Egy kicsi faluban voltam lelkész, ahol az emberek többsége különösebb jövőkép nélkül élte mindennapjait. Ebbe a zárt, befelé forduló gondolkodásba próbáltam meg éket verni. A felnőttek már nehezen változnak, ezért a fiatalokkal próbálkoztam: eléjük tárni, hogy van számtalan más út is, amin elindulhatnak, ne féljenek tervezni, álmokat szőni és tenni ezekért.

Különféle foglalkozásokkal, kirándulásokkal, színházlátogatással, külhoni látogatásokkal próbáltam elültetni bennük a jövő iránti érdeklődést afelől, hogy oly sok minden vár rájuk a falucska dombjain túl. Volt, akinek azt is megígértem, hogy személyesen viszem el az észak-magyarországi rendészeti szakgimnáziumba.

Aztán látnom kellett, hogy a lényeg nem feltétlenül velem és általam, hanem odahaza, az otthoni terepen dől el. Vagy bukik.

Mert ahol a gyermek szárnyalt és nyitott szemmel tekintett a jövőbe, tervezett, tanult, talán még nem is egy meghatározott cél mentén, csak valamilyen belső késztetés nyomán, ott a legtöbb esetben a támogató szülői háttér is körvonalazódott.

Hiába noszogattam biztatóan a heti egy-két találkozásunk alkalmával, ha odahaza Apa vagy Anya, vagy mindketten rendre visszahozták csemetéjüket a földre: ne akarjon ő több lenni, mint bárki más, nem odavaló ő, jöttek sorjában a lebeszélő indokok. Mígnem a gyermek elhitte, hogy ő valóban nem több, mint a környezete, amely adott esetben fogva tartja, és nem lehet többre képes, mint a szülei. Be kellett látnom, ez az út a legtöbb esetben csak szülői segítséggel járható végig, csak kevesek olyan kitartók, hogy családi ellenszélben is megvalósítsák álmaikat. Láttam persze olyan gyermekeket is, akik felnőtteket megszégyenítő módon, nagyon tudatosan építkeztek, jóval előrébb tartottak társaiknál, egészséges önértékeléssel, tudásvággyal felvértezve.

Igaznak tartom a mondást: amit megterveztél, azért naponta tégy egy lépést, minden nap végén mérd fel, mit tettél aznap célod eléréséért. Mert csak így lehet célba érni, ha nem időzöl az út szélén, hanem rálépsz az útra, és elindulsz a kívánt irányba.

Az Újszövetségből tudjuk, hogy Mária a korabeli nőket messze meghaladó jártasságra tett szert a héber Szentírásban; ezt a hagyomány édesanyja, Anna oktatásának tudta be, úgy vélve, ő volt az, aki Máriát minderre megtanította. Gyakran ábrázolják őket kettesben, amint Anna, kezében a Bibliával, kislányának magyaráz. Sok mesterség vallotta védőszentjének, elsősorban mégis a meddő, illetve a szülő nők kérték pártfogását, mert a kánonon kívüli iratok úgy tudják, hosszú meddőség után szülte Máriát.

Érdekes megfigyelni, ahogy a szentek tisztelete követi a világ változásait. A Szent Anna-tisztelet virágkora a 16. században kezdődött, amikor a polgárosodással, a klán-társadalom lehanyatlásával előtérbe került az individuális családeszmény; ekkoriban születtek az első családregények, a festészetben pedig új műfajként jelentkezett a polgárcsaládokat ábrázoló csoportkép. Majd megfordítva, a szent nagymama kultusza a család értékének halványulásával és a háromgenerációs családmodell ritkulásával indult hanyatlásnak.

A festmény ilyen háromgenerációs családot ábrázol: Anna, a Megváltó nagyanyja a gyermek Jézus, Mária és József mellett látható. A légkör derűs, idilli, senki nem sejti még a csecsemő majdani sorsát, a három felnőtt elmélyült, komoly arccal gyönyörködik a babában. Mária nagyon fiatal, arca gyönyörű, épp olyan, mint El Greco többi képén. Hagyományos a beállítás is, a ruhák jelképes értelmű színei, akárcsak a magasban a szokásos fenyegető El Greco-i fellegek.

Ami elemien megragadó a festményen, az a misztika és a naturalizmus együttese, a szélsőségesen intim testközeli ábrázolás.

A festő a Szűzanyát fedetlen, dús kebellel, láthatóan a szoptatás befejezése után ábrázolja, a szent gyermek szinte teljesen pucér, a lepel alig takarja, szabadon hagyva a csecsemőpocakot, a láb hurkácskáit, a kép középvonalába meg éppen a kisfiú fütyijét gondolta helyezni a festő. Mégis, ezt a maga korában meglehetősen sokkoló ábrázolást nem magyarázza más, mint a megtestesülés, Isten emberré létének misztikus mámora, Istené, aki lám, ennyire komolyan gondolta, hogy ha testté lesz, hát akkor ennyire valóságosan lesz testté.

Sok kéz összpontosul a kép középrészén, a gyermek testén.

Mind a gyermeket fogják, Mária ölében tartja, a kis Jézus az ő ujját markolja, Szent Anna kezét a fejére teszi, József meg az egyik lábacskáját fogja. Az Isten kisfia meg szelíden tűri ezeket az emberi érintéseket, ahogy majd felnőttként is elfogadja a felé nyúló kezek erdejét, ahogy tömegek nyomulnak a közelébe, bármerre megy, ahogy mind érinteni akarják a testét vagy legalább a ruháját, hogy meggyógyuljanak. És ahogy ma is érintheti, kezébe foghatja, magába veheti őt mindenki az Eukarisztiában.

Amíg azonban elérkezik ez a jövőbeli korszak (vagy nem), szembesülnünk kell azzal, hogy emberként sokféle nemzethez, sokféle nyelvvel és kulturális hagyományokkal rendelkező közösségekhez tartozunk. Csodálatos ez a sokszínűség, épp ezért nagy fájdalom (persze csak annak, aki egyáltalán foglalkozik ezzel), ha egy-egy népcsoport beolvad a nagyobb közösségbe, ha egy-egy nyelv és szokásrendszer végképp kihal. A szívem szerinti mai világ olyan nemzetek közössége lenne, amelyek egymással nem versengenek, hanem okosan együttműködnek. Nem kevésbé utópisztikus ez, mint a zseniális sci-fi író, Isaac Asimov által megjósolt jövőbeli államok szövetsége: a Keleti, Trópusi, Európai és Északi Régió, amelynek érdekeit majd a Gép hangolja össze, elsimítva és kikerülve minden konfliktust.

A jelen és a közeljövő legnagyobb konfliktusforrásai az eltérő vallások és kultúrák. Vagy ez csak a látszat?

Valójában csak gazdasági hatalommal rendelkező kisebb csoportok szembenálló érdekei gerjesztik a problémát? Úgy néz ki, hogy sokkal inkább ez az igazság.

Régi ismerősöm mesélte a délszláv háború idején, hogy ő egy boszniai város tízemeletes panelházában lakott, mielőtt Magyarországra menekült. Ebben a hatalmas társasházban egymás szomszédságában életek ortodox szerbek, katolikus horvátok, muszlim bosnyákok, és persze ugyanezeknek a nációknak a vallástalan tagjai is.

Nem voltak rossz szomszédok. Ha vasárnapra elfogyott a kamrából a liszt vagy a tojás, és kellett volna a sütéshez, csak átszaladtak a szomszédhoz, és kaptak tőle. Legközelebb süteménnyel viszonozták. Amikor elromlott a lift, a nagymamát közös erővel vitték fel a hatodik emeletre. Aztán valami történt, valami megváltozott, maguk se értették, miért. A tévékből acsarkodó szólamok szóltak, és a különféle nemzetiségű lakók egyszerre rádöbbentek, hogy képtelenek egymás mellett élni, mert utálják egymást. A folytatást ismerjük, ma már történelem.

A paradicsomszósz esete muszlimokkal és keresztényekkel

Még nagyobb léptékben jelenik meg ez a probléma a közel-keleti kultúrák és népek együttélésében. Henri Boulad, egyiptomi szír származású szerzetes így nyilatkozott egy interjúban, a Vatikáni Rádióban: „Van egy muzulmán szomszédnőm, és szükségem van két paradicsomra, hogy megfőzzem a szószt. Bekopogok hozzá, és kérek tőle, rám mosolyog, és átnyújt két, négy, hat paradicsomot. Semmi probléma. Másnap neki van valamire szüksége, eljön hozzám, én odaadom neki, amit kér, semmi probléma.

Ebből a szempontból az együttélés teljesen működik. Ezzel szemben amint a párbeszéd teológiai síkra terelődik, háborút lobbant lángra.”

Képzeletbeli utazás Dél-Koreába

Mostanában szívesen nézek online dél-koreai filmeket, sorozatokat, ha pihenni akarok – kis családom nagy megdöbbenésére. Kosztümöseket és kortárs cselekményűeket is. Lenyűgöz a koreai nyelv, a gesztusok, a sokszor túljátszott karakterek. Ázsiai viszonylatban kis nép, „csekély” 75 millióan élnek Észak- és Dél-Koreában, a magyarországi kétszeresénél nem sokkal nagyobb területen – azonban mindig eltörpültek Kína és Japán hatalmas népessége és kultúrfölénye mellett, így egész történelmük során nagyhatalmak árnyékában próbálták őrizni függetlenségüket, mint mi. Ráadásul 1945 óta ideológiailag és területileg kettéosztott országban, egymásra meredő fegyverek árnyékában élnek, ami a mi történelmünkben is ismerős helyzet.

Amióta utánaolvastam adataiknak, történelmüknek, és kicsit belelátok mai világukba, elmúlt az az idegenségérzés, amit korábban éreztem a távol-keleti emberekkel szemben. A tudás, a megismerés nagyon fontos, ha együtt kell élnünk.

És ez nem kérdés: együtt kell élnünk, békében.

Egymás mellett élni csak okosan lehet

Vannak szép példák is kultúrák és különböző hitek békés kiegyezésére. Egyszerűen azért, mert az élet él, és élni akar, és nem lehet állandóan háborúzni. Néha a külső fenyegetettség is előidézhet pozitív hatást: összefogásra serkenthet. A fentről kezdeményezett párbeszéd is kell, de kevésbé célravezető, mint a közös munkák a hétköznapokban és a karitatív cselekedetek, amelyek nem tesznek különbséget származás vagy elvek alapján. Nem a nagy, látványos gesztusokra van elsősorban szükség, hanem egymás elviselésére a hétköznapokban.

No és a butaság csökkentésére: olyan, gondolkodni tudó emberekre, akik nem dőlnek be azonnal álhíreknek, és akiket kevéssé lehet érzelmileg manipulálni, felhergelni. Biztos hátteret nyújtó családok kellenek ahhoz, hogy olyan emberek nőjenek fel, akik nem félnek, hanem hisznek a kölcsönkért lisztben, tojásokban és paradicsomokban.

– Mesélj el egy nagyon rossz és egy nagyon jó tapasztalatot, amely fellépésekkor ért!
– Mindkettő előfordult már. Voltam már „ajándék” egy céges ünnepségen a dolgozók számára. Azt gondoltam, ha már meghívnak, akkor a közönség bizonyára nyitottan, befogadó lélekkel áll hozzá a zenémhez. Tévedtem. Ilyen álmos, közömbös társasággal még nem találkoztam, mintha büntetésből ültek volna ott! Én nem éneklem a mulatós „nézését meg a járását”, a csöpögős-szirupos „Krasznahorka büszke várát” vagy a sikamlós „kicsi róka, kicsi nyúl, még a pap is odanyúl”-t. Ezt a fajta primitív, ordítozós vagy elérzékenyülős magyarkodást gyűlölöm.

– És a jó, amire szívesen emlékszel?
– Tajvanon olyan viharos sikere volt a kilenc Oscar-díjas „Az angol beteg” című filmnek és főcímdalának, az én „Szerelem, szerelem” kezdetű énekemnek, hogy egy zenei ügynökség turnéra hívott a szigetre. Majdnem mindennap élő adásban énekeltem a dalt, így sokan láttak. Volt egy kis szabadidőm, elindultam városnézésre a hoteltől. Nagy robajjal, motorokkal közeledett mögöttem egy csoport, megijedtem és félreálltam. A lányok és a fiúk leugrottak a robogókról, lekapták a bukósisakjaikat, és félig angolul, félig kínaiul megköszönték a dalomat. Csak ezt akarták elmondani, és robogtak tovább. Ilyen hatást váltott ki egy magyar nyelvű, közép-erdélyi szerelmi ének a föld túlsó felén…

A legmeghatóbb mindig az, amikor itthon vagy a határon túl egy koncerten megérzem, és a közönség is átérzi, mekkora közösségi élmény a népzene.

Sok ilyen esetről tudnék mesélni, például amikor Györgyfalván, a romániai forradalom utáni újév hajnalán Ibolya néni megölelt, és azt mondta: „Az Isten áldja meg, Mártika, hogy énekel nekünk!” Én valójában nem is nekik, hanem helyettük és értük éneklem világszerte a tőlük tanult dalokat.

Sebestyén Márta – Kép: Emmer László

– Ha nekem azt mondják, hogy „népdaléneklés”, te vagy az első, aki eszembe jut erről. Jelképes alakja lettél a magyar népzenének. Kamaszkoromban a „Dúdoltam én…” című bakelitlemezt karcosra hallgattam, azóta is kedvencem.
– A lemez kísérőszövegében olvashatók Kallós Zoltánnak a szavai, amelyekre végtelenül büszke vagyok, mert megdicsért, hogy minden érzelgősség és sallang nélkül énekelek, és ezt példaként állította minden előadó elé. Ezt megelőzően egy másik Zoltántól, Kodálytól is kaptam dicséretet ötesztendős koromban, amikor zeneovisként – Forrai Kati néni, a legendás zenepedagógus biztatására – minden gyerek nevében megköszöntem neki, hogy sok szép dalt írt nekünk. Kodály nem volt érzelgős ember, de lehajolt hozzám: „Ha mindenki olyan szépen énekel, mint te, akkor érdemes volt megírni.”

– Amikor elkezdtél népdalénekesként fellépni az 1970‑es években, a magyar könnyűzene éppen virágkorát élte. Te mégsem ezt a műfajt választottad.
– Rám is hatottak a Táncdalfesztiválok. Nyaralásom közben Csempeszkopács egyetlen tévéje köré gyűltünk, ott néztük. A falu ifjúsága másnap, a vasárnap délelőtti mise után alaposan ki is tárgyalta a műsort. Én ösztönösen mindig azokat a slágereket kedveltem, amelyek népdalt idéztek: Tolcsvayék furulyákat és citerákat használtak a hangszerelésben, Szörényi Levente vonzódott a délszlávos ritmusokhoz – az „Elmegy a kugli egy este berúgni…” például ezt mutatja. Emlékezetes maradt számomra az Illés együttes „Átkozott féltékenység” című száma. Otthon lejátszottam hallás után a zongorán. Anyám meghallotta: „Mit játszol?” „Ez egy Illés-szám.” „Megmutatom neked, mi ez” – mondta, és levette a polcról a Lajtha László széki népdalgyűjtéseit tartalmazó könyvet, föllapozta, és ott volt lejegyezve sok díszítéssel az „Elmegyek, elmegyek, messze földre megyek” kezdetű népdal. Szörényiék egy az egyben ezt a dallamot dolgozták fel. Akkoriban persze még csak a zenetudósok ismerték az eredeti dallamot, a közönségnek fogalma sem volt róla.

Ma már mindenki hozzáfér a digitalizált népzenei adattárhoz az interneten. Ez önmagában jó, de ha valaki feldolgozást készít belőle, nem mindegy, milyen ízléssel és háttértudással teszi ezt. Nagyon könnyen össze lehet hozni valami népszerű gagyit, ízlés és zenei műveltség nélkül.

– Mi a véleményed a modern műfajokba – rockba, popba – oltott népzenéről? Sok fiatal csak ilyen feldolgozásokban találkozik népdallal.
– Gyakran csak alibi náluk a népdal: néhány szerencsevadász zenész leszerződtet egy időre egy népdalénekes lányt, mert látja, hogy a közönség egy része vevő erre a stílusra. Nem mellesleg jól keresnek vele, hisz a feldolgozások önálló szerzeménynek számítanak, azok után már befolynak jogdíjak a kasszába, szemben az autentikus népdalénekléssel, ahol ugye a népdalra nem vonatkozik a szerzői jog. Persze vannak, akik szemrebbenés nélkül ráírják még egy Mennyből az angyal-feldolgozásra is, hogy saját szerzemény…

A népzene és hagyományos feldolgozásai nem üzleti célra készülnek, ízlés és műveltség kell hozzájuk, nem véletlen, hogy a zenés rádiók többnyire nem is ezeket játsszák.

– Szintén a „Dúdoltam én…” lemezen szerepelt a Teremtés című dal, ami azért megmutatta, hogy a népdal ihletőjévé válhat a mai, modern zenének is.
– Az az én szerzeményem, felkérésre írtam egy színdarabhoz a Szkéné Színházba. Annak idején sokan csóválták a fejüket, amiért rákerült az autentikus népzenei lemezre. Emiatt viszont lemaradt a „Szerelem, szerelem” kezdetű, amely később „Az angol beteg” című film világhírűvé vált főcímzenéje lett.

– Az utóbbi években gyakran lépsz fel együtt Andrejszki Judit csembalóművésszel és énekesnővel, a régizene kiváló képviselőjével. Hogyan találtatok egymásra?
– Az Úri utcai házasságkötő teremben ismertem meg, ahol egy esküvőn mi voltunk a meglepetésvendégek. Már akkor feltűnt, hogy milyen talpraesett, energikus teremtés: hipp-hopp összerakta a csembalóját! Úgy képezi a hangot, mint egy madár, mint egy népdalénekes: természetesen. Ugyanakkor végtelenül kifinomult a stílusérzéke, nagyon igényes. Összeillik a habitusunk, ezt éreztük meg. A régizene és a népzene kölcsönhatását mutatjuk be: amit Judit elénekel „úrilányos” verzióban a középkor vagy a barokk zenéiből, azt én eléneklem rusztikusan, ahogy a nép körében fennmaradt.

Nagyon pozitív személyiség. Ha felpaprikázom magam, és úgy érzem, minden összeesküdött ellenem, akkor ő azt mondja, „minden rendben lesz, megoldjuk!” – és rendben is lesz.

Végtelen türelemmel és ügyességgel navigálja ötgyermekes háztartását. Elképesztő dolgokra képes: korán reggel befőz húsz kiló barackot, utána még megfőzi az ebédet, beugrik a fodrászhoz, elhoz valahonnan egy kottát, délután elutazunk egy vidéki koncertre… Éppen Katalóniában voltunk ketten, amikor csöngött a telefonja, és láttam, hogy az arca furcsán elváltozik: „Képzeld, a gyerekek eladták a lakást!” A történetnek persze jó vége lett, hiszen éppen lakáscserében voltak, és a kis újpesti panellakásból egy nagy kertes házba tudtak költözni, ahol végre neki, a zenész férjének és művészpalánta-gyerekeinek is elegendő helyük van.

Sebestyén Márta – Kép: Emmer László

– A népdalénekesnők körében van egy negyven körüli erős csapat, akikre nagy hatást gyakoroltál, de már megtalálták az egyéni arcukat-hangjukat.
– Bognár Szilviával például akkor találkoztam, amikor diplomamunkáját írta az éneklés miértjéről. Már akkor rácsodálkoztam, hogy ez a lány milyen komolyan gondolja ezt az egészet, mennyire hiteles a művészete és az élete. Navratil Andreát is nagyra becsülöm: kiváló énekes és nagy tudású, remek tanár, kiváló eredményeket érnek el azok a fiatalok, akikkel foglalkozik.

– Mit szólsz ahhoz, hogy tízéves lett a Zeneakadémia népzene tanszéke?
– Anyám indexében Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Szabolcsi Bence és Lajtha László aláírásai szerepelnek – ők biztosították az akkori tanszék színvonalát. Eltelt közben ötven év zeneakadémiai népzeneoktatás nélkül, de ma újra ahhoz a nagy tanárgenerációhoz kell közelítenünk.

– Te hogyan viszonyulsz a tanításhoz?
– Egy bizonyos kor után az embertől elvárnák, én is kapok kérő üzeneteket, hogy mutassak utat pályakezdő énekeseknek, hallgassam meg őket versenyek előtt. Anyukám karvezető és énektanár, anyai ágon a felmenőim kántortanítók voltak, nekik a kisujjukban volt a tanítás – nekem mégsincs mintám, mivel engem nem tanítottak, hanem mindent magam sajátítottam el a népdaléneklésben, méghozzá nagyon gyorsan. Nem tudom, milyen módszerrel tud tanulni más. Én arra nem volnék képes, hogy valamit keservesen, huszonnyolcszor elismételjünk, elemeire szedjünk. Sokan viszont úgy érzik, hogy ízlést formálok és tanítok azzal, ahogyan énekelek.

– Nemcsak a magyar népzene, hanem más népek zenéi is lenyűgöztek téged. Elképesztő, hány nyelven énekelsz, és nem kottából, hanem fejből! Hogyan tudott megragadni az eszedben a sok idegen szöveg?
– A zene, a dallam átviszi könnyen a szöveget is. Így maradt fenn a szóbeli hagyomány az írástudatlan nép körében századokon át a dallamok segítségével. Kodályt is lenyűgözték azok a falusi asszonyok, akik hosszú balladákat és históriás énekeket tudtak. Édesapám egyébként, aki közgazdász kutató volt, hét nyelven beszélt. Számomra a nyelv is zene, sajátos csengése van, amit önmagában is élvezek. Egyszer valaki összeszámolta, hogy huszonhét nyelven hallott énekelni. A magyar után bolgár nyelven énekeltem legtöbbször. Az UNESCO-tól azért kaptam meg – egyedüli magyar művészként – az „Artist for Peace” (Művész a békéért) díjat, mert a tevékenységemmel a népek és kultúrák közötti barátságot szolgálom.

– Ismerve a képességeidet, te minden ma „menő” és jövedelmező stílusban és műfajban megállnád a helyed.
– Én nem akarom kiszolgálni senki ízlését. Színpadon nem vagyok harsány magamutogató, sem a lényem, sem a hangtípusom nem ilyen. A visszafogottság korszerűtlen, a gátlástalanság viszont engem taszít. Nem hiszek semmilyen festett hamisságban, mert ha valaki egyszer eladja magát, vagyis a művészetét, az egész addigi munkája összedől, hiteltelenné válik.

Kínálok valamit, aminek az értékeiben hiszek, mert szerintem gyönyörű. Az autentikus népzene ma már tömegeket mozgat meg, ez látszik a táncház-találkozókon, és világviszonylatban is népszerű.

A magyar táncházmozgalom még az UNESCO által elismert, „szellemi kulturális örökség megőrzését célzó legjobb gyakorlatok” listájára is felkerült. Velem nem történhetne meg, hogy csasztuskákat énekelnék csak azért, mert kell a pénz. Nem akarok persze öntudatos „hősi halott” lenni, de ha újraszületnék se tudnék a minőségről és a mívességről másképp gondolkodni. „Na és a Deep Forest-feldolgozás?” – olvassák rám most bizonyára néhányan, akik nem értik meg, hogy nem én kerestem őket, hanem ők találták meg a hangfelvételemet, és feldolgozták. Utánanéztek, ki vagyok, így lett a feldolgozásuk címe Marta’s song, amely a maga műfajában színvonalas, és világhírűvé vált. Ez egy véletlen, amelyből egy Grammy-díjas album egyik száma lett.

– Mindannyian szeretnénk, ha a népzenének, népdalnak mindig lenne közönsége. Szerinted segítenek ebben a „Fölszállott a páva”-féle tehetségkutatók?
– A „Fölszállott a páva” már önmagában fogalom, amely a minőséget képviseli. Több ezer fiatal jelentkezik, ebből négyszer tizenketten kerülnek képernyőre. Szerencsére itt nem hitetik el velük, hogy szupersztárok lesznek, ez fel se merül. Ők már hosszú éveket töltöttek tanulással, hogy megismerjék ennek a kultúrának a hátterét. Ez tiszteletre méltó, és a mi lelkünk a zsűriben olvadozik attól, hogy ezeknek a fiataloknak a népzene az életük része. Nem múltba révedés az, ha valaki megjelenik népviseletben a színpadon, egyszerűen sokkal szebb abban a ruhában, mint ha farmerban és trikóban állna ki. De az ő számukra a bulit is jelenti ez a zene. Gyere el egyszer pénteken a Pávába, az élő adásra, hogy megtapasztald azt az örömöt! Ott senki nem a másik rovására akar érvényesülni, a gyerekek odavannak egymásért, különösen a kisebbek életre-halálra összebarátkoznak. A zsibongóból néha még a stúdióba is behallatszik, hogy mekkora buli van!

– Tehát a sok gyakorlás mögül nem veszik el az öröm, a lelkesedés?
– Ez csak néhány szülőre és tanárra jellemző néha, akik a diákjuk dicsőségét a sajátjukként szeretnék megélni.

– Úgy tudom, te nem estél abba a hibába a gyerekeiddel, hogy rájuk kényszerítsd az elképzeléseidet.
– Én sem kényszer által lettem az, aki vagyok. Húgomnak és öcsémnek is jó hallása és hangja van, a mai napig énekelnek anyukám véndiák-kórusában. Ha esik, ha fúj, 83 éves karvezető-énektanár anyukám megy Zuglóba, egykori iskolájába próbákat tartani. Ez az intenzív zenei izzás egy családban lehet inspiráló is és nyomasztó is. Berecz Andrist például a gyerekei közül többen követik a hivatásában. Az én két fiam más úton jár, de azt remélem, hogy a zene élménye, öröme megmarad bennük. Álmos csupa vibrálás, energia, Szabolcs elmélyülős, filozófus alkat.

– Szerintem sokkal jobb, hogy merik vállalni az egyéniségüket, mint ha neked akarnának megfelelni.
– A gyerekeink nem a klónjaink. Mindegyikük egy kis univerzum – hogyan és miért is akarnám őket egy irányba terelni? Persze szeretném, ha az én hivatásomnak is lenne követője a családban – de hátha születnek majd unokáim, akik ezt folytatják!

– Szívből kívánom, hogy ez a vágyad is teljesüljön!

Ma már nemektől függetlenül alapkövetelmény, hogy tudjunk egyszerre minimum háromfelé figyelni. Legalábbis, ami az online világot illeti. Tapasztalataim szerint, ha egy munkahelyen négy nő dolgozik egy szobában (mindenféle egyezés a Képmás szerkesztőségi viszonyaival csupán a véletlen műve), úgy ülnek, hogy lássák egymást, az ablakon át a virágzó bokrokat és az időjárást, és fél szemmel az ajtót is, hogy tudják, ki megy el épp a folyósón.

Mint golyószórók zakatolnak a billentyűzetek, közben megbeszélik az aktuális olvasói levelet, pályázati felhívást, filmbemutatót vagy Facebook-bejegyzést, Viberen vagy Messengeren átküldik a családnak a tökfőzelék receptjét és a fogorvosi időpontokat, megszervezik a kolléga búcsúajándékát, és figyelmeztetik egymást, hogy a héten kell a barackot eltenni, ja, és holnapig fürdőruha-leértékelés van.

A belépő kolléga új frizuráját megdicsérik, alkalomadtán sütivel is megkínálják, és mire visszaér a szobájába, már el is kezdik intézni az ügyet, amiért bejött, miközben megbeszélik, hogy amúgy ma kicsit sápadt.

Ha viszont belépünk egy férfiszobába (ez az otthoni viszonyokra is igaz), a pillanatnyi zavar, amelyet keltünk, szinte belehasít a… csendbe. A pasik úgy szakadnak le a gépekről, mintha lélegeztetőgép volna, és legjobb esetben is bosszúságukat leplezve pillantanak rád, persze csak az, akit nevén szólítasz.

Ha nincs bent a keresett személy, a többiek nem tudják, hol van és mikor ment el, egyáltalán bent volt-e ma (vagy a héten).

Mindenképp adj egy kis időt, amíg a megszólított beazonosítja a hozzávetőleges földrajzi koordinátákat és az évtizedet, csak így van esélyed, hogy hanghullámokra bízott mondanivalód tartalma eljusson az agyig, és ott valamelyik rejtett mappa megnyíljon. Azonban ahhoz, hogy ez el is legyen mentve, jobb, ha mindezt megerősíted egy későbbi elektronikus üzenettel vagy post‑itre skiccelt folyamatábrával, térképpel. Véletlenül sem érdemes a csevegős módszerhez folyamodni. Míg ugyanis egy női kollégánál kifejezetten használ a megoldandó problémának, ha egy kedves sztorival vagy érdeklődő kérdéssel érzelmileg motiváljuk, a férfiakat éppen hogy megzavarja egy-egy számára logikátlan témaváltás – lefagy, vagy különböző algoritmusok futtatásával keresni kezdi az összefüggéseket –, ezzel pedig a feladat elvégzésének sikerét is kockáztatjuk.

Szóval, az offline kommunikációban még mindig jól jöhet, ha nem feledkezünk meg a női és férfi specifikumokról, persze mindig szem előtt tartva, hogy akadnak kivételek.

A koncert Bubnó Márk szólójával kezdődik, majd a férfikar egy ősi, arab nyelvű éneket ad elő, melyet egy korai keresztény, 6. századi, latin nyelvű, ó-római karácsonyi ének követ, majd Dukay Barnabásnak a férfikarszámára komponált motettája csendül majd fel. A szerző vezényli a művet, amelyet Balázs Edgár, Bubnó Lőrinc, Oláh Marcell, Bubnó Márk és Pechan Kornél ad elő. Ezután a görög-bizánci középkorból három jellegzetes karácsonyi kántáló ének következik Bubnó Lőrinc feldolgozásában.

A koncert második felében az értelmükben akadályozott gyermekekből és fiatalokból álló Parafónia Zenekar Vivaldi: a Tél – Largo tételét, valamint Brahms Bölcsődalát adja elő, majd osztrák és magyar kántálóénekeket játszanak.

Ezt követően egy karácsonyi harangozást ad elő a Szent Efrém Férfikar, amit Bubnó Tamás ősi bizánci liturgikus szövegre és magyar görögkatolikus dallamra írt egyik műve követ, majd Szardínia szigetének népi hagyományából egy karácsonyi bölcsődalt, egy ukrán nyelvű köszöntőt és egy szláv karácsonyi éneket hallhat a közönség. A hangverseny utolsó részében a Parafónia Zenekar és a Szent Efrém Férfikar közösen lép föl. Először egy kárpátaljai ruszin karácsonyi ének magyar változata csendül föl, majd egy vidám görög nyelvű újévköszöntőt adnak elő. Végül a hagyományhoz híven a kiosztott kottalap segítségével a hangverseny közös énekléssel zárul, amelyhez a közönség is csatlakozhat.

A Magyar Örökség és Budapest Márka díjjal kitüntetett Szent Efrém Férfikart a Liszt- és Magyarország Érdemes művésze díjas Bubnó Tamás 2002-ben alapította. A kórus missziójának tekinti a kultúrák közötti párbeszéd kialakítását. Fő céljuk a bizánci rítusú keresztény világ vokális örökségének kutatása, bemutatása és népszerűsítése mellett az európai kortárs zene új kompozícióinak megszólaltatása és a magyar férfikari hagyomány – Liszt, Bartók, Kodály, Ligeti – ápolása. Énekeltek már többek között a King's Singers-szel, Sebestyén Mártával, a Muzsikással, Presser Gáborral és a Budapesti Fesztiválzenekarral.

A sérült gyerekekből álló Parafónia Zenekart 2004 óta Fabényi Réka vezeti. Az együttes a Heinrich Ullrich német gyógypedagógus által kidolgozott speciális színes kottarendszer,  az ún. Ulwila módszer segítségével bizonyítják, hogy a zene mindenkié.

További információ: www.szentefrem.hu/orientale-lumen

A Magony Kovács Ferenc és Jancsó Zoltán együttműködéséből született dalok az anyagi és a spirituális világok közötti átjárásra mutatnak rá. A trombitás-hegedűs Magony Kovács Ferenc és a zongorista Kovács Zoltán játéka Gyányi Marcell bőgőzésével egészül ki. A felcsendülő dalok témái: Angyalok vigyáznak ránk, Somogyi áldásos, Mózes, ki népének üzen, hogy Jézus tudjon járni a vízen, Álmomban az ég csak csillag. A trió zenéje leginkább a magyar népi lélek imádsággal teli világát idézi.

A koncert 60 perces. Az est Marosvölgyi Gábor kurátori tárlatvezetésével zárul.

Időpont: 2018.01.14. 18.00

Helyszín: Várkert Bazár, Testőrpalota

Jegyár: 2500 Ft

Bővebb információ a Várkert Bazár weboldán.

 

A fekete lyuk a gravitációs összeomlás során jön létre, az anyag egy pontba húzódik össze, „az eseményhorizonton belülre kerülő anyag vagy sugárzás belezuhan a szingularitásba”. A fekete lyuknak nincs szerkezete, az idő az elképzelhetetlen mértékű gravitáció miatt egyre jobban megnyúlik, míg végül megáll. Stephen Hawking, a téma legismertebb kutatója 1974-ben kimutatta, hogy az energia anyaggá alakul a fekete lyuk környezetében.

A fekete lyuk nem csak a sci-fi írók fantáziáját izgatja, hanem átvezet olyan fogalmakhoz, mint az antianyag, végső soron a létezés alapkérdései felé mutat a fizikán keresztül. A Nagy Bumm és a teremtés látszólagos ellentéte itt egybesimul, s felteteti velünk a klasszikus kérdést: ha az ősrobbanás előtt nem volt anyag, akkor mi robbant fel? Mi vagy Ki volt előtte?

A tudósok és a tudományos fantasztikum hívei régóta keresik a párhuzamos lakható világokat. A fénysebességgel történő utazás, az emberi életet meghaladó utakat lehetővé tévő hibernálás, de főleg a más lakható világok képe a modern filmtechnikának köszönhetően olyan mémmé vált, amit a legtöbben már szinte készpénznek vesznek. A technikai haladás egyfelől valóban gyors, másfelől a fenti kellékeket régóta vizionáljuk, és egyre profibb effektekkel ábrázoljuk, így a kettő közti szakadék áthidalása nem tűnik lehetetlennek. Valójában egyre kevesebb jel mutat arra, hogy más lakott, vagy akár lakható bolygók lennének a világegyetemben, évtizedek óta küldött rádiójeleinkre nem érkezett válasz, a NASA állítólagos boncolt űrlényei csak nem akarnak nyilvánosságra kerülni.

Nagyon úgy néz ki, az univerzum végtelen feketesége és hidegsége csak egy-egy pontban törik meg, s e pontok között a legkiemelkedőbb a Föld. A teremtés egy pontban érte el tetőfokát, ahol Isten saját képmására és hasonlatosságára megalkotta az embert, s Jézus Krisztusban alkotta meg.

A térnek és időnek alávetett történelmi szemléletben persze nehezen érthető, hogyan született a hierarchiában első ember (Krisztus) évezredekkel később a kronológiailag első embernél (Ádám). Ám Isten ura az időnek és térnek, a fizika törvényeit ő alkotta. Mintha valami alig észrevehető üzenetet is megfogalmazott volna nekünk a világegyetem törvényeivel.

A mai ember például kétféle színkeverést ismer, már az iskolában kipróbáljuk, hogyan állítunk elő sárgából és kékből zöldet. Az egyik optimális módszer kissé eltér ettől: az ún. szubtraktív (kivonó) színkeverésnél  a CMYK alapszíneiből dolgozunk. Ezek a cián [enciánkék], magenta [bíbor] és sárga [yellow]. Végül van egy kulcsszín [key], ez a fekete. A teljes kivonás ugyanis csak szürkésfekete árnyalatot eredményez. Az eljárást a nyomdászatban használják. A fényekkel pont fordítva dolgozunk, ez az ún. additív (összeadó) színkeverés. Az angolban RGB-vel rövidtett módszer három alapszíne a vörös, a zöld és a kék (red, green, blue), melyek teljes összege a fehér, a valódi fehér. Ezt használják képernyőink.  

A tökéletes fehér és a tökéletlen fekete csodás jelképe Krisztus világosságának és az univerzum sötétségének. Nem két ellentét; amit az Úr teremtett, azt a Sátán nem tudja teljesen lerontani, csak „belepiszkítani” (a három szín keveréke a CYMK-ben az ún. piszkosfekete). Jézus fényhozó voltát szimbolizálja a leghosszabb éjszaka, a születés éjszakája.

Urunk színeváltozásakor Jézus felment a hegyre imádkozni, Péter, Jakab és János pedig szemtanúja volt, hogy arca és ruhája „fehér lett és fényben sugárzó”. Az angyalok ruházatáról köztudomású, hogy azok tisztasága és fehérsége földileg nem állítható elő. Dániel könyvében azt olvassuk az Ősöregről, hogy „ruházata fehér volt, mint a hó, és fején a haj olyan, mint a tiszta gyapjú; trónja lángoló tűz, kerekei égő tűz.”

János evangéliuma így kezdődik: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.” Karácsonykor ezt a csodálatos, örök idők óta elrendelt eljövetelt ünnepeljük, s ezt álmodta vászonra William-Adolphe Bouguereau 1900-ban.

 

W. A. Bouguereau: A Szűz angyalokkal (1900). Forrás: Wikimedia

William-Adolphe Bouguereau (1825–1905) francia akadémista festő, akit a preraffaelitákhoz is szoktak sorolni. Szűz Máriát a kis Jézussal többször megfestette, néha a gyermek Keresztelő Szent János társaságában. A kép kompozíciója mindig ugyanaz: szinte zavarba ejtően centrális. Ennél csak Jézus Krisztus nézése zavarba ejtőbb: elcsodálkozunk, milyen nehéz már a Megváltó festménybeli figurájának is a szemébe nézni. A Szűz Anya ezeken a képeken mindig sötét vagy fekete ruhában jelenik meg. Bouguereau szimbolizmusában ez valószínűleg a kontrasztot szolgálja, az angyalok hótiszta ruhájánál ezerszer sötétebb az emberi világ, még ha bűntelen, első szentje képviseli is – ám Jézus világossága milliószor fényesebb a fehérnél. A képen az arany–tömjén–mirha jelképrendszere is megfigyelhető a mennyei, földi, de legfőképp az örök hatalom jelölésére. A Mennyek Királynője történelmileg nyilván sosem ült trónuson vagy viselt királyi ruhát, a festmény az idők teljességét ábrázolja. Érdemes megnézni a 3D-s feldolgozást is.

Karácsonyi irodalmunk azóta is ellentétekkel szembesít, annál inkább, minél komorabbá válik odakinn a világ.

Az alkotások javát nem a fenyőről, csillagszóróról, kék szemű kisdedről, pásztorokról szóló ártatlan, kegyes művek adják, hanem azok, amelyek szembenéznek a gazdagon terített asztal és a hóban fagyoskodó koldus kontrasztjával, az ünnep békéje és a világháború, az ünneplő család képe és a költő magánya, a gyerekkor csodaváró karácsonyai és a hitevesztett, kiábrándult felnőtt kínos ünnepei közötti fájó kettősséggel.

Érdekes, hogy nálunk a karácsonyi versek, elbeszélések a hittől eltávolodott 20. században szaporodtak meg: a legnagyobb nyugatosok, Ady, Babits, Juhász Gyula ilyen tárgyú versei magukban is szép kötetet töltenének meg. Kosztolányi Dezsőnek, aki első egyetemi évei alatt elveszített hitéhez csak a halálos ágyán talált vissza, egész életét és költészetét e hit keresése, a Megváltó hiánya határozta meg. Mégis így ír: „Járok a karácsonyi világban, és úgy érzem, minden léptemmel tisztább és igazabb leszek. Valami csendesség van ma a világban, s láthatom azt, amit a köznapokon oly sokszor keresek, és sohasem találok: az életet… Ma újra hívő vagyok.

Az éjszakában titkos suhogást hallok, s látom magam előtt a rongyos viskót, hol egy sugárzó arany csillag világol. Benn a barmok között fekszik az isteni fiú. Az egész világon ünnep van ma.”

Kivételes érzékenységével ráébred, hogy a liturgia az, amely vállalja, kiélezi, de fel is oldja karácsony paradoxonját, a reménytelen, sötét, hideg, kaotikus világ és az ünnep kontrasztját. „Olyan páratlan, tündöklő vallás egy sincs, mint a tiétek– írja egy pap barátjának. – Ez a vallás épp adventben, az év legsötétebb napjaiban tartja hajnali miséit, teli torokkal énekelve az „Ó, fényességes szép hajnal”-t. A leghosszabb, legsűrűbb éjben ünnepli a fény születését, a sötétség mélypontját, december 24-ét nevezi szentestének, hogy Jézus születésének mámorában rendezzen hallatlan karácsonyi tűzijátékot." Így ír Kosztolányi, a nem hívő. A lényegre érez rá most is. Mert karácsony felmutatja a kontrasztokat, hiszen a Születéssel kezdődik a hit minden paradoxonja: hogy az egy Istennek Fia van, hogy ez a Fiúisten emberré lesz, az örökké élő meghal, e halál életet szerez, a holt feltámad, és megvalósul az a prófécia, hogy sebek, az ő sebei szereznek gyógyulást.

A karácsony a hit ezen alapjainak megmutatkozása, epifániája, amelyeknek igazsága épp paradox voltuk miatt bizonyos: ember semmiképpen sem találhatta volna ki őket.