„Nincs új a nap alatt” – gondolhatjuk magunkban, hiszen ez azt jelenti, hogy a mai emberek sem rosszabbak a régieknél, csak nagyobb tömegben hatásosabban hódolnak az Istentől elszakadt törekvéseknek. Ennek a felismerésnek más következménye is van: ezek az ezeréves beszélgetések Istennel a ma emberéhez is szólhatnak! Hiszen az alapvető tapasztalat ugyanaz: az ember természete gyakran rosszra hajló, és életének peremére igyekszik tolni Istent, hogy ne zavarja őt egyéni szabadsága kiélésében.

A bánat könyvében a szerző nem csupán bánkódik afelett, hogy sokkal harmonikusabb lehetne a világ, ha olyan emberek alakítanák, akik az Istent követik. Ő szellemi fogódzót is akart nyújtani: tükröt tart az olvasónak, hogy felismerje gyarlóságait, ugyanakkor Istenhez szóló szavakat ad a szájába, hogy jóvá tegye azokat. Ötvenötödik könyörgésében meg is említi, hogy ő csak egy, a „legkisebb” azok közül, akik e könyvvel Istenhez könyörögnek. Szándéka megvalósult: imáit kötetbe rendezve csak úgy emlegették, hogy a „Nareg”, és az örmények legnépszerűbb imádságos könyvévé vált hosszú évszázadokra.

Aki elmerül ezekben a csodálatos prózaversekben, az tapasztalja, hogy a szöveg, amely először inkább visszarettent, és nehezen adja meg magát, néhány perc olvasás után mégis visszhangra lel a lelkünk mélyén. Különösen a gondolatok ritmusa, sodrása és – a szárnyaló stílusa ellenére is – plasztikus, érzékletes megfogalmazásai teszik ma is érthetővé, élménnyé, örömmé, valódi imádsággá.

A most megjelent szép és teljes fordítás – Weöres Sándor és mások kisebb próbálkozásai után – Szám László tehetségét és kitartását dicséri. Tartoztunk ezzel önmagunknak a középkor óta máig ívelő örmény–magyar kulturális, gazdasági és családi kapcsolatok miatt is, hiszen örmény kereskedő-, tudós- és orvosnemzetségek is írták a magyar történelmet.

Egy keresztény ember számára a húsvét Jézus ünnepe, legfelemelőbb mozzanata pedig az emlékezés Jézus feltámadására, amikor levetette az önként vállalt földi-anyagi törvényeket (köztük a halált), és újra isteni dicsőségbe emelkedett.

„Micsoda bolondság ez – mondta egyik ismerősöm, aki mindig büszke volt az eszére. – Azt még elhiszem, hogy élt egy Jézus nevű, a maga korában nagy hatású tanító. De hogy feltámadt a halálból, az tiszta képtelenség. A tanítványai biztosan ellopták a holttestét, és mítoszt kanyarítottak köré. Ez volt az önigazolásuk, hogy nem követték hiába.”

Azóta is gyakran megkapom a kérdést, hogy miért hiszek a feltámadásban.

Mindig ugyanazt a két választ adom:

Az összes tudásunknak csak a töredékéről tudunk mi magunk, saját érzékszerveinkkel és eszünkkel bizonyosságot szerezni. Tudásunk kilencven százaléka hiten alapul: olvasunk valamiről egy tudományosnak tartott könyvben; valakik valamikor lemérték, kiszámolták, és mi elhisszük, hogy hiteles eredményre jutottak… A hithez hitelesség kell, vagyis hiteles emberek, akiknek az állításait elfogadjuk.

Így vagyok én Jézus feltámadásával: sok hitelt érdemlő kortársa állítja, hogy így történt.

S hogy miért hitelesek számomra azok a személyek? Mert a feltámadás élménye után életüket tették fel és adták oda Jézus követéséért, ami nem lenne logikus, ha éppen ők rejtették volna el Jézus holttestét, vagyis kudarcának bizonyítékát.

Pusztán a kereszthalál, feltámadás nélkül ugyanis kudarc. Az öncsalásnak megvannak a pszichikai határai, és ez jóval túl lenne azon. Egy halottért már nem kockáztatja senki az életét, viszont ha élő, akkor nagyon is…

Dirk Bouts: Feltámadás, 1455

A második érvem jóval egyszerűbb. Azért hiszem el a feltámadást, mert az üres sírkamrában a halott Jézus arcát takaró kendő nem ott volt, ahol a testét takaró gyolcslepel, hanem más helyen, külön összehajtva. (Jn 20, 6–7.) Egy rendmániás rabló lopta volna ki a holttestet, aki előtte még gondosan összehajtogatta a kendőt? Aligha. Az az összehajtogatott kendő számomra a halottrablás cáfolata és a rendkívüli esemény igazolása.

Azt se bánom, ha ettől az érveléstől valakinek égnek áll a haja. A hitben pont az a szép, hogy szabad akarat és döntés kérdése: megválogathatom, kinek és mit hiszek el. Jézus feltámadása számomra ilyen szabad hittel elfogadott és logikus bizonyosság.

Ritkán érint meg a végesség a fájdalmas születésnél is, holott két ember visszavonhatatlanul szülővé válik, a harmadik pedig érző, fájó, törékeny halandóvá. Az új életnek a szenvedés csak burka, elenyészik, mint a mag, amelyből kirobban a zöld hajtás.

Az emberi halállal másképp állunk. Nincs lebbenő szirmú színes virág, kerek, illatos gyümölcs vagy gőgicsélő gyerekhang, amely beindítva a bennünk keringő nedveket és hormonokat csak az életet láttatja. Meg kell harcolnunk a hitért, hogy van élet az élet után – kinek ésszel, kinek gyermeki bizalommal, kinek megélt tragédiákkal. Állandóan keressük a bizonyosság szirmait, a kegyelem illatát, a mindenségből hozzánk szóló személyes hangot. A húsvéti éjjeli szertartáson már elszunyókáló öregek gyermekarcában, a vasárnap reggelre pirosan lobogó tulipánokban, a tojás után kutató gyerekek nevetésében.

Imában, beszélgetésben, összenézésben és akár egy magazinban is.

A cikk a Képmás magazin 2017. áprilisi számának beköszöntője volt. A lapra előfizethetsz itt. 
 

Húsvét előtt van nálunk csak igazán nőuralom. Nagyüzemi keretek között folyik a tojásfestés, beszállnak a barátnők és még néhány anyuka is. Kisfiam számára sem nagyon maradt más választás, ha körön belül akart maradni.

Bár a festés nála csak álca volt, valójában hihetetlenül izgalmas a kifújt tojásokat megfogdosni és véletlenül megroppantani. (Mivel a lányok műremekei hosszú hónapokig díszhelyen állnak az apai, nagyapai és keresztapai relikviák között, kemény tojásokkal nem próbálkozunk.)

Az előre elkészített mennyiség szokás szerint kevésnek bizonyult, próbáltam hát gyorsabban kifújni a tojásokat, mint ahogy a népes csapat összeroppantja őket, miközben a szobából már hallottam a „rendelést”. Ahány sikítás, annyi tojás. Ha veszekedés is követi, akkor kettő.

Hamarosan férfiellenes hangulat kezdett kialakulni a manufaktúrában. A bömbölő kis tojástörőt csak úgy tudtam megvigasztalni, hogy miután a lánysereg elvonult, kettesben festegettünk tovább, közben látványosabb lelki sérülés nélkül azt is tudomásul vette, hogy őt hétfőn nem fogják meglocsolni.

Hétfőn reggel elérkezett a legénybúcsú pillanata. Útjukra bocsátjuk a férfiakat, és megkezdődött az a furcsa ritmus, amelyben kapkodás és semmittevés váltakozik: kislányok, hidegtálak és sütemények, valamint egyéb látni- és fogyasztanivalók gyors cicomázása, mert „Mindjárt itt vannak!”

Aztán a hímes tojások pakolgatása (kb. 25%-os amortizáció), egymás frissen fonott hajának cincálása és más unaloműző tevékenységek, mert „Mikor jönnek már?”

Két locsolócsapat között aztán ismét: használt tányérok és poharak, kibomlott copfok és leevett szoknyák gyors frissítése, majd újra várakozás. A türelmetlenség ideje kiváló táptalaja a feminista lázadozásnak:

– Bezzeg a fiúk! Ők mehetnek vendégségbe, nem kell itthon unatkozni nekik.

– És még ajándékot is kapnak! – toldotta meg nővére felszólalását a kisebbik.

– De nem hordhatnak ilyen szép szoknyát, nem tesznek csatot a hajukba, nem hoznak nekik virágot – sorakoztattam a perdöntő érveket.

Lányaimat némileg felvillanyozta, hogy a következő locsolók tényleg hoztak virágot (a kertünkből – én nyomtam a kezükbe, amikor lementem ajtót nyitni), de aztán a tűzfészek újra fellángolt, amikor délután kisfiam csillogó szemekkel pakolta ki szerzeményeit a tarisznyából és a kabátzsebeiből.

Nagylányom diadalmasan szólalt meg:

– Anya, ugye igazságosan elosztjuk, ahogy szoktuk?

– Ez most az övé, megdolgozott érte – ébredt fel férjemben a kisebbik fiú elnyomottságának gyerekkori emléke. – De biztosan megkínál a csokiból… – próbáltam latba vetni diplomáciai érzékemet.

Kisebbik lányom szeme csalódottan pásztázta végig a zsákmányt, majd a kölnis üvegtől és húsvéti tojástoktól púposodó gatyazsebekre tévedt.

– És mi van a nadrágjában?

– Azt nem adom – lázadt föl a kis férfiember. – Az a locsolóm.

Miután a kétértelmű választ kuncogás követte, önérzetesen hozzátette:

– Meg a tojásaim.

Bár négyéves fiunk valószínűleg nem értette, miért tört ki a családi hahota, ettől kezdve nem akart lány lenni.

Képzeld el ezt: Gondtalan terhességed egyik békés éjszakáján, hónapokkal a kiírt időpont előtt, váratlanul folyni kezd a magzatvíz, és nemsokára a szülészeten találod magad. Hiába minden visszatartás, a baba megszületik, de fejletlen kis tüdejével nem lélegzik. Mobil inkubátorba teszik, mindenki pánikszerűen futkos, majd közlik veled, hogy csak a koraszülött intenzíven, más néven Perinatális Intenzív Centrumban, azaz a PIC-en tudnak neki segíteni.

2012-ben Patak Gyöngyvérrel is megtörtént, amire még rémálmaiban sem gondolt: iker fiaival két hónappal a kiírt időpont előtt a koraszülött osztályra került. Embert és családot próbáló hathetes időszakon mentek keresztül. Hogy a történet vége happy end lett, azt a Pécsi Koraszülött Intenzív, azaz a PIC orvosainak és ápolóinak köszönhetik. 

Ezért elhatározta, hogy anyák napjára egy jelentős összeggel, 1  MILLIÓ forinttal lepi meg a pécsi PIC-et. Ehhez kéri a MI segítségünket: letölthető könyvvéért cserébe 1500 forintot, amelyet mind a Pécsi Perinatális Intenzív Központot támogató “Beteg Újszülöttekért Alapítvány” kap meg, hogy megnövelhessék a koraszülött intenzívre került apróságok túlélési esélyeit. (Természetesen ennél kisebb vagy nagyobb összeget is örömmel elfogadnak!)
Az Alapítvány bankszámlaszáma: 11602008-00213800-02000006

További információk itt: http://patakgyongyver.hu/

Részlet Patak Gyöngyvér könyvéből:

 "...A kórházban ugyanis nem vártak jó hírek. Gergő súlya nagyon meredeken elindult felfelé, aminek mi először nagyon megörültünk. Andris súlya viszont stagnált, sőt esett. Mikor megkérdeztem, mi a baj Andrissal, kiderült, az ő súlyveszteségének örülni kell, a baj Gergővel van, aki – ki tudja az okát - újra feltelt vízzel, azért lett dundi. Vízhajtót kap, így megint „karcsú” lesz. Ráadásul ő még mindig nem akar magától lélegezni… És, hogy ne legyen egyszerű az élet, valami zörejt észleltek a szívében.
 
– Az egyik billentyű nem zárt rendesen – tudtam meg a doktor úrtól. – Szerencsére gyógyszeres kezeléssel helyrejött, nem kellett műteni.    

Miért, volt szó arról, hogy esetleg műteni kell?!    

Andris – Gergővel ellentétben – valóban nagyon vézna volt, 1600 gramm, combján lógott az eres, áttetsző, bársonypuha bőr, mint a kiskutyákon; a koponyájára, halántékára, tarkójára pedig ráfeszült, mint az éhezőkön. Persze meg sem közelítette a szemközti inkubátorban levő Lajos Brendonkát a maga 750 grammjával.    

Most, hogy kábé fél kiló különbség volt köztük, nem is hasonlítottak egymásra… Lehet, hogy nem is egypetéjűek…? Pedig legalább ennyi „poén” lehetne az egészben.

Sokat nézegettem őket, szerencsére időm volt bőven. A koraszülött intenzív inkubátoros szobáiban elvileg naponta kétszer tíz perc a látogatási idő, de valahogy én mindig legalább egy, néha másfél órát is ott töltöttem. A különleges bánásmódban biztosan a többi szülő is részesült volna, ha rajtam kívül lett volna még valaki, aki látogatja a babáját… Rendszerint én voltam az egyetlen anyuka, aki bent voltam, pedig teltházzal üzemelt az osztály. Szívszorító volt látni a valószerűtlenül pici, bedobozolt manókat, akik apró végtagjaikat remegtetve némán sírtak (a lélegeztető tubusok miatt ugyanis nem képződik hang), és nap mint nap, percről percre, egyedül, anya nélkül küzdöttek az életben maradásért. Jól szituált, első gyerekes szülők sem jöttek, legfeljebb látogatni nagyritkán, egy-egy adag pelenkautánpótlással. Pár szót gügyögtek az üvegfalon át, aztán elmentek. Felfoghatatlan. Nekem minden gondolatom a picik körül forgott. Nyitáskor az ajtóban vártam, mikor mehetek be hozzájuk, és maradtam, amíg finoman ki nem rúgtak.

Az első napok egyformán teltek: Névre szóló, hosszú ujjú fehér kórházi köpenyem a folyosói fogason várt. Az aznapi adag tejet hamar átadtam (kiderült, itt helyben is átveszik), és táskámba tettem a kapott üres üvegeket. Gyors, ám szakszerűen alapos kézfertőtlenítés után máris irány be a babákhoz! Az inkubátor tetején levő kis lukon át próbáltam beszélni hozzájuk mindenféle kedveset és lelkesítőt. És énekeltem – lélekemelő Selyemsárhajú Magyar Ilonát és ellazító kisdió-nagydiót. Meg meséltem a nagyokról. Ők meg úgy csináltak, mintha aludnának, de tudtam, hogy figyelnek, és veszik az adást.    

Ha épp nem hozzájuk beszéltem, akkor a nővérekkel trécseltem és nevetgéltem, miközben figyeltem, hogyan sürögnek-forognak. Egyetlen percre sem álltak meg. Napi 12 órában teszik a dolguk, mosolyogva. Szívvel-lélekkel, és közben profin. És fillérekért. Én ilyet még nem láttam sehol.    Az etetések időpontja fix. Van, akiket két, van, akiket három óránként kell etetni, egyénileg meghatározott, és naponta változó adagokkal. Az evéshez igazítva pelenkacsere, gyógyszerezés, csövezés, mérés, ágyneműcsere. És mindig bejelez valamelyik gép, csipog egy műszer, és akkor azonnal kell reagálni. De ugyanúgy ugranak a síró babákhoz is. Ha másra nincs is idő, egy jó szót, kis simogatást mindenki kap vigasztalásul. A két – két és fél kilós, kiságyban fekvő „óriásbébik” még cumit is, vagy egy kis tejcit, soron kívül, suttyomban – persze ölbe véve, szeretgetve. Folyamatosan meghatódom. Velem is kedves mindenki. Pedig ez is csak egy kórház…"

Tojásos-sonkás pite: a quiche

Hozzávalók a tésztához: 20 dkg liszt, 10 dkg vaj, só, 1 kávéskanál szódabikarbóna vagy sütőpor, kevés víz

Töltelékhez: 25 dkg főtt, füstölt sonka 1/2 fej hagyma, 4 tojás sárgája, 2 tojás, bors, 3 dl tejszín, 1 evőkanál olaj

Elkészítés: A tészta alapanyagaiból gyúrt, omlós tésztát készítünk, majd letakarva fél órára a hűtőbe tesszük. A töltelékhez az apróra vágott hagymát az olajon kicsit megpirítjuk. A sonkát nagyon apróra vágjuk, (de nem daráljuk!) a tojásokat felverjük, fűszerezzük, sózzuk, majd összekeverjük a hagymával és a sonkával. A tésztát két sütőpapír között akkorára nyújtjuk, hogy a kerek sütőforma oldalát is befedje. Lehet gyümölcstortaformát is használni. A kivajazott formába simítjuk a tésztát, és beleöntjük a tojásos, sonkás masszát. Előmelegített sütőben, közepes hőmérsékleten kb. 25 perc alatt megsül.

Sonkás palacsintafalatok

Hozzávalók: kb. 6 db palacsintához:, 1 tojás, 1,5 dl tej, 1,5 dl szódavíz, pici só, 1 evőkanál olaj, 4 dkg búzaliszt , 8 dkg kukoricaliszt, 25 dkg krémsajt, 4 evőkanál tejföl, 1 csokor újhagyma zölddel, 25 dkg sonka, só

Elkészítés: A szokottnál kicsit vastagabb, sós palacsintákat sütünk. A krémsajtot összekeverjük 2 kanál tejföllel és az apróra vágott újhagymával. Ha kell, kissé megsózzuk. A sonkát ledaráljuk és a maradék 2 evőkanál tejföllel összekeverjük. A kihűlt palacsintát sávokban megkenjük a sajtos krémmel, utána a sonkás krém, majd ismét sajtkrém következik. Feltekerjük és negyedórára a hűtőbe tesszük. 4- 5 centis darabokra vágjuk, fogpiszkálóval összetűzzük.

Cukkinis-sonkás rétes recept

Hozzávalók: 1 csomag leveles vajas tészta, 50 dkg cukkini, 1 gerezd fokhagyma, 25 dkg füstölt sonka, fél evőkanál sós, zöldséges fűszerkeverék

Elkészítés: Az olajat megmelegítjük, beledobjuk a zúzott fokhagymát, majd a megtisztított, felkockázott cukkinit néhány percig pirítjuk. Ne sózzuk meg és ne süssük teljesen puhára! A tésztát nyújtsuk ki vékonyra. Szórjuk meg a felcsíkozott sonkaszeletekkel (ha maradékot használunk, akkor daráljuk meg a sonkát), és tegyük rá a cukkinit. Hintsük meg a fűszerekkel és tekerjük fel. Forró sütőben kb. 15 percig süssük.

Grissini recept

Hozzávalók: 25 dkg fehér liszt, 1,5 dl víz, 1,5 dkg élesztő, 2 evőkanál olívaolaj, 1 szem kockacukor, só, bazsalikom, oregánó

Elkészítés: Az élesztőt belemorzsoljuk a vízbe, és a kockacukorral együtt kicsit felfuttatjuk. Hozzákeverjük a lisztet, a fűszereket és az olajat, majd az egészet megkelesztjük. A tésztából kb. 1 cm átmérőjű, 25 cm hosszú rudakat sodrunk, és előmelegített sütőben, közepes hőmérsékleten 10 perc alatt megsütjük. Hajszálvékonyra vágott pármai sonkával körbetekerjük, olívabogyóval, paradicsomos mártogatósokkal kínáljuk.

Türelmet és fegyelmet követel, mint mi az éhes gyerektől, aki már meglátta a konyhaasztalon a tortát. „Előbb kézmosás, megterítünk, ebédelünk…” Igen, a türelemre és a várakozásra is a gyerekeim tanítottak, mint annyi másra.

Ha új lendületet tudunk venni az utolsó métereken, mámorító a megérkezés. Ha viszont nem tesszük hozzá a magunk áldozatát, nem lesz igazán miénk az öröm.

A böjt reménytelenül hosszú, ha türelmetlenül számoljuk a napokat. Reményteli és rövid, ha arra gondolunk, mi férhet még bele.

Munkácsy Mihály festménye a Jézus megkorbácsolását követő jelenetet ábrázolja, amikor Pilátus bíborpalástba öltöztetve, fején töviskoronával kivezetteti őt a tömeg elé.

A római helytartót ezúttal nem a kegyetlenség motiválja, ellenkezőleg, szeretné megmenteni a vádlottat, de még inkább önmagát. Kelepcében van. Nem akarja elítélni Jézust, mivel az ellene felhozott vádakat hamisnak találja, de a felbőszült, keresztet követelő tömeg miatt fel sem mentheti, mert az a karrierjébe, sőt akár az életébe kerülhet.

Sok mindent megpróbált már. Felajánlotta, hogy kegyelmi jogkörénél fogva elbocsátja Jézust, ám a sokaság Barabást választotta. Faggatta őket: Mi rosszat tett ez az ember? Válasz nincs, csak hisztérikus üvöltés: feszítsd meg! Nem hatnak itt észérvek, a tömeg ítéletet akar, nem igazságot. Ekkor jön a végső kétségbeesés szülte mentő ötlet: megkorbácsoltatja Jézust. Erre mint római helytartónak ítélet nélkül is joga van a közrendet megzavaró személlyel szemben, Jézus ügye pedig igencsak megzavarta a Pászkát ünneplő város közrendjét. Pilátus azt reméli, ha a tömeg meglátja a véresre vert embert, talán megesik a szíve rajta, és beéri ennyivel.

Kiviszi hát a megkorbácsolt, megalázott, kigúnyolt Jézust eléjük, és elhangzik a halhatatlan mondat: Ecce homo! Íme az ember!

Pilátus szándéka egyszerűen az lehetett, hogy szánalmat keltsen, és nevetségessé tegye a vádat. Így mutatja a képen teátrális karmozdulata is: Íme, nézzétek ezt a szerencsétlen embert! Mit akartok még tőle? Miféle veszélyt jelenthet számotokra? Még hogy ez trónkövetelő? Ugyan kérem! Ha volt is valami vétke (én ugyan nem találtam), tessék, megkapta érte a magáét. Engedjétek hát, hadd bocsássam el! – Így Pilátus, az egyszerű lélek, akinek fogalma sincs, mi zajlik itt, mi a tét valójában. Ennyit akarhatott közölni.

Ám szava, akaratán és tudtán kívül, mérhetetlenül több, az emberi öntudat, önismeret, öneszmélés kulcsmondata. Íme, az Ember! Íme, ilyen az ember, félholtra vert, megalázott, a világba kivetett lény! Íme az Ember, amilyenné lett Ádám, az első ember óta! Íme, ti vagytok ez az ember. És mi mind. Íme, az önmagát megkoronázó, önbecsapó ember! Bíborruhát, királyi koronát ölt, és nem veszi észre, hogy koronája tövis, maga fonta magának, maga gyötri, kínozza, korbácsolja, adja halálra magát naponta önnön bűneivel! Ezt jelenti az Ecce homo! És ezt is: Íme, az ember, az igaz ember, a bűn előtti, Isten akarata szerinti ember, aki megőrizte emberségét, mert engedelmes volt Istennek! Íme, az ember! Őt juttattátok ide! – Munkácsy Jézusa nyugodt arccal, emelt fejjel, egyenes tartással áll a tömeg fölött. Nem ő a nyomorult, szánalomra méltó, ítélet alatt álló – hanem az ember.

Munkácsy Mihály: Ecce homo! Olaj, vászon; 413x605 cm

Ciszterci Szent Imre templom

2017. húsvétvasárnap, 11.00 / W. A. Mozart: C-dúr mise KV 317 

A „koronázási” megnevezés nem a szerző névadása, hiszen a mű nem kötődik ilyen cselekményhez, sőt – jelen tudásunk szerint – életében nem is szólalt meg. A kéziraton lévő dátum – 1779. március 23. – két fontos körülményt jelez: szeretett édesanyja váratlan halálhírét, és párizsi és mannheimi élményeinek, tapasztalatainak párlatát már maga mögött tudhatja; ez utóbbi város kiemelkedő zenei szerepe, nagyhírű zenekara jelentékeny hatást gyakorolt a kortársak felfogására az erős hangsúlyok, a pontos és szenvedélyes vonósjáték igénye felé. A kottában lévő, igen részletes utasítások az akkortájt változó hangszeres játék hírnökei, a Koronázási mise lendületes harmóniái, virtuóz részletei miatt ezért válik különleges díszévé Mozart életművének. Első miséje ez, amely a neves Breitkopf és Härtel cég gondozásában nyomtatásban jelent meg, a 19. sz. kezdő éveiben. E partitúra szerint hangzik el a mű vasárnap, a 11 órai szentmisén. (Csányi Tamás karnagy)