Ne akarjatok „felszabadítani” minket, anyákat!

Magyarországon nincsenek igazán radikális, harcos konzervatív feministák  vagy legalábbis nem hallatják a hangjukat. Most fordításban közöljük egy német szerző, Birgit Kelle cikkét, amely új kötetének a beharangozója. Nem a mi véleményünk, és ez a nagyon harcias szellem a Képmás stílusával nem azonos  de a sokszor kemény mondanivalóval több ponton is egyet tudunk érteni. Vitaindítónak szánjuk, érdemes erről itt a magyar közvélemény előtt is beszélgetni. Várjuk a hozzászólásokat, reblogokat.

 

Egy boldog anya ma provokációnak számít. Pedig egy boldog anya maga a természetesen megélt nőiség. Ha valamitől meg kell szabadítani, akkor a kéretlen tanácsoktól.

Anyai örömök – már magától a szótól felfordul a feminista őskövületek gyomra. Hát nem azért harcoltak éveken át, hogy megszabadítsanak minket ettől a „mítosztól”? Vagy mondjuk inkább így: női természetünktől? „Istenem, fogd már föl, te lány, hogy bilincsbe vagy verve, és oldódj el végre biológiai örökségedtől!”

Először a férjektől szabadítottak fel minket, most már csak a gyerekeknek kell eltűnniük, aztán jöhet végre a határtalan emancipáció, a teljes szabadság. Kötelesség nélkül, kötelék nélkül, család nélkül – azaz élet nélkül. Milyen ígéretes kilátások!

Korábban a karriert jegeltük, hogy gyereket szüljünk. Ma a petesejtjeinket, hogy karriert csináljunk. Csak nehogy függőségbe kerülj, kislány! Csak nehogy hallgass az ösztöneidre, az érzéseidre! Ne hagyd, hogy bebeszéljék, hogy gyereket szeretnél, hogy élni akarsz, szeretni akarsz és gondoskodni másokról!

Az anyaság politikummá vált. Az eddigi nemzedékekre jellemző magától értetődősége elveszett. „A méhem az enyém” – ez volt az abortuszmozgalom szlogenje. Nevetséges. A méhünkre sokan pályáznak mint potenciális keltetőre, közben pedig egészen új módon zsákmányolják ki.

 

A nőiesség iránti vágy

 

Az ember ma már világszerte nemcsak megakadályozhatja, hogy gyermeke legyen, hanem az anyaméhben is megölheti, sőt, akár a nemzetközi piacon is eladhatja gyermekét. Ez utóbbi üzleti modellnek a neve „béranyaság” – csakhogy ebben nem az anyát kölcsönzik, hanem helyette anyaméhet vesznek bérbe, a gyereket pedig eladják. A pragmatikus amerikaiak így mondják: to rent a womb. Szép új anya-világ.

A feministák seholsem tiltakoznak ez ellen az embert megvető gyakorlat ellen, amelyet őszintén annak kell nevezni, ami: modern emberkereskedelemnek.

Legyünk anyák? És ha igen: mikor, kitől és hány férfitől? És jó anyák lennénk egyáltalán? Nem romboljuk le ezzel egzisztenciánkat az alakunktól a szexuális életen át a karrierig? Egyre több a kérdés és egyre kevesebb a válasz egy hajszolt világban, amelyben már nincs helye az anyaság időtlenségének. Ami megmaradt, az a nőiesség iránt vágy. A férfiakban mindenképpen.

A gendermozgalom ifjú feministái nem hoznak megoldást.

Általában gyermektelenek és tudatlanok, nagyon el vannak foglalva azzal, hogy új, bohókás meghatározásokat találjanak a nemekre, és hogy optikailag és mentálisan is maximálisan genderkonform módon építsék le nőiségük utolsó maradványait.

 

Nevetséges „újbeszél”

 

Jó, ezt meg kell érteni. Természetesen fontos, hogy a biszexuális „cisz-nők” iránt vonzalmat érző, vegán–leszbikus munkacsoportokban tevékenykedő queer-emberek társadalmilag helyzetbe hozzák magukat, és a szavak nemének genderkonform csillaggal történő megjelölésével, uniszex vécékkel és a gyalogos-jelzőlámpákon női figurákkal tegyék láthatóvá magukat.

Már ennek modernkedő, saját magát „interszekcionális feministának” nevező mozgalomnak az „újbeszélje” is annyira nevetségesen bárgyú, hogy az ember mindig fel akar ébredni – abban a reményben, hogy csak elaludt a tévé előtt, miközben az ARD szatirikus műsorát nézte. De nincs ébredés, van viszont helyette egyre több gendertanszék.

Újítók akarnak lenni, de még mindig kicsinyesen loholnak a férfiak után, féltékenyen méricskélve hatalmat és pozíciót.

Férfias feminizmust művelnek, és még csak észre sem veszik. Azért megvan a sajátos iróniája, hogy férfias karriert ajánlanak, hogy abban nőként megvalósíthassam önmagam. De tisztelettel kérdem, mi a nőies abban, hogy férfiak életét élhetjük?

„Ti csak beszélgetőköröket alkottok, mi hordozzuk a jövőt!” – mintha ezt kiabálnák. De mi minden halotti ének és a médiában hájpolt törekvés ellenére még mindig itt vagyunk: bátor anyák. Nőies asszonyok. Mi vagyunk az igazi avantgarde. Nélkülünk nincs élet.

Nekünk nem azért lesznek gyerekeink, mert szülnünk kell, hanem mert gyereket akarunk.

 

Gyermektelen emancipációs mozgalmárok

 

Mi vagyunk az „anyaállatok” – nem játszunk cserélhető szerepet, nem lehet minket asztal alá söpörni, nem lehet minket egyetemi önsegítő csoportok reggeli találkozóin „dekonstruálni”. Vagyunk. Mindig is voltunk. És még akkor is leszünk, ha az utolsó gyermektelen emancipációs mozgalmár is rávésette a sírkövére a saját maga által meghatározott  társadalmi nemét.

Még soha nem találkoztam olyan anyával, aki életében számtalanszor ne szembesült volna azzal a kérdéssel, hogy miért nem dolgozik, vagy hogy csinál-e valami hasznos dolgot. Vagy hogy minek tanult egyáltalán, ha csak gyerekekre vigyáz?

Legalább az utóbbi kérdésre egyszerű a válasz: azért, hogy elég okosak legyünk ahhoz, hogy az ilyen sértegetésekre ne tettlegességgel válaszoljunk, hanem legjobb esetben is azzal, hogy figyelmen kívül hagyjuk. A legtöbben már rég feladták, hogy egyáltalán akár csak megnevezzék álláspontjukat a vitákban. Hallgatnak. De dühösek.

„Csak anya”, „csak háziasszony” – sok nő már így válaszol, ha azt kérdezik, mit csinál. „Csak”. Valóban, a nők több évtizedes „felszabadításának” agymosása nem múlt el nyomtalanul fellettünk.

 

A piaci mechanizmusok

 

Éppen nők járnak élen abban, hogy leszólják azokat az azonos nemű társaikat, akik nem akarják, hogy felszabadítsák őket háziasszonyi és anyai mivoltuk „fogságából”. Az elmúlt évek vitáiban az összes érvüket hallottam már.

Az, hogy az anyák nem dolgoznak, még a legenyhébb szemrehányás a sértegetések – „házi tündér”, „tyúkanyó”, „fejőstehén” – hosszú sorában.

Az a szociológusnő, aki a német szövetségi kormánynak ad tanácsokat, úgy magyarázta nekem a dolgot, hogy először meg kell szabadulnom a „rendszertől”, csak azután tudok majd tisztán gondolkodni.

Vagy ott van az a doktori címmel rendelkező nő, aki prostituálthoz hasonlított. Aki egyszer kurva, mindörökre kurva. Csak éppen férjes anyaként nem az utcán állok, hanem a tűzhely mellett.

De mit mondjunk anyaként, amikor maga a kancellár asszony (Angela Merkel) is az „elpazarolt potenciál” kifejezést veszi szájára, amikor azokról az anyákról beszél, akik gonosz módon távol maradnak a munkaerőpiactól, és ezzel a feminizmus, a gazdaság és a politika szempontjából olyat tesznek, ami már-már illetlenségnek tűnik: megtagadják a piaci mechanizmusokat.

 

Éhnyugdíjjal elintézve

 

Így vonul együtt istentelen szövetségben a turbókapitalizmus és a feminista lánysereg, a bizalmukat élvező családügyi miniszter asszony (Manuela Schwesig) szíves támogatásával. És ugye az sem tűrhető, hogy mi, anyák megtagadjuk az adófizetést, amikor mindenki tudja, hogy milyen sokba kerül ez az egész családpolitika az óvodai férőhelyekkel meg az egész napos iskolákkal!

A pénzügyminiszter szemszögéből mi, anyák, családi feketemunkát végzünk. Felneveljük gyermekeinket, anélkül, hogy adóznánk ez után a munka után.

Ezt a botrányos helyzetet nyilvánvalóan sürgősen meg kell szüntetni: a családban végzett munkát végre át kell nevezni társadalombiztosítás-köteles szolgáltatási viszonnyá, így mind nyerünk vele valamit. Gonoszak azok az anyák, akik ezt megtagadják. És természetesen az is helyes, hogy a renitens, öngondoskodó, a külső gondoskodást elutasító nőket cserébe éhnyugdíjjal intézzék el.

A feminista gyülekezet itt is teljes csődöt mond. Ezek a nőmozgalmi hölgyek a németországi nyugdíjkoncepció megalkotásakor sem veszik észre, hogy már megint simán felülnek a munka férfiak általi meghatározásának. Még rosszabb: ezt terjesztik is, és ezzel pácban hagyják az összes olyan nőtársukat, akik nap mint nap társadalmi munkában, a munkaerőpiacon kívül dolgoznak a közösség javára.

 

A nőneműtől a nem nélküliig

 

A munka jelenlegi meghatározása szerint Teréz anya egész életében nem csinált semmit. Egyetlen anya sem csinált semmit.

És ezzel a mi német nyugdíjrendszerünk valószínűleg a patriarchális társadalom utolsó relikviája, mert a házi szférát következetesen semmittevésként határozza meg.

Nem kérdés, a nő legádázabb ellensége egy másik nő. A gyermektelenek az anyák ellen. A dolgozók a nem dolgozók ellen. A házasok a gyermeküket egyedül nevelők ellen. A házi tündérek a szívtelen anyák ellen. Ha férfi lennék, lazán hátradőlnék, és pattogatott kukorica után nyúlnék.

Nézzünk szembe a tényekkel: soha nem akartak minket felszabadítani, egyszerűen csak egy új életbe akartak elvezetni.

A házastól a függetlenig – vagy mondjuk inkább így: egyedül élőig. A családtól a munkavállalóig – vagy mondjuk inkább így: kapcsolat nélkül élőig. Az anyától a gyermektelenig – vagy mondjuk inkább így: nyom nélkül élőig. A nőtől a nem nélküliig – vagy mondjuk inkább így: lélek nélküliig.

Én már összerázkódom attól, ha a politika, a gazdaság vagy a hivatásos feministák megint valami jót akarnak tenni velem. A nő felszabadításával eddig mindig volt valami bibi. Itt az ideje, hogy mi, anyák felismerjük és megnevezzük ellenségeinket. Eddig nem volt egyetlen felszabadítási kísérlet sem hátsó szándékok nélkül.

 

Mindannyian nagylányok vagyunk

 

Ha minket, anyákat valami alól fel kell szabadítani, akkor biztosan nem férjeink, gyermekeink vagy családi kötelességeink alól, hanem mindenekelőtt értetlen nőtársaink kéretlen tanácsaitól, akik nem tudják, miről beszélnek, amikor csípőfogóval nyúlnak hozzá az „anyaság” szóhoz. Ha meg kell minket szabadítani, akkor egészen biztos, hogy nem a politika által, hanem éppen attól a politikától, amely úgy tesz, mintha segíteni akarna, de azt akarja elérni, hogy mi azt akarjuk, amit kitervelt számunkra.

Szóval fel akartok szabadítani minket? Szíves örömest. Ehhez az lenne a legjobb, ha egy pillanatra visszatartanátok a levegőt, és meghallgatnátok minket. Nagylányok vagyunk már mind, és engedelmetekkel egyedül is el tudjuk dönteni, hogy mi jó nekünk.

Anyák vagyunk. Felelősséget viselünk. Azért jöttünk, hogy maradjunk. Az életet őrizzük, az időt őrizzük. Az utódokat őrizzük. Megvédjük őket, mint az oroszlánok. Gyökereket és szárnyakat adunk nekik. Szeretjük őket. Ez nem racionális, ez van. Anyaállatok vagyunk, az utolsó lélegzetünkig. És ezt jól csináljuk.

 

Szöveg: Birgit Kelle, fordította: Penne

Forrás: welt.de

 

Birgit Kelle több könyvet írt a nemek viszonyáról és a feminizmus nőképéről. A fenti szöveg egy részlet most megjelent Muttertier (Anyaállat) című új könyvéből.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti