A kozmetikai ipar csodaszerek egész sorával rukkol elő minden évben, amelyekkel, állításuk szerint, meg lehet állítani vagy legalábbis le lehet lassítani az idő múlását. A vásárlók pedig milliárdokat költenek fiatalságuk és szépségük megóvására.

El lelhet képzelni, milyen népszerű lenne az, aki tényleg megtalálná az örök fiatalság szérumát, amit varázslók, mágusok és alkimisták hiába kerestek eddig évezredeken át. Most viszont a magukat transzhumanistáknak nevezők azt állítják, hogy megvan a megoldás erre az ősi emberi vágyra.

Egészen pontosan még nincsen meg, de meglesz belátható időn belül, amire a bizonyosságot az szolgáltatja, amit egy szóval úgy foglalhatunk össze: szingularitás.

Hatványozott fejlődés

Mi tagadás, valóban csak kapkodjuk a fejünket, és már régen nem azon, hogy mit hoz a jövő, hanem hogy mit hoz a jelen. Az utóbbi évek információtechnológiai szakkiállításai már az „intelligens” háztartási eszközök elterjedését mutatják, amikor minden kommunikál mindennel. Eközben még mindig tömegével élnek emberek a világban, akiknek az alapvető élelmiszerek vagy a tiszta ivóvíz beszerzése is gondot jelent. A transzhumanistáknak erre is van megoldása, de erről majd később. Hogy a szingularitás hívei mire alapozzák reményeiket, azt legjobban a mobiltelefonok fejlődésén lehet érzékeltetni. Negyedszázada még csak a legkiváltságosabbaknak volt mobiltelefonja, ám ahogy kezdtek elterjedni, a fejlődés nem lineárisan, hanem exponenciálisan (azaz hatványozott gyorsasággal) zajlott, és zajlik azóta is. (Ha a fejlődés lineáris lenne, akkor ma olyan telefonjaink lennének, mint amilyenek 20 évvel ezelőtt voltak.) Csak a legszakavatottabbak tudják nyomon követni az okostelefonok evolúcióját. A transzhumanisták szerint az exponenciális fejlődés nemcsak a mobiltelefonokat, sőt, nemcsak a technikát és technológiát jellemzi, hanem az élet minden területét. Elméleti kiindulópontjuk az ún. Moore-törvény. Az Intel egyik társalapítója, Gordon E. Moore 1965-ben azt jósolta, hogy az integrált áramkörökben a tranzisztorok száma 18 hónaponként megduplázódik.

A transzhumanisták egész történelemfelfogására és világszemléletére ez az exponenciális fejlődési modell (azaz minél nagyobb valami, annál gyorsabban növekszik) a jellemző. Lehet, hogy a fajok evolúciója eddig lassú volt, és a társadalmi folyamatok is lassan hömpölyögtek eddig, de most majd minden hipersebességbe kapcsol. A felpörgött fejlődés pedig egy ponton – ez a szingularitás – valami egészen újba, eddig ismeretlenbe csap át.

Az örök fiatalság széruma

A futurológia – jövőkutatás – mára létező foglalkozás lett. A transzhumanisták például azt gondolják, hogy az ember rövidesen képes lesz meghaladni biológiai korlátait, ami szintén elsősorban a technika fejlődésének lesz köszönhető. Gary Scott futurológus és technofilozófus szerint 2035-re többen lesznek a transzemberek mint a keresztények. „2035-re mégha a többség nem is fogja magát transzembernek nevezni, gyakorlatilag azonban az lesz. … A jövő tele lesz digitális implantátumokkal, gondolatvezérelt művégtagokkal, kor-visszafordító pirulákkal, hiper-intelligencia agybeültetésekkel és bionikus izomfejlesztésekkel. Ezek a technológiák szó szerint emberfelettivé tesznek minket” – állítja Scott, aki dr. Nigel Bareber evolúciós pszichológusra hivatkozik, amikor azt mondja, hogy a technológiai robbanással együtt nőni fog az ateisták száma.

Ez csak az első a technofilozófus Scott top 5 jövendölése közül. A továbbiak pedig:
a haptikus eszközök elterjedése, amelyek segítségével távolból érinthetünk meg másokat úgy, hogy azok meg is érzik;
a mesterséges méh kifejlesztése, amelyből az első transzember 2033-ban fog megszületni, (amerikai, japán és kínai kutatók egy mesterséges méhben már 10 napig sikeresen tenyésztettek egy megtermékenyített kecske-petesejtet);
az okostelefonokat már 2020-ra felváltják az okoskontaktlencsék és az okosfülhallgatók, amelyek folyamatosan kommunikálnak a valahol a testünkön viselt számítógéppel és a digitális világ egyenesen a retinánkon jelenik meg sosem látott élességben (a Google Glass még nem ilyen, de ez az irány);
2025-re a gazdagok körében már elterjedt lesz a visszafiatalító-terápia, hiszen amerikai és ausztrál kutatóknak NAD (nikotinamid adenin dinukleotid) adagolásával sikerült egy kétéves egér fizikai korjellemzőit egy hat hónapos egérével azonossá tenni, ami emberi léptékkel mérve az jelentené, hogy egy 60 éves embert 20 évessé lehetne visszafiatalítani.

„Nyughatatlan zseni”

A hangsúly ez utóbbinál azonban nem a hatóanyagon (NAD) van igazán, hanem a „gazdagon”, a transzhumanizmus hívei ugyanis közülük és természetesen a tech-mániások közül kerülnek ki.

A kettő együtt, azaz a tech-mániás gazdagok pedig legnagyobb sűrűségben az amerikai Szilícium Völgyben találhatóak, a transzhumanizmus igazi prófétáit is itt kell keresnünk. Közülük az egyik legjelentősebb, a mozgalom igazi vízionáriusa: Raymond Kurzweil.

Raymond Kurzweilnek több mint egy tucat sikeres vállalkozás és vagy félszáz úttörő találmány fűződik a nevéhez, köztük olyanok, mint az első síkágyas szkenner, az első optikus karakterfelismerő rendszer, az első nyomtatott szövegfelolvasó és szöveg-beszéd szintetizátor vak emberek részére, vagy a Kurzweil szintetizátor, amely ma az egyik leginkább valósághű hangzás előállítására képes zeneszerszám. Kurzweil 2013 óta a Google fejlesztési igazgatója.

Szóval ez a Ray Kurzweil, akit a Wall Street Journal „nyughatatlan zseninek”, a Forbes „a legvégső gondolkodógépnek”, az Inc. magazin „Thomas Edison méltó örökösének” nevezett, és aki állítólag három évtizedes rekordot tart a bevált jóslatok tekintetében, nos ez a Kurzweil úgy számolja, hogy a szingularitás, amikor a világ valami teljesen új minőségbe csap át, 2045-ben fog bekövetkezni.

Kurzweil „szingularitáriánusoknak” hívja azokat, akik „megértik a szingularitást és reflektálnak is a jelentésére a saját életükben”. Mindenképpen ilyen például az ifjú orosz média-milliárdos, Dimitrij Itszkov, aki komolyan véve Kurzweil jóslatát a szingularitás 2045-ös eljövetelére, minden pénzét avatárok fejlesztésébe fekteti, hogy így készüljön fel a halhatatlanságra. Az első prototípusok egy agy-számítógép interfészen keresztül lesznek távirányíthatóak, de későbbiekben az agyátültetés illetve a „tudat-feltöltés” is lehetséges lesz.

Egy magyar transzhumanista

Kurzweil szingularitás-elméletének számos más egészen konkrét következménye is van. A magyar származású újságíró/ sci-fi író István Zoltán, illetve Zoltan Istvan, akinek rejtélyekben gazdag életéről annyit sikerült kiderítenem, hogy 21 évesen egy többéves világkörüli vitorlásútba vágott, amire 500 könyvet vitt magával, és ahonnan megvilágosodva tért vissza, szóval ez a Zoltan Istvan az USA-ban megalapította a Transzhumanista Pártot, és indul a 2016-os amerikai elnökválasztáson. Ám ahogy egykor a kommunisták sem győzték kivárni Marx jóslatát a vallás és az egyház elsorvadásáról, hanem mindenféle eszközökkel igyekeztek meggyorsítani azt, úgy Zoltan Istvan transzhumanistái is adminisztratív eszközökkel szeretnék előmozdítani a szingularitás ügyét. Elnökjelöltjük a tech-mániás körökben kultuszlapnak számító Wired magazin online kiadásában az „It's time to consider restricting human breeding” című írásában tette közzé azon elképzelését, hogy eljött az idő az emberi szaporodás korlátozásának megfontolására. Zoltan Istvan mindezt természetesen az emberiesség jegyében tenné, hiszen – információi szerint – naponta 10.000 gyerek hal meg alultápláltság miatt a világon, kiapadóban vannak a nyersanyagforrások, meg úgyis mindjárt itt van a nyakunkon a transzhumanista kor, készítsük hát elő az útját, egyengessük az ösvényeit.

Zoltan Istvan érvelését röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy engedélyhez kötné a gyerekvállalást, amit csak a legrátermettebb szülők kapnának meg, akik rendelkeznek mind az anyagi, mind fizikai, mind a szellemi, mind az érzelmi, mind a szociális háttérrel a gyermekneveléshez.

Hiszen a legfőbb érték a gyermek, akinek joga van mindehhez. „Ha nem engedünk valakit volánhoz ülni bekokainozott állapotban, akkor miért engedjük meg neki, hogy ilyen állapotban szaporodjon?”, teszi fel a kérdést. Istvan elképzelése egyáltalán nem újkeletű. A történelem során időről időre felbukkanó rossz emlékű eugenika (fajnemesítés) szószólói javasolták mindig a szegényebb, alávetetettebb társadalmi rétegek szaporodásának korlátozását.

Elődeihez hasonlóan a szegénység felszámolása helyett Istvan is a szegények felszámolásával orvosolná a problémákat a világban.

Az élet értelme

Bizonyára sok kedves olvasó úgy gondolja, ha Isten is úgy akarja, van esélye megélni 2045-öt, de a gyerekeink, unokáink érdekében is érdemes megnézni, hogy mi is fog történni a szingularitás bekövetkezésekor. Ha hihetünk Ray Kurzweilnek, hát fantasztikus csodák. Amit ő „intelligencia robbanásnak” nevez, az nem egy emberfeletti szuperszámítógép megjelenése lesz, ami mindenben meghaladja az ember teljesítményét, ahogy ez sok sci-fi utópiában található, hanem mi magunk is a részesei leszünk.

Intelligens nano-robotok épülnek be minden ember szervezetébe és összekapcsolják az agyunkat mindenki máséval, sőt, minden más élő és élettelen dologgal.

Így nemcsak telepatikus képességünk lesz, hanem teljesen összeolvaszthatjuk a személyiségünket és az emlékeinket másokéval, ha azt szeretnénk. Kurzweil úgy képzeli el, hogy ez az összekapcsolt tudattal rendelkező gép-felhő, amivé válunk, átalakítja és újraszervezi az anyagot, amiből a bolygónk áll. Ezután minden anyag és energia, ami a Naprendszerben fellelhető, részévé válik az intelligencia rohamosan táguló hálózatának.

Az egész környezetünket egyetlen hatalmas aggyá fogjuk változtatni.

Az anyag intelligens lesz és öntudatára ébred, „átszellemül” ahogyan Kurzweil fogalmaz. Az exponenciális fejlődés azonban itt sem áll meg, hanem kitör a galaxisunkból addig, amíg, Kurzweil szavaival élve, „az univerzum felébred”. Univerzumunk intelligenciára és tudatosságra van predesztinálva, és az emberiség szerepe, hogy ezt felszabadítsa.

Isten a világban

És hogy van-e helye az öntudatára ébredt univerzumban Istennek, arról érdemes meghallgatni magát Kurzweilt, hogy mit mond jó barátjának, Bill Gates-nek a The Singularity Is Near (A szingularitás közel van) című könyvében idézett párbeszédben. Először egy vadonatúj, alapvetően vezető nélküli vallás szükségességéről beszélgetnek, majd Gates megkérdezi: „És mondd, van Isten ebben a vallásban?” Amire Kurzweil ezt feleli: „Még nincs, de lesz. Amint átitatjuk az univerzum anyagát és energiáját intelligenciával, akkor ’felébred’, tudatossá és magasztosan intelligenssé válik. Ez áll a legközelebb Istenhez, amit én el tudok képzelni.” Az új vallásban tehát az ember így a saját teremtményét imádja.

A norvég Tudomány és Technológia Egyetem tanára, Egil Asperm a felvilágosodás korától számított modern tudomány és az ezotéria kapcsolatát kutatja. (Blogjának a neve heterodoxology.com) Aspern a The Prophet of Silicon Valley (A Szilícium Völgy prófétája) című cikkében a következőket írja a transzhumanizmusról: „Nem nehéz analógiákat találni a transzhumanista gondolat és a New Age-ből illetve az ezotériából származó elképzelések között. Körülhatárolhatunk például egy „alkimista” ideált, ami a test, a lélek és az egész világ transzmutációját (átalakulását, a szerk.) jelenti, valamint a halhatatlanság elérését a spirituális tökéletesedés egyik állomásaként. Találunk még ’magasabb rendű tudást’ – az értelem jelenlegi korlátait messze meghaladó túláradását, ami az elménk teljes átalakítását igényli. … A szingularitás… olyan módon kombinálja az eszkatológiát és a teológiát, ami rezonál a progresszív millenarista vízióra, ami pedig nagy hatást gyakorolt a modern ezoterizmusra a Teozófiai Társaságtól a New Age-ig. A szingularitariánus transzhumanizmus ugyanebbe a teológiai szomszédságba tartozik.”

Sokat hangoztatott nézet, hogy a tudomány és a technika értéksemleges, és csak a saját céljait követi. Ha ez igaz, akkor a transzhumanizmus aligha tudomány.

„Ki az apukád?” Ez a kérdés, látszólag, teljesen ártatlan. De ami csak látszólag, az ritkán ártatlan, mint tudjuk. Különösen igaz ez most, amikor magyar nyelven is elindult egy cukorpapa-cukorbaba párkereső oldal.

„Sugar Daddy gonna make you happy
Sugar Daddy gonna make it right
Sugar Daddy gonna give you candy
But you gonna pay Sugar Daddy's price”
/Thompson Twins popdala, részlet/

A cukorpapa, avagy sugar daddy kifejezést ma azokra a középkorú vagy idősebb férfiakra értjük, akik fiatal lányokat, dús és számos érdemeikre való tekintettel felkarolnak, támogatnak. Nem a gésák férfi megfelelőjéről van szó: itt nem kell tanulni a szerelem művészetét. A sugar daddynek csupán elegendő pénze és energiája van arra, hogy fiatal leányokat (avagy fiúkat) avasson be a jólétbe. Hogy miért cserébe? Ugyan már, hát mert tenni akar az ifjúságért!

Félre könyvek, doktrínák, itt van az új „diákhitel” a szépeknek és partiképesebbeknek. A kamatot senki nem bolygatja, az üzlet és a szerelem pedig már régóta megférni látszik egymás mellett. Nem beszélve erről a bájos kifejezésről, amely negédesen fátyolozza el a dolog valódi természetét.

Az édeskés kifejezés egyesek szerint a cukormágnás Spreckels család Adolph fiáig vezet vissza, aki 1908 körül egy nálánál 24 évvel fiatalabb leányt vett el, Almát. Ő szólította hitvesét először Sugar Daddynek, Cukorpapának.

Persze a papa kifejezés az angol szlengben már több mint száz éve jelentheti a kujont vagy a futtatót is, azt, aki pénzért vesz vagy árul testi szerelmet. És érthetjük a papán a maffiák egyszerre kegyetlen és nagyvonalú uralkodóját is: aki ura és parancsolója szeretteinek és alkalmazottainak. Aki rendelkezik. Sőt, rendel. Ezúttal már az internetről is. Elég regisztrálni, és már készen állnak a feltételek a cukros lízinghez. Hogy stílszerű legyek: sugár-zik az ötletből az eredetiség és a találékonyság. Az oldal leírásai pedig tele vannak vonzó, barátságos ígéretekkel arról, hogy ne aggódjanak az érettebb nők, van, aki ilyen kísérőket keres magának az üzleti utakra, sőt, már sugar mommy-k is jelentkezhetnek, akik cukorfiúkra pályázhatnak. Illetve, bármilyen permutáció elképzelhető, ugyebár.

Egy új szótár bontakozik ki az esztétikus felületen, a bordélyok, útszélek és kiszolgáltatottság negédes PC-je. Itt nem kell, sőt, nem is szabad használni azokat a bizonyos csúnya szavakat.

Piha! Sőt, diétázni sem kell. Hadd jöjjön az édesség, a nyalóka, a praliné – bár hizlal, ezt biztosan le fogják dolgozni.

Szóval, cukorbabák és cukorpapák, itt az idő leszámolni az avíttas cukrosbácsikkal, és végre órabérben számolni a kapcsolatot, amúgy komolyan, illetve tandíjban, lakásban, autóban a szerelmet. Merthogy ez a legősibb foglalkozás, mondják.

Biztos a bűnre gondolnak. Az is egy almával kezdődött.

Apu életének legmeghatározóbb eseménye az volt, amikor húszéves korában, a Pedagógiai Főiskola felvételijén mellé került egy folyton vidám, csillogó szemű lány, aki szó szerint a végzete lett.

Sokat küzdött érte, de végül ő lett a felesége és az én édesanyám. Anyu volt Apu életének alfája és ómegája negyvennyolc éven át. E rajongó viszony mellett én csak másodhegedűs lehettem. Apu persze szeretett, mert Anyu rajongásának tárgya viszont én voltam. („Szeretem, mert szereti az, akit én szeretek” – magyarázhatta volna magának, de lelki dolgokról nem gondolkodott ilyen csavaros észjárással.)

Soha nem felejtek el egy epizódot az életünkből: már huszonéves asszonyként egyszer találkozót beszéltem meg Apuval Újpest központjában. Leszálltam a buszról, ő már várt rám a tér túlsó oldalán. Hunyorogva nézett, ahogy közeledtem felé a napsütésben. Mire odaértem hozzá, könnyezett a meghatottságtól, pedig ez egyáltalán nem volt jellemző rá. „Úgy néztél ki, mintha Anyu jött volna felém harminc évvel ezelőtt” – mondta.

Csak kevés információ jutott el hozzám arról, hogy Apu a munkahelyén és a közéletben sokkal határozottabb, mint otthon. Néha mesélt nekem társadalmi visszásságokról, munkahelyi küzdelmekről, és kiéreztem a hangjából, hogy mennyire nehezen viseli a hazugságokat. Beszélték róla, hogy a főnökeivel szemben is keményen fellépett, ha nem az igazságosságra törekvést tapasztalta tőlük. Becsületessége miatt nehezen viselte, amikor vezetői pozícióba került. Büszke voltam rá, amikor egy kicsit ezt az oldalát is megismerhettem.

Csehovi hármasunknak a gyerekeim születése vetett véget.

Apu a lehető legjobb nagypapa lett, mintha unokáival azt az apaságát élte volna ki, amit velem szemben kénytelen volt elfojtani, vagy talán amire még akkor nem volt elég érett. Legalább hetente kétszer sétált velük, és útközben titokban Túró Rudival etette őket. Énekelt velük, rengeteget, így nagyrészt neki köszönhetik jó zenei hallásukat, tiszta hangjukat. Ha náluk aludtak a gyerekek, reggel ágyba vitte nekik a kakaót, falatkákra vágta tányérjukon a paprikát és a paradicsomot, és nyáron a kerti kis kádban pancsolót készített.

Miután a szüleimmel lakást cseréltünk (mert mi kinőttük a miénket, kettőjüknek viszont nagy volt már az övék), Apu egy súlyos műtéten esett át, de utána felépülve mindent rendbe tett, és mindent átalakított a házon és a kertben, Anyu kívánságai szerint.

Nem sokkal utána csöndben meghalt néhány hét alatt, a lehető legkevesebb zűrt okozva nekünk, éppen úgy, ahogyan élt. Nem éreztem úgy, hogy hetvenegy évesen túl korán ment el. Időben volt, elvégezte minden feladatát.

Néhány évvel később unokatestvérem furcsa megjegyzést tett nekem arról, hogy a lányok általában nagyon hasonló férjet választanak maguknak, mint amilyen az apjuk, „ahogyan te is” – fordult hozzám. Megdöbbentem. „Dehogy, a férjem egészen más, mint Apu! Én mindig olyan férfit kerestem, aki sokkal határozottabb, aki sokkal jobban belefolyik a gyerekei nevelésébe… Hidd el, teljesen más!” „Pedig külső szemmel nagyon hasonlítanak, ráadásul mindketten énektanárok” – próbálkozott még az érvekkel unokatestvérem, de látta már, hogy darázsfészekbe nyúlt. Egy ideig valóban haragudtam rá, mert a lelkem tiltakozott, és légből kapottnak éreztem a véleményét. Azután elgondolkodtam, és önkéntelenül is kezdtem összehasonlítgatni őket. Egy kis idő múlva már tudtam: unokatesómnak nagyrészt igaza van. Apu „rám szabott” változatával alapítottam családot.

Apává lenni minden időben és minden társadalomban a férfidicsőség ügye is volt, még akkor is, ha a gyermekek, az új jövevények érkezése számtalan kihívással, feladattal, kötelezettséggel társult. Az emberiség története során éppen erre a kihívásra felelve alakult ki az apaság kultúrája. Alapja egyszerűen annak felismerése volt, hogy az apa az egyik főszereplő az élet csodálatos – a szaporodás biológiai tényét felülmúló – misztériumában, akinek nemző, teremtő ereje, a nő, az anya iránti szerelme nélkül nincs új élet, nincs emberi létezés. Az apaságban az övéit védelmező erő, a családról való gondoskodás késztetése kezdettől társult az óvó és gondoskodó szeretet érzésével és azzal a szándékkal, hogy az apa tapasztalatai és tudása átadásával, jelleme, karaktere erejével nevelje, alakítsa, a maga képére és hasonlatosságára formálja gyermekeit.

A modern nyugati kultúrában azonban ez a hagyomány és vele az apaság értelme és jelentése, az apai szerepek köre sérült, változott.

Világunkban egyre több az olyan fiatal férfi, aki nem meri vállalni, hogy – úgymond függetlenségét és szabadságát feladva – családot alapítson, egy életre szólóan elkötelezve magát partnerkapcsolatra lépjen, és gyermeket, gyermekeket neveljen. Megfogyatkozott az apaságot és anyaságot boldogan és büszkén vállaló férfiak és nők aránya, amióta a mai gyermekek, fiúk és lányok egyre nagyobb hányada elvált szülők gyermekeként vagy eleve nem családban, az életében jelen lévő apa nélkül él. Pedig az apa nélküli, csonka család természetellenes közeg a gyermekek számára, akkor is, ha szerető és gondoskodó, de a férfimintát pótolni nem tudó anyák viselik egyedül csemetéik gondját. Egyre jobban érzékelhető, hogy a mai fiatal nemzedékek életéből, viselkedésük, jellemük formálásából hiányoznak a férfiminták. Ráadásul mindez ma már természetesnek számít, szemben a régieknek azzal a fájó, de nagyon is eleven tapasztalatával, hogy apa nélkül vagy idő előtt elveszítve az apát a család csonkává, védtelenné és kiszolgáltatottá válik.

Nem véletlen, hogy természeti népek egész sora, de még nagyszüleink nemzedéke is azt vallotta, hogy az apa feladata megtanítani utódait az életben maradás és a közösségi, társas létezés technikáira, ez a feladat pedig nagyapákról apákra, apákról fiakra öröklődik tovább.

Többről van itt szó, mint arról, hogy az apa dolga díszíteni a karácsonyfát, focizni a gyerekkel, legózni, vonatozni vagy akár babázni is velük. Még csak az sem döntő, hogy neki tehetik fel csemetéi az „Apu, hogy megy be...” kezdetű kérdéseket. Hagyományosan az ő szerepe a szigor és a következetesség érvényre juttatása, neki kellene a család bölcseként és ezermestereként kiérdemelnie, hogy a gyerekszájak „bezzeg az én apukám...” kezdőszavakkal emlegessék. Az apa alakja, magatartása a minta, amelyhez a gyerekek önkéntelenül is igazodnak, azt követik. Akkor sikeres igazán az apaság, ha a családfőnek az utódokat sikerül – nem erőszakkal és nem önmaga kópiáját erőltetve – a maga képmására és hasonlatosságára formálnia. Ha rossz, méltatlan a minta, amit kínál, vagy hiányzik a gyerekek világából a szerető, de határozott, odafigyelő, érzelmileg tárgyilagos férfikarakter, akkor a következő nemzedék frusztrált, félszeg, minta nélküli életre van kárhoztatva, amiből saját erejéből kitörni nehéz. Azok a férfiak pedig, akik nem ízlelik meg a szülőszobán ácsorgástól a szülői értekezleteken feszengés kínján át a menyek és vejek felbukkanásáig és a nagypapává válásig az apaság terhét és örömét, páratlan életérzéssel lesznek szegényebbek. De nem jobb az sem, ha valaki csak nyűgnek, tehernek, kényelmét megzavaró epizódnak tekinti az apaságot, vagy pusztán hatalma, ereje kiélésének eszközét, öncélú erőszakoskodásának tárgyát látja a családban, a gyerekekben pedig felelőtlen szórakozás lehetőségét, amire némi időt szán ugyan, de a vele járó felelősségből, feladatokból nem kér.

A kereszténység nem véletlenül apának, Atyának ismerte fel azt az Istent is, aki a földi apák előképeként és mintájaként szerető, gondoskodó szigorával és nagyvonalú elnézésével irányítja teremtett földi családja, az egész emberi közösség életét.

Jézus evangéliumi üzenetének alapja éppen az volt, hogy Isten Atya, beleértve ebbe a fogalomba mindazt, amit a régiek az apa hatalmáról és szigoráról, szeretetéről és gondoskodásáról felismerni, megtapasztalni véltek. A földi apák ázsiójának fogyatkozása mögött talán ott van az égi Atyának hátat fordító modern idők lelki-szellemi tanácstalansága, önzése, bátortalansága és üressége is. Az a sokakban élő kevély meggyőződés, ami azt sugallja, hogy az ember csak a maga erejéből és önmagának él. Nem függ semmilyen égi Atyától, és nem vágyik földi apaságra sem, mert úgy véli, hogy az embernek a legjobb szabadon, kötetlenül és egyedül, még akkor is, ha ezért legkésőbb élete alkonyán, fiak és unokák híján a magány keserűségével kell fizetnie.

A cikk a Képmás magazin 2017. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Már általánosságban is elmondható, hogy minden olyan témakör, amiről nem szabad, vagy a pár tagjai nem képesek beszélgetni egymással, nemhogy nem erőforrás, inkább egymástól elválasztó falat képez köztük. Ezzel ellentétben minden közösen megélt vagy átbeszélt történés egy kapocs, összekötő erő, sőt, erőforrás, amire lehet alapozni – függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív hatású-e.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy mindent kötelező együtt csinálni, egymás nélkül egy lépést sem tehetnek a felek, hanem inkább azt, hogy a fontos történéseket, azok hatását és tapasztalatait osszák meg egymással, mert így tud erőforrássá válni.

A történtek megosztására való készség gyakran eltérő a két nemnél: a nők általában könnyebben és szívesebben osztanak meg történéseket és érzelmeket, mint a férfiak, sőt, már a fontosnak, megosztandónak ítélt események köre is eltérhet. Fontos, hogy a pár tagjai ismerjék mind a saját, mind a másik igényét a megosztással és meghallgatással kapcsolatban. A lelkiség témaköre amúgy sem számít könnyed témának, nehéz bevonni más szereplőt. Egy hétköznapi párkapcsolatban nem ezzel kezdi az ismerkedést a két fél, de később, a bizalom elmélyülésével jó, ha megpróbálják a másikat ebbe az intim témába is bevonni.

Mit jelent a lelkiség?

A lelkiség témaköre a házasságban, párkapcsolatban nem az, hogy a 9-es vagy a 10:30-as istentiszteletre jár-e a család, hogy az előesti mise látogatása elfogadható-e kizárólag kényelmi szempontból, tehát nem elsősorban a külsőségekről van szó – ahogy az egészséges vallásosság esetében sem –, hanem a két fél hozzáállásáról, ezek egymáshoz közelítéséről. A tudományos vizsgálatok azt mutatják, hogy minél nagyobb az egyezés a lelki síkon, annál nagyobb esélye van a harmonikus, boldog házasságnak.

Tehát nem a vallásosság mértéke – ha létezik egyáltalán ilyen – vagy elmélyültsége számít, hanem az egyezőség, az egyetértés!

A közösen megélt hit számít, legyen az bármilyen rítus és vallás szerinti. Ez adja az erőforrást, az összekötő kapcsot, ezért az összeillőséget érdemes a házassági döntés előtt kutatni és fejleszteni, közelíteni, megvizsgálni, hogy elfogadható-e egy életre.

Transzcendencia és hétköznapok

Azért is szükséges, hogy már a kapcsolat korai szakaszában előkerüljön a lelkiség témája, mert hiába kezelik egyszemélyes magánügyként a vallásosságot, párhuzamosan egymás mellett, ez csak addig fog működni, amíg egy gyermek meg nem jelenik a családban. Vele már muszáj dönteni, kinek a meggyőződése szerint, mi felé orientálják, hogyan neveljék őt.

Sajnos túl gyakran alkalmazott megoldás, hogy nem neveljük semmilyen módon, arra hivatkozva, hogy az befolyásolhatja a későbbi szabad választását, ezzel pedig egy lehetőségtől fosztjuk meg a gyermeket, hogy kialakuljon benne egy önálló tapasztalat, amelyhez tud viszonyulni később, felnőttként.

Ha mindenképp szeretne elfordulni a vallásgyakorlattól, mert mondjuk nem sikerült a szülőknek kívánatos példát adniuk, amit követne, még mindig „könnyebb” elfordulnia valamitől, nemet mondani egy megismert dologra, mint a nulláról kezdeni felnőttként.

A lelkiség szorosan összefügg más párkapcsolati tényezőkkel is, például az otthonról hozott mintáktól egyáltalán nem választható el. Az aktívan megélt hit gyakorlatilag az összes értékünkre hatással bír, meghatározó szerepe van döntéseinkre, teljes életvitelünkre – hiba lenne a jelentőségét félvállról venni egy házasság tervezésénél. Ahogy a hit adhat értelmet számos olyan élettörténésnek, amikre máshogyan nehezen találnánk magyarázatot – veszteségek, kudarcok, betegség –, úgy a házasságoknak is többletjelentést ad a hit: a nehezebb időszakokban is értelmet, célt nyújt, erőt ad a nehézségek legyőzésében. Nem érdemes kihagynunk tehát egy boldognak szánt kapcsolatból.

– Általában a szüleink szeretetnyelve az elsődleges minta, vagy éppen az, amit gyermekként hiányoltunk?

 – Nem tudjuk megmondani, hogy szeretetnyelvünk a természetünkből adódik, születésünk óta velünk van, vagy a korai fejlődési szakaszban válik részünkké. Azt viszont tudjuk, hogy egy gyermek szeretetnyelve négyéves koráig kialakul, a viselkedéséből rájöhetünk. Az én egyik fiam szeretetnyelve például a fizikai érintés, gyermekként is mindig rám ugrott, megérintett, ölelgetett. A szülőknek azt tanácsolom, hogy a gyermek által igényelt nyelvet nagy dózisokban adagolják számára, ugyanakkor a másik négyet is beléjük kell csepegtetnünk, mert ezáltal tanulják meg, hogy hogyan adjanak ők maguk is szeretetet a többi embernek.

 – A szeretet másik arca Ön szerint a harag. Ma azonban a pszichológia mindenekelőtt a szeretet és a félelem viszonyáról beszél. Hogyan látja e három fogalom kapcsolatát?

 – A félelem kapcsolódik a haraghoz, ám az utóbbi sokkal több mindent foglal magába. Ha félelmet érzünk, az veszélyt jelent, félünk attól, hogy valaki megsebez bennünket. A harag az erre adott válaszreakciónk. A harag azonban mást is jelent, így ha az igazunk szenved csorbát, akkor is előtörhet belőlünk. A harag pozitív üzenete, hogy cselekvésre késztet bennünket az igazságért. Minden társadalmi változás haragból születhetett meg, az igazságért tett lépésekből. A haragnak azonban két arca van, az egyik a jogos, a másik pedig az indokolatlan. Az előbbinél valós sérelem miatt érzünk dühöt, az utóbbinál viszont csak saját önzésünk miatt, mert a másik nem az elvárásaink szerint cselekszik.

Fiatal házasként én is sokat mérgelődtem amiatt, hogy a feleségem a mosogatógépbe nem úgy pakolta be az edényeket, ahogy azt én szoktam, dühös voltam a rendetlenségért.

Idővel azonban rájöttem, hogy ez csak az én általam támasztott követelmény, hagynom kell, hogy a másik önmaga lehessen.

Fel kell nőnünk, és engedni, hogy különbözhessünk egymástól. Ha pedig jogosnak érzünk haragot, próbáljunk kérdezni, és kifejezni a másik felé a haragunk okát, mert lehet, hogy csak félreértésből származik. Ha nem kiabálva vagy agresszíven, hanem nyugodt hangnemben beszélgetést kezdeményezünk a haragunkról, akkor nem engedjük, hogy a harag uraljon minket, hanem mi tudunk uralkodni rajta.

 – A félelem fogalma azonban mégis sokkal gyakrabban kerül elő manapság.

 – Talán amiatt van ez így, mert a mai kultúrában nem szeretünk a helyes és a helytelen fogalmak mentén gondolkozni. Szinte minden igaznak és helyesnek tűnhet, manapság nem szeretünk ítélkezni. Általában a haragnak csak egy aspektusára koncentrálunk, a félelemre adott válaszreakcióra, ami egy másodlagos érzelmi válasz. A modern pszichológia elsősorban erre a félelemhatásra koncentrál. Viszont, ha tágabb perspektívából nézzük a helyzetet, akkor a háttérben valamilyen hibás, helytelen cselekedet áll.

 – A XXI. század népszerű szlogenjei: Légy boldog! Valósítsd meg önmagad! Élj a mának! Gondolja, hogy ez az énközpontú tendencia megváltoztatható?

 – Mindannyian boldogok akarunk lenni, és szeretnénk valami fontosat megvalósítani az életünkben. Ez a vágy arra inspirál, hogy képezd magad, tanulj, fejlődj, tehát van jó oldala is. A világ legboldogabb emberei azonban nem azok, akik kizárólag önmagukra koncentrálnak.

Albert Schweitzer a Nobel-díj átvételekor a következőket mondta: „Nem tudom, mi a sorsod, de egy dolgot tudok: csak azok lesznek igazán boldogok, akik keresték és megtalálták, hogyan lehet másokat szolgálni.”

És én ezzel maximálisan egyetértek. Egy házasságban is ez történik: akkor működhet jól, ha mindketten a másik boldogságát keressük.

 – A média az ellenkezőjét közvetíti: sokan úgy próbálnak boldogok lenni, hogy saját érdekük és vágyaik kielégítésére használják fel a másikat. Elegendő lehet-e egy könyv egy ilyen hamis boldogságkép megváltoztatására?

 – Minden egyes nap, tudatosan vagy tudattalanul hozunk egy döntést: ma segíteni fogok az embereknek, vagy ma valami olyasmit teszek, ami a magam számára hasznos. Az utóbbival sincs semmi baj, hiszen szükségünk van nekünk is feltöltődésre, azonban ha valaki életében ez a főmotívum, sohasem fog rátalálni a boldogságra. Igen, szerintem egy könyv is segíthet abban, hogy megváltoztassuk az attitűdünket.

 – Eric Berne az „Emberi játszmák” című nagy sikerű könyvében olyan helyzetekről ír, amelyekben a szereplők manipulatív játszmákat űznek egymással. Gondolja, hogy egy húszéves, játszmákra épülő házasság is megmenthető, vagy a játszma eleve kizárja egy szeretetre épülő kapcsolat lehetőségét?

 – A jó hír az, hogy az emberek folyamatosan változnak lelkileg, testileg, szellemileg, így a gondolkodásuk is változik. A sok-sok konfliktus és küzdelem sokakat végül Isten felé fordít, mert szükségük van a segítségre. Talán betérnek egy templomba, elolvasnak egy könyvet, előveszik a Bibliát. Isten mindig kész a segítségnyújtásra, s ha mi jó irányba akarunk változni, akkor a segítség megérkezik.

Bármit megváltoztathatunk, ha úgy döntünk.

 – Mai társadalmunk egyik divatos fogalma a társfüggőség. Ön hogyan látja ezt a jelenséget: problémaként, félreértett kapcsolatként, esetleg túlreagált modernkori tünetként?

 – A házasság alapja egy egészséges függés, mert csak így tudunk egymásnak segíteni. A társfüggőség azonban egy negatív fogalom, ami azt jelenti, hogy a pár egyik tagjának destruktív viselkedése káros a házasságra nézve, és a függő, másik házastárs pontosan e helytelen viselkedés fenntartásában támogatja. Ha van például egy férj, aki ittas vezetésért börtönbe kerül, a felesége pedig pénzzel kiváltja őt a büntetéséből, akkor hibát követ el, mert a férjnek felelősséget kell vállalnia a tettéért, a börtönben kell maradnia. Sokan azonban, elsősorban azok a nők, akiket a férjük tart el, és anyagilag függnek tőlük, csapdahelyzetben találják magukat, és nem látják a kiutat. Ilyenkor egy lelkipásztor, egy tanácsadó sokat segíthet. Időnként arra kényszerülünk, hogy kimondjuk a következőket: „Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy ne tegyek érted semmit. Látom, ahogy magadat bántod, a gyerekeket, engem. Megváltoztatni nem tudlak, de nem vagyok köteles ezt tűrni. Elköltözöm, és ha segítségre van szükséged, hozzám fordulhatsz, de a következményeket most neked kell vállalnod.” Természetesen nehéz egy ilyen beszélgetést kezdeményezni, ezért inkább az érintetteket egy közvetítő bevonására szoktam biztatni.

 – Antropológusként, lelkipásztorként, illetve pszichológiai tanácsadóként hogy vélekedik arról, melyek a legnagyobb kihívások egy mai házasság vagy család számára?

 – Az elfoglaltság. A munka, a számítógép, a sport, a szociális tevékenységek. Mindig mennünk kell valahová, és nincs időnk leülni egymással vagy a gyerekeinkkel beszélgetni vagy játszani. De megvan a képességünk arra, hogy ezen változtassunk, és

eldönthetjük, hogy mondjuk a tizenkét programból csak hármat hajtunk végre, a maradék időben pedig elmegyünk a parkba sétálni vagy a templomba, vagy csak beszélgetünk.

A másik kihívás a média által sugallt üzenet, hogy az élet értelme csupán önmagunk boldogsága, ami szintén téves felfogás.

 – Egy korábbi interjúban a következőket mondta: „Nem vagyunk természetünk szerint szerető emberek, természetünk szerint önzők vagyunk. A szeretet egy spirituális kegyelem, amit Istentől tanulunk”. Hitetlen párok is képesek lehetnek harmonikus kapcsolatra?

 – Mindenkiben megvan a szeretet képessége, hiszen Isten mindenkit a saját képmására alkotott, nem véletlenül szerepel a Bibliában, hogy Isten a szeretet. Igen, sok nem keresztény házaspár él szeretetben és kiegyensúlyozott kapcsolatban, a keresztény házasságoknak azonban megvan az az előnyük, hogy van egy külső segítőjük: Isten és a belé vetett hit. Erről szól részben az „Öt szeretetnyelv – Istenre hangolva” című könyvem is.

 – Mi jelent a küldetés szó Gary Chapman számára?

 – Elsősorban azt, hogy Istenhez közel legyek, és a kapott képességeimet, talentumaimat jóra használjam, ami az esetemben a kapcsolatok segítése: hogy hozzásegítsem az embereket az általuk megálmodott kapcsolathoz, ami a szereteten, támogatáson és egymásra figyelésen alapul. A házaspárokat azért választottam, mert általuk tudom a gyerekek életét is segíteni. A családok pedig egy nemzet alapját adják, a kultúránkat. 

– Milyen gyakran megy futni?

– Ötször egy héten. Kollégistakorom óta futok reggelente. Nemcsak a kondíció miatt, hanem azért is, mert futás közben tudok a legjobban gondolkodni. Amikor vizsgára készültem, végigpörgettem a fejemben a tételeket, de a nagycsaládos napirendet is kiválóan meg lehet tervezni közben. Van egy „elit klubunk” a Normafánál, csupa sokgyerekes anyuka, akiknek reggel csak annyi idejük van, hogy eltrappoljanak futni. Kell az állóképesség, hogy bírjuk a napot. A korai kelés ma is a legnehezebb. A gyerekek is korán mennek, ki úszni, ki angolórára. Meghajtom őket. A hét és fél éves Flóra téli hajnalokon fogadkozik, hogy ő nem lesz ilyen „gonosz anyuka”, és szerinte egyébként is az úszás nyári sport, télen korcsolyázni kell.

– Gondolom, magát is hajtja, nem csak a gyerekeket.

– Flóri egyszer lelkesen mesélte az oviban, hogy anya mi mindent dolgozik: virágot ültetünk, bevásárolunk, főzünk, mosunk, takarítunk. Az óvó néni megkérdezte, hogy „És apukád?” „Ő nem dolgozik” – válaszolta. „Hát, mit csinál?” „Beszélget.”  Gyerekkoromban megszoktam, hogy lendületesen indul a nap. Szüleimnek tanyája volt, és emlékszem, mindennap – akár vasárnap, akár ünnepnap – az első dolguk volt az állatokat ellátni. Addig egy falatot sem ettünk, amíg az utolsó kutya is jól nem lakott. Azt hiszem, egyébként is újra meg kell tanulnunk, hogy nem lehet lazítani. Ha az ember beleolvas a nemzetközi gazdasági szaklapokba, arról cikkeznek, hogy nagyot változik körülöttünk a világ. Az ma már csak álom, hogy egyre jobban fogunk élni, egyre többet tudunk költeni, fogyasztani, és kevesebbet kell majd érte dolgoznunk. Nő a nyugdíjkorhatár, vissza kell fognunk a fogyasztást gazdasági és környezetvédelmi okokból is. Örülni kell, ha a jövőben a jelenlegi állapotot fönn tudjuk tartani. A ’45 után születettek úgy szocializálódtak, hogy folyamatosan nő majd az életszínvonal, és a nyugdíjas éveikben utazhatnak, pihenhetnek. 2006–2008 körül már nyilvánvaló volt, hogy ez irreális elképzelés, de – például Magyarországon is – hitellel pótolták a hiányzó javakat. Rengetegen vettek föl áruhitelt, vagy költöztek magasabb komfortú lakásba, mint amit a körülményeik megengedtek volna. Nemrég a rádióban hallottam – notórius rádióhallgató vagyok, mert közben lehet főzni, takarítani, vasalni –, hogy valaki így fogalmazott:

„Elköltöttem azt, ami nem volt az enyém, arra, amire nem volt szükségem, azért, hogy olyanoknak imponáljak, akiket nem is szeretek.” Más vágányra kell állítani az életünket, főként a gyerekeink életét.

– Az irreális vágyak és a fals értékrend valószínűleg a médiából kerültek a tudatunkba. Talán nem volt elég markáns a család által képviselt értékrend? Hiszen a szocializmus előtt született generáció sokat szenvedett és küzdött.

– A média sokat ronthat a helyzeten, ha nem tudunk szelektálni. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnél Gáncs Kristóf vezetésével van egy 10 perc szoli elnevezésű programunk. Ez egy középiskolásoknak szóló roadshow a szolidaritásról. Bemutatja, hogy a média milyen terjedelmet szentel bizonyos lényegtelen celebtörténeteknek, és mennyit a fontos híreknek. A fiataloknak szegezi a kérdést: van 10 perced a világra? Arra, hogy megismerd olyannak, amilyen? A szerencsétlenebb sorsú emberekért való felelősségvállalás nagyon fontos az életünkben. Ez a program azért nagyon hatékony, mert személyes kérdéseket tesz föl, és konkrét életeket, arcokat mutat meg. Sokkal hatékonyabb a meggyőzés, ha nem általánosságban beszélünk a problémákról, ahogy a drogellenes kampányunkban is, ahol különböző eszközökkel szimuláltuk a gyerekeknek a drog hatását, például egy forgó szobával. Aztán pedig leírtuk, milyen roncsolást végzett volna a szervezetükben a kábítószer, ha azzal érték volna el mindezt. Konkrét sorsokkal ismertettük meg őket, történetekkel, amelyekben a droghasználat menekülésnek tűnt, de nemhogy megoldást hozott volna, hanem még mélyebbre taszított.

Ahhoz, hogy a szenvedést megismerhessük, sajnos nem kell a világ túlsó felére utazni.

A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat elindításakor az volt az álmom, hogy ha sikeresen működünk, 20-25 év múlva kitehetjük a táblát, hogy megszűnt, már nem lesz ránk szükség. Ehhez képest nagyobb szükség van a segítségre, mint bármikor. Ennek leginkább az az oka, hogy a család, amely védőhálót jelentett, azóta is sokat gyengült.

– Konkrétan érzékeli a problémákat, és a meggyőzés racionális eszközeiben hisz. Könnyű ezt konzekvensen képviselni a saját gyerekei nevelésében is?

– Amikor baj van, és nincs ott más, csak én, higgadt és racionális vagyok addig, amíg az apjuk haza nem ér. Akkor jólesik, hogy a felelősség egy részét átadhatom.

Egyébként sok gyereket könnyebb nevelni, mint egyet vagy kettőt.

Bár egyre kevesebb időm jut egy-egy gyerekre, de egy nagycsaládban mindig akad valaki, akinek van ideje a másikra, és az is nyilvánvaló, hogy bizonyos dolgokról néha le kell mondani egymásért. A kicsik nevelésében óriási segítséget jelentenek a nagyok, sőt a nagyok nevelésében is a kicsik. Néha a nagyokra rá is kell szólni, hogy ne neveljék a húgukat – neki sincs könnyű dolga, hiszen öt felnőtt irányítgatja. Nagyobb szigorúságot és fegyelmet várnak tőlem. Rasival, a legnagyobbal még igen következetesek és szigorúak voltunk, ma már erőm és időm is kevesebb van. És az az igazság, hogy az ember élete nagyjából így is ugyanaz, csak kicsit komfortosabb. Tanulásban és sportban nem engedek, de persze amiben lehet, próbálkozik: Amikor huszadszor szólunk rá, hogy vegyen papucsot, mégis lejön a konyhakőre mezítláb, és megkérdezem, hogy Flórikám, milyen papucs van rajtad?, azt válaszolja, hogy: átlátszó. Olyan gyors agya van, mint az apjának. Hároméves korában az oviból hazafelé a testvérének szegezte a kérdést: „Sárika, te ugye nagyon szereted az erős cukorkát?” És amikor ő azt felelte, hogy igen, hozzátette: „Mert képzeld, valaki az összest megette.” A nagylányom 23 éves lesz, sokat már nem tudok rajta nevelni – én ennyi idősen már férjnél voltam –, és a fiam is önálló keresettel rendelkező profi futballista, de részt veszek a döntéseikben, a jövőjük tervezésében. Ismerem általuk a legújabb zenei vagy öltözködési irányzatokat, a mozikba kerülő filmeket, a legjobb szórakozóhelyeket, még akkor is, ha nem járok szórakozni.

– Könnyű volt a nagyokat elengedni?

– Amikor kicsik voltak, akkor is nagyon sokat dolgozott az édesapjuk,  keveset volt itthon. Ha döntéseket kellett hozni, Rasival beszéltem meg, mivel ő a legidősebb. Belenőtt a felnőtt szerepbe. Gáspárral kicsit más a helyzet. 14 évesen elment a futballakadémiára. Nehéz volt elengedni, de az ő döntése volt. Büszke vagyok rá, hogy végigcsinálta. A futballakadémia olyan, mint egy kadétiskola,  szigorú a napirend: edzés, tanulás, edzés.  Jól teljesített a pályán és az iskolában is. Ma már egyetemista.

– Két lánytestvére van és négy lánya. Könnyen boldogult a fiús anya szerepében?

– A négy lány nevelése talán kevesebb nehézséget okozott, mint a Gazsié, Viktor szerint a férfilélek mélységeit nem tudom megérteni. De szerencsére van neki apja is, és vele nagyon mély a kapcsolata, így amikor elkezdett kamaszodni, szinte észrevétlenül vette át a nevelését.

– Azt mondta, nem kell messzire menni, hogy meglássuk a szenvedést. Amikor édesanyja hónapokig kórházban volt, naponta lejárt hozzá vidékre. Manapság általános ez az áldozatvállalás?

– Sajnos nem tudtuk hazahozni, kómában volt, kórházban kellett ápolni. A testvéreimmel együtt jártunk be hozzá. Nehéz a helyzete annak, aki hasonló esetben testvér nélkül, egyedül van, dolgoznia kell, ellátnia a többi családtagját, nincs lehetősége, hogy segítséget fogadhasson, és az intézményi ellátást sem tudja megoldani. De itt szembesültem azzal is, hogy milyen szakértelemmel, hivatástudattal, emberséggel végzik a munkájukat ebben a kórházban az ápolók.

– Ebben az időszakban megértett valami újat a szenvedésről?

– Orvosi magyarázat biztosan van rá, hogy mi miért történik, és Istennek megvannak a szándékai. Én azt éreztem, hogy a családunkat nagyon összekovácsolta az ő betegsége, a nővéreimmel mindig jó testvérek voltunk, de akkor még jobban összekapaszkodtunk. Édesanyám halála még nagyon friss, még tanulom, hogy megtartva megőrizzem, ugyanakkor el is engedjem.

A gyerekeknek is meg kellett tanítani, hogy a halál nem büntetés, hanem törvény.

És hogy milyen jó, hogy nekik volt nagymamájuk, és hogy ő volt a nagymamájuk. Nemrég a fiam hívott, hogy jól sikerült a vizsgája, és én automatikusan hívtam anyukám telefonszámát, hogy elújságoljam neki az örömhírt. Ahogy öregszem, egyre jobban látom őt a tükörben. A gyerekeim szerint belső tulajdonságaimban is egyre jobban hasonlítok rá. Nem  feltétlenül csak a jókban. Erős egyéniség volt, irányította a gazdaságot. De főzni például nem tanított meg, azt mondta, aki olvasni tud, az főzni is. Sosem babusgatott minket, ha mások dicsértek valamiért, azt mondta, hogy „hát ez a dolguk”. Élni viszont megtanított minket: eligazodni a világban, reálisan értékelni a saját helyzetünket, módosítani az életünkön, ha kell,  és persze dolgozni.

Gyakran mondta, hogy Istenhez imádkozni kell, de a parthoz evezni.

Lévai Anikó 

– Főzni meg is tanult, sőt sikeres szakácskönyvet is írt. A dicsérettel ön is fukarkodik?

– Egyszer egy barátnőm rám szólt, hogy keveset dicsérem a gyerekeket. Elgondolkodtam, hogy tényleg így van-e. Eztán ha viccesen valamelyiknek azt mondtam, hogy ő a világon a legszebb, legokosabb, a többi kórusban hozzátette: „de csak a saját korosztályában”. Ez szállóige lett nálunk...

– Az életében mikor érezte, hogy édesanyja kellőképpen fölkészítette?

– A jogi pálya valójában beteljesítette a munkát, amit ő elkezdett. Az egyetemen az első, amit megjegyeztem még az első héten, ez volt: Az élet felleltározhatatlan. Tehát nincs olyan jogi szabályozás, ami az élet minden részére vonatkozhat. Mert ha éjfélre kész vagyunk a rá vonatkozó szabályokkal, akkor 0 óra 1 perckor az élet produkál valami olyasmit, ami addig még nem volt, és amire nem vonatkoznak szabályok, tehát kezdhetjük elölről. '88-ban szakvizsgáztam, két év múlva, a rendszerváltozás után megváltozott az alaptörvény, s a négyszáz mondatból és hatszáz sorból egyetlen mondat maradt igaz: „Magyarország fővárosa Budapest”. El lehet képzelni, milyen mértékben változott a többi jogszabály. A principálisom, akinél ügyvédbojtár voltam, azzal kezdte: A jog tengerét nem kiinni kell, úszni kell benne megtanulni. Sokat tettem bele a jogászszakmába, szakvizsgákat, munkaórákat, és tulajdonképpen ma már nem is jogászként dolgozom. Viszont megtanított egy olyan problémamegoldó készségre, amit jól lehet használni az életben. Valószínűleg sok szakmában van ez így, hisz a jó pap is holtáig tanul.

El kell felejtenünk, hogy ha kitanultunk egy szakmát, megszereztünk egy diplomát, akkor hátradőlhetünk. Mindegy, hogy pedagógus vagy szakács valaki, naponta új módszerekkel, új technológiával kell szembesülnie. Én ezt kifejezetten élvezem.

Azért szerettem a gödöllői egyetemen oktatni, mert ott is azt az alapvető jogalkalmazási készséget kell megtanítani, ami úszni segít. Például hogyan lehet egy családi gazdaság életének szervezésekor eligazodni a jogi ügyekben, hogyan kell értelmezni egy jogszabályt.

– És az agrárszakon nem csak átvitt értelemben került földközelbe…

– Szeretem a földet, érdekel a gazdálkodás, vonz ez a világ. Elvégeztem az Aranykalászos Gazdatanfolyamot is, és próbálgatom a kertészkedést.

– Tényleg gazdálkodna?

– Igen. Szeretnék visszaköltözni vidékre. De előbb a két kicsit, Rozit és Flórit is ugyanúgy iskoláztatnom kell. Ők már itt vertek gyökeret, ide köti őket az iskola, a néptánc, a zene, a sport, a barátaik. Tudom, hogy a romantikus, rózsaszín vidékfelfogás nem reális. Föld, pénz, kitartás, szakértelem és kemény munka kell ahhoz, hogy valaki boldoguljon. És persze szeretni is kell, hiszen az ember ritkán ér el sikereket abban, amit nem szívesen csinál. Ha viszont szereti, a legkeményebb munka is alkotás.

(Az interjú a 2012. áprilisi Képmás magazinban jelent meg.)

Augusztus 18. péntek

Záróállomásához érkezik az idén első alkalommal indított természetjáró programsorozat, a Forrásvidék. Pénteken az Őrség szlovén oldalán található Kapornaki forráshoz kerekezhetünk el, ahol megismerkedhetünk a környékkel és a forrás eredetével.

A pénteki program főfellépője a magyar improvizatív jazz kiemelkedő muzsikusaiból álló Tóth Viktor Arura Trió, akik a Szemed kincse című albumuk zenei világát hozzák el az őriszentpéteri Pajta Bisztróba.

A koncert után ismét csillagnézés! Aki idén utoljára szeretné bebarangolni az Őrség alatti esti égboltot, az péntek este 22:30-tól teheti meg, találkozás az őriszentpéteri Árpád-kori templom parkolójában.Takaró, meleg ruha és zárt cipő ajánlott!

Augusztus 19. szombat

Szombat délután az őriszentpéteri Malom Látogatóközpont udvarán kezdődik a Hétrétország hétpróbája. A TudomisénmiCsoda Egyesület szervezésében megvalósuló játékos vetélkedőn a kicsik és nagyok az Őrséggel kapcsolatos játékos feladatokon próbálhatják ki magukat.

Szombaton 17 órától a Makám zenekar ad interaktív családi koncertet Őriszentpéteren Bogárbál avagy Kabóca az Őrségbe indul címmel. 19 órakor a kercaszomori református templomban fellép Kátai Zoltán, aki históriás énekeket ad elő. Az énekmondó est után irány a Pajtaszínház Őriszentpéteren, 21 órától az Alma Flamenca együttes előadását hallgathatjuk meg.

Az előadást követően szintén a Pajtaszínházban Hétrét Filmklub záróvetítés lesz, itt a Hétrétország ideje alatt futó médiatábor résztvevőinek helyben elkészült alkotásait nézhetjük meg, művészeti vezető: Dér András.

Augusztus 20. vasárnap

Vasárnap még utoljára részt vehetünk a Hétrétország ideje alatt zajló kézműves kirakodó vásáron, a Porták portékáin. 15 órától a köztivál zárókoncertjét hallgathatjuk meg az őriszentpéteri református templomban, az Anima musicae kamarazenekar előadásában.

Napi élő közvetítés a facebookon: https://www.facebook.com/hetretorszag/

További programok, információ: http://www.hetretorszag.hu

Pierre de Coubertin báró a porosz-francia háború tanulságait elemezve azt szerette volna elérni, hogy a fiatalok edzettek legyenek, de ne háborúzzanak, inkább a sportban versenyezzenek. 1893-ban ellátogatott a Peloponnészoszi félszigetre, ahol régészek akkor tárták fel az ókori olimpiai játékok egykori stadionjainak maradványait. Az ott látottak alapján jutott arra a gondolatra, hogy érdemes feleleveníteni az olimpiai játékok hagyományát.

A Francia Atlétikai Sportegyesületek Szövetsége égisze alatt megrendezett egy kongresszust 1894 június 16. és 23. között Párizsban, ahol tizenhárom nemzet képviseltette magát a tanácskozáson – közöttük a magyarok is –, és megalapították a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot. Athént választották az olimpia házigazdájának, de pénzügyi nehézségek miatt úgy tűnt, Athén nem tud időben felkészülni. Ekkor léptek színre először a magyarok – elsősorban Kemény Ferenc, az 1895-ben megalakított MOB első főtitkára, és az ükapám, Berzeviczy Albert – aki a NOB első elnöke volt – dolgoztak az ügyön. Felajánlották, hogy a millenniumi ünnepségekkel összekötve Budapest megrendezi a játékokat. Coubertin kedvezően fogadta a felajánlást, de az 1896-os első nyári olimpia mégis Athénben zajlott.

A Budapest-ügy azonban folyamatosan felszínen maradt a következő években is, a magyar bizottsági tag, Muzsa Gyula mindig megújította a meghívást.

A „Coubertin által kedvezően fogadott ajánlkozás volt forrása Magyarország jogának, a melyet azóta, mióta nekem is az olimpiászok rendezésében szerepem van, féltékenyen őriztem és megvédtem… Budapest a maga meghívási jogával minden alkalommal élt” – írta a Budapesti Hírlapban 1914. július 26-án megjelent, „Magyar olimpiász” című cikkében.

1912-ben a NOB már elvi döntést hozott Budapest javára a rivális hollandokkal és belgákkal szemben. (Budapesti Hírlap 1912.07.05.) Az 1914. június 20-i, párizsi ülésen azonban a nyolc magyar delegátus döbbenetére a hollandok „huszárosan elébük vágtak”, kész tervekkel kérték, hogy az 1920-as, hetedik olimpia rendezési jogát adják Antwerpennek. Muzsa Gyula diplomáciai hadjáratba kezdett, ennek köszönhetően 1914. június 20-án ismét Budapest javára döntött a bizottság, immár véglegesen.

Az olimpia meghívója és a szerződés aláírója Budapest akkori polgármestere, Bárczy István volt.

Egy év múlva kellett bemutatniuk a NOB-nak a terveket. Ennek szellemében írta Muzsa Gyula összefoglaló cikkét júliusban, amelyben vázolta a teendőket. „E nagy esemény előkészítésére hat teljes év áll rendelkezésére. Ezt a kedvező helyzetet ki kell aknáznunk, s a teendők most szerény egyéni nézetem szerint két csoportba osztandók. Az egyik az építendő stadion helyének kérdése. A másik maga a stadion, majd sorrendben a pénzügyi kérdések megoldása, és végül egy az egész országra kiterjedő szervezet összehozása.” (Budapesti Hírlap, 1914. 07. 26.)

A történelem azonban közbeszólt.

A kedvező döntés után nyolc nappal Szarajevóban Gavrilo Princip lelőtte Ferenc Ferdinánd trónörököst, és kitört az első világháború, amely messze sodorta Magyarországot az olimpia megrendezésének lehetőségétől, így végül mégis Antwerpen lett a befutó. Magyarország és az I. világháború többi vesztese nem is indulhatott a versenyeken (érdekesség, hogy az egyébként Berlin által elnyert 1916-os játékok el is maradtak), a résztvevők között viszont már ott voltak a háborút követő hatalmi játszmák új államai: Csehszlovákia, Észtország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. 1920 nyarán nem a megnyitó foglalta le a magyar közvéleményt, hanem a trianoni békediktátum.

A legnagyobb vidámpark

A kincskeresést a Tihanyi-félszigeten kezdjük. A „kötelező” apátsági látogatás és panorámaszelfizés után sétáljunk le a Belső-tóhoz a családdal! Ráhangolódásként kezdjünk a Levendula-házzal, ahol modern eszközökkel mutatják be a félsziget vulkanikus múltját, természeti különlegességeit, és ismereteinket gyarapíthatjuk levendula témában. Látogatásunkkor Vers Józseftől (vezető, Tihanyi Tájegység, BfNPI) megtudtuk, hogy június végén egy telepített akciókamerás rendszert üzemelt be a múzeum, így a bejáratnál elhelyezett képernyőkön élőben és közelről követhetjük a Belső-tó partján élő ürgék hétköznapjait. Korszerűsítették a vetítőtermet is, ahol júliustól az új levendula-dokumentumfilmet is megnézhetjük. Infó, programok és jegyárak: www.levendulahaz.eu.

A tó partján érdemes lefeküdni a gyepre és csendben várni. Az itt élő ürgék hozzászoktak a sok látogatóhoz, így ha szerencsénk van, tőlünk néhány méterre bukannak fel a félénk állatok. Folytatásként szürkemarhák mellett sétálunk el, majd jobbra vesszük az irányt. A Csúcs-hegy és az Apáti-hegy közti nyeregben találjuk az őslevendulást. Júliusra már leszedték a virágokat, a régi ültetvény rusztikus szépsége azonban megéri a látogatást, mielőtt felkapaszkodunk az Apáti-hegy tetejére. Itt egy kiálló sziklaszirtről olyan pazar kilátás nyílik, amivel Tihany előkelő helyezést nyerhetne a világ legszebb panorámája versenyen. Tavaly novemberben adták át a közeli Őrtorony-kilátót, azonban engedélyeztetési problémák merültek fel, így az hivatalosan még nem látogatható. Ha napos időben érkeztünk, sétáljunk le a sajkodi strandra, kevés ennél eldugottabb és békésebb öblöt találni a Balatonnál. Jegyár 450 forint, parkolódíj 250 forint/óra, vízibicikli 1500 forint/óra, 10 dkg keszeg 380 forint.

Kornyikáljunk!

Örök fiataloknak ajánljuk a Kornyi-tót. Innen – vagyis a közeli domb tetejéről – nyílik az egyik legszebb kilátás a Káli-medencére. Veszprémi Imre „Emberi Komédia” (1986) szoborcsoportja pedig fantasztikus, földöntúli, pazar díszletekbe öltözteti a tájat. A helyszín Kővágóörs és Köveskál között található, érdemes kerékpárral érkezni. Romantikus lelkeknek javasolt az üveg bor, szóda, pokróc, szúnyogriasztó és a naplemente körüli érkezés. Az éjszakai égbolt és a holdfény kozmikus dimenziókba helyezi a szobrászművész alkotásait, a cikk írója a Pink Floyd Division Bell albumának zenéit is hallani vélte a Kornyi-tó békazenekarának feldolgozásában.

Amennyiben egész éjszakára „rabok” maradtunk, reggel érdemes Köveskálra tekerni, a falu méltán magasztalt gasztrokultúrája országszerte egyedülálló. Nekünk eddig a Kővirág a kedvencünk, a bejáratnál olvasható „Étel, Ital, Ágy” mottót nagybetűsen kell érteni, mindhárom a legmagasabb színvonalat hozza.

Pajtások és pálosok

Török László fotóművész „A család” című fényképe első díjat nyert a World Press Photo pályázaton 1973-ban. Az akkori magyar kultúrpolitika a szocialista család szétbomlására utalónak tekintette művét, így az alkotó a rendszeren kívül találta magát, a díjátadóra sem mehetett ki. László azonban nem adta fel a művészi pályát, és kalandos évek után 1991-ben megalapította Salföldön a Pajta Galériát, amely az elmúlt 25 évben a Káli-medencébe kivándorolt művészek találkozóhelye és a kortárs magyar fotográfia kiemelkedő központja lett. A régi parasztház udvara mesebeli a közepén álló hatalmas diófával, az udvaron épített kemencéből tökéletesen sütött húsok kerülnek az asztalra. László és felesége, Éva hét éve végleg Salföldre költöztek, azóta a Pajta egész évben nyitva. Étellel, itallal és szállással várják a vendégeket, Lászlót pedig jó eséllyel megtaláljuk a bejárat melletti kedvenc asztalánál. A beszélgetés vele olyan, mint egy szelet történelem, beljebb lépve a falakon elhelyezett rengeteg kép mesél az elmúlt 50 év Magyarországáról. Salföld faluházában júliustól szeptemberig fotókiállítást rendeznek, augusztusban pedig a hagyományosnak tekinthető képzőművészeti árverést rendezik meg a Pajtában. Infók: www.salföld.hu.

A Pajtától indulva kirándulhatunk a kőkúti pálos kolostor romjaihoz. Az út jól jelzett, a távolság mintegy két kilométer, ha tehetjük, hagyjuk az autót a galériához tartozó parkolóban. Az erdőben, már a romokhoz igen közel látható nordic walking-tábla szerint a pálos kolostor még 7,5 kilométer. Ez megtévesztő lehet, figyeljünk, hiszen innen már csak 200 méter van hátra a helyszínig. A kolostort először egy 1263-as iratban említették, 1475-ben búcsúengedélyt kapott, majd az 1554-es török hadjárat áldozata lett, ekkor végleg elhagyták a szerzetesek, az épületek nagy részét a következő évszázadokban széthordták. Állagvédelme 1959-ben kezdődött, 2007-re pedig sikeresen befejezték a felújítási munkákat. A mélyen az erdőben rejtőzködő kolostor mellett jól kiépített pihenőhely várja a kirándulókat, érdemes több időt szánni a helyszínre, és akár egy sütögetős pikniket is be lehet tervezni.

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.