A negyveneseké az élet!

Emlékszem a nőre, aki nem sietett sehova, nem idegesítették a saját gyerekei, nem kajtatott folyton utánuk, nem pillantgatott nyugtalanul a szomszéd asztalokhoz az étteremben, hogy jaj, vajon ott hozzájuk képest mi történik. Élvezte, hogy itt van, hagyta, hogy a kamaszai azt tegyenek, amit akarnak, nem stresszelte magát, nagyokat úszott, este ők ültek a legtovább az asztaluknál a vörösbor mellett, és mintha magukban nagyon jól szórakoztak volna a sok kisgyerekes anyukán, akik közül én voltam az egyik.

Nagyon vonzó volt. Egyszerűen az életállapot volt vonzó, amiben ők éltek, ez a házaspár.

Sétálok a folyosón, ráérek, minden gyerekem lekötötte magát valamivel, és az elmúlt 15 év alatt megtanultam, hogy ennek egyszerűen örülni kell. Ballagok a folyosón, egyik épületrészből a másikba. Kissé öntelten nézegetem a frissen lakkozott körmeimet a lábamon és a kezemen, amelyek látványosan kivilágítanak a fekete ruhából, ami meg nagyon előnyös, pont azt takarja, amit kell, és azt nem, amit nem kell.

Élvezem, hogy nincs semmi dolgom. És figyelem a többieket. A szorongó anyukákat. A stresszelőket. A szorongó és stresszelő anyukák miatt boldogtalan vagy türelmetlen apukákat. A szüleik átlagosnál magasabb stressz-szintjétől feszültebb gyerekeket.

Akik biztosan felverik a visításukkal a többiek alvó gyerekeit, akiket félórával korábban le kellett volna tenni, akkor nem lennének ilyen nyűgösek, akiket túlságosan megsütött a nap, és akiknek nem kellett volna két tányér tejbegrízt enni a vacsorához, mert most ez egész éjjel nyomni fogja a hasukat, emiatt aludni is rosszul fognak. Ugrásra készen állnak, szaladnak, totyognak a csemeték mögött a szerencsétlen szülők, akik azzal az elvárással jöttek nyaralni, hogy ez most jó lesz és pihentető, aztán persze az elvárásaikhoz képest mégse (az otthoni mindennapokhoz képest viszont lehet, hogy tényleg, de ez szinte fel sem tűnik).

És még ki is kell nézni valahogy a sok idegen között, egy drága szállodában. Mindegyik anyuka úgy érzi, rajta maradt a szülés után a legtöbb kiló, neki a legvállalhatatlanabbak a striái a hasán, és az ő fürdőruhája a legelőnytelenebb. Mert ki tudja, a többieknek honnan van arra idejük, hogy fürdőruha után szaladgáljanak, amikor egy rendes anyának a gyerekek mellett nyilván csak a sarki butik kínálata jut, vagy a nagybevásárlás, amikor ugyan a próbafülkét már nem meri a babakocsi mellett megkockáztatni, de szemre kiválasztott egy darabot, ami tényleg majdnem jó...

Ezek utálnak most engem, a piros körmeimmel és a kamasz fiaimmal, akik elfoglalják a trambulint a kicsik elől, és akiket én nem zavarok ki onnan. Utálnak, mert nincs bennem semmiféle iparkodás, igyekezet és buzgalom.

És nyomasztja őket, hogy a férjeik ennek ellenére köszönnek nekem a folyosón. Pedig nem lettem jobb nő ennyi év alatt, csak már én vagyok a gödöllői anyuka, akinek vonzó az életállapota. És aki ráér bíztatóan rámosolyogni a nyűgös informatikus vagy vállalkozó apukákra a folyosón, hogy megérezzék, pár év, ki kell bírni, aztán az ő feleségük fog ilyen nemtörődöm nyugalommal és lazasággal átvágni az asztalok között, őt fogja először megkérdezni az étteremvezető, hogy melyik asztalt szeretné, és ő lesz az, akit zárás után is kiszolgálnak a bárban.

És nem azért, mert kevesebb kiló – nem, nem kevesebb –, nem azért, mert meg vannak csináltatva a mellei – nincsenek megcsináltatva –, és nem is azért, mert az ő lánya a legszebb a medencében. (Ami egyébként így van, de ezt sem vettem korábban észre, mert nem értem rá, mert a többiek nyilván tökéletesebb gyerekeit fürkésztem.) Hanem mert el fog múlni ez az elvárásoktól túlterhelt életállapot, a kisgyerekes anyaság, az élet legstresszesebb és legterheltebb időszaka. Amikor a társadalmi elvárások és az azokat közvetítő kulturális termékek (magazinok, tévéműsorok, filmek, könyvek) és szintén azokat közvetítő barátnők, nagynénik és egyéb ismerősök olyan elképesztő nyomás alatt tartanak egy harmincéves nőt, amilyen nyomás alatt soha nem volt még, és nem is lesz, ha van egy kis szerencséje. Amikor egyszerre kell jó, sőt, tökéletes anyának lenni; jó, sőt, tökéletes nőnek, feleségnek, háziasszonynak, szeretőnek, és megmaradni egyébként vegyészmérnöknek, újságírónak, könyvelőnek vagy eladónak is. Mindezt úgy, hogy egy, két, három időzített bombáért vagy folyamatosan felelős. Akkor is, ha nem veled vannak.

Megyek a folyosón, vonulok, nem jut eszembe, mennyi nyűg és baj van a fiúkkal, és mennyi energiát visz el a lányom, a háromféle munkahelyemet és a felesleges önkínzásokat is elfelejtem egy rövid időre. Hálával gondolok a pszichoterapeutára, aki annyit dolgozik velem az önbecsülésemen, és a Jóistenre, akinek a különleges kegyelméből ezt a tényleg különlegesen szép színű lakkot sikerült kiválasztanom, meg a férjemre, aki repülni bíztat át egy világon. És hálával gondolok az életemnek arra a jelentős részére, ami nem a gyereknevelésről szól, hanem igényes szakmaiságról, bátor döntésekről, rafinált problémamegoldásokról, amikben mind azért (is) vagyok jó, mert a gyereknevelésen edződtem.

Drágáim, drága feleim, kisgyerekes anyukák és hozzájuk tartozó apukák, magasra emelem a pislákoló fényt a tenyeremen, nektek is világítson az alagút végén. Jelezze, hogy lesz ez jobb is!

És akkor majd ez fog hiányozni, persze, a még ragaszkodó, odabújó, szeretetüket kifejező háromévesek és a minket istenítő négyévesek. De annyira nem fog hiányozni, hogy ne lehessen élvezni az idő múlásának a felszabadító voltát. Semmi nincs veszve. Boldoggá tesz, hogy már mindig közelebb leszek a negyvenhez, mint a harminchoz. A negyveneseké az élet maga. Ha ők is akarják.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.