Az immár hetedik évada tartó Orientale lumen sorozat 24. hangversenyén június 2-án, szombaton 19.30-kor Budapesten a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébániatemplomban a bizánci egyházzene kiváló képviselőjét, a portlandi székhelyű Cappella Romanat látja vendégül a Szent Efrém Férfikar. Pünkösdnek, a Szentlélek kiáradásának, a Szentháromságnak fényes ünnepét magasztalja a koncert. A Cappella Romana az este során ősi bizánci liturgikus énekeket énekel, míg a Szent Efrém Férfikar a közép-európai bizánci hagyomány nagyszerű kompozícióival folytat „zenei és lelki dialógust” az amerikai együttessel. Alexander Lingasra és együttesére, mint mintaképre tekintett Bubnó Tamás, amikor megalakította a Szent Efrém Férfikart. Azért is oly nagy jelentőségű ez a hangverseny, mert a két „szellemi műhelyként” is működő énekegyüttesnek ez lesz az első, személyes találkozása.

Egy közös ének után a Cappella Romana először a Mennyei király című pünkösdi sztichirát adja elő, melyet Joannész Arklasz jambikus pünkösdi kánonjából az első óda követ. Ezután Romanosz Melodosz pünkösdi kontákja csendül fel, majd Majúmi Szent Kozma első pünkösdi kánonjából a IX. óda. Xenos Korones-től a Pünkösdi Triszagion lesz a következő műsorszám, majd egy pünkösdi Alleluját követően egy pünkösdi áldozási énekkel zárja műsorát az amerikai férfikar. Ezt követően a Szent Efrém Férfikar egy Szentlélek hívó himnuszt ad elő a Codex Sanblasianus-ból, majd Krzistof Penderecki ötszólamú zsoltár-motettáját és Romuald Twardowski: Sie ninye – prokimen című művét is hallhatja majd a közönség, amit többek között egy, az Eperjesi Graduálból való evangélikus pünkösdi ének és Zombola Péter ószláv nyelvű motettája követ.  A későbbiekben a Cappella Romana és a Szent Efrém férfikar közösen énekli el Boksay János ószláv nyelvű Triszagionját Aranyszájú Szent János Liturgiájából, valamint a Pünkösdi Térdhajtási Nagyvecsernye utolsó zsoltárát. Természetesen – a hagyománynak megfelelően – a közönség és az előadók közös éneklésével zárul a koncert.

A hazánkban most először fellépő Cappella Romana 1991-ben alakult. Nevüket az „Új-Rómától”, azaz Bizánctól kölcsönözték, hangzásukat pedig a konstantinápolyi hagyomány alapján alakították ki. Alapító-vezetőjük, a görög származású Alexander Lingas, kiváló énekes, karvezető és zenetörténész, a bizánci zenei kutatás vezető egyénisége. 25 CD-jük között számos meghökkentő zenei ínyencséget találunk, pl. finn ortodox muzsikát vagy Rimszkij-Korszakov veje, Maximilian Steinberg Nagyhét című kórusciklusát.

A Szent Efrém Férfikar 2002-ben alakult, azóta 4 földrész 22 országban lépett föl. Eddig 11 CD felvételük jelent meg. Supersonic-, Pro Cultura Minoritatem Hungariae-, Budapest Márka-, és Magyar Örökség-díjasok, alapítójuk és vezetőjük a Liszt-, valamint Artisjus-díjas és Érdemes művész Bubnó Tamás. Az együttes tagjai: Oláh Marcell, Orbán Domonkos, Balázs Edgár, Bubnó Lőrinc, Pechan Kornél, Nagy Bertalan, Tóth Péter és Bubnó Márk.

Szent Efrém Férfikar Fotó: Orbán Domonkos

A Szent Efrém Férfikar ortodox pünkösdi hangversenyére jegyek már kaphatók a Jegy.hu hálózatában, illetve a szentefrem.hu/orientale-lumen oldalon 4.000 és 2.000 forintos áron.

A Capella Romana a budapesti közös koncertet követően a Hajdúdorogi Görögkatolikus Metropólia székhelyén és támogatásával, Debrecenben az Attila téri Metropóliai Székesegyházban önálló hangversenyt is ad, június 3-án a Grottaferrata-i Kódex című műsorából.

A Keresztény Szigetet elindító, keresztény vállalkozókat és cégvezetőket tömörítő ÉrMe Hálózat elnöke, Tóth József úgy látja, a technológiai forradalom korában ismét számos erkölcsi döntés előtt áll az emberiség, ezeket a választásokat pedig nyilvánvalóan az értékrendünk és a világnézetünk alapján fogjuk meghozni. Mint a rendezvény megnyitóján elmondta, ha a keresztény emberek nem tudják kellőképpen hallatni a hangjukat, nem jut el a szavuk – éppen a legújabb hírközlési eszközökön is keresztül – a többi emberhez, akkor „nem a mi értékrendünk szerint fognak eldőlni a dolgok”. Többek között ezzel a céllal is indították útjára az évről évre május utolsó szombatján megrendezett programot.

Egyfajta keresztes háborút kell vívni mindazért, amit emberségnek nevezünk, nehogy feloldódjon istenképiségünk a digitalizációban – véli Makláry Ákos, a társzervező KÉSZ elnöke. A görögkatolikus parókus hangsúlyozza: a digitális világ csodás ajándéka Istennek és nagy érték az emberiségnek, de mint minden jót, ezt is képesek vagyunk rosszul alkalmazni. Fontos a családban és az oktató- és nevelőmunkában figyelmeztetni arra, hogy az internet eszköz, és nem cél. A virtuális kapcsolat sekély, az ember lelke éhes marad, ha csak a közösségi hálón él kapcsolatban a másik emberrel – tette hozzá Makláry Ákos.

Mitől keresztény egy iskola ma, mitől lesz az a jövőben? Mit üzen a kereszténység a mesterséges intelligencia és a robotok korában? Értékrendünk és világnézetünk milyen szerephez jut az ismeretszerzésben? Ezekre a kérdésekre keresték tehát a választ keresztény szakemberek – többek között egyházi iskolák vezető pedagógusai, mérnökök, pszichológusok, valamint olyan közismert személyiségek, mint Csermely Péter biokémikus, hálózatkutató; Hirling Zsolt világ- és Európa-bajnok evezős és Szekeres Pál, a Nemzetközi Kerekesszékesvívó-szövetség (IWAS) elnöke – négy tematikus beszélgetésen.

Több beszélgetésben is utaltak arra a résztvevők, hogy bár a korszerű technológiák korában sokkal könnyebbé vált az információk beszerzése, ez még nem azonos a tudással – ez utóbbi ugyanis az információk közötti válogatás, a hasznos, az igaz és az értékes kiválasztására való képességet is jelenti. Ha pedig az értékválasztások során tudunk igeneket és nemeket mondani, akkor ez nemcsak külső, intellektuális növekedésünket, hanem belső, lelki fejlődésünket is szolgálhatja.

A keresztény iskolákban oktató pedagógusok közül többen is hangsúlyozták: kevéssé hatékony, ha a tanár – vagy éppen a pap – csak annyit tesz, hogy saját tudását és meggyőződését közölve „megmondja a tutit” a diákoknak. A tudás ugyanis végső soron a diák fejében születik meg, és ehhez kell támogatást nyújtani, teret adni számára. A tudatos értékválasztás feltételezi a kritikus gondolkodást is, amit nem szabad elfojtani – fogalmazódott meg az egyik panelbeszélgetésben.

Többször elhangzott az is, hogy az új technológiák nem feltétlenül károsak, de az kétségtelen, hogy jelentős hatással vannak a diákok gondolkodására. A mai fiataloknak könnyebben megy az úgynevezett multitasking, a megosztott figyelemmel járó tevékenység, ugyanakkor az elmélyült gondolkodást igénylő feladatokkal gyakrabban vannak nehézségeik. A személyes kapcsolatok megteremtése egyrészt könnyebb számukra, másrészt a „kütyük” el is választhatják őket társaiktól, csökkenthetik a közösségben értelmesen eltöltött időt.

Az előadások mellett érdekes és izgalmas programok várták a gyerekeket is, akik kipróbálhatták a máltai ugrálóvárat és az arcfestést, kézműveskedhettek, falra mászhattak, tűzoltó-bemutatón, koncerten és bábelőadáson vehettek részt. Idősebbek és fiatalok egyaránt belekóstolhattak a parasportokba a Pető Sportegyesület versenyzői segítségével, megismerkedhettek a MotorkerékPálosokkal és a hagyományőrző rendőrszázaddal, a VeddEgyütt termelői jóvoltából családi hétpróba is várta őket nyereményekkel.

A mintegy ezernégyszáz kilátogató közül sokan felkeresték a keresztény civil szervezetek sátrát, ahol 16 kiállítóasztalnál lehetett beszélgetni e szervezetek képviselőivel, köztük Baritz Laura domonkos nővérrel, a Keteg (Keresztény Társadalmi Elvek a Gazdaságban) képzési program vezetőjével, valamint Kiss Ulrich jezsuita szerzetessel, az MbJ (Management by Jesus) szemináriumok gazdájával (ők az ÉrMe Hálózat régi szövetségesei).

Emellett a rendezvény keresztény szellemiségű vállalkozókkal, támogatókkal való találkozásra is alkalmat adott, utóbbiak jóvoltából tombolasorsolás is volt a Keresztény Sziget végén.

Az esemény védnökei Erdő Péter bíboros, prímás; Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök; Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita és Steinbach József református püspök voltak, személyes támogató üzenetük a rendezvény honlapján (wwwkeresztenysziget.hu) most is olvasható.

Nagyon sikeresnek értékelték a résztvevők a keresztény szervezetek vezetőinek, képviselőinek délelőtti találkozóját. Az ÉrMe Hálózat azért kezdeményezte ezt a megbeszélést, hogy a jelen lévők egymás munkáját és személyesen egymást jobban megismerjék, ami akár a későbbi közös gondolkodás, tudásmegosztás és közös cselekvés alapja lehet. A meghívásra több tucatnyian jöttek el, és egyetértettek abban, hogy az együttműködésre a jövőben nagy szükség és számos lehetőség lesz. Sokan nyitottak voltak arra is, hogy a jövő évi Keresztény Sziget szervezésébe már a kezdetektől bekapcsolódjanak.

Amikor autóban haladok egy közös úton, ahol többen vagyunk, nem a magánügyem, mikor kanyarodok vagy váltok sávot, hogyan előzök. Használom -e az indexet, és rendeltetésszerűen használom-e: ugyanis már a szándékot kell jelezni vele, nem csak a konkrét tettet, azért, hogy a többi autós fel tudjon készülni, legyen reakcióidejük az én manőverem előtt. Sokan úgy gondolják, ha kamiont előznek, semmi szükség kitenni az irányjelzőt közben. Pedig ha a szembesávban közeledő autós látná a villogó fényt, esetleg lassítana miatta, nem pedig azon kellene agyalnia, hogy a kanyarodó kocsisort látja-e ilyen furcsán, vagy tényleg szembe jön egy autó – és ha szembe jön, vajon ő tud-e róla?

Minden tettemnek következménye van, nemcsak a közlekedésben, hanem a családomban, a munkahelyemen is. A közlekedés az élet analógiája.

Vagy tudomásul veszem, hogy léteznek mások is rajtam kívül az úton, és aszerint viselkedem, vagy tragédia áldozata leszek és másokat is abba taszítok. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem lehet hibázni és minden szabályt – akár azt is, ami fölött már eljárt az idő és átalakításra vár – mindig, minden körülmények között be kell tartani. De az olyan szabályokra mindenképp érdemes odafigyelni, amelyek elhagyása más testi-lelki épségét veszélyezteti.

Mert nem csak az én ügyem az, amikor az autómmal előzök egy hosszú kocsisort index-szel vagy anélkül, sem az, amikor vezetés közben szándékosan mással foglalkozom. 

Nem csak rólam szól, amit a gyerekemnek tanítok vagy nem tanítok meg (például, hogy hogyan kell az állatokkal bánni vagy hogy bizonyos szabályokat akkor is be kell tartani, ha nem kötelezők), és mégis minden rólam szól, vagyis rólunk, emberekről, az együtt „közlekedőkről”.

A liberális és baloldali sajtóorgánumokban, a pro choice aktivisták közösségi oldalain örömteli borzongásként futott körbe a jó hír: a keresztény konzervativizmus eddig bevehetetlennek bizonyult bástyája, Írország ledőlt. Meghajolt a „csendes forradalom” előtt, beadta a derekát a progressziónak.

Modern ország, modern alkotmány. Modern, vagyis progresszív európai. Ma az a „modern alkotmány”, amely lehetőséget teremt a társadalom többségi, erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező tagjai számára, hogy likvidálhassák a számukra kényelmetlenséget, akadályt jelentő, önérvényesítésre képtelen kisebbséget: a nem kívánt gyerekeket. Magyarországon ez minden negyedik megszületni akaró gyerek.

Korábban sokszor vitáztak arról magzatvédő és választáspárti aktivisták, hogy mikortól tekinthető embernek az embrió. A viták meddőknek bizonyultak, mert értelmetlenek voltak: a határt bármilyen indokkal lehet bárhová tolni, de végül nem marad más egzakt határa az emberi létnek, mint a fogantatás pillanata. Mára azonban ez a vita tényleg teljesen elvesztette fontosságát. Az ír kormány ugyanis még a szavazás előtt nyilvánosságra hozta abortusztörvény-tervezetét, amely szerint a 12. hétig teljesen szabadon mehet bárki abortuszra, de ha a 6. hónapig áll fenn esély az anya egészségének (beleértve a mentális egészségét) károsodására, akkor is el lehet végezni a magzatgyilkosságot. A mentális egészség veszélyeztetésére hivatkozás egy horrorisztikus gumiszabály: Angliában és Wales-ben 2016-ban az összes abortusz csaknem 97%-át (közel 180 000 abortuszt) azzal az indokkal végezték el, hogy a várandósság veszélyezteti az anya mentális egészségét. De a törvényhozók előrelátása itt még nem ért véget! A törvénytervezetbe beraktak egy olyan pontot is, hogy amennyiben a terhesség azonnali kockázatot jelent – bármikor a kilenc hónap folyamán! – az anya életére vagy egészségére (amibe itt is beletartozik a mentális egészség), akkor nincs időkorlát az abortuszra. Nem a koraszülés megindításáról van szó ebben az esetben, hanem a magzat célzott elpusztításáról, akár a szülés utáni pillanatokban is.

Európainak és főleg modernnek lenni ma sokak fejében egyenlő a minél kényelmesebb, minél kevesebb áldozattal és lemondással járó életforma választásával. Ennek érdekében semennyi áldozat se drága.

Megkönnyíti a cél elérését, ha egy érdekérvényesítésre képtelen embertömeg élete árán lehet megteremteni a lehetőséget. Látjuk a szavazási eredmény kihirdetése után készült fényképeken, hogy nők tömegei egymás vállára borulva sírnak, örömkönnyekkel ünneplik, hogy ezentúl teljesen szabadon dönthetnek gyermekük elvetetéséről. Hogyan is fogalmaz az ír miniszterelnök (akinek nem fogom megjegyezni a nevét), az igazságot elleplező polkorrekt szóhasználattal? A nők helyes döntéseket hozhatnak „a saját egészségügyi ellátásukat” illetően. A magzatgyilkosság tehát számukra mindössze egészségügyi ellátás.

Életvédő aktivisták gyakran hasonlítják az abortuszt lehetővé tevő mozgalmat a holokauszthoz. A hasonlat nem túlzás.

Miben hasonlítanak az abortálásra ítélt embriók, magzatok – emberek! – a zsidókhoz, cigányokhoz, örményekhez, tuszikhoz, közel-keleti keresztényekhez? Adott egy népcsoport, akit akadálynak tekint a többség valamilyen törekvésében – kényelmesebb élet, társadalmi érvényesülés, gazdagság –, ennek érdekében meg akarnak szabadulni tőlük. Mivel a politikai-gazdasági hatalommal rendelkezőknek éppen nem áll érdekükben védelmezni ezeket a kisebbségeket, azok kiszolgáltatottá, kiirthatóvá válnak. Erről szól a méhen belüli vagy kívüli holokauszt.

És mi lesz ezután? Semmi, amire nem számíthattunk előre. Több gyerek nem kap jogot az élethez, immár Írországban sem.

De semmi sincs kőbe vésve ma már. Ami elindult, egyszer akár visszájára is fordulhat. Az életellenes szélsőségek nem életképesek sokáig. Amit ma siratunk, holnap örömre fordulhat, az örömükben sírók pedig holnapután már másképp értékelhetik az általuk írt történelmet.

Addig is tesszük tovább a dolgunkat: felvilágosítunk és érzékenyítünk, hogy minél kevesebb megfogant ember haljon meg. Védelmezzük a legkiszolgáltatottabbakat, akik nem számíthatnak rajtunk kívül más segítségre. 2018. május 26. miatt még többen lettünk.

Személyesen nem kapván jóstehetséget Apollóntól, ezt a kérdést nem próbálom megválaszolni a mai – rendhagyóan kettős – műelemzésben, ellenben érdemes együtt boncolgatnunk a fenntarthatatlanság modern prófétáinak és a szerencsétlen sorsú trójai királylánynak párhuzamait és különbségeit.

Ha görög regét, mondát veszünk elő, csak látszólag egyszerű a dolgunk. Egyből legalább három rétegen kell átküzdenünk magunkat: a mesén, a történelmi tényeken és a pszichológián.

A történelem nem tartozik szorosan témánkhoz, ám fontos tudni, hogy sok régész és történész szentelte pályáját Trója híres története kutatásának, érdemes elolvasni például Michael Wood: A trójai háború c. könyvét. Két nagyhatalom csapott össze a vetélkedő és egymást felfaló birodalmak korszakának elején, a görög törzsek egyesültek a közös ellenség – ideiglenesen ugyan összeforrasztó, de igen veszélyes – ereje által. A történet néhány századdal később ismétli magát a mediterrániumban; ám a római-pun vetélkedés körül már sokkal kevesebb a mitológia, s több a történeti forrás.

A pszichológia tanulságos, a mese szomorú, nézzük együtt őket!

Kasszandra, Priamosz és Hekabé lánya, Hektór és Parisz húga, a legszebb trójai királylány (legalább 15 testvére közül). Megtetszik a halhatatlan Apollónnak is, akinek, mint tudjuk, szinte sosincs szerencséje a nőkkel. (Apró logikai bukfenc, hogy jósistenként ezt igazán tudhatná előre, s megkímélhetné magát a csalódásoktól, reménytelen szerelmeit kegyetlen bosszújától. Ám Apolló az Olümposzon is párját ritkító, számtalan jó tulajdonsága dacára bosszúálló isten.) A múzsák atyját Kasszandra először látszólag kellemmel fogadja, majd mégis kelletlenül visszautasítja. Az első szakaszban tévedhetetlen jóstehetséget kér és kap Zeusz kedvenc fiától, a másodikban azonban átkot is: sose higgyenek neki az emberek.

Hiába óvja a népét, hogy a faló maradjon csak extra muros (=a falakon kívül), kinevetik. A hasonlóan ellenzéki Laokoón papot fiaival tengeri kígyó falja fel, Kasszandrát – ekkor még csak – kinevetik.

Trója feldúlásakor Aiasz (avagy Ajax) megerőszakolja Athéné templomában. Ez hübrisz (elbizakodottság, gőg), amiért keservesen meglakol maga és sok görög bajtársa. Ám Kasszandra büntetése nem ér véget, Agamemnón viszi haza hadizsákmányként, s megérkezése napján leli halálát – egyes változatok szerint Agamemnóntól született két gyermekével együtt – a féltékeny, s bosszúját tíz éve dédelgető hites feleség, Klütaimnésztra kezétől.

Laokoón haláltusáját és Kasszandra megbecstelenítését számos zseniális művész álmodta kőbe és vászonra, mi szokásunk szerint két híres preraffaelita alkotást mutatunk be. A festőnő Evelyn de Morgan a leginkább szimbólummá vált pillanatban örökíti meg a szegény lányt: a feldúlt város láttán tehetetlenségében haját tépi.

Gondoljunk csak bele: milyen érzés egy szeretett embert látni például drogfüggőként, tehetetlenül figyelmeztetve az önpusztításra, s meg nem hallgatottként végignézni halálát. Most „szorozzuk be” mindezt legalább tízezerrel, hiszen Trója szép hercegnője testvérei, szülei, népe halálát nézi végig. Elpusztul a büszke város, s benne szinte mindenki, lángok és vér közt semmivé enyészik a „lovak szelídítője”.

De mi köze Kasszandrának a mai korhoz? Ha csak egy-egy bekezdésben írnánk le mindazokat, akik nyilvánosan figyelmeztettek a modern idők fenntarthatatlan fejlődésére, a dokumentum több száz oldalasra rúgna. S a szorzás itt milliószoros: a tét a Föld mint otthonunk megsemmisítése az emberek bűnei, az emberiség önpusztító kollektív cselekedetei miatt. A párhuzamot nem kell magyarázni.

Ám álljunk meg egy pillanatra!

Kasszandrára nem hallgattak a trójaiak, de a fenntarthatatlanságra figyelmeztető tudósok szava talán megfogan. A jövő nem egyértelmű, egyszerre látszanak a romlás és megmenekülés csírái.

A modern Kasszandrák talán Jónássá válnak, akinek szavára megtért Babilon. A keresztény remény alapvetően tér el a görög fatalizmustól! Az ember természete, habár bűntől fertőzött, ám alapvetően jó. Az Ószövetségben Isten egyértelműen megnyugtat: Noé után nem lesz több totális katasztrófa. S meddig? Ábrahám alkudozásából kiderül: amíg egy jó ember is van a Földön. Az Újszövetség pedig bemutatja ezt az embert: az Embert.

Hadd írjak végül egy egészen személyes idézetet, amit egyik kislányomtól kaptam régen, egy gyenge pillanat vigasztalásaként: „Apa! Nem vagy rossz apa!!! Az Éhezők viadalával pedig megvárlak. Van elég más dolgom.”

Ezt Isten is mondhatta volna…

Kép

Evelyn De Morgan: Kasszandra (1898)  Kép forrása: The Athenaeum

Evelyn De Morgan (1855-1919) – nem keverendő össze férjével, a szintén festő Frederick Morgannal – angol preraffaelita festőnő, rendkívül termékeny­nek bizonyult a szimbolikus, főleg ógörög és bibliai témájú alkotások terén. Szülei ellenkezését leküzdve művészeti iskolába iratkozott be, ám ezt otthagyta, mivel nem kívánt aktot rajzolni. Stílusára a preraffaeliták voltak nagy hatással, különösen Edward Burne-Jones. Az I. világháború és a búr háború rémét 15 festményen dolgozta fel.

Kép

S. J. Solomon: Aiasz és Kasszandra (1886). Kép forrása: The Athenaeum

Solomon Joseph Solomon (1860-1927) angol akadémista festő, a New English Art Club alapítója. Londonban, Párizsban és Münchenben folytatott tanulmányokat. Húga, Lily Delissa Joseph szintén festő. Solomon megfestette sok ismert és kevésbé ismert kortársát, többek között Lord James Stevensont. Az I. világháborúban kidolgozta, sőt az állami szerveken „át is lobbizta” az álcafestés technikáját. Legismertebb képe a fenti, és az 1887-ben elkészült Sámson.

– Egyre több téma kapcsán beszélünk a generációs különbségekről. Mit gondolsz, tényleg ennyi minden kapcsolódik ehhez a kérdéskörhöz?

– A generációelméletnek az a lényege, hogy a gondolkodásmódunkat meghatározza az a társadalmi, politikai, gazdasági és technológiai környezet, amelyben felnőttünk – így tehát minden korosztálynak egy kicsit más a kiindulási alapja. Az én kislányomnak például természetes, hogy Spotify-on hallgatjuk a Kalákát, apával videóhívással beszél, ha épp vidéken vagy külföldön dolgozik, és hogy állampolgárságot kapott egy robot. Ez utóbbi nyilván marketingfogás volt, de mégis elindított egy trendet: a gyerekemnek az arca sem fog rándulni, ha azt hallja, hogy gépeknek is lehetnek olyan jogai, mint az embereknek.

Tehát annak, hogy milyen környezetben növünk fel, valóban nagy jelentősége van, ugyanakkor azt is gondolom, hogy sokszor olyan jelenségek mögött is generációs különbségeket látunk, amelyeknek teljesen más az oka. Lássuk be: a problémáink nagy részének nem az az forrása, hogy az Y-generációsok másképp élnek és gondolkodnak, mint a náluk idősebbek. Amit el szoktunk felejteni, az az, hogy a technikai innovációk mindenkinek újak: nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek viselkedését is megváltoztatják (lásd: okostelefon).

– Nem lehet egy teljes generációt „egy kalap alá venni”, néhány jelzővel leírni: ez a tömeg nyilván sokkal heterogénebb ennél. Hogy látod, ennek ellenére azért vannak tendenciák arra vonatkozóan, hogy mit vár el egy Y-generációs a munkahelyétől, főnökétől?

– Készültek felmérések, amik azt vetették össze, hogy az Y-ok milyen gyakran váltanak munkát és hogy az X-generáció, amikor ugyanannyi idős volt, mint most az Y-ok, milyen gyakran tette ugyanezt – meglepő, de nagyjából megegyezett a váltás gyakorisága. Megnézték azt is, hogy most, a jelenben milyen gyakran váltanak az X- és az Y-generációsok, és itt is egymáshoz nagyon hasonlóak voltak az adatok – a válság után most gazdasági fellendülés van, az emberek nagyobb biztonságban érzik magukat, könnyebben vágnak bele valami újba.

Ha munkahellyel szembeni elvárások szempontjából vizsgáljuk az egész generációt (tehát a 23 és 36 év közöttieket), akkor azt látjuk, hogy – a közhiedelem ellenére –  a szempontok közül még mindig első helyen van a fizetés. Nagyon fontos az is, hogy tanulni és fejlődni lehessen az adott munkakörnyezetben, illetve, hogy a munkavállalók jól érezzék magukat a munkahelyükön –  azt gondolom, hogy ezek a dolgok minden korosztálynak fontosak, legfeljebb az Y-ok tudatosabbak és hangosabbak egy kicsit.

– Szervezetfejlesztőként is dolgozol. Beszélnél egy kicsit a munkád tanulságairól?

– A Milestone Intézet keretében működő Solutions Lab-bel mi vállalatoknak segítünk újra gondolni a szervezeti struktúrájukat és a vállalati kultúrájukat. Sokszor azzal keresnek meg minket, hogy „nálunk mindig felmondanak az Y-generációsok, nem tudjuk őket megtartani” – aztán mindig kiderül, hogy ez csak tünet. Általában nem arról van szó, hogy a fiatalok ne lennének lojálisak, hanem arról, hogy a vállalati rendszerek nem hatékonyak, a vállalatot a céges kultúra és a cégvezetők irányítási stílusa miatt hagyják ott sokan. Ezért mindig a probléma diagnosztizálásával kezdjük a cégekkel való munkát és csak utána találjuk ki a dolgozók megtartásához szükséges stratégiát. A legizgalmasabb projektjeink szerintem az önkormányzatok segítéséhez kapcsolódnak, mivel ott lehet a legnagyobb társadalmi hatást elérni egy jó átgondolt szervezeti struktúrával.

(Nemes Orsolya a Keresztény Szigeten egy kerekasztal-beszélgetésen vett részt, amelyben a fenti témákat részletesebben is boncolgatta. Részletes program ITT és ITT.)

Ha valaki azt reméli, hogy a 2010-es évek Aranyketrecét (az 1950-es évek bestseller, elmegyógyintézetben játszódó dokuregényének mai változatát) veheti kezébe, téved. A szerző nem elmeorvos, hanem színész, dramaturg, rádiós műsorvezető és zenetudós. Harmincéves korában döntött úgy, hogy elcseréli a németországi vidéki élettel a budapesti forgatagot (amelyben „sokat dolgozott, sokat keresett és sokat költött”). Egy Camphill-lakóotthonban vállalt munkát egy évre, ahol értelmi fogyatékosokat gondoznak és próbálnak tanítani a minél önállóbb életre. Az intézmény különlegességét sajátos pedagógiája és környezete adja: a fogyatékkal élőket a gondozóik megpróbálják a lehető legnagyobb mértékben felnőttként és egyenrangú társként kezelni, és nem csupán kiszolgálni, hanem fejleszteni is; nem húzzák fel „a lelki gumikesztyűt”, ha velük foglalkoznak. A lakóházak pedig egy olyan biogazdaság közelében állnak, ahol a gondozottak képességeiknek megfelelő munkát is tudnak végezni.

A hétköznapi élet persze rengeteg egymásra figyelést, alkalmazkodást, kompromisszumkészséget követel meg az itt lakóktól, ugyanakkor rengeteg örömöt is ad mindkét csoportnak.

Ebbe a különleges környezetbe csöppent bele a szerző, és naplójában szeretettel örökítette meg a hétköznapok apró momentumait. Nem ismerjük meg behatóan a Down-szindrómások, autisták és más, enyhe vagy középsúlyos értelmi fogyatékosok karakterjegyeit, de fel-felvillannak előttünk különleges emberi viselkedések, sorsok, hiszen ők ugyanúgy sokféle egyéniségek, mint ép társaik. Megértjük, hogy az értelmi fogyatékosok, bár hasonlítanak a gyerekekhez, mégis alapvetően különböznek tőlük: ők felnőttként is védelmezettek akarnak maradni. Tanulni többnyire tudnak, de rájönni dolgokra alig, vagyis a logikus gondolkodás és az előrelátás-tervezés képességével alig-alig rendelkeznek.

Vajon jó-e az önállósításukra törekvés, érdekük-e, hogy egyszer teljesen önállók legyenek? – töpreng a szerző.

És arra jut, hogy ez kétarcú folyamat: míg az intézeten belül figyelem és gondoskodás kíséri az életüket, odakinn, az épek világában ők lesznek az utolsók, és magány vár rájuk. Borbély T. Andráshoz közel áll a kereszténység, ezért bármennyire is hisz a teremtett világ tökéletességében, mégis felvetődik benne az élet látszólagos igazságtalanságának kínzó dilemmája: „Én egészségesen születtem a világra, ő és még sokan nem.” Hogyan történhet meg, hogy egy ikerpár egyik tagja egyetemre jár, a másik, aki oxigénhiánnyal született, nem képes az önálló életre?

A naplókönyv főszereplője mindvégig Borbély T. András: az ő nézőpontján, lelki-szellemi „szűrőjén” keresztül ismerjük meg a németországi otthonban töltött évnek az eseményeit.

Fanyar humora, öniróniát sem mellőző gondolatai, művelt értékítélete és érzékeny áttekintő képessége tükrében látjuk a Camphill-otthon életét.

A könyv egyik olvasói „csúcspontja” a fogyik (így nevezi a szerző nagy szeretettel a gondozottakat) magyarországi turistaútja. Ez az esemény mutatja meg, hogy milyen sok, épekre jellemző dolgot megvalósíthatnak a fogyatékkal élők is, ha kellő empátiával, türelemmel és bizalommal tervezik meg számukra a különféle tevékenységeket.

A könyvet nem ajánlom azoknak, akik nem viselik türelemmel, ha egy másik ember hétköznapjairól és gondolatairól olvasnak.

Azoknak ajánlom, akik szívesen veszik, ha egy embertársuk bevezeti őket élete apró-cseprő mozzanataiba, és megosztja velük felismeréseit.

Ez a könyv engem több értékes gondolattal is megajándékozott. Amit a legtovább viszek magammal, az az „itt és most” tanulsága. Látszólag ugyanis hiábavaló jó élményeket szerezni egy értelmi fogyatékosnak, például elvinni őt moziba vagy kirándulni, hiszen nem nagyon létezik számukra múlt és jövő, úgyis elfelejtik. De nem így van ez az ép emberekkel is? Élményeink, érzékeléseink legnagyobb részét mi is elfelejtjük. Itt és most viszont mindannyian lehetünk boldogok, és most csak a most számít. A pillanatok boldogsága nagy érték.

Borbély T. András: Mert mi nem tudunk írni és olvasni. Napló – jegyzet. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018. 312 o. 
A könyv kapható minden jelentősebb könyvesboltban és webáruházban. A szerzővel személyesen is találkozhat az Ünnepi Könyvhéten, június 10-én vasárnap a budapesti Vörösmarty téren, 12 és 13 óra között, a Gondolat Kiadó standjánál.

Bár az alap az egyszólamú magyar népdalkincs, néhol többszólamúsággal, játékosan cifrázott előadásmóddal fűszerezik dalaikat, és kiegészítik hangulatfestő, mesékből kiemelt prózai szövegekkel. A művek egy szépen felépített gondolati ívet alkotnak: a nők életének főbb eseményeit, életszakaszait jelenítik meg, mesélik el dallamokkal. A Dalinda-album méltó utóda a nagyszerű „elődnek”, Szalóki Ági, Herczku Ági és Bognár Szilvia „Szájról szájra” című lemezének.

Dalinda. A CD- albumot a FONÓ Budai Zeneház adta ki.

Az első gyerek érkezése mindig aggodalmaskodóvá teszi a kismamát, de a félelmek egy idő után azért alábbhagynak. Ha csak fokozódnak, az mindenképpen intő jel.

„Az unokám tavaly tavasszal született, az első hetekben minden rendben volt, lányom állapotában csak ezt követően vettünk észre változást – meséli egy nagymama. – Először szülés utáni depresszióra gyanakodtunk, de a helyzet egyre ijesztőbb lett. Azt vettük észre, hogy sem magát, sem a kicsit nem tudja megfelelően ellátni, folyton csak aggódik és szorong. Nyugtatgattuk, próbáltunk neki segíteni, de a helyzet nem javult. A kicsi megfelelően fejlődött, rendben volt a súlygyarapodása, különösebb gond nem volt vele. Ennek ellenére lányom egyre jobban félt, irreális dolgok miatt aggódott.”

A nagymama eleinte nem furcsállta, hogy gyereke a kelleténél nyugtalanabb, rosszul alszik, betegségekre gyanakszik a legkisebb sírás miatt is. Viszont lánya egy idő után már annyira aggódott, hogy naponta többször is megmérte kisfia lázát, folyamatosan ellenőrizte, hogy minden rendben van-e vele.

Nem bízott a légzésfigyelőben sem. A félelmek elhatalmasodtak rajta, már minden apró jelből komoly következtetéseket vont le, tudatát a problémák feltérképezése teljesen lekötötte. A családnál a vészcsengő akkor szólalt meg, amikor a kismama már csak ült, maga elé meredt, semmit nem volt hajlandó csinálni – katatón állapotba került. Mentőt hívtak hozzá, azzal vitték be egy kórház pszichiátriájára. Ott először nyugtatókat kapott, de beszélni csak pár óra elteltével lehetett vele. Megvizsgálták, és pszichózist diagnosztizáltak nála.

Téveszmék rendszere

A gyermekágyi pszichózis felismerése után a kismama a budapesti Szent János Kórház speciális centrumába került. Az intézményben prof. dr. Kurimay Tamás pszichiáter vezetésével egy olyan anya–gyermek egység működik, ahol a pszichiátriai kezelésre szoruló édesanyákat csecsemőjükkel együtt gyógyítják.

A kezelésnél, ha lehet, elkerülik a gyógyszereket, de a pszichózis miatt, mint a legtöbb esetben, most is nyugtatókkal és antipszichotikumokkal kezdődött a terápia. A kismama tudata lassan tisztulni kezdett, a pszichózis megszűnt, már nem ragaszkodott téveszméihez sem.

A kismama az akut pszichiátriai sürgősségi osztályról (ezt hívja a köznyelv helytelenül zárt osztálynak) pár hét után átkerült a rehabilitációs részre, ahol már szabadon mozoghatott. Innen már átmehetett a gyerekosztályra is, ahol felügyelet mellett a kisfiával lehetett. Amikor állapota tovább javult, át is költözhetett az osztályra, egész nap gyerekével lehetett, vele is alhatott. Ez nagy eredmény, mert így az anya–gyerek kapcsolat a súlyos állapot ellenére sem sérült. A kórházban valamivel több mint két hónapot töltöttek, a család is bemehetett hozzájuk. Másfél hónap után a hétvégéket már mindannyian otthon tölthették, de végleg csak akkor mehettek haza, amikor a kismama állapota teljesen stabil lett, kisfiát el tudta látni. Azóta csak kontrollokra járnak vissza, mellette rendszeresen ellátogatnak pszichoterápiára is. Három hónap után már a nyugtatókat is elhagyhatták, így megszűntek a szoptatásra vonatkozó szigorú szabályok is: addig az este bevett gyógyszer miatt csak másnap délután volt szabad szoptatni, addigra ugyanis már minimális, alig mérhető szintre csökkent a tejben lévő gyógyszerhatóanyag. A délelőtt lefejt tejet ki kellett önteni, azzal nem volt szabad a kicsit táplálni. Antidepresszánst és antipszichotikumot még ma is szed a kismama.

Tart még a pszichoterápia is, de a javulás egyre látványosabb: az anyuka egyre pozitívabb, egyre mosolygósabb, félelmei megszűntek. Korábbi téveszméire már maga is csodálkozva emlékszik vissza.

Fehér holló?

A gyermekágyi pszichózis nem túl gyakori, felismerése épp ezért nem egyszerű. A gyerekágy körüli időszak a kismamát mindig sérülékennyé teszi, a lelki eredetű problémák rizikója ilyenkor megnövekszik. Ekkor a gyermekágyi depresszió mellett olyan állapotok is kialakulhatnak, amelyek annál jóval súlyosabbak. Ilyen a gyermekágyi pszichózis, amelynek a kockázata magasabb akkor, ha az anyának korábban volt valamilyen pszichiátriai betegsége.

Ugyanakkor az állapot konkrét okát nem tudjuk, egyedül az ismert, hogy a probléma főképp arra fogékony embereknél alakul ki, elsősorban a szüléskor jelentkező pozitív stressz és a hormonális változások hatására. „A hajlamosságot az esetek felében-harmadában nem lehet előre látni” – mondja Kurimay Tamás professzor.

Hozzáteszi, hogy a gyermekágyi pszichózis minden ötszázadik-ezredik szülésnél alakul ki, ami a hazai születésszámra vetítve azt jelenti, hogy nagyjából 70–80 ilyen eset fordul elő évente. Amikor kialakul, az anyuka furcsa dolgokat kezd el mondani, hirtelen megváltozik a viselkedése: megmagyarázhatatlan félelmek gyötrik, olyasmik miatt is aggódni kezd, amik egyáltalán nem reálisak. Szorongás és hangulatingadozás jelenik meg, alvásproblémák alakulnak ki. Súlyosabb esetben érzékcsalódások is jelentkezhetnek, a kismama hangokat hallhat, látomások jelenhetnek meg előtte. Szintén súlyosabb esetben kitalálhatja azt is: a gyerek nem az övé.

A terápia alapelvei

A gyermekágyi pszichózis kezelési protokollját tavaly tavasszal határozták meg, akkor jelent meg az a szakmai iránymutatás, amely a terápia részleteit összefoglalja.

Az érintett kismamákat a Szent János Kórház centrumában látják el, amely nemcsak itthon, hanem az egész régióban egyedülálló.

A munkát egy 24 fős team végzi: a szakértői csapat pszichiáterekből és pszichológusokból, szociális munkásokból, szakápolókból, csecsemőgondozókból, gyerekgyógyászokból, szülészekből és nőgyógyászokból áll. A centrum részben a pszichiátriai osztályon belül működik, részben a gyerekosztályon. Az, hogy az érintetteket hol helyezik el, mindig attól függ, hogy a kismama milyen állapotban van. Az ellátást ma még nem finanszírozzák külön, de szeretnék elérni, hogy speciális finanszírozást kapjon a program.

„Közép-Kelet-Európában nincs hozzánk hasonló központ, mi vagyunk az egyetlenek. Ma már évente százas nagyságrendben kezelünk kismamákat, programunk a 2006-os indulás óta rengeteget fejlődött.

Az indulás óta több mint 300 kismamát láttunk el. A centrumban egyszerre nyolc anyuka feküdhet, de a programban nemcsak fekvőbetegeket látunk el, hanem járóbeteget is” – mondja Kurimay Tamás. Az általuk alkalmazott kezelési mód nagy előnye az, hogy korábban az érintett kismamáktól a pszichiátriák automatikusan elvették a babákat. Tejüket elapasztották, nem is lehettek együtt gyerekükkel. A centrumban ilyesmire csak akkor kerülhet sor, ha a helyzet tényleg nagyon súlyos, legtöbbször elegendő az időleges szeparálás. Az esetek jelentős részében tejelapasztásra sincs szükség, meg lehet oldani azt, hogy a mama a baba kockáztatása nélkül szoptathasson, ez csak a szoptatás időzítésén múlik. Az anyatejes táplálást azonban csak akkor engedik, ha minimális a rizikó.  

Kint, Topolyán kávéval fogadták őket András leendő munkatársai. Körülnéztek, sütött a nap, minden szebbnek tűnt, mint egyébként. A kedves helyiek elmagyarázták András elődjének gyengeségeit, majd érdeklődését látva szidták is, mint a bokrot. Ez a tény egy kicsit gyanús lett Andrásnak, de nagyvonalúan elengedte a füle mellett. Azt is elsorolták a kedves emberek, hogy a faluban ki milyen ember, és úgy egyáltalán kivel érdemes szóba állni. András kábán bólogatott, az egész helyzet új volt neki, teljesen mindegy volt, mit mondanak, kit szidnak, és egyáltalán miről szól a társalgás – őt már az a tény, hogy költözni kell, eljönni az évek során gondosan felépített családi fészekből, kellőképpen fejbe vágta.

Némi időhúzás után jött a nagy autó, és Andrásék költöztek. Egy nagy átmenetté vált az életük. Még sokáig a régi fészekhez ragaszkodtak, kiváltképp András, aki egy darabig mindenből kettőt vett, hogy a régi, üresen maradt otthon olyan legyen a költözés után is, mint eddig. Andrásnak hosszú időbe telt megszoknia a topolyai létet, elvágni a nagyvárosi köldökzsinórt.

Még jó fél éven át hazajárt mindenféle apró ürüggyel rendezgetni, takarítani, holmikat pakolni. Hetente többször is beautózott a városba, akár a legapróbb dolgot is ott vette meg, mindig valami újabb indokot gyártott az állandósult kimozdulásokhoz.

Ez a folytonos utazás Topolya és a város között megnyugtatta, kisimította a lelkét, és ennek köszönhetően valamivel könnyebb szívvel fogadta el az állandósulni látszó ideiglenességet. Visszajárt a régi helyekre, a megszokott emberekhez. Minden alkalom egy-egy újabb lehetőséget nyújtott számára a kimozdulásra. Ahogy ő mondta: a levegővételre.

Anna, két lábon járó józanságának köszönhetően, jóval gyorsabban és könnyebben elfogadta az új helyzetet. Ugyanúgy beletemetkezett a könyveibe és tanulmányaiba, mint eddig.

Csodálkozva figyelte férje partravetettségét, nem hitte volna, hogy András ennyire ragaszkodik a negyedik emeleti kétszobás panellakáshoz.

Csendben várta, mikor múlik el párja városmániája, és mikor szokja meg végre az új otthont. „Megint mész?” – nézett fel hetente többször András újabb készülődését látva, mire az fontoskodva elsorolta, néha egyenesen papírból olvasva, mennyi halaszthatatlan ügy vár elintézésre.

Egy év telt el így. Az idő azonban jó gyógyírnak bizonyult: lassacskán ritkulni kezdtek András városjáró „levegővételei”, és egyik nap azt is ki tudta mondani: hazaértem. Itthon vagyok.