Megvallom, akkor – ez olyan hét éve volt – kicsit mulattam is rajta magamban. Itt van ez a negyvenet alig pár évvel túllépő pasas, és tessék: telesírja a párnáját, csak mert múlnak az évek! Gyerekesnek tartottam az egészet. Aztán néhány évvel később magam is beléptem a negyvenesek klubjába, és ha a sírás nem is, de néha egy kis félszeg számolgatás időnként megkörnyékez. Egy-két évtizede még a virgonc fiatalok közé számlálhattam magam, de még a harmadik ikszet koptatva is felhőtlenül fiatal voltam. A negyvenes szám egy kicsit elbizonytalanított. Pár éve még sértve éreztem magam, ha letegeztek, rám hellóztak a csitri eladók, most meg felkapom a fejem, hogy ugyan, miért magáz ez a fiatal fiú vagy lány? Mostanság már csak az idős nénikék neveznek fiatalnak, igaz, néha még az ötvenesek is, de ilyenkor már hitetlenkedve keresem az iróniát a szemekben. Az egyházi ifjúsági munkában, ifjakkal focizva, programokat szervezve, közöttük és velük kissé megfiatalodom, de a számok, az évek és a naptár nem hazudnak. A nézettségi felmérések 18–49 év közötti célcsoportjában még benne vagyok, még rám is számítanak a cégek, ha el akarnak adni valamit. És mégis azon gondolkodom mostanság: mi változott?

A párnájába síró kollégának lenne igaza, mert „véget ért a lázas ifjúság”, amihez észrevétlenül bár, de mégis görcsösen ragaszkodunk, és nem tudjuk elengedni? Olyan ez, mint valami gyász egy új életszakasz kezdetén, amikor az elmúlónak, ifjúkori önmagunknak búcsút intünk, és valami egészen más vár ránk: a felelősséget hordozó középkor. Amikor – éppen ezért – sokkal értékesebb számunkra a megélt jelen. Az élet maga. Az azzal való gazdálkodás. Talán egy kicsit életművésszé is válunk. Elkezdünk tudatosabban élni, jobban értékelni a perceket, az új napot, a kedvest és az otthont. Értékelni az életet, ezt a megmagyarázhatatlan csodát, amit a Teremtő nekünk ajándékozott, kérés nélkül is a markunkba nyomott, hogy valami kis nyomot hagyjunk magunk után a világban. Szóban, írásban, szívben. Ehhez azonban, ahogy a fülemben csengő dal mondja, el kell kezdeni élni. Nevetni, szeretni, csillagokat nézni. Hogy „ne kelljen félni”. Nem mintha eddig mindezt nem tettük volna, de valahogy másképp, talán magát az időt nem kellően értékelve. Mert nem látszott a vége.

És most, hogy méricskélünk, belátjuk, hogy oly sok időnk elment aggodalomra, félelemre, szorongásra, veszekedésre és annyi másra. Az élet rostáján kihullott, sok-sok eltékozolt, elveszített idő nem jön vissza soha már. Így a negyvenen túl legalább azzal éljünk jól, amink van, ami reánk vár. Ami megadatik. Ahhoz kell jó képet vágnunk. Az élethez magához. Kortalanul. Tudva, hogy odabenn egy tizen-huszon-akárhány éves ifjú dörömböl. És élni akar.

Ha esik az eső, Anya mindig vasal, és délutánra palacsintát vagy kalácsot süt. Apa teát iszik az ablak melletti fotelban, és zöld meg piros könyveket olvas nagyon lassan. Ágó ugyanezt csinálja, csak ő a kanapén ül, és gyorsan átlapozza az unalmas részeket.

Dani az emeleten van, és nem vinnyog, hogy „Ágó, nemáááá” vagy „Boldizsár, add vissza!” meg hogy „Ez nem igazság”, hanem legózik – csöndben.

Csak a vadalmák koppannak nagyokat az utcán, a szomszéd néni autóján, ahogy potyognak sorban a fáról. Én meg figyelem, hogy az ablak egyre kékebb, az esőcseppek pedig egyre fényesebbek lesznek.

Azután Anya szól, hogy kész a vacsora, és olyankor még a levest is szeretem, mert senki nem izgága, és nem eszetlenkedik, hanem mindenféle izgalmas dologról beszélgetünk. Például arról, hogy milyen volt, amikor megszülettünk. A régi időkről meg helyekről, ahol akkor laktunk, és amire már alig emlékszünk. Dani néha vissza akar menni az előző lakásunkba, s nem érti meg, hogy ott már másvalaki lakik, és nincsenek ott a régi játékai.

 – Egyszer innen is el fogunk költözni? – kérdezi.

 – Igen, egészen biztosan – mondja Anya.

 – És mikor lesz az, amikor már nem költözünk tovább?

 – Majd, ha saját házunk lesz – válaszol Ágó.

 – És az mikor lesz? – kérdezem erre én.

 – Amikor hazaköltöztünk. Remélem, hamar – mondja erre Apa, és nem is tudom, hogy minek örülnék jobban.

Már senki sem kérdezi meg, hogy „hova haza”, mert mindenki tudja, hogy ez azt jelenti: Magyarországra. Pedig Dani meg én sosem laktunk ott, mi már „külföldön” születtünk. Persze minden nyáron „hazamegyünk”, és ezt már karácsony után elkezdjük várni, mert olyan jó látni a nagymamáékat, fürödni meg fagyizni! Érdekes és furcsa megszokni, hogy hirtelen mindenki magyarul beszél – ahogy azt is, hogy nincs házunk, ezért minden egészen máshogy van, mint „otthon”. A végére pedig már nagyon hiányzik az ágyam, a szobánk, a kert – és rájövök, hogy hiába mondjuk, hogy „haza”, nincsenek ott a játékaim.

Vajon milyen lesz, ha egyszer nekünk is egy helyen lesz a házunk, a hazánk és az otthonunk?

Ilyenkor sokáig ülünk az asztalnál – Apa is, Anya is mesélnek valamit, és a végén már egyáltalán nem fontos, hogy milyen szavakat mondunk, és hogy a miénk-e a ház vagy valaki másé.

Csak jó a kalácsillat, a meleg, és jó, hogy kint sötét van, kopog az eső, bent pedig ég lámpa.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Kalandos és embert próbáló utazás volt ez mindhármuk számára: az európaitól nagyon eltérő környezet megviselte az egészségüket, az ott megismert emberi sorsok pedig a lelküket. Mégis, utazásuk eredménye, A szeretet arcai (Faces of Love) című dokumentumfilm kiváló lett.

A film első harmada a manilai világba, a 14 milliós főváros miliőjébe enged bepillantást. Megismerjük egy kicsit ezt a zűrös, kaotikus, mégis vidám, élettel teli nagyvárosi dzsungelt, ahol az emberek, házak, tárgyak sűrűsége számunkra elképzelhetetlenül nagy.

A film középső harmada az ACAY misszió alapítóit mutatja be: a Mária Misszionáriusai szerzetesrend négy, európai származású tagját, köztük a magyar Fábián Edit Mirjamot. Megismerjük küldetésük kezdeteit, az elhivatottságot, ami a Fülöp-szigetekre hozta és két évtized múltán is ott tartja őket. Az ő első benyomásaik Maniláról – a nagyon nehezen megszokható forróság, kosz és szagok – emberivé teszik őket, közel hozzák a nézőkhöz a személyiségüket. Látjuk, hogy nem született hősök, hanem kemény önneveléssel és főleg Istenre hagyatkozással lettek a misszió elkötelezett munkásai. Az ő személyükön, elbeszéléseiken keresztül jutunk el a film tulajdonképpeni főszereplőiig: azokhoz a fiatalokhoz, akiknek a sorsa a nyomor, a bántalmazás és a bűnözés volt, amíg a misszió fel nem karolta őket. Öt fiatalt ismerünk meg közelebbről, akik olyan szörnyűségeken mentek keresztül, amik Magyarországon szélsőségesnek számítanak, a Fülöp-szigeteken viszont a lakosság nagyobb részét érintik.

A filippinó társadalom szélsőséges, de nemcsak a vagyoni viszonyok miatt, hanem mentálisan is: az életigenlő vidámság és az erőszak egyaránt áthatja. Nagyon sok gyermek életét teszi tönkre már a kezdetekkor szüleik, rokonaik bántalmazó viselkedése, a tőlük elszenvedett testi fenyítések és a gyerekeket érő szexuális abúzusok, amelyek később a prostitúció, a kábítószerfogyasztás és -terjesztés, a lopás és az erőszakos cselekményekkel társuló bűnözés útjára sodorják őket.

Az ACAY misszió nem csupán egy empatikus, emberbaráti és a keresztény hit támaszát nyújtó szolgálat, hanem szakmai személyiségfejlesztő programokkal is igyekeznek a nevelőintézetet megjárt, börtönviselt fiatalok számára pozitív viselkedési és megélhetési mintákat mutatni. Munkájuk hatásosságát a gyakorlat bizonyítja: sok fiatal merít erőt belőlük élete megváltoztatására, esélyt kapnak tőlük egy emberibb, teljesebb, erőszakmentes életre.

A filmbemutató után lehetőség nyílt arra, hogy néhány kérdést feltegyek az ott jelenlévő Sophie nővérnek, a misszió vezetőjének. Elmondta, hogy a Fülöp-szigetek társadalmát uraló erőszak – amely a szülői bántalmazással kezdődik a gyerekek életében – olyan mélyen gyökerezik a filippinó társadalomban, hogy még a kereszténység sem volt képes mostanáig ellensúlyozni. Mivel a Fülöp-szigeteki papok maguk is ennek a hagyománynak a részesei, többségük nem látja át, mennyire fontos lenne az erőszaknak gátat vetni. Másik társadalmi probléma a forró égöv lakóira gyakran jellemző munkakerülés, ami a nyomor egyik oka. A misszió munkatársai a vonzó következmények felmutatásával próbálják a munka hasznosságát bizonyítani a fiataloknak. Sophie nővér ugyanakkor példamutatónak tartja az európai fiatalok számára a filippínók élni akarását, alkalmazkodóképességét és lelki derűjét, amit még a sorscsapások sem tudnak elfojtani.

A szeretet arcai kiváló film, mert megfelelő lélektani „adagolással”, hatékony filmes eszközökkel vonja be a nézőt a nehéz témába. Visszafogottan, tárgyilagosan közelíti a tényeket, ugyanakkor a szemünk és fantáziánk elé táruló életsorsok és események önmaguktól is felkeltik az együttérzés és megrendülés érzését.

A film vetítésének jogát a ShoeShine biztosítja az érdeklődőknek, érdemes nagyobb közösségeknek élni ezzel a lehetőséggel!

A Fülöp-szigetek 7107 szigetet foglal magába, ebből nagyjából 800 szigeten él 103 millió lakosa. Dél- és Délkelet-Ázsia államai közül az egyetlen, többségében keresztény vallású állam, „egy darab Latin-Amerika” (spanyol gyarmati örökség) a Csendes-óceánon. 1521-től 1898-ig spanyol gyarmat volt, 1946-ig pedig amerikai félgyarmat (a II. világháború idején Japán szállta meg). 1946-ban lett független, azóta szinte folyamatos politikai destabilitással küzd, amely gazdasági fejlődését is visszaveti. Öt családból kettő a szegénységi küszöb alatt él; másfél millió gyerek él az utcán; 2,8 millió gyerek teljesen iskolázatlan; négymillió 5 és 12 év közötti gyerek dolgozni kényszerül; a gyerekek egyharmadát érinti valamilyen erőszak, abúzus.

A Fishing on Orfű lett az első családbarát fesztivál, jelentette be Lovasi András, a fesztivál alapítója és Skrabski Fruzsina, a Három Királyfi, Három Királylány mozgalom vezetője. Izgalmas programokkal, kézműves foglalkozásokkal, zenés gyermekszínházzal várják a kicsiket és szüleiket. A fesztiválon egyébként is fellépő Dolák‑Saly Róbert gyermekműsorával duplázik a Gyermekbirodalomban, valamint Fishinges zenészekkel is terveznek beszélgetéseket a gyermeknevelésről. A helyszín legfontosabb szolgáltatása a professzionális, egész napos gyermekmegőrzés lesz. Június 20-tól 24-ig várják az érdeklődőket.

A Gyermekbirodalom a harmadik idén induló külső helyszín a korábban már bejelentett Fonó Zeneudvar valamint a FOO Színházkert után. A Malomudvarnál elhelyezkedő Fonó Zeneudvar a hazai folk- és világzene legérdekesebbjeit hozza el Orfűre: fellép Lajkó Félix, Dresch Mihály, a Parno Graszt, a Zoord, a Góbé, a Cimbaliband, és itt mutatja be friss, Rengeteg c.  szólólemezét Kollár-Klemencz László. Délutánonként szabadegyetemi előadások, majd családi koncertek (Ürmös család és Szalonna, Berecz család, Karaván Familia, valamint Csoóri Sándorék) várnak mindenkit, zárásként pedig folkkocsmába és táncházba csöppenhetünk.

A FOO Színházkert programja a legizgalmasabb független színházi előadásokból szemezget. Fellép Mácsai Pál a legendás Azt meséld el, Pista című Örkény-estjével, itt lesz Kern András egyszemélyes előadása, A kellékes, megtekinthető a Mucsi, Scherer, Thuróczy nevével fémjelzett A fajok eredete, valamint a szintén a Kapa-Pepe párosra épülő, Katona Lászlóval kiegészülő Nézőművészeti Főiskola, de fellép a L’art pour l’art Társulat és a Baltazár Színház is hoz egy üde komédiát (Fiúk, lányok). Szalai Kriszta egyszemélyes hajléktalan-drámája (Maradjunk annyiban) után beszélgetés is lesz, valamint a helyiek képviseletében fellép a JESZ társulata A helység kalapácsával.

A tó körüli közlekedést megkönnyítendő, a fesztivál szervezői idén 2 kisvonatot is üzemeltetnek majd, segítve a külső helyszínek könnyebb elérését.

Az Opera az anyák napját megelőző szombaton (2017. május 6.) ismét a kismamákat várja, ezúttal Massenet zenedrámája, a Werther című előadásra. 

Az 50 éve elhunyt Kodály Zoltán hitvallása szerint a kisgyermekek optimális zenei nevelése már édesanyjuk magzatkorában elkezdődik, úgyhogy több száz pár, család számára nyílik kedvezményes jegyvásárlási lehetőség az Operaház földszintjén. A kismamák a várandóskönyv mellé 2-2 darab, jelképes összegű, 300 forintos jegyet válthatnak a május 6-án délelőtt 11 órakor kezdődő előadásra.

Az előadás után közös fotó készül a várandós anyukákról, amelyet az Opera közösségi oldaláról lehet majd letölteni, a várandóskönyvvel pedig valaki egy évre elegendő mennyiségű Pampers pelenkát is nyer.

Regisztráció: [email protected]

A motivációs rendszerek kutatásának és a hozzájuk kapcsolódó neurobiológiai vizsgálatoknak egyik meghatározó eredménye a Thomas Insel és Russell Fernand nevéhez fűződő „társas agy” fogalma, amely szerint a pozitív törődés, a szociális elismerés és a szeretet megélése rendkívül erős hajtóerőként működnek, hiányuk pedig apátiához, illetve a motivációs rendszerek kikapcsolásához vezet.

A számunkra fontos emberekre szánt figyelem, a velük való törődés alapvető lelki szükségletünk, társas kapcsolataink pedig hozzájárulnak az egészségi állapotunkhoz és várható élettartamunkhoz is.

A törődés tehát mindkét fél szempontjából egyaránt fontos, jótékony hatású, olykor azonban nehéz megtalálni az arany középutat, és felismerni, hogy meddig terjed a szeretetünk és a másik iránti figyelmünk kifejezése, és hol kezdődik a másik ember intim szférájába való betolakodás, a személyes határainak megsértése.

Kéretlen segítség

Amikor a számunkra fontos emberek nehéz helyzetbe kerülnek, vagy úgy látjuk, hogy rossz irányba haladnak, gyakran ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy valamiképp a segítségükre siessünk, felnyissuk a szemüket, hogy észrevegyék, mekkora pácba kerültek, vagy megosszuk velük a hasonló élethelyzetekben gyűjtött tapasztalatainkat, esetleg néhány jó tanáccsal lássuk el őket. Ez a segítség azonban gyakran ellenállást szül a megmenteni kívánt félben, mivel azt éreztetjük, hogy okosabbak, ügyesebbek, rátermettebbek vagyunk, legalábbis ebben a konkrét helyzetben világosabban látjuk a megoldást, mint ők maguk, akik a helyzet átélői, elszenvedői vagy éppen nagyon is elégedettek az életük folyásával.

Ez a felsőbbrendű hozzáállás csak igen ritkán vezet valódi eredményhez, hiszen ahhoz a másik félnek át kellene adnia az irányítást, ami nem szerencsés, hiszen a tehetetlenség és alkalmatlanság érzését erősítené benne.

Máskor pedig éppen az ellenkezőjét érjük el, mint amit szerettünk volna: ha ugyanis a másik az általunk kívülről ráerőltetett tanácsot nem érzi a sajátjának, akkor vagy figyelmen kívül hagyja azt, vagy úgy építi be az életébe, hogy kudarccal végződjön, ezáltal is a saját igazát támasztva alá.

Ennek ellenére fontos, hogy amennyiben úgy látjuk, a másik rászorul a segítségünkre, felajánljuk neki a támogatásunkat, olyan módon, hogy a kioktatásnak még a látszatát is elkerüljük, illetve anélkül, hogy az abszolút tudás birtokosának szerepében tetszelegnénk. Bizonyos esetekben jó, ha a segítségnyújtásunk nagyon is konkrét, így ha valaki éhes, nem szerencsés túlságosan messziről indítani, egyszerűen megkínáljuk ennivalóval. Bonyolultabb helyzetekben érdemes a másik szükségleteit és igényeit kérdésekkel feltérképezni, majd ezután ajánlani fel a segítségünket. Rendkívül lényeges mindkét esetben, hogy tudatosítsuk, az esetleges elutasítás nem rólunk szól, nem a mi személyünket utasítják vissza, egyszerűen csak ebben a helyzetben nem tartanak igényt a felajánlott segítségre.

Olykor pedig szükség lehet arra is, hogy a másikat szembesítsük a helyzetével, a döntései következményével, vagy rámutassunk a leselkedő veszélyekre – de ilyenkor mindig érdemes tisztázni az indítékainkat, hogy véletlenül se a saját igazunk, nagyszerűségünk, felsőbbrendűségünk bizonyítása vagy a másikra gyakorolt kontroll megélése motiválja a cselekedetünket.

Családban marad

Talán a családban a legnehezebb az arany középutat megtalálni az aggodalom és a törődés, illetve a másik határainak tiszteletben tartása között. Gyakran előfordul, hogy az egyik családtag szeretné megosztani a nehézségeit valakivel, de a hallgató úgy érzi, valamiféle útmutatást és tanácsot is kell adnia, és ezzel rövidre zárnia a panaszáradatot. Ez azonban nemhogy előre vinné a folyamatot, inkább megakasztja.

A gyereknevelés során többnyire nagyon konkrétnak kell lennünk, hiszen határokat kell szabni, és be is kell tartatni azokat, sőt, a gyerekek gyakran igénylik is az útmutatásunkat.

Ugyanakkor a gyermek értelmi fejlődésével érdemes egyre inkább közösen keresni a megoldásokat kész recepteket helyett.

Ez egyrészt építi az önbizalmát, másrészt hozzájárul az együttműködés megalapozásához, ha a gyermek is bevonódik azon szabályok, megoldások és javaslatok megalkotásába, amelyek mentén a mindennapjainkat szervezzük. Különösen a serdülők veszélyeztetettek azokban a családokban, ahol a határok összeolvadtak, és a családtagok tolakodó aggodalommal és törődéssel veszik körül egymást. A túlzott kontrollt az autonómiára vágyó serdülő gyakran megkérdőjelezni sem képes, mivel lényegében a szülei törődését kellene elutasítania, ha függetlenedni szeretne.

Milyen a jó tanács?

Előfordulhat, hogy bennünket találnak meg különféle kérdésekkel. A munkám során számos gyermekkel és szülővel foglalkozom, ezért gyermekes ismerőseim a baráti találkozókon gyakran hozzám fordulnak tanácsért, támogatásért. Ezekben a helyzetekben (is) óvakodom attól, hogy a megmondó ember szerepét magamra öltsem – nem azért, mert nincs a tarsolyomban többféle megoldási javaslat, hanem mert egyrészt képtelen vagyok objektív maradni a számomra fontos emberek problémáival kapcsolatban, másrészt

az általános tapasztalat azt mutatja, hogy a tanács akkor a legsikeresebb, ha a kidolgozásában, a megoldás keresésében a tanácskérő is részt vesz, nem készen kapja azt.

Ugyanakkor szívesen megosztom egy-egy téma kapcsán a tudásomat, ismeretemet, például olyan fejlődéslélektani alapelveket, amelyek segítséget, esetleg kapaszkodót jelenthetnek az ilyen helyzetekben.

Lehetséges, hogy azért fordulnak hozzánk tanácsért, mert úgy gondolják, hogy nagyobb a tudásunk az adott területen, vagy mi magunk már átéltünk a tanácskérőéhez hasonló történéseket. Nyugodtan megoszthatjuk ezeket a tapasztalatainkat a másik féllel, de óvakodjunk attól, hogy az egyedüli érvényes receptként tekintsünk a számunkra bevált módszerekre, technikákra. Olykor pedig többet segíthetünk azáltal, ha érdeklődő és elgondolkodtató kérdések segítségével feltérképezzük a kialakult helyzetet, mivel ezzel támogatjuk a másikat abban, hogy kicsit más szempontok alapján gondolkozzon el a tényekről, és olyan aspektusokat is észrevegyen, amikre talán nem is gondolt eddig.

Egy-egy megoldhatatlannak tűnő helyzetben, amikor a tanácskérő úgy érzi, hogy semmilyen eszköze nincs a helyzet jobbá tételére, rendkívül nagy előrelépést jelenthet, ha segítünk neki felismerni azokat a pillanatokat, helyzeteket, amikor a probléma nem állt fenn, vagy sikerült jól kezelni a szituációt. Majd bátorítsuk arra, hogy építse be a mindennapjaiba ezeket a működő megoldási módokat! Mivel ezek a saját megoldásai, sokkal könnyebb alkalmaznia őket, mintha olyan kívülről előírt változtatásokat ajánlanánk neki, ami esetleg teljesen idegen tőle.

Egyszer egy anyuka azért kért tőlem segítséget, mert úgy érezte, a négyéves kisfia egyszerűen kezelhetetlen, nem fogad szót, hisztizik, nem játszik el egyedül, és nem hajlandó időben lefeküdni.

A napirendjük többnyire úgy alakult, hogy az anya először igyekezett túllenni a teendőin, és utána szeretett volna időt tölteni a kisfiával. Megkértem az anyukát, hogy figyelje azokat a napjaikat, amikor jól mennek a dolgok, és készítsen feljegyzéseket arról, hogy ilyenkor mit csinálnak másként. Ennek segítségével az anya felismerte, hogy sokkal gördülékenyebben zajlanak a napjaik, ha először 20–30 percnyi időt tölt a kisfiával, csak utána kezd bele a napi teendői elvégzésébe. Amikor tudatosan megismételte és beépítette a hétköznapokba ezt az apró napirendi változtatást, azt vette észre, hogy a problémák kezdenek megszűnni, és sokkal jobban tudnak együttműködni a kisfiával.

Hasznos, ha az ilyen beszélgetések során nemcsak kérdéseket szegezünk a másiknak, hanem egy-egy rövid mondatban átfogalmazzuk a hallottakat, ami segít tisztázni, hogy jól értettük-e a másik mondanivalóját és érzelmi üzenetét, illetve további információkhoz is hozzásegíthet bennünket.

Ha tanácsot adunk valakinek, mindig kövessük nyomon, hogy merre halad a tanácskérő, hiszen ez segít tisztázni, hogy mennyire hasznosítható tanácsot adtunk, illetve szükség esetén lehetőségünk van menet közben módosítani is és támogatni a másikat.

Csuja Imre nemcsak kiváló színész, szórakoztató ember, hanem nagy szívű, segítő szándékú adakozó is. Ezért választottuk őt a Képmás magazin májusi "arcának". Fotózásáról Páczai Tamás tudósítja az érdeklődőket. 

A történet

Az „Anyák napja” című film főszereplőiben közös vonás az, hogy mindegyikük édesanya – Bradley kivételével, aki az egyedülálló, özvegy apák táborát erősíti –, és vívódásaikon keresztül betekinthetünk hétköznapjaikba.

Sok apró-cseprő és gyakran igen komoly problémával és kihívással kell szembenézniük, miközben megannyi társadalmi elvárásnak és kimondatlan szabálynak próbálnak megfelelni.

Sandy (Jennifer Aniston) néhány éve vált el a férjétől, ám a papírformát meghazudtolva remek kapcsolatot ápol vele, így derült égből villámcsapásként éri, hogy férje újraházasodott, és egy nála sokkal fiatalabb, huszonéves lányt vett feleségül. Sandy hirtelen úgy érzi, könnyen lecserélhetővé vált, és tart tőle, hogy gyermekei szeretetét is elorozza az új családtag.

Jesse stabil házasságban él indiai származású férjével és közös kisfiukkal, ám az anyák napja közeledtével egyre nehezebb a lelke. Édesanyja rasszista megnyilvánulásait kerülendő, Jesse nem avatta be szüleit élete folyásába, és ez egyre nagyobb terhet ró rá. Húga sem a szülei elképzelése szerint éli az életét, így váratlan betoppanásuk természetesen óriási kalamajkát okoz, minden titokra fény derül, ami persze kapcsolati drámákhoz vezet.

Mirandának látszólag aranyélete van.

A bűvös tévéképernyőn szerepel nap mint nap, és amerikaiak millióinak ad el szemtelenül drágán ékszereket, övé a siker, a csillogás, a pénz, a szakmai megbecsülés, ám anyák napján egyedül kénytelen szembenézni ezzel az ünneppel.

A külvilág előtt ő a karrierista szingli, senki sem tudja, hogy tizenévesen örökbe adta a kislányát, akit azóta csak fényképeken látott. Lánya azonban felkutatja őt, mert ő is a saját démonaival küzd, fiatal anya, akinek szuper partnere van, mégis fél a házasságnak még a gondolatától is, mint a tűztől.

Kis csapatunk egyetlen kakukktojása Bradley, aki közel egy éve vesztette el a feleségét, és ott maradt két kislánnyal, akik közül az egyik kamaszodni kezdett, a másik pedig gyerekségében próbálja feldolgozni édesanyja elvesztését. A gyász mellett Bradleynek olyan új problématerületekkel is meg kell ismerkednie, mint például a tamponvásárlás vagy a kamaszszerelem.

Anyai aggodalmak

Amikor egy nő anyává válik, számos kétellyel, bizonytalansággal és szorongással találkozik. A folytonos aggodalom az anyai szereppel együtt születik: ahogy megfogant a baba, már stresszelhetünk a fej- és haskörfogat milliméterein, azon, hogy mikor mozdul meg, és vajon nem okoztunk-e helyrehozhatatlan károkat a jóízűen elfogyasztott füstölt kolbásszal.

Az internet minden kismamának jó barátja, ahol valódi szakértőktől kaphatnak választ minden őket feszítő kérdésre, majd néhány perc kereséssel megtalálhatják a válasz ellenkezőjét is, kételyek közé taszítva ezzel az aggódó anyai szívet.

„Ennek hamarosan vége lesz, ha megszületik, és látom, hogy egészséges, és minden a legnagyobb rendben van” – áltatjuk magunkat, mert nem sejtjük, mennyi nehézség, dilemma, döntés és elbizonytalanító helyzet vár ránk az igény szerinti szoptatás versus 3 óránkénti etetés témakörétől kezdve, az együttalvás–külön altatás, a dackorszak kezelése, az iskolaválasztás és a kamaszkori énkeresés mizériáin át, egészen addig, amíg a fiatal felnőtt ki nem repül a fészekből.

Kép

Részlet az Anyák napja c. filmből

Persze, az idősebbek tudják, hogy ilyenkor is aggódhatunk azon, hogy szemünk fénye milyen párt választ magának, talál-e jó munkahelyet, és egyáltalán életképes felnőttet neveltünk-e abból a kis magatehetetlen babából, akit ránk bíztak.

Az anya és az anyja

A film szereplői szintén küzdenek a saját kétségeikkel, egyikük helyzete azonban kifejezetten nehéz: pici babát nevel, és közben a saját származásával és édesanyjával való kapcsolata is tisztázatlan. Corinne Antoine, „A terhesség és az anyaság pszichológiája” című könyv szerzője szerint amikor az ember lánya anyává válik, óhatatlanul felmerül benne a saját anyjával való kapcsolatának újraértelmezése iránti vágy, és foglalkoztatni kezdik lezáratlan gyerekkori konfliktusai, amelyekkel érdemes dolgozni: tisztázni, számot vetni és az ezekhez kapcsolódó negatív érzéseket elengedni.

Nem tökéletes, de elég jó

Anyának lenni valóban hatalmas felelősség, gondoljunk csak arra a bizonyított tényre, hogy a gyermek és az anya közti korai interakciók hatással vannak arra, hogy a gyermek milyen képet alakít ki magáról, mennyire tartja szeretetre méltónak önmagát, hogyan lesz képes szabályozni az érzelmeit. Ez a felelősség és az ebből táplálkozó kétely és bűntudat mázsás súlyokat tesz a vállunkra, és nem engedi, hogy elengedjük a tökéletesség ábrándját.

Saját élményem, amikor egy továbbképzésen, amelyen a játékterápia csínját-bínját demonstrálták kiváló terapeuták, azt az instrukciót kaptuk, hogy keressünk egy olyan „nem probléma problémát”, ami nem érint túl mélyen bennünket, de szívesen dolgoznánk vele. Aznap reggel a család útnak indítása épp elegendő kihívást szolgáltatott számomra, így nem jutottam el futni, ezért választottam témaként az „énidő” megteremtésére irányuló, ámde rendszerint csúfos kudarcot valló próbálkozásaimat. A játék során a csoporttal mesét szőttünk a probléma köré, majd bábokkal be is mutattuk. A mese utólagos értelmezése során világossá vált, hogy a kontroll és a tökéletességre törekvés elengedése jelentette a megoldást a mesehős számára. Bár ez az üzenet nem volt új számomra, hiszen első kislányom születésekor a szintén pszichológus főnökömtől kapott üdvözlőkártyán csupán egyetlen sor, a Winnicott-i bölcsesség állt: „Ne feledd, elég ’elég jónak’ lenni!”, mégis felszabadító erővel hatott rám.

Jó lenne ezt az „elég jó” tablettát minden reggel bevenni, és kevesebbet emészteni magunkat olyan problémákon, amelyeket talán nem is csak egyedül nekünk, családanyáknak kellene megoldanunk.

Anyák napi feladat

A kulcs talán abban rejlik, hogy nem játsszuk a mindentudó, mindent megoldó szülőt, hanem megengedjük, hogy a gyermekeink találják meg a saját megoldásaikat gondjaikra. Az értő figyelem, a gyermek érzéseinek megértése és ezek visszatükrözése, a kérdezés és a válaszok meghallgatása bizalmat sugároznak a gyerekek felé, és aktív cselekvésre sarkallják őket, míg a kész tanácsok, prédikációk, érvelések, utasítások, illetve a parancsok elbizonytalanítják őket, és elveszik tőlük a felelősségvállalás, az önálló problémamegoldás lehetőségét.

Az anyák napja kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy picit elengedjük az irányítást, és hagyjuk, hogy egy kicsit rólunk szóljanak a dolgok. Hiszen ez az a nap, amikor a gyermekeink által sütött, kissé égett, ámde csokival meglocsolt és cukorral megszórt palacsintát ehetjük anélkül, hogy közben húszszor letöröljük a konyhapultot; virágvázába tehetjük a kertben nevelt, jobb sorsra érdemes tulipánokat, és elfogadhatjuk azt a sok-sok szeretetet, amit a gyermekeinktől kapunk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Üdítően hamar elkészülnek a fotók, Imre minden mozdulata, szemhunyorítása a készülő képeknek rendelődik alá, mondhatnánk, belesimul a stáb munkájába – de közben a hangja, a jelenléte betölti a stúdiót. Amikor kiugrik egy-egy gyors cigire, a terem mintha kiürülne, pedig hatan vagyunk még ott. Csuja Imre különös egyvelege határozottságnak és alázatnak, szereplésnek és háttérmunkának, vaskos szókimondásnak és empatikus segítőkészségnek.

 – Nemrég olvastam, hogy első filmszerepedben, a Hosszú alkonyban sikerült a kezdő mondatoddal kiütni a rendezőt. Te is így emlékszel vissza?

 – Előtte is felbukkantam pár filmben, apróbb szerepecskékben, de tényleg ez volt az első nagyobb epizódszerepem. A rendező, Janisch Attila állítólag már majdnem feladta, hogy talál valakit a buszsofőr szerepére, amikor az asszisztense szólt, hogy „Te, a Csuja épp itt mászkál, mert szinkronizál, nem nézzük meg?” Megtetszettem nekik, behívtak. Amikor a forgatás előtt beültem a fodrászhoz, ő épp csak belevagdosott a hajamba, Attila erre kivette a kezéből az ollót, és jól megnyírt – egy igazi sprőd karaktert kellett játszanom. A ruha sem volt elég jó, erre mondtam, hogy van nekem egy pont ehhez való nadrágom, hazarohantam érte. Aztán 20 perc alatt megtanultam vezetni azt a nagy buszt, és azzal kezdtem, hogy oldalra kiszóltam Törőcsik Marinak a buszból: „Jöjjön már! Magára várok!” Akkor annyit láttam, hogy Attila kivetődik a képből. Mostanában mesélte, hogy a röhögéstől hanyatt vágta magát. Állítólag Mari utána megkérdezte tőle, hogy „Te, ki ez a pasi?” „Nem tudom, valami szinkronszínész.” Erre Mari azt mondta: „Te, ez k…jó!”

Törőcsik Marival óriási élmény volt forgatni. Emlékszem, egyszer átsuhant rajta egy gondolat, és pár másodpercre ott állt előttem a fiatal, gyönyörű Mari a Körhintából. Elképesztő átalakulás volt. Az is a nagyságát mutatja, hogy mi mindent megtett egy-egy jelenetért. Előfordult, hogy egy-egy felvételnél lehetetlen helyekre kellett a kamerát, a statívot, a molinót bezsúfolni. Például ennél a forgatásnál is a buszbelsőben, amikor közelit vettek rólam, Mari bebújt erre a szűk helyre, csak hogy a dialógushoz tekintetet adjon nekem.

 – Ez, gondolom, téged is inspirált, ahogy te is a belépőddel a többieket.

 – Ez nagyon fontos. Húzzuk egymást, ahogy úszásban a jó edzéspartnerek. A színész akkor boldog, ha a kollégája is jó. Az rémálom, ha én vagyok a kakas a szemétdombon.

 – A humoros filmhez mindig jó hangulatban kell lennie a stábnak? A magánélet kizárása csupán szakmai kérdés?

 – Nem vihetem be a magánéletemet a kamera elé vagy a színpadra. Jókedv nem csak a vígjátékhoz kell, ha nincs meg, én például lebénulok, szinte tehetségtelen leszek. Ezért aztán generálom is mindig a jó hangulatot, akár egy rémes faviccel is, bár ilyenkor a kollégák kiabálnak, hogy „Őrség, vigyék ki ezt az embert!” Volt egy rémesen fárasztó fotózás valamelyik Üvegtigris kapcsán, utána Reviczky Gábor azt mesélte, hogy én tartottam bennük a lelket, mert amikor mindenki fásult és fáradt volt, dőltek belőlem a viccek. Megjegyzem a vicceket, és szeretem csiszolgatni, felturbózni, szerintem fejleszti a poentírozásképességet, úgyhogy tulajdonképpen ilyenkor a szakmámat gyakorlom.

 – A fotózáson is láttam, hogy a játék nemcsak színpadon és kamera előtt megy neked azonnal, hanem a fényképezőgép előtt is.

– Hát, mert Emmer Laci olyan természetesen vette kezébe a gépet, úgy nézett rám, hogy az teljesen felszabadított. Ezt nem mindenki tudja.

– Gondolom, a rendezők is szeretnek, nem lehet veled nagyon nehéz dolgozni.

– Képlékeny színész vagyok, és igyekszem is formálható állapotban tartani magam, meg szeretem is kapásból megcsinálni az instrukciókat, ez a hobbim. A színésznek persze az a dolga, hogy úgy fogjon neki egy szerepnek, hogy szívlapáttal szórja az ötleteket, amiknek kezdetben a 90 százaléka kuka. Nem szabad mozdíthatatlan elképzeléssel nekiállni, mert ahogy megyünk egyre beljebb a darabba, a rendező is terel minket, és mi is egyre inkább látjuk, mi a koncepciója. Akkor már sokkal kevesebb a zsákutca, mondjuk már csak az ötleteim 30 százaléka nem használható.

Csuja Imre – Kép: Emmer László

Amikor Lukáts Andornak ajánlott Zsámbéki Gábor a Portugálba kocsmárosnak, én voltam az egyetlen, akit személyesen nem ismert még, de hamar kiderült, hogy nagyon nyitottá tud tenni az ötleteire. Piszkosul élveztem a próbáit. A bemutató előtt megkérdezte, hogy „Te minden instrukciómat meg tudod csinálni?” Természetesen nem, ma is van valami, amit ő sokkal jobban megcsinál. Néha nehezen adja meg magát egy-egy jelenet, de nem szoktam feladni.

– Mi volt ebben az évadban a kedvenc szereped? Amitől, ha aznap játszod, már jó napod van?

– Nem engedhetem meg magamnak, hogy kedvencem legyen vagy válogassak. De… bevallom, a Tóték azért mégis a kedvencem. Akkor tíz centivel a föld fölött járok. De nem akarok a többi szerepemmel sem igazságtalan lenni. Én mindig igyekszem, hogy valami közöm legyen ahhoz a karakterhez, akár a Hamlet Poloniusához, Miszterhez a Mesél a bécsi erdőben, Cléante-hoz a Tartuffe-ben. De a Tóték a hab a tortán, az egy zseniális mű, és Gáspár Ildi nagyon jó dramaturgiát talált ki hozzá! Ki-be mászkálunk a szituációk között izgalmas narrációkkal. Én vidéki gyerek vagyok, hozzám ezek a Tót-embertípusok egyébként is közel állnak, ezeket én ismerem, nem volt nehéz kipiszkálni magamból Tótot, ahogy megy, ahogy megáll, ahogy bamba – ilyen apró mütyürökből áll össze egy személyiség. Nagyon élvezem ezt a játékot. Ezért is választottam ezt a pályát, mert itt sok mindenki lehetek.

– A Valami Amerikák és Üvegtigrisek nagy népszerűséget hoztak. Úgy tűnik, hamar rájöttél, mire lehet ezt felhasználni. Újraélesztés-kampányfilm kapcsán mentőzés, versfelolvasás hajléktalanoknak…

– A filmek tényleg nagy hazai népszerűséget hoztak. Mindig szerettem volna nem visszaélni, hanem élni az ismertséggel, és a lehetőségek meg is találtak. Az Országos Mentőszolgálat Herendi Gábort bízta meg az újraélesztés kampányfilmjével. A Valami Amerika 2 népszerű karaktereit használtuk. A versolvasás pedig úgy alakult ki, hogy az Ady-estünket Halmy György rendezővel elvittük hajléktalanoknak és időseknek. Tóth Simon Feri színész haverom ajánlotta a lehetőséget, aki kapcsolatban volt a Máltai Szeretetszolgálattal. Valójában mindannyian segítünk másokon, csak talán lehetne szélesíteni a kört. Például az idősekkel kapcsolatban én is személyesen érintett vagyok, ahogy mindannyian, a szülein mindenki segít, ahogy tud. De emellett a körülöttünk élőkre is odafigyelhetünk, és ez nem mindig pénzkérdés. Például volt két rossz láncfűrészem, megkérdeztem egy cigány embert a környékünkön, meg tudja-e csinálni, és akkor övé az egyik. Most akár munkát is vállalhat, tud menni fát vágni.

Vagy, hogy a színészkollégáknál maradjak, Szalay Krisztáék például összegyűjtik záráskor a megmaradt péksüteményeket, Epres Attiláék, Madarász Éváék csomagokat készítenek, hogy segítsenek egy-egy családon. Nem tudunk minden hajléktalannak adni, de néha pár száz forint átsegít valakit egy nehéz órán vagy napon. Nem tudok kondérban főzni nekik, de biztos vagyok benne, hogy szükségük van katarzisélményre, nem csak testi táplálékra, ezért irodalmat viszek nekik.

Ezeken az esteken 70–80 ember is összegyűlik egy vonatkocsiban, mondjuk a Vágány utcánál. Azért az nagyon felemelő érzés! Ott egészen másképpen szól József Attila. „Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.” És lehet, hogy akinek van munkája, másnap verset mondva, fütyörészve végzi el. Az irodalomnak, a színháznak, a filmnek van varázsereje, könnyebb lesz tőle a másnap. Hallottam már munkásokat úgy dolgozni, hogy az Üvegtigrist hallgatták közben.

– Nem tartottál attól az estek előtt, hogy cinikusan fogadnak, esetleg megkérdezik, mit akarsz itt a versekkel, inkább adj pénzt vagy ételt?

– De, volt bennem szorongás, de ahogy megérkeztem, ahogy szállingózott a közönség, már a versek előtt egy félórás beszélgetés kezdődött köztünk. Elképesztő, mennyi humor és nyitottság van ezekben az emberekben. Voltak, akik kérték, hogy hétre tegyük az előadást, mert ők hatig dolgoznak. Persze előfordult már az életemben, hogy egy kisgyerekes asszonynak vittem le a színházból egy szendvicset, és majdnem leköpött. De ez a véglet, általában senki nem harap bele a segítő kézbe.

– Adyt, Babits-ot, József Attilát mindenkihez el akarod vinni, de a tévésorozattal, a Mi kis falunkkal még több emberhez eljutsz. Ez is olyan fontos számodra, mint az irodalom?

– Képzeld el, hogy az időseknek, vagy akik otthon kerekesszékben ülnek, és még egy színházba, moziba vagy operettre sem jutnak el, milyen nagy dolog, hogy csütörtökönként megnézhetnek egy ilyen magyar sorozatot! Mégis közelebb áll hozzájuk, mint a külföldi szappanoperák. Nincs más kulturális élményük, csak ez. Ezt az igényt is ki kell szolgálnia a színésznek, sokak életében ez hihetetlenül fontos, ezért a lehető legjobban kell csinálni.

Csuja Imre – Kép: Emmer László

– A tavaly megalapított Jószolgálat-díjnak Szalóki Ági mellett te is nagykövete vagy. Ez a díj a szociális munkára szeretné felhívni a figyelmet. Ez a szerep is megtalált?

– A Jószolgálat-díjra is Tóth Simon Feri barátom kért föl. Személyesen is tapasztalom, hogy ezek az emberek hivatásként vagy önkéntesként milyen odaadással végzik ezt a nagyon fontos, áldozatos szociális munkát – és mint tudjuk, nem vesznek a fizetésükből jachtot. Irgalmatlanul nehéz munkát végeznek. Olyan helyzetekben segítenek, amelyekben a legtöbb ember inkább elfordulna. Egyébként nyilván az is lendületet ad, hogy én magam is megtapasztaltam, milyen, amikor nehéz helyzetben vagy, és segítenek. Amikor főiskolás voltam, igen csóró voltam. Kézdy Gyuritól kértem kölcsön 500 forintot valahány napra, és emlékszem, amikor vittem vissza a megbeszélt időben, azt mondta: Ön egy úriember. Aztán előfordult még kétszer, mindig akkor kértem csak, amikor tudtam, hogy a szinkronból lesz egy kis keresetem, és meg tudom adni. Amikor harmadszor vittem vissza, akkor azt mondta: nem kell megadnod. Mondtam, ne hülyéskedj, megadom. Azt felelte: „Nem, de ígérd meg, ha majd nagy kisfiú leszel, te is segítesz a fiataloknak”.

– Sokat szinkronizálsz. A feleséged, Árvay Zsuzsa szinkronrendező. Munkaügy miatt ismerkedtetek meg?

– Nem, nem, a barátom húga az ő barátnője volt, amikor főiskolás voltam. Vágóasszisztens gyakornok volt a filmgyárban. Összeházasodtunk, jöttek a gyerekek, aztán amikor már óvodába jártak, ő is munka után nézett. Filmezni már nem tudott a gyerekek mellett, átnyergelt a szinkronra, volt asszisztens, vágó, gyártást is vezetett, és egyszer csak elkezdték engedni rendezni, ma már jó nevű szinkronrendező.

– Amikor vidéki színházakban játszottál, a család követett mindenhová?

– Igen, jöttek, persze, mindenhol kaptunk szolgálati lakást. Aztán 6 év után sikerült fölszerződni Pestre.

– A családodban 14 éve történt tragédiáról, tinédzser fiad öngyilkosságáról nemrég beszéltél a médiában. Nem bántad meg?

– Nem. Megbeszéltük a családdal, feleségem is elolvasta megjelenés előtt a cikket. Utána a lányom is, a barátom is azt mondta, jól tettem. Én is így gondolom. Elegem lett abból, hogy sunnyogok, hogy mindig kikerülöm a kérdésre a választ, hogy ugye, három gyereked van? Azt mondtam magamnak: 14 év eltelt, meg kell tennem, mert talán másoknak segíthetek vele. Talán felhívhatom a figyelmüket arra, hogy ha valami túlzott hisztit vagy viselkedési problémát tapasztalnak, akkor érdemes arra is gondolni, hogy talán komoly baj van a gyerekkel. Kizárólag ezért beszéltem róla. És érdekes, azt érzem, hogy én is megkönnyebbültem. Talán most engedtem el.

– Ma már nagyapa vagy. Milyen nagyszülőnek lenni?

– Három remekbe szabott unokám van, a lányom gyerekei. Baromi kényelmes dolog a nagyszülői státusz, de még abban a korban vagyok, amikor elképesztően elfoglal a munkám, ezért úgy kell kiszorítanom az időt, amit velük tölthetek. Ilyenkor elviszem őket játszótérre vagy bábszínházba. Most is jönnek hétvégén, egész vasárnap velük vagyok, de este már játszom.

A cikk a Képmás magazin 2017. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Mik is lehetnek ezek? Például a Folk-kocsma…

Aztán túl azon, hogy a kirakodóvásárban lehet felfedezni a legszebb népviseleteket, tárgyakat, ékszereket, gyakorlatilag egy divat-, tánc- és hagyományápoló interaktív bemutató részese lehetsz. A programon a valódi népzene és néptánc művelőinek színe-java képviselteti magát magas szakmai szinten, de befogadhatóan azok számára is, akik nem kizárólag e műfajokban lelik örömüket. A nagyszínpadon egész nap zajlanak a táncbemutatók és a néptánctanítás, emellett a csarnok kisebb termeiben szemezgethettem az óránként változó programok között: népzene, jazzkoncertek, hangszerbemutatók, kerekasztal-beszélgetések és bemutatók például arról, hogyan fejleszti a tánc az érzelmi intelligenciát.

Kicsiket és nagyokat, tömegeket és párokat lehetett látni és megcsodálni egészen közelről, ahogy összefogja őket a tánc, ahogy összefogják egymást ezek az emberek a néptánc, népzene, népviselet gyökereinél.

Jó volt tapasztalni, hogy a fellépők közt akármerre mentem, csak mosolygó, életvidám embereket láttam, akik a távolabbi és közelebbi ismeretségeiket ápolták a hagyományos módon: beszélgettek, megérintették egymást, ismerkedtek.

Sehol nem láttam a két nap alatt unatkozó, bámészkodó fiatalt, aki inkább a mobilján éli világát – előttem zajlott az élet. Én jöttem zavarba, amikor elővettem a telefonomat, mert hát egyedül voltam ezzel a rendezvényen.

De miért írom, hogy zavarba ejtően természetesen nőnek éreztem magam két napig? Mert akármerre mentem a sportcsarnok hatalmas épületében, a küzdőtéren vagy hátul az öltözők, a stábszoba felé, a mosdók, a színpad vagy a kamaratermek irányába, nem löktek fel, nem vágtak be elém - ahogy például a metróaluljáróban szokás -, legfeljebb azért, hogy kinyithassák előttem az ajtót. Én meg zavart, y-generációs, városi hagyományokon szocializálódott lányként nem is tudtam hirtelen, hogy megköszönjem-e, vagy inkább hallgassak, és mosollyal megköszönve tovasuhanjak a megnyílt téren.