ez ebben, nagyon szurkolunk, hogy minél több jelölés érkezzen, és mindenkit bíztatunk erre, hogy jelöljön a szociális területről elismerésre méltó embereket és intézményeket a joszolgataldij.hu oldalon keresztül.

Tehát akkor ki is a szociális munkás?

ZR:  Számomra a szociális munkás az, aki mer különleges módon lehajolni a problémákkal küzdő ember felé, felismeri, hogy mire van igazán szüksége és a szerint próbál és képes is valós, tudatos segítséget adni.

A cikk az Origón jelent meg 2016 októberében. 

Nem január elsejei, hajnali sóhaj, a sok-sok virsli és káposzta és malac után, nem titkos kacsintás a szeretteinkkel, hogy igen, akkor holnaptól (pontosabban az első munkanaptól, illetve majd februártól) nem leszünk többé ingerültek fölösleges dolgokon. Nem: az újévi fogadalom tudományos kérdés.

Annál is inkább, mert egy brit professzor, Richard Wiseman (már a neve is beszélő: bölcs embert jelent) már 2007-ben, 3000 résztvevővel feltárta, milyen is az évfordulós fogadkozások természete. Kiderült az, amit nem hittünk volna: kevesen tartják be ígéretüket, még azok közül is, akik biztosak önmagukban. Ami azonban ennél is érdekesebb megfigyelés volt, hogy ha betartja, másért teszi férfi és nő.

Előbbinek egyrészt akkor sikerül, ha pontosan jelöli ki a célját: nem vizionárius elvontsággal (izmos leszek), hanem praktikus pontossággal (kétnaponta lejárok az edzőterembe). Másrészt akkor, ha az erőfeszítéshez kapcsolódó javakra, előnyökre gondol (ha izmos leszek, tetszeni fogok a nőknek).

A nők másképpen érik el, hogy fogadalmuk ne fagyjon le a januári hidegben. Ők akkor tudják beváltani ígéretüket, ha arról másnak is beszélnek, ha a környezetükben ismerik elhatározásukat és támogatják őket.

Illetve akkor, ha megtanulják az aprólékos, érzelemmentes kitartást – az apró lépések kíméletlen, de eredményes monotonitását. Tehát, mi nők közösségben fogadkozunk, a férfiak pedig miattunk…

Mindenesetre a hozzáértők nem fukarkodnak a tudományosan megalapozott tanácsokkal. Ezek szerint csak egy fogadalmat tegyünk, azt is lehetőleg már újév előtt, kellő pontossággal jelöljük ki a célt és az ne a tavalyi legyen. Hát akkor mi?

Az egyik közvélemény-kutató cég felmérte, melyek voltak az amerikaiak top fogadalmai 2015-re. Nem, nem a megbocsátás. Nem, nem a jótékonykodás. És nem, nem is a világ megmentése.

Az első, legfontosabb terv a testedzés volt: az, hogy fittnek kell maradni. Ezt követte a listán a fogyókúra, majd az élet élvezete, a kevesebb pénzköltés, ötödikként a hosszabb idő a családdal és barátokkal, majd a jobb szervezés, a fogadalmak elkerülése, az új hobbi, a több utazás és az olvasás. A 10-es listán döntő részt olyan célok szerepeltek, amelyek önmagunk jólétére vonatkoznak.

„Az új év az új én” – hirdeti az egyik szlogen, és lám, tényleg, mintha csak magunkat ’kívánnánk’ az évfordulón. Mintha arra az egyetlen, saját testre kellene a legjobban vigyázni.

Lehet, hogy az új évre leginkább erről kellene leszoknunk?

Váljon ez mindannyiunk egészségére!