A hó nem éppen a szülők szövetségese az alvással kapcsolatos nevelési problémáknál. Téli reggeleken, amikor az „Esett már a hó?”, kérdésre nemmel kell felelnem, nehezen tudom a mormotákat felkelésre ösztönözni, ha viszont egy nehéz nap estéjén havazni kezd, lehetetlen őket lefekvésre bírni. Elkezdem hát előbányászni az overálokat és hógolyózó kesztyűket.

Gyerekeim reggeli csúcsidejüket megfelezve varázsolják bele magukat a ruhákba. Kisfiam igyekezetében két sínadrágot is felvesz a pizsamájára.

Bár a lehullott csapadék mennyisége és minősége nem indokolja, a lányok már hozzák is a padlásról a szánkókat. Fantáziátlan felnőttfejjel az látszott reálisnak, hogy férjem húzza a kétszemélyes szánkót, én pedig a kisebbiket, de kisfiamnak jobban tetszett a vonatos verzió, a lányok pedig lovakat vagy kutyákat szerettek volna a szánkaraván elé fogni. Megadtuk magunkat, bár én kikötöttem, hogy nem ugatok, férjem pedig jelezte, hogy a nyakhám helyett a szügyhámot részesítené előnyben. A két szánkó közti összekötő középső csemeténk volt, ő tartotta a hátsó szerelvény kötelét. Hamarosan megindul kis fogatunk a csendes éjszakában, amely attól kezdve már nem olyan csendes. Egyrészt, mert biztatni kell a szánhúzókat, másrészt, mert a rozsdás talpak nem éppen nesztelenül siklanak a milliméteres havon. Néhány perc múlva azonban a hátsó szánkó már csendesen suhan. Ám hamar kiderül, hogy csak, mert a második szerelvényt, és az első szán hátsó utasát elhagytuk egy buckánál.

A két elvesztett utazót a kutyák által rendszeresen látogatott tisztáson találjuk meg, hanyatt fekve, önfeledten csapkodnak a szárnyaikkal angyalkákat sikálva a hóba, és feltehetően az alatta megbújó kunyaürülékbe.

Közben megindul a havazás és a hócsata. Kisfiamat meglepi, hogy a hó nyakba kerülve nem is annyira puha, és még hideg is, ezért sértődötten kiszáll a harcból, és a lőszergyártásra szakosodik. A hófátyolon át több ismerős családot is felismerni vélünk, bár a máskor öltönyös apukákat a szkafanderekben nem könnyű azonosítani. Mindenestre megnyugtató érzéssel tölt el, hogy nemcsak az én következetes nevelési elveimet fedte be a hó.

A lábak lassan fázni kezdenek, a kesztyűkből facsarni lehet a vizet, úgyhogy esélyt látok a hazaindulásra. Férjemmel hazafelé is derekasan álljuk a havat, én pont úgy lihegek, mint egy kutya, férjem meg izzad, mint egy ló. Fülemben hallom a Delta főcímdalát, és átérzem a Déli-sarkot meghódító Scott kapitány hősies küzdelmét…Jól fog jönni ezután is az a forró fürdő.

A ház előtt még szívecskéket, szmájlikat és ovis jeleket rajzolunk a behavazott szélvédőkre. Az egyik ilyen szívecskében egy igen élethű szerelmespár is feltűnik, bár nem a mi rajztehetségünket dicséri. A hóval befedett jármű rejtekéből riadtan néz ránk a szomszédlány és a fiúja.

Sajnos a családfő hólapátolás ürügyén kivonja magát a hazaérkezés örömeiből, és a levetkőzés már korántsem megy olyan gyorsan, mint a fölöltözés. Mire túl vagyunk a meleg kakaón, kiválogatom a ledobált ruhadarabokat, kimosom a kutyaszagú „angyalbőröket”, megnyugtatom aggodalmasan telefonáló anyukámat – aki akkor már az összes telefonszámunkon keresett –, hogy csak kiruccantunk egy kis éjszakai szánkózásra, valójában már eléggé kimelegszem ahhoz, hogy forró fürdőre áhítozzak.

Nagylányom félálomban még megkérdezi: „Ugye, anya, megmarad reggelig?” A kiságyból határozott, már-már fenyegető válasz érkezik: „Reggel meghógolyózlak!”

Másnap fény derül arra is, kisfiam miért volt ilyen biztos a dolgában. Amikor álmosan kinyitom a hűtőt, szürkés folyadék csordogál le a polcokról. A kis lőszergyártó nem bízta a véletlenre: behűtött néhány hógolyót.

 

Az alkotmány szerint vallásszabadság van, de vallásnak lennie kell: minden állampolgár köteles nyilatkozni az állam felé, hogy milyen vallású. Tehát Indonézia egy olyan ország, ahol elvileg nincsenek ateisták!
 

Az ország rendező elve a harmónia. A kulturális különbségek megengedettek, de cél a harmonikus együttélés, nem a másik legyőzése. Példaértékű ez a hozzáállás. Egység a sokszínűségben – ez az ország hivatalos rendező elve.
 

Az indonéz emberek nagyon kedvesek. Vigyázni kell, hogy ne dicsérj meg valamit a ruházatukon vagy a lakásukban, mert az attól fogva a tiéd. Neked adják, mert tetszik neked.
 

Az emberek muzikálisak, szépen énekelnek, jól zenélnek.
 

Az Indonéziában termő gyümölcsök és zöldségek káprázatosan változatosak, számunkra néha azonosíthatatlanok (néha nem tudni, zöldséggel vagy gyümölccsel állunk-e szemben, s az is nagy talány, hogyan kell elfogyasztani).
 

Legalább húsz különböző banánfajta létezik, s rizsből is nagy a választék (van fehér, lila, fekete, piros, barna rizs is, a lehető legváltozatosabb méretben, minőségben).
 

Mivel az országnak van olajkitermelése, nagyon olcsó a közlekedés. A nagyvárosokban nagyon változatos közlekedési eszközöket tudunk igénybe venni.
 

A batikolt textilanyagok és ruhák sokszínűsége kápráztató. Férfiak is viselik a tarka batik ingeket.
 

A kulturális sokszínűségben az emberek identitását segíti az egyenruha, amit szívesen hordanak. Nemcsak a katonáknak és rendőröknek van egyenruhájuk, hanem a tanároknak, diákoknak, különböző irodai alkalmazottaknak is. A gazadagon díszített népviseleteket is szívesen hordják egy-egy ünnepen.
 

A ferences szerzetes a bibliai Józsefet állította példaként a közönség elé, aki meghallgatta az Úr kérését, amikor az azt üzente neki, hogy ne féljen feleségül venni Máriát. Ezzel felelősséget vállalt, igent mondott a gyermekre, az életre is – minden férfi előtt ott a lehetőség, hogy ilyen tudatosan döntsön.

Sokan nem is sejtik, mennyi gyönyörű pillanattal jár egy ember terelgetése, nevelése, ráadásul az apaság olyan tiszta öröm, „amely után nincs másnaposság.”

Böjte Csaba felidézte a legutóbbi tanévzárás élményét: a sokféle problémára és megoldásaikra gondolt, jókedvűen nézte az ebédhez készülődő gyerekeket, ő maga pedig a jól végzett munka örömével ült az asztalfőre, tele volt büszkeséggel, hiszen gondoskodott az övéiről. Ha belevágtok, ti is átélhetitek ezt a derűt – üzente az apáknak.

Fontos megértenünk, hogy minden egyes életszakasznak megvannak az örömei, ahelyett, hogy siratnánk az előző időszakot, fedezzük fel az új, más típusú örömöket! Nemcsak az ifjúkort, nemcsak a párkapcsolat első részét lehet élvezni, az érett férfikor, az apaság is sok élményt kínál.

Az eper érésének idején az epret, a cseresznye idején a cseresznyét élvezzük – hiszen ki akarná egész évben ugyanazt a gyümölcsöt habzsolni?

A szerzetes a gyerekneveléssel kapcsolatban elmondta, hogy fölösleges az utasítgatás, csak a szeretet útján juthatunk el a csemetékhez, illetve fontos még, hogy szépen türelmesen megmutassuk nekik, hogy milyen következményekkel járnak a tetteik. Felidézett például egy konkrét esetet, amikor nem tudta, hogyan bánjon azzal a kislánnyal, aki „minden mozdítható dolgot” ellopott az Alapítvány épületeiből. Végül elvitte őt egy börtönbe, elintézte, hogy beszélgethessenek egy rabbal, akit kérdeztek a börtönéletről, a munkáról, illetve arról, hogy hogyan került az intézménybe. A lányra nagy hatással volt a beszélgetés, a „tanulmányút” után többé nem kapták lopáson.

Az előadássorozat következő alkalmairól a Felelős Szülők Iskolájának weboldalán olvashat.

– 2010-ben hagytad abba az élsportot, és sokan úgy gondolják, egy kétszeres olimpiai bajnok ettől kezdve csak pihen, élvezi az életet.

– Élvezem az életet, csak éppen nem henyéléssel, hanem munkával. Egy sportoló megtanulja, hogy a semmit­tevés az ördög játékszerévé tesz. A margit­szigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodának lettem először a rendezvényszervezője, majd a létesítmény vezetője. Most nagyon büszkén kihúzom magam, mert a FINA vizes világbajnokság itt nálunk is zajlott, és fantasztikus élmény volt nekünk is, akik a háttérben megfeszítve dolgoztunk. Nagyon örülünk, hogy részesei lehettünk.

– Milyen sportágakkal vagy most közelebbi kapcsolatban?

– Sokan csodálkoznak, hogyan lett ilyen szoros a kapcsolatom a vízi sportokkal. Mindhárom gyer­me­kem úszóóvodába járt, és ma mind a hárman vízilabdáznak. Csenge lányom kezdte, és a kisebbek is átvették tőle. Luca ugyan vívott két évig, Csanád pedig focizott, de utána mindketten visszatértek a vízilabdához. Nehéz időszak volt, amikor mindhárman más sportágban próbálkoztak, és háromfelé kellett vinni őket, de az, hogy most mindannyian ide, a Hajós uszodába járnak, számomra maga a csoda.

– Kilógnak a kortársak csoportjából, amiért nagyon elkötelezetten valami mást csinálnak?

– A lányoknál nem éles ennyire ez a különbség, hiszen eleve sportosztályba járnak. Csanád fiamnál jön elő inkább ez a probléma, az ő osztálytársai és tanárai nehezebben értik meg, hogyan lehet napi két-két és fél órát sporttal tölteni. Attól félnek, hogy nincs ideje gyerekként élni. Pedig dehogynem! Ha lejönnének ide, látnák, mennyire élvezi. Én mindig engedtem, hogy azzal foglalkozzanak, ami nekik a legjobb, amit ők akartak, nem erőltettem rájuk az elképzeléseimet.

– A sportolók között te ritkaságnak számítasz, hogy három gyermeked van, és mindhárom után vissza akartál és tudtál térni az élsportba. Kicsit irigyelhetnek azok a kollégáid, akik csak a karrierjük után vagy egyáltalán nem mertek gyermeket vállalni. Tapasztaltál olyat, hogy a gyerekvállalás miatt már nem bíztak az eredményeidben?

– Mindhárom szülés után leírtak a pályáról az edzők, a versenyzőtársak és a nemzetközi mezőny is.

Eleve 35–38 kilót híztam a várandósság idején, és valóban, 102 kilósan nem lehet versenyezni, amikor a versenysúlyom 65 és 70 között volt. De én ismertem magamat, és tudtam, hogy vissza tudok fogyni. Ha én valamit elhatározok, és rákattanok, akkor az úgy fog történni. A harmadik gyermekem születése után ezt már tudták rólam, hittek bennem, ezért a szponzorációt nem is szakították meg, és a versenytársak is teljes erőből vívtak ellenem. Számomra teljesen természetes volt, hogy Csenge, Luca és Csanád megszületése után is folytatni akarom kicsit nehezített körülmények között is ugyanott, ahol abbahagytam. Az elsők mindig a gyerkőcök voltak, ez nem volt kérdés. Gyerekek – alvás – edzés – ennyi fért akkor az életembe. A családomtól – a gyerekeim apjától, testvérektől, nagyszülőktől – sok segítséget kaptam, így nem kellett bébiszittert igénybe vennünk, amit magunktól idegennek éreztünk volna.

– Férjed szakmabeli?

– Nem, újságíró a végzettsége. Nyolc éve elváltunk, de amikor a gyerekek még picik voltak, sok segítséget kaptam tőle.

– A versenysportban a testi edzés mellett a mentális felkészülésnek is nagy szerepe van. Fontosnak tartod a sportpszichológusok munkáját?

– Ha a fiatal hisz benne, hogy számára az jó lehet, akkor egy pszichológus nagyon sokat tud neki segíteni. Én jártam sportpszichológushoz, Vura Mártához, de számomra ő nemcsak egy szakember, hanem szinte a lényemmé vált – annyira jó pszichológus, hogy ezt elérte nálam. Ráadásul először hallani sem akartam róla, az 1996-os atlantai olimpiai kudarcom után másfél évvel egy edzőtáborban mégis megkeresett.

Nem volt erőszakos, néha mellém ült, elbeszélgetett velem, így lassan „becserkészett”, megnyert barátként.

Mindent tudott rólam, és amivel a vívásban segített, azt életben is hasznosítani tudtam.

– Ki ajánlotta őt neked, ki küldte hozzád?

– Móna Pista bácsi, olimpiai bajnok öttusázó. Ő volt az én lelki társam. Ahogyan van a szerelemben nagy Ő, úgy van a barátságban is, és nekem Móna Pista bácsi volt az.

Szívén viselte az én sportkarrieremet, éveket áldozott az életéből azért, hogy nekem jobb legyen.

Ahhoz, hogy valakiből nagy versenyző váljék, a tehetségen és szorgalmon kívül még sok minden szükséges. Ha két ilyen ember áll valaki mögött, az fantasztikus – és akkor az edzőkről még nem is beszéltem, Udvarhelyi Gáborról és Kulcsár Győzőről, akik a saját életüknél is fontosabbnak tartják, hogy jól versenyezz! Én ennek a háttérnek köszönhetem a kiváló eredményeimet, holott sosem voltam a legkiválóbb vívó, mindig voltak nálam jobbak.

– Nem mindig azok hozzák a jó eredményeket, akik kiugró tehetségeknek, csodagyereknek látszanak.

– Talán nincs bennük akkora alázat, hogy a saját testüket is gyötörni tudják az eredmény érdekében. Ez az alázat valószínűleg nem is tanítható, hanem született képesség. A szüleim soha nem várták el, hogy élsportoló legyek, hagyták, hogy azt csináljam, amit szeretek, de Anyu minden versenyemen ott volt.

Ha utolsó előtti lettem, Anyunak akkor is elkönnyesedett a szeme, és örült, hogy egy embert megelőztem. Ehhez képest volt olyan csapattársam, aki harmadik lett, mégsem merte felhívni a szüleit, mert nem ezt várták el tőle.

– A közönség hangulata a versenyek közben segített téged, vagy inkább kizárni igyekeztél a külvilágot?

–A hazai közönség előtt vívott versenyeken, ahol nagyon meg akartam felelni az elvárásoknak, erősen befolyásolt a drukkolók csapata. Olimpiákon viszont mintha egy búra borult volna fölém, egyetlen hangot hallottam csak, az edzőmét. Ez nyilván lelki alkat kérdése.

– A vallásos hited, amiről a nyilvánosság előtt már többször említést tettél, segített neked valamiben a versenyzés során?

– A hit nem egy-egy területen segít, hanem a hozzáállásomat alakítja, az élményeim feldolgozását befolyásolja, az optimizmusomat adja. Ma is vannak olyan nehéz helyzetek, amikor összeomolhatnék, de én nem tudok összeomlani, legfeljebb egy-két napig mélyponton vagyok.

Ezt kapom a hittől: nem hagy összeomlani, mert tudom, hogy tovább kell menni. Az már maga a jutalom, hogy föl tudok állni.

Nem hiszek abban ma már, hogy ha félórával többet imádkozom egy megmérettetés előtt, akkor az sikerülni fog – persze régen próbálkoztam ezzel, mondtam is Édesanyámnak, hogy „én annyit imádkoztam érte, miért nincs itt az eredmény?” Ő azt válaszolta, hogy ez nem így működik: „Ha az ellenfél is hívő, és ő ugyanúgy győzni szeretne, akkor hogyan is döntsön az Isten? Végül mégiscsak az nyer, aki jobb időt futott.”

Móna Pista bácsi, aki nem volt hívő, azt mondta nekem: „Én bemegyek a templomba, ki tudja, hátha ezzel is tudok neked segíteni!” És valóban ott ült a templomban, és biztos vagyok benne, hogy néhányszor közelebb került az Istenhez, mint én, amikor az eredményeimért imádkoztam. Nem hiszem, hogy a körmenet élén kell menni ahhoz, hogy valakinek valódi hite legyen. Nem tudom eléggé hangoztatni, milyen sokat köszönhetek Pista bácsinak, mekkora szerepet játszott az életemben, sőt, játszik a mai napig. Már nem él köztünk, mégis ott van minden gondolatomban. Itt tartom székem támlájára terítve Pista bácsi kardigánját is, ő engem ma így véd.  

Meglepően sok olyan beteg van, aki az orvostól függetlenül tudja, mi baja és mire van szüksége. „Az egyik típus akkor sem vesz be antibiotikumot, ha negyven fokos láza van, a másik pedig akkor is beszedi, ha egyet tüsszent. De ez még az enyhébbik eset, vannak ugyanis olyan páciensek – jellemzően középkorú és idősebb hölgyek –, akik szinte passzióból műttetik magukat. Nekik például hiába mondja a belgyógyász, hogy panaszaikra az epekő kivétele nem jelent megoldást, mindenáron ki akarják azt vetetni, és el is intézik, hogy egy sebész kioperálja azt. Ezek pedig olyan bonyolult játszmák, amelyekben személyes motiváció éppúgy szerepet játszik, mint a hipochondria” – mondja dr. Vizi János pszichiáter szakorvos.

Majd hozzáteszi, hogy az ilyen páciensekkel az a gond, hogy addig mennek orvostól orvosig, amíg közülük egy hajlandó őket testi értelemben betegnek elfogadni és kezelni. „Ez a hozzáállás orvosi részről még védhető is, hiszen ezek a páciensek folyamatosan gyűjtik a papírokat, folyamatosan vizsgáltatják magukat. És ha valakit nagyon vizsgálnak, akkor előbb-utóbb találnak nála valamit. Az pedig már más dolog, hogy ennek valós jelentősége nincs, hiszen nem a leletet kell gyógyítani, hanem a beteget” – hangsúlyozza a pszichiáter.

Veszélyes manőver

Ebből a szempontból különösen érdekes a Münchausen-szindróma. Ez az érdekes, nehezen felismerhető betegség a nagyotmondásáról híres mesehősről, Münchausen báróról kapta a nevét, fő tünete ugyanis az, hogy a benne szenvedők élethűen tudnak beszámolni nem létező betegségeikről. És ennek érdekében szélsőséges esetben még a laboreredmények manipulálásától sem riadnak vissza (például azzal, hogy cukrot vagy vért kevernek a vizeletükbe, vagy éppen gyógyszerek szedésével idéznek elő tüneteket, akár műtétet is indokló eredményeket produkálva ezzel).

„A Münchausen-szindrómás betegek célja az, hogy hihető történeteikkel az orvosi figyelem középpontjába kerülhessenek, a doktor pedig higgyen nekik, odafigyeljen rájuk, törődjön velük. Ennek érdekében zárójelentéseik kötegekben állnak, tucatnyi műtéten vannak túl” – mondja Vizi doktor. Majd kiemeli azt is, hogy ezeket a betegeket élesen el kell különíteni a hipochonderektől, azaz a képzelt betegektől és a szimulánsoktól.

A hipochondriás ugyanis hiszi, hogy beteg, valóban érzi a tüneteket, a Münchausen-szindrómások pedig tudatosan szimulálnak, hamisítják meg a leleteiket.

Persze a köznyelvben „szimulánsnak” nevezett személyek is tudják, hogy valójában nem betegek, ők viszont valamilyen előnyt, például betegállományt, „leszázalékolást” remélnek attól, hogy betegnek tettetik magukat. Szemben velük, a Münchausen-szindrómás nem akar ilyen előnyökhöz jutni, ő „csak” figyelmet, törődést akar – bármi áron.

Végzetes iskolapélda

A Münchausen-szindrómás betegek iskolapéldái annak, hogy a vizsgálatok és különböző beavatkozások egy szint fölött már igen veszélyesek is lehetnek. Ugyanis ezek miatt a páciensek egy idő után már tényleg betegek lesznek, hiszen műtéteik során "ezt-azt" kioperálnak belőlük, ami idővel a szervezet működési zavarához vezet.

„A Münchausen-szindrómás páciens emiatt végül abba hal bele, hogy sikerül rávennie az egészségügyet a folytonos beavatkozásokra. Amit nagyon segít az is, hogy ezek a betegek az operációkat nemhogy kerülnék, hanem a figyelem kiharcolása érdekében könnyedén vállalják, ahogy a kellemetlen és kockázatos diagnosztikus és egyéb beavatkozásokat is” – magyarázza Vizi doktor.

Mint megtudtuk, az ilyen betegek jellemzően „úgy buknak le”, hogy hosszú kórtörténetük, bajaik sokfélesége, az általuk megjárt intézmények hosszú sora, vagy éppen műtéti hegeik száma szemet szúr egy orvosnak. Pszichés betegségük gyógyítása azonban még a felismerés után is nehézkes, és mindenképpen külső segítséget igényel, egyszerűen azért, mert az érintettek éppen a beteg “státuszhoz” ragaszkodnak, a gyógyulást pedig nem keresik. Emiatt van szükségük pszichoterápiára és viselkedésterápia, és a helyzettől függően akár családterápiára és gyógyszeres kezelésre is.

Hipochonder?

A valódi hipochondriát el kell különíteni attól, amikor némi humorral „hipochondernek” nevezzük magunkat. A köznyelv ugyanis egészen más értelemben használja ezt a szót, mint amit az valójában jelent. Az még nem hipochonderség, hogy valaki egy banális vírusfertőzés okozta magas láz miatt komoly betegnek tartja magát, és még a tüdőgyulladás gyanúja is felmerül benne.

A hipochondria lényege orvosi értelemben az, hogy az érintett figyelme szélsőséges módon saját magára, testére, annak működésére irányul. És a páciens minden apró tünetet vagy nem kóros változást is észrevesz és megfigyel, a legapróbb eltérésnek is komoly figyelmet szentel, miattuk pedig ténylegesen betegnek is érzi magát.

Ezen pedig még az sem segít, ha valaki már tudja magáról, hogy hipochonder. Ettől ugyanis még nem tud automatikusan felülemelkedni képzelt tünetein. Emiatt pedig a család és a barátok érdemben csak abban tudnak segíteni, hogy a beteg belássa, kezelésre van szüksége.

A probléma bagatellizálása pedig végképp nem szerencsés, a „nincs neked semmi bajod” kezdetű mondatok ugyanis többet ártanak, mint használnak. Ráadásul a betegnek van baja, csak az nem testi, hanem lelki. Egy súlyos hipochondria legalább olyan kínzó, mint egy komolyabb testi betegség és ugyanúgy nem lehet „akarattal” legyőzni, mint ahogyan például a tüdőgyulladást sem.

Ezért a betegnek kioktatás, és gúnyolódás helyett problémái komolyan vételére, leküzdésük érdekében pedig stabil családi háttérre, társas támogatásra van szüksége.

Nagyik a család történészei

Kádár Annamária pszichológus szerint a családi mítoszok az önbecsülés forrásai, és hozzáállási mintákat fogalmaznak meg arról, hogy az adott családban az élet különböző kérdéseivel kapcsolatban hol húzódnak az elfogadás és megtagadás határai. Ez megkönnyíti a fiatal számára a világban való eligazodást. „Minden család számos történetet őriz, a családi mítoszokban helyet kapnak a »hősök« és a »feketebárányok« is, de ugyanúgy találkozhatunk veszteségtörténettel, hűségtörténettel, sikertörténettel, karriertörténettel, amelyek egymásba szövődve sajátos családi valósággá állnak össze. Azok a családok, akik rendszeresen együtt vacsoráznak, közösen vakációznak, gyakrabban ünnepelnek, és többet tudnak a családi történetekről, magasabb szintű kohézióval rendelkeznek, és segítenek kialakítani a gyermek intergenerációs énjét: azt az identitástudatot, hogy ő egy olyan történetnek a szereplője, amely messze visszanyúlik az időben. Ez pedig rugalmasabb ellenállóképességet eredményez, ún. intergenerációs én-védőfaktorként működik. Azáltal, hogy az ember lehorgonyozza magát a családtörténetbe, megérzi a saját helyét, biztonságérzete támad, mindez pedig segíti az önbizalom és a kompetenciatudat kialakulását. A kutatások alapján ebben kulcsfontosságú szerepük van az anyáknak és a nagymamáknak. (Amikor például a gyermeknek nem megy a matek, a nagyi erre azt válaszolhatja, hogy „apádnak is meggyűlt a baja annak idején a számokkal”). Ezeket Marshall Duke és Roby Fivush »nagymama meséinek« nevezték el.”

Amikor nemrég egy rádiófelvételt készítettünk Hámori Kriszta családterapeutával, feltűnt, hogy rendelőjének visszafogott dekorációi között kiemelt helyet kap néhány igényesen bekeretezett, megsárgult régi fénykép.

„A család egy rendszer, ahol minden tag összeköttetésben áll a másikkal. Mint egy pókháló. Bárhol is rezdül meg a finom szálak rendszere, az egész rezonálni fog rá.

A nehéz sorsok, életek érzelmi lenyomatát éppen úgy vihetjük tovább a saját életünkben, mint a tehetséget vagy a családi vagyont” – feleli a családterapeuta arra a kérdésre, miért fontosak a családi történetek és a múlt tárgyi emlékei is. Ugyanakkor mindenki számára kicsit mást jelentenek ezek, előfordulhat, hogy az eseményekre mindenki másképp emlékszik. „Mindenki a maga érzelmi terhelhetőségére formálja a történet részleteit. Ez egy önvédelmi mechanizmus. Éppen ezért gyakran átíródnak, finomodnak vagy felerősödnek jelenetek, érzelmek. Aztán az önismereti munka során eljuthatunk oda, hogy nincs szükség erre az önvédelemre. Ekkor képesek leszünk a traumatikus élményeket átformálni, más szemszögből is látni.”

Lappangó titkok

Sok családban lappang valamiféle titok. Egy történet, amelyet mindig „kifelejtenek” az egészből, egy kérdés, amelyre kitérő vagy ellentmondó válaszok érkeznek, egy személy, akit levágtak a fényképekről. Kádár Annamária szerint egy család élete egyetlen energiamezőben zajlik, minden egyes nemzedék hozza magával az előző életek lenyomatait, ezért ha valahol szakadék van, ha elhallgatnak valami fontos eseményt az utódok elől, megakad az energiák áramlása. „Ha kimondjuk a szorongást keltő titkokat, csökken a bűntudat, elfogadhatóvá válunk önmagunk és mások számára, toleránsabbak leszünk másokkal szemben, és a családi kapcsolatok erőforrássá alakulhatnak át. Fontos, hogy legyünk őszinték gyermekeinkkel, mert csak így lehetséges, hogy kialakuljon és megmaradjon a kötődés. A titokról a gyerekek mindig tudnak, érzik őket, és bizonytalansággal, félelemmel, bűntudattal reagálnak rá. Ha pedig véletlenül kiderül, a gyerek még nagyobb csalódást fog érezni, hogy őt senki nem tartotta elég fontosnak ahhoz, hogy ebbe beavassák.”

Titoktartók és titokfejtők

„A titkolódzásnak persze mindig oka van – figyelmeztet Hámori Kriszta –, leggyakrabban valamilyen szégyennel, félelemmel párosul. A család értékrendje nem teszi lehetővé az adott történet, az illető életmódjának, viselkedésének befogadását. Megtörténik egyfajta kitagadás. Vagy maga a családtag záródik ki, vagy a cselekedete. A kitagadás, kizárás sosem tesz jót a rendszernek, de a személyes érzelmeket tiszteletben kell tartani. Bár gyakori, hogy valaki például a pályaválasztása vagy éppen a párválasztása miatt kerül a szégyen kategóriába, de gyakori ok az erőszak, a bántalmazás, a származásból fakadó üldözöttség élménye is. Mindez a család nyitottságától és elfogadóképességétől függ, az újabb generációk kíváncsisága és bátorsága viszont segíthet megküzdeni a félelemmel és a szégyenérzettel.”

Persze az ismeretlen megismeréséhez kíváncsiság is kell. Ez az érdeklődés és nyitottság az identitását újrafogalmazó és saját eredetét kutató kamasznak a sajátja.

„Leggyakrabban akkor kezdünk el érdeklődni a családi történetek után, ha valamilyen komoly döntési ponthoz érünk el, például a kamaszkori identitáskereséskor, első párválasztáskor vagy pályaválasztásnál – sorolja Hámori Kriszta életünk válaszútjait. 

– Később a családalapítással járó feladatok ismét felteszik a kérdést: Hogy csinálták ezt a szüleim, nagyszüleim? Milyen mintákhoz nyúlhatok? Ebből persze táplálkozhatok úgy is, hogy mindent másképp szeretnék csinálni, mint a szüleim, szeretnék új megoldásokat vinni a családi rendszerbe, amivel akár felül is írhatjuk sok generáció nehézségét. De ilyenkor is fontos, hogy a motiváció érzelmileg pozitív legyen. Lehet, hogy haraggal, fájdalommal indultunk neki az új megoldás keresésének, de a végére a megértéssel, az elfogadással felszabadulunk a neheztelés és fájdalom alól, ami már nem segítette az életünket.”

Amit nehéz elmondani

Sok történetet a szülők, nagyszülők azért nem osztanak meg, mert számukra is fájdalmas újra átélni azokat, ezzel utódaikat sem szeretnénk terhelni. Kádár Annamária szerint azonban a rugalmas alkalmazkodóképesség kialakulásához fontos, hogy a gyermekek megtanulják beépíteni elbeszéléseikbe a negatív eseményeket és az ezekkel való megküzdés módját. „David Epston családterapeuta szerint nem maguk az események, hanem az eseményeknek tulajdonított jelentés irányítja viselkedésünket, döntéseinket. A változás a történet újramesélése által hajtható végre, az események mellé rendelt jelentések módosulásával. A történeteink tele vannak hézagokkal, amelyeket ki kell töltenünk, hogy teljessé váljanak. Ilyenkor újraírjuk, összerendezzük az életünket. Howard (1991) a pszichoterápiát is mint »történetreparációt«, történetjavítást értelmezi, vagyis bár az események utólag nem változtathatók meg, az, ahogy ezeket értékeljük, igen. Nem tudjuk megváltoztatni a gyermekkorunkat, de megváltoztathatunk egy sor olyan elképzelést, amely kényszerzubbonnyá vált, irányítva az életünket.”

Kik a szüleim?

Az örökbefogadó vagy nevelőszülő által nevelt gyermek számára is fontos a koherens élettörténeti narratíva kialakítása.

Kádár Annamáriát nemcsak pszichológusként, hanem örökbefogadó szülőként is foglalkoztatja, hogyan tud gyermekeinek segíteni abban, hogy történetük mesélhetővé váljon: „A biológiai családjukból kiemelt gyerekek életében a legnagyobb nehézség az, hogy két családtörténetet kell felépíteniük, és az egyik azé a családé, amelyben nem tudtak felnőni. A korán nevelőszülőkhöz kerülőknek legtöbbször csak emlékfoszlányaik vannak a biológiai szüleikről, a titkos örökbefogadással örökbeadottaknál hiányoznak a „tárgyi” bizonyítékok, az ultrahang felvételek, a várandós anyukáról készült fotók is. A másik történet a befogadó vagy örökbefogadó családé, amelynek a gyermek részese és alakítója is. Ezt a kettőt kell összefonni, valahogy kitöltve a réseket.”

Családfakutatás és kérdésfeltevés

„A kamaszkor fontos része a gyökereink felfedezése, és a kutatáshoz hozzájárul az iskolai történelem tanulása is. Azonban nagyon fontos, hogy – bár ebben az időszakban látszunk a leghatározottabbaknak – a legsérülékenyebbek és a legbefolyásolhatóbbak is vagyunk” – mutat rá Hámori Kriszta családterapeuta. Történelemtanárként ezért arra is legyünk figyelemmel, hogy előfordulhat, hogy a szülők, nagyszülők korábbi életéről hallott családi információk és ítéletek nem egyeznek meg a történelemórán hallottakkal. Ezek egy fiatal számára komoly traumát is jelenthetnek. „A pedagógusok segíthetik azzal a történelem és a személyes történelem megismerését, hogy családfakutatásra sarkallják a tanulókat. De annak, hogy bármit is találnak, vagy nem találnak, megvan az oka, és mindent lehet erőforrássá is alakítani, csak döntés kérdése.”

Persze előfordulhat, hogy bár a kamaszokat érdekli, honnan is jöttek, mégis nehéz velük beszélgetést kezdeményezni erről. Különösen kortárs csoportban, egy-egy iskolai foglalkozáson. A következő kutatás, amelyre Kádár Annamária hívta fel a figyelmünket, kiváló beszélgetésindító lehet.

Marshall Duke pszichológus*, a rítusok és mítoszok kutatásának szakértője, kollégájával, Robyn Fivush-sal azt kívánta ellenőrizni, hogy azok a gyermekek, akik jobban ismerik a családjuk történetét, jobban teljesítenek-e, amikor valamilyen kihívássa1 szembesülnek, rugalmasabb-e az alkalmazkodóképességük. Ahhoz, hogy felmérjék a gyermekek családdal kapcsolatos ismereteit, egy húsz kérdésből álló értékelő rendszert dolgoztak ki, amit „Tudod‑e” skálának neveztek el („Do You Know Scale”, DYK). Az értékelő rendszer ilyen típusú kérdéseket tartalmazott: Tudod-e, hogy hol ismerkedtek meg a szüleid? Édesanyád, édesapád hol nőtt fel? Hol ismerkedtek meg a nagyszüleid? Tudod-e, hogy hol házasodtak össze a szüleid? Tudod-e, hogy miért kaptad ezt a nevet? Kire hasonlítasz leginkább a családodból? Tudsz-e néhány olyan tanulságot, amelyeket a szüleid vontak le a jó vagy rossz tapasztalatokból?

A kutatópáros 2001-ben ötven családnak tette fel ezeket a kérdéseket, majd számos otthoni vacsorabeszélgetést elemeztek, és több pszichológiai teszt eredményével vetették össze a kapott eredményeket.

Arra a következtetésre jutottak, hogy minél többet tud a gyermek a családjáról, annál erősebb a belső kontrollérzése (vagyis az a meggyőződése, hogy ő maga irányítja az életét), annál magasabb önbecsüléssel rendelkezik, annál alacsonyabb a szorongásszintje, annál kevesebb viselkedésproblémával küzd, és annál jobb esélyei vannak egy-egy érzelmi vagy viselkedési nehézséggel való megküzdés esetén.

És ezután jött csak az igazi megerősítés! Az eredmények elemzése után két hónappal az összes tanulmányozott család ugyanazon traumát élte meg: a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadást. Újra megvizsgálták a gyermekeket, és az eredmények azt mutatták, azok regenerálódtak a leggyorsabban, azoknak volt rugalmasabb alkalmazkodóképességük, akik több ismerettel rendelkeztek a családjukról. Ahogy Barry Lopez, a neves amerikai író találóan megjegyzi: az embernek az életben maradáshoz néha az ételnél is nagyobb szüksége van a történetekre.

Ezekre a kérdésekre tehát jó lenne mindenkinek tudnia a választ, és ebben talán a pedagógusok is segíthetnek.  

(*Forrás: Duke, M.P., Lazarus, A., Fivush, R. (2008): Knowledge of family history as a clinically useful index of psychological well-being and prognosis: A brief report. Psychotherapy Theory, Research, Practice, Training, 45, 2, pp. 268-272.)

A kicsi házikóban egyetlen szoba volt. Az volt a nappali, a háló, az ebédlő, a minden. Szegény gazdálkodók otthona volt ez mindig. A szoba közepén ebédeltünk, a fal mellett szaggatottan, nehezen lélegzett Tata. Aztán egyszer csak egy jelentőségteljes, mély sóhajtás hallatszott, és más semmi. Kiszállt belőle a lélek. Ma elfekvőkben, kórházi ágyakon és idősek otthonába halnak meg az emberek, de Tata ott halt meg velünk. Egy ebéd közepén. Megállt a kezünkben a kanál. Döbbent csend. Csak a régi óra ketyegett bele a halál aratásába.

Ott, a vályogfalak között láttam először, hogy a természetközelben élő ember egészen másként viszonyul az elmúláshoz. Tudja és tudomásul veszi, hogy az élet része, vége, túloldala, sőt, ha úgy tetszik, folytatása. Mama nyerte vissza hamarább az önuralmát. „Meghalt”, mondta, mint aki felkészült rá, és tudta, hogy bekövetkezik. „Legalább együk meg az ebédet”, tette hozzá csendesen. Mai ésszel felfoghatatlan mindez. Ma, amikor nem tudunk mit kezdeni a halállal, inkább elfordulunk tőle. Becsukjuk a szemünk, és azt hisszük, akkor nincs is. Az egyszerű földművelők életében ez másképp volt. Tata meghalt, és mi esszük az aranyló húslevest. Esszük Tata kedvencét. Mert mindennek megvan az ideje. Most erősnek kell lenni. Aztán majd eljön a sírás ideje is.

Tatának halála előtt pár évvel egy sportcipőt ajándékoztam. Eredetileg magamnak szántam persze. A fehér külsejű, modernnek számító, ruganyos talpú cipőért 150 kilométert vonatoztam Kolozsvárra. Tata addig egész életében nehéz bakancsban és kényelmetlen félcipőben járt. Már csak keveset hordhatta. Aztán a fehér sportcipő végleg gazdátlan maradt, az ágy alatt kallódott. Tata halála után egy évet a „porfészekben” töltöttem. A petróleumlámpa fényénél, a családi történetek között Mama gyakran felemlegette Tata szavait, aki távollétemben sokszor elmondta, hogy ilyen kényelmes lábbelije még soha nem volt. Hálásan hallgattam, jó érzés volt, hogy valamit én is adhattam Tatának.

Könnyű léptekkel ment át a túlvilágra.  

Az elődök, akiknek valami már sikerült

Azok a szerencsés emberek, akik személyesen ismerhetik szüleiket, nagyszüleiket, esetleg még a dédszüleiket is, hallatlanul nagy szellemi kincsre tesznek szert pusztán azzal, hogy megfigyelhetik viselkedésüket, az élet kihívásaira adott válaszaikat, meghallgathatják családi történeteiket. Az elődök átvészelt szenvedései, megoldott nehézségei mind-mind biztató példák az utókornak: „Ha ő megoldotta, nekem is menni fog!” Honnan tudnám, hogy túl lehet élni egy telet szabad ég alatt, egy gyapjúpokróccal, ha nagyapám nem adta volna tovább a francia hadifogságban szerzett „élményeit”? Vagy hogy haza lehet gyalogolni a Don-kanyarból a hómezőkön át, papírtalpú bakancsban, fagyott lábujjakkal is? Ha én kerülnék hasonló helyzetbe, az ő példája nyomán hinnék abban, hogy nekem is sikerülhet, neki kell vágnom. Vagy honnan tudnám, hogy kisebb-nagyobb egészségproblémákkal nem kell kétségbe esni, ha nem láttam volna édesanyám „betegfüzetét”? Ebbe az ominózus noteszbe, amit családi ereklyeként becsülünk, gondosan feljegyezte a negyvenes életéveiben, hogy mikor mije fájt, milyen testi problémája volt. Két-három-négy bejegyzés minden napra jut. Közben pedig maradéktalanul teljesítette minden feladatát otthon is és tanárként, a munkahelyén is. Ma már 82 éves, és testi-lelki nyűgei mellett is teljesen ellátja önmagát, sőt, hetente egyszer még nekünk főz ebédet…

Ki más ő, mint példakép, eleven történelem, tömény biztatás és reménység nekünk, az utódainak?

A családfa árnyékában

Harmincas éveim közepén kezdtem el kutatni a saját őseimet. Elég tipikus ez a helyzet: a huszonéveseket még nem nagyon érdeklik a felmenőik, ők inkább függetlenedni akarnak az ősöktől – a cseperedő gyerekek viszont ráébresztik a fiatal szülőket, hogy a genetikus örökségen túl valami abból fakadó szellemi hagyatékot is jó lenne rájuk hagyni. Ekkor újraélednek azok a történetek, amelyeket – szerencsés esetben – a nagyszüleinktől hallottunk. Akit pedig mélyebben érdekel a családfakutatás, ma már rengeteg internetes segítséget talál. Nem haszontalan időtöltés ez, hanem igazi szellemi élmény, ahogy az adatok összeillesztésével szinte felépülnek és megelevenednek képzeletünkben régen élt elődeink. Nem vagyok nemesi származású, így csak a 19. század elejéig visszamenően rendelkezem biztos adatokkal róluk, de már ez is hatalmas kincsesbánya!

Az időhatár pedig nem korlátoz: gondolatban visszamegyek az időben, és megjelennek az őseim hosszú-hosszú sorban, férfiak és nők, mind erősek és elszántak, vagy éppen gyengék és esendők, de abban megegyeznek, hogy igent mondtak az élet továbbadására, és mindannyian olyan szerencsések voltak, hogy ez sikerült is. Nekik köszönhetem – igen, valamennyiüknek, egészen Éváig és Ádámig –, hogy én ma élhetek. Egy történelmi hosszúságú genetikai lánc végén állok – és nem is én vagyok az utolsó! –, amelyben minden láncszem egyformán fontos, mert a folytonosságot biztosítja.

Milyen jó lenne, ha ez a láncolat folytatódna az idők végezetéig! Remélem, hogy utódaim ott lesznek majd azok között, akik egy jól működő Európai Unióban fognak élni, akik megvalósítják Afrika ivóvízhálózatát, akik hozzáadják majd tudásukat környezetkímélő földi energiaforrások feltalálásához, akik hozzájárulnak egy erőszakmentesebb civilizációs átalakuláshoz, akik benépesítik majd az első Mars-kolóniát, akik elhagyják csillaghajón a Naprendszert!

Meglódult a fantáziám? Igen, de bizakodásomat a visszapillantásból nyerem. Az emberi idők kezdete óta sok-sok szülőm, teremtő erővel rendelkező apáim és anyáim néznek biztatóan rám és gyerekeimre. Miért ne bizakodnék én is, ekkora sereggel a hátam mögött? 

A régi görögök szemében az, hogy az embernek vannak emlékei, képes az emlékezésre, egyszerre tűnt isteni adománynak és ars memoriaenek, az emlékezőképesség művészetének. Régi bölcsesség az is, hogy emlékeiben él az ember: az emlékezés az, ami a múltból és az elmúlás, az időlegesség rideg valóságából történelmet teremt.

Ám az emlékezés, a múlt és az abban élt nemzedékek felidézése sokféle lehet.

Az egyes ember személyes emlékei csak néhány évtizedre, saját élete tartamára képesek visszatekinteni, az ilyen emlékezés többnyire szelektív: szívesebben gondolunk vissza arra, ami szép volt, jó volt körülöttünk, aki kedves volt a számunkra. Bár nem igaz, hogy az idős ember már csak emlékeinek és emlékeiből él, de egyre bőségesebbé válik számára a valaha volt élményeknek az a sokasága, amelyből egy élet tapasztalata, valójában maga az emberi személy áll össze.

Mindenkiben ott él a késztetés arra, hogy mindazt, amire emlékezni képes, közölje, megossza másokkal is.

Ami pedig így létrejön, az nem más, mint egy megszakítatlan emlékezetlánc, amelyben már nem pusztán a személyes múltidézés, hanem egy darabka történelem és kultúra ölt testet, azt igazolva, hogy személyes, ideig-óráig tartó földi létünk részesedés az emberiség nagy emlékezetközösségéből. Ezért hallgatjuk nagyszüleink, szüleink beszámolóit arról, hogy milyen volt régen, ezért mesélünk a múltról gyerekeinknek, ezért emlékezünk halottainkra, ezért kivételes idő az, amikor társaságban, baráti beszélgetés közben elhangzik a bűvös kérdés: „emlékeztek?”

Az embert érő legnagyobb csapások egyike az amnézia, az emlékezetvesztés, amely elveszi tőlünk a múltat, reménytelenné teszi a jövőt, bezár az elillanó pillanatba.

Személyes emlékeink körén túl azonban az emlékezésnek van egy tágabb horizontja is. Ez késztet arra, hogy generációk során át próbáljuk megismerni családunk történetét, ezért viszünk virágot a temetőben olyan sírokra is, amelyekben csak hallomásból ismert rég halott őseink csontja porlad, mert az emlékezés azt sugallja, hogy ismeretlenül is közük van hozzánk.

Ugyanez az elemi reflex teszi, hogy mi, emberek kilépünk valaha volt felmenőink, rokonaink felidézésének, a családi fotóknak, régi matrikuláknak, féltve őrizgetett relikviáknak bűvköréből, hogy egy tágasabb, közös emlékezet világában is értelmezni tudjuk a múltat, érteni a jelent, fürkészni a jövőt. Az embernek kollektív emlékezete is van, ez pedig közösséget, társadalmat, civilizációt és kultúrát teremtő erő, amely révén a létezés folytonosságának megtapasztalására is szert tehet. Az ilyen emlékezés maga is sokféle, hiszen a népmesei egyszer volt, hol nem volt játékos múltidézése ugyanúgy ide tartozik, mint ünnepeink egész sora. Valaha egy-egy nemzetséget, törzset, egy falu népét a sors közössége mellett a közös ősökre való emlékezés formálta és tartotta össze, ha pedig ennek fonala megszakadt, előbb-utóbb maga a közösség is elenyészett.

Mai, a múltnak szívesen hátat fordító, a jövőre meg félve tekintő, a mindenkori jelen bűvöletében élő korunkban különösen felértékelődik az emlékezés.

Hiszen a kollektív amnézia egész nemzeteket, nemzedékeket is képes gyökértelenné formálni, egymással szembefordítani. Egy nemzet identitásának, önazonosságának a közös terület, nyelv és kultúra mellett a közös emlékezetben megőrzött múlt az alapja, amely ugyanúgy öröklődik nemzedékről nemzedékre, mint a személyes emlékeinkből szőtt családi hagyomány.

Ha a felejtésnek adjuk át a múlt emlékezetét, temetőink értelmetlen kősivatagokká válnak, ünnepeink puszta munkaszüneti napokká, a családi fényképek papírdarabbá, mi magunk hitevesztett pillanat-emberekké. Mert a hit is az emlékezésben él, amely vallást, egyházat teremt, amiről Jézus is beszélt az utolsó vacsorán, amikor azzal indította útjukra övéit, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.

Mi szép?

Megkérdeztem hatéves kislányomtól, hogy szerinte mi szép. „A hangod szép, amikor mesét olvasol”, „a vadszőlő piros levele”, „a lila Hello Kittys pólóm.” „Melyik gyerek szép, mit gondolsz?” – próbálkoztam tovább. „Akinek szépen be van fonva a haja, és szoknyát visel.” Meglepődve fogadtam válaszait: tényleg ilyeneket mondtam volna neki?

Némi utánajárást követően megnyugodva vettem tudomásul, hogy gyermekem szépségről alkotott fogalma megfelel az ókori szofisták és sztoikusok felfogásának: szép az, ami a szemnek-fülnek kellemes, megfelelő arányai és vonzó színe van. Meghaladta viszont a platóni elképzelést, ami a 3–4 éves ovisok sajátja.

Náluk a szép fogalma az esztétikai értelmezés mellett az erkölcsi és jogi kategóriákat, vagyis a jót és igazat is magában foglalja. „Anya, te olyan szép vagy, te sütöd a világon a legfinomabb palacsintát!”

 – mosolygunk a kicsinyek bókjain. Szóval, nem csupán én vagyok felelős azért, amit kislányom a témáról gondol. Vajon belénk van kódolva, mit vélünk szépnek?

A szimmetrikus szebb?

Az észleléssel foglalkozó vizsgálatok alapján már az újszülött is képes különbséget tenni az arcok között, és a szimmetrikusabbakat szívesebben nézegeti. A szépségkutatások is alátámasztják a szimmetria előnyben részesítését, amit azzal magyaráznak, hogy a méhen belüli fertőzések és sérülések a magzat testében aránybeli eltéréseket okozhatnak. Az aszimmetrikus formák betegségek hatásai lehetnek, ami gyenge ellenállóképességre utal.

Lehet, hogy a hosszú lábú–darázsderekú női szépségideál gyermekkori kialakulását nem csak Barbie rovására írhatjuk? A végtagok kifejlődésének elakadását ugyanis szintén okozhatja valamilyen immunkapacitásbeli eltérés, így a hosszabb végtagokkal rendelkezők egészségesebbek lehetnek. A derék–csípő arány pedig a nők termékenységére enged következtetni, bár ennek észlelésére serdülőkor előtt kevéssé vagyunk fogékonyak.

Tehát aki arányosabb testtel, illetve arccal rendelkezik, annak stabilabb a fejlődése. Aki pedig ezt képes észrevenni, az életképesebb párt választhat magának, akivel szép és egészséges utódokat hoz majd a világra – gondolják az evolúciós elméletet magukénak valló kutatók.

Elza vagy Anna?

A kisiskolásoknál a szépségfelfogás már a külső jegyekre irányul elsősorban. Markáns hatását tapasztalhatjuk a média sugalmazásának, amelyet a szülői véleményalkotás ellensúlyozhat. A széptől, amit a gyakran csepült, lehetetlen arányokkal tervezett Barbie képvisel számos lány számára, elválik a cuki, aranyos, édes, amilyenek a kedvelt mesefigurák.

Az utóbbi évek talán legnépszerűbb rajzfilmszereplői, a Jégvarázs Elzája és Annája közül 10 kislányból 9 választja a szőke szépséget varázserővel és szociális szorongással, szemben a csinos, vörös, nyitott, kedves és önfeláldozó testvérével. Vajon a varázserő ennyire vonzó, vagy a szőkeség?

Konformizmus és médiahatás bűvöletében

A kiskamaszok tapasztalataik alapján világosan képesek elkülöníteni a többség által szépnek ítélt dolgokat és embereket a csúnya tárgyaktól, illetve előnytelen külsejű személyektől. Megértik és megfogalmazzák, hogy a szépség nem jár feltétlenül együtt más jó tulajdonságokkal, ennek ellenére mégis hajlamosak jobb tanulmányi eredményt jósolni helyes társaiknak, mint a kevésbé jóképűeknek. Eltérő pszichológiai elméletek igyekeznek erre magyarázatot találni.

Egyrészt a szép kisbabák születésüktől fogva több külső megerősítést kapnak, így erősebb önbizalommal rendelkeznek később, ami viszont pozitívan hat egyéb készségeik kifejlődésére. Másrészt érzéketlenebbekké válhatnak mások érzéseire és igényeire.

Mi, nők kifogásoljuk azonosításunkat a szebbik nemmel, hiszen számos más területen bizonyítottuk rátermettségünket. Mégis, gyakran legöntudatosabb társaink is azt közvetítik lányaik felé, hogy a testi szépség különleges érték, és egy nőnél kifejezetten fontos a külső. Ha pedig nem áldott meg az ég bennünket tökéletes alakkal és arcéllel, akkor hozzuk ki magunkból, amit lehet szépségápolással, aminek persze része a megfelelő smink, amely el is takar! Vajon ezzel segítjük eljuttatni lányainkat kiskamasz korukra a megcsinált médiasztárok bálványozásáig, amelynek végletekig hajtott, bizarr formája az amerikai típusú gyermekszépségversenyek világa, ahol a gyermek árucikké válik? Hogyan is lennénk képesek néhány évtized alatt levetkőzni évezredek meggyökeresedett vélekedését, amely szerint a szépségünk tesz értékessé, a párválasztás során piacképessé, így túlélővé bennünket?

Ettől eltávolodhatunk, egyszersmind előre is léphetünk, ha önmagunk és gyermekeink testi adottságait elfogadjuk, a belső kisugárzást hangsúlyozzuk, és kifejlesztjük a rácsodálkozás képességét a teremtett világra és a külső-belső emberi szépségre, valamint az emberi kéz alkotásaira.