„Énnekem minden egy nagy boldogság”
A Baltazár Színházban játszik a Down-szindrómás színésznő, Pátkai Andrea. Az értelmi sérülteket, többek között Down-szindrómás színészeket foglalkoztató színház Aquincumban, szép, zöld, családi házas környéken talált helyet magának. Az udvaron cicák kergetőznek – mint megtudom, a szakmai elkötelezettség mellett miattuk is lelkesen járnak ide próbálni a színészek. És persze a kapcsolatok, barátok, a valahová tartozás érzése miatt, ami az egyik legnagyobb boldogság számukra.
– Mesélj egy kicsit magadról!
– Pátkai Andrea vagyok, 25 éves, és ha jól emlékszem, úgy egy éve és két hónapja vagyok itt a színházban. Szeretek rajzolni, festeni, nagyon szeretek énekelni és táncolni meg koncertekre járni. Legutóbb Bereczki Zoltán koncertjén voltam. Néha olvasok, tévézek, számítógépezek – azt sokat. Amúgy olyan elmenős típus vagyok. Van egy ismerősöm, akit úgy hívnak, hogy Völgyi Kati (a Down Alapítvány munkatársa). Vele szoktam elmenni ide-oda, van, hogy hozzá megyünk, és ott is alszom nála. Már nagyon régóta ismerem. Szinte olyan, mintha az anyukám lenne.
– És az igazi anyukáddal milyen a kapcsolatod?
– Az én igazi anyukámat úgy hívják, hogy Adrienn, és nagyon szeretem őt. Büszke vagyok rá, hogy mindenben mellettem állt, és most is mellettem áll, és hogy végigkísért az utamon. (Andi szemei megtelnek könnyekkel, miközben az anyukájáról mesél.) Például, amikor versenyeken voltam, mert jártam kosarazni is. Anyukám ott volt minden versenyemen.
– Mesélj a gyerekkorodról! Vannak testvéreid?
– Igen, hárman vagyunk testvérek. Az egyik kicsit idegesít néha, de azért őt is nagyon szeretem. A gyerekkoromra nem nagyon emlékszem, talán az ünnepekre, amikor együtt van a család, például a karácsony is ilyen. Már nagyon régen volt, nem emlékszem pontosan, mit csináltunk, de arra igen, hogy együtt vagyunk, és az tényleg olyan, mint a szeretet ünnepe.
– Családban nőttél fel, de amellett aktív életet élsz, kosarazol, színészkedsz. Fontosak neked a barátságok, és hogy sokféle embert megismerhess?
– Igen, így érzem én ezt. Ez jó nekem. Igaz, most nem járok kosarazni, mert az túl sok lenne a színház mellett. De csapatban játszottam, és ott voltak ilyenek is, olyanok is. Jó volt, nagyon szerettem! Jó másokkal lenni, mert, hogy is mondjam, érzem bennük a szeretetet. És úsztam is, csapatban, csak az a csapat már megszűnt. Ott is lettek jó barátaim. Azért hébe-hóba szoktam még járni úszni, csak már nem csapatban.
– És mi a jó a színházban?
– A színházban is sok barátom van. Ha az egészet nézem, én ide örömmel és boldogsággal jövök be. A társaság, maga a társulat adja a legnagyobb örömet. Már attól boldog vagyok, hogy kimondhatom, hogy „társulat”! A Dórát is szeretem. (Elek Dóra, a Baltazár Színház rendezője és művészeti vezetője.)
Régen, amikor még csak hatéves voltam, már akkor odamentem a Dórához, és mondtam neki, hogy én színésznő akarok lenni.
És végre teljesült egy ilyen álom, hogy a Baltazár Színházat megtaláltam, hogy ide jöhetek, és ez boldogság. Énnekem minden egy nagy boldogság. Amikor a Dórát átölelem, az is. De mindegyikőtöket nagyon szeretem! Amúgy színházjáró is vagyok. Amikor utoljára voltam színházban, egy „Rómeó és Júlia” című színdarabot néztem meg. Nagyon tetszett! Egyébként van még egy színdarab, amit nagyon szeretek, „A dzsungel könyve”. Szívesen játszanék benne, de a Baltazárban az még nincsen. Meg az is jó a színházban, hogy ott lehet gyűjteni jó ötleteket. És persze barátokat is meg barátnőket. Én már megismertem egy olyan színésznőt, aki híres, nem is egyet, hanem kettőt, a Szinetár Dórát meg a Szulák Andit.
– Van olyan vágyad, ami még nem teljesült?
– Megmondom az őszintét, van olyan darab, amiben a többiek játszanak, de én nem. A „Fiúk, lányok” meg a „Kőválasz”, ez a kettő kedvencem van. Bár a darabokat még nem láttam, de megnéztem a plakátot. Jó lenne kipróbálni, hogy milyen lehet. Ezt még nem mondtam a Dórának, de szeretném, igen. Igaz, nem szeretném másoktól elvenni a szövegeket.
De én olyan vagyok, hogy tanulni, mindig csak tanulni szeretnék.
Ha kapok egy verset vagy egy szöveget, azt gyorsan megtanulom. Régen, amikor jártam iskolába, ott is annyi verset kaptam, és mind csillagos ötösre megtanultam.
– Mit üzennél az olvasóknak?
– Csak annyit, hogy ők is úgy lássák ezt az egész helyzetet, ahogy én látom. Leegyszerűsítem: én szeretem, ha mindenhol mindenkit szeretnek, és azt üzenném, hogy ők is szeressék a többieket, a barátaikat, és legyenek büszkék a családjaikra! Meg ilyenek.
Az interjú az „Egy elfogadóbb világért: 9 teljes élet – egy nehezített pályán” című Képmás-füzetben jelent meg. A füzet támogatója a Szerencsejáték Zrt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>