A szívünkben ne legyenek határok – A Határtalanul Programban tartós barátságok is köttetnek

A Határtalanul Program utazásai idén hetedikes diákoknak szólnak, de a korábbi években idősebb osztályok is részt vehettek rajta. Bereczky Réka, a budapesti Móricz Zsigmond Gimnázium tanára kilencedikes és tizenegyedikes diákjait vitte a külhoni kirándulásokra. Szerinte, amennyiben az osztályfőnök vagy a kísérő tanárok kellő lelkesedéssel beszélnek erről a lehetőségről a szülőknek és a gyerekeknek, nem nagyon van szükség noszogatásra. Mivel a programban szerepel egy előkészítő tájékoztató arról, hogy hová fognak menni, miket fognak látni, hol lesznek a szálláshelyek, kik lesznek a vendéglátók, milyen programokkal tudják megkínálni a gyerekeket, külön buzdításra nincs is szükség.

Miben különböznek ezek az utazások a megszokott osztálykirándulásoktól?

Először is az időtartamban, hiszen egy átlagos ottalvós osztálykirándulás két-, legfeljebb háromnapos, és az igazság az, hogy egyre kevesebb pedagógus meri vállalni az ottalvós kirándulásokat. Egy osztálykirándulást többnyire belföldre szerveznek, és ritkán tervezik meg ennyire komplexen úgy, hogy a magyarságtudat erősítésére építsék föl. 

Ma, ha egy család megengedheti magának a külföldi utazást, nem ritka, hogy előbb jutnak el a gyerekek Dubajba, mint Erdélybe. 

Az átlag családok a nyaralás idején nem fordítanak figyelmet a régi magyarlakta területekre, a történelmi szépségekre, a közös múltunkra, tisztelet a kivételnek. Pedig a gyerekek később ezt tanulják is. Voltunk Belgrádban a nándorfehérvári csata helyszínén, és gyakorlatilag az idegenvezető-nő eljátszatta a gyerekekkel, hogy hogyan is történt a csata. Ha érettségin kihúzzák ezt a tételt, akkor rögtön fognak tudni mire asszociálni. Az aradi emlékműnél, illetve Szabadkán Radnóti Miklós kapcsán verset is mondtak a gyerekek, vagy például a szabadkai zsinagógánál a historizmus történetéről beszélt valaki, aki jó művészettörténetből. Annak mindig van ereje, amikor nem a felnőtt osztja az észt a diákoknak, hanem a kortársuktól tanulhatnak valamit.

Mi mindenben kaptatok segítséget a szállásban, a programokban?

Kivétel nélkül mindenben. Mivel pályázni kellett, a saját ötleteink is megvalósulhattak, de egy komplex csomagot kaptunk a vendéglátástól a szállásig. Idegenvezető is jött velünk, aki induláskor felszállt velünk a buszra, valamint helyi idegenvezetőt is biztosítottak. Például Szabadkán egy magyarul tökéletesen beszélő helyi szakember vitt minket végig. 

Nem is volt önköltsége az utazásnak?

Annyi volt – természetesen ezt megbeszéltük a szülőkkel előre –, hogy szeretnénk néhány helyszínen koszorúzni. Ezeket készítettük el, és ráírtuk, hogy tisztelet a hősöknek. 

És tényleg sokunk szeméből kicsordult a könny, amikor Bácskossuthfalván, a Vajdaságban a Kossuth-szobrot körbeálltuk. Elénekeltük a Himnuszt, egymás kezét megfogva, és ahogyan összekapaszkodtak a gyerekek, érezted, együtt dobog a szívünk.

A diákoknak ismerniük kell a történelmünket, de nem gondolom, hogy az a jó irány, ha a múlt sérelmeit rányomjuk a mostani fiatalokra. Sajnos vannak olyan felnőttek, akik gyűlöletre nevelik az utódokat, azok ellen, akik végképp nem tehetnek a mi történelmi tragédiánkról csak azért, mert ma már szerbek vagy románok, és nem magyarok. Sajnos, olyat is hallottam, hogy a szülő a meccsen leköpködteti a gyerekével a román játékosokat. Azt a fajta jövőt kell építenünk, amelyben mi, magyarok meg tudjuk fogni egymás kezét, igaz, az országhatárok egy kis akadályt gördítenek elénk, viszont az Európai Unióban ennek már nincs akkora jelentősége. Azt fogalmazták meg a gyerekek, hogy jó volt így is magyarnak lenni. Elfogadni a másikat, és tisztelni az értékeit. De hát a legnehezebb mindig azon az ösvényen maradni, amelyen haladva reális önképet, valamint reális magyarságképet szerezhetnek a diákok. Ráadásul a kritikus tizennégy-tizenhat éves korosztály esetében ez valóban nem könnyű feladat.

Mit tanítasz? Fel tudod használni a munkádhoz a kirándulásokat?

Angolt. Az első tanult szakmám az idegenvezető, a második tanító néni, aztán angoltanár, mesterpedagógus. Szerintem pontosan a nyelvtanároknak van abban óriási felelősségük, hogy a gyerekeknek ne legyen csőlátásuk, hanem összefüggésekben lássák a világot. 

Ne azt várjam el, hogy mindenki beszéljen magyarul, csak azért, mert én magyar vagyok. A nyelvtanuláson keresztül nagyon-nagyon sok mindenre rá tudunk világítani. 

Az érettségi tételek is egy-egy olyan fontos társadalmi problémát vagy társadalmi jelenséget boncolgatnak, amelyre az órán akár választ is tudunk adni.

Az elején említetted, hogy most a hetedikesek vehetnek részt a programban. Fontosnak tartanád ezt a felsőbb évfolyamokban is?

Amikor most a Parlamentben tartottam egy rövid előadást erről, az államtitkár úrnak meg is fogalmaztam, hogy pedagógusként többen is úgy gondoljuk, hogy ezeknek a kirándulásoknak nem csak hetedikben van létjogosultságuk. Sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy inkább tizedikben, illetve tizenegyedikben (az előző osztályom tizenegyedikes volt, amikor elvittem őket) még több ismeretet tudnak magukba szívni a diákok. Hiszen minél idősebb egy gyerek, annál többet tud befogadni a történelmi, a művészettörténeti, a lelki tartalmakból. A nagykamaszok kognitív értelemben, emocionálisan, sőt fizikálisan is fejlettebbek, mint a hetedikesek, és ez egy kiránduláson nem hátrány.

Talán, amint utaltál is rá, túl nagy kihívás és felelősség a pedagógusnak négy éjszakára elvinni a nagyobbakat.

Igen, valóban fönt voltunk éjszakánként a kísérő tanárokkal, de mivel a diákok annyira elfáradtak az egész napos menésben – mi júniusban voltunk a Délvidéken, és nagyon meleg volt –, így igényelték is az éjszakai alvást. Az első éjszaka kicsit érdekes volt, tudjuk, hogy mindig kicsit hosszabbra sikeredik az első, meg az utolsó éjszaka, de nem volt különösebb probléma. A sok feldolgozandó látnivaló, új élmény és program ebben az értelemben is meghozta a gyümölcsét, történetesen az alvásigényt. Nem állítom, hogy nem könnyebb az egynapos kirándulás. De azt is tudjuk, hogy nem feltétlenül a könnyebbik út a helyes.

———

Amikor Szabó Lórántot hívtam, épp ez első egyetemi hétről vonatozott haza Zalaegerszegre, idén ősszel kezdte a félévet a Budapesti Műszaki Egyetem mérnök­informatikus szakán. Korábban többször is részt vett a Határtalanul Program vetélkedőin és táborain.

Kép

Szabó Lóránt – Fotó: Páczai Tamás

Mikor hallottál először erről a lehetőségről?

Ötödikes lehettem, amikor felsőbb évesek mesélték, hogy voltak Erdélyben, valamint a Felvidéken. Közben elmentem hatosztályos gimnáziumba, ezért sajnos nem tudtam a régi osztályommal utazni, de kilencedikben találkoztam a Határtalanul vetélkedővel.

Mi volt vonzó a kirándulásban, a versenyben? 

Egyrészt jó volt az osztályközösségünk, másrészt szeretek utazni.

 Az is vonzott, hogy történelmileg magyar terület, hallottam, hogy gyönyörűek ezek a helyek.

A családoddal jártatok határon túli magyar területeken?

Mivel hozzánk viszonylag közel van Burgenland, sokat voltunk Ausztriában és a Felvidéken is, illetve a szlovéniai magyarok által is lakott Muravidék sincs messze tőlünk. Lendván is voltunk többször.

Akkor az élmény nem volt ismeretlen, mégis háromszor voltál már a vetélkedőhöz kapcsolódó táborban. Miért?

Már a vetélkedőt is nagyon szerettük. Az információk, amelyeket megtudtam, érdekesek voltak, jó volt közösen versenyezni, utána pedig az, hogy a táborban korombéliekkel tudtunk beszélgetni. Sokan mondták, hogy Magyarországon szeretnének továbbtanulni. A kárpátaljaiak közül kábé mindenki néptáncolt, és jó volt látni, hogy őrzik a magyar hagyományokat, pedig nem az ország határain belül élnek. Sok olyan felismerésem is volt, hogy hoppá, erről volt szó a vetélkedőben.

Hogyan képzeljük el a vetélkedőt?

Amikor én részt vettem, három szakaszból tevődött össze, volt egy elődöntő, ahol akárhányszor ki lehetett tölteni a tesztet, ha elérted a maximumot, szinte automatikusan továbbjutottál a középdöntőbe. Ott egy Zoom-meetingen keresztül kérdéseket tettek fel, volt négy válaszlehetőségünk, és közösen el kellett döntenünk, hogy melyik a jó.

Egy egész osztály ült a képernyő előtt?

Nálunk igen. Ha valahol nem olyan jó az osztályközösség, akkor kevesebben is játszhatnak, sőt volt egy lány Fülekről, a Felvidékről, aki egyedül nevezett be, és egyedül is jutott be, de általában egy osztály szokott. Mi az osztályból kábé harmincan vettünk részt. Amikor mi voltunk kilencedikesek, épp akkor volt a Covid, 2021 tavaszán. Kisebb csoportokban jelentkeztünk be, mert figyelni kellett arra, hogy ne legyünk túl sokan. A következő években meg az infóteremben összejöttünk, hárman kiültünk a kamera elé, a többiek ültek a gépnél, és közösen mondták a választ. Voltak, akik gondolkoztak a kérdéseken, mondjuk öten kerestek a neten, és tök vicces is volt, ahogy a verseny hevében vitatkoztunk. A középdöntő után jött a döntő, ahová hivatalosan a legjobb húsz csapat jut be, de sokszor holtverseny van. A szuperdöntőre minden osztálynak kellett készítenie egy bemutatkozó kisfilmet.

És milyen volt a győztesek személyes találkozása a táborban?

Nagyon jó barátságok tudnak ott születni. Hála istennek nincs a táborban klikkesedés. Amint odaérkeztünk, este külön csapatokra lettünk bontva, és egy osztályból maximum két fő lehetett egy csapatban. 

Így nem az osztályok versenyeznek egymás ellen, hanem mindenhonnan meg fogsz ismerni valakit, egy csapatot fogtok alkotni, sok új barátra lehet szert tenni, könnyen be lehet kerülni egy másik társaságba. 

A vetélkedő idején az élő adás során volt egy csevegőablak, és ott ment az oda-­vissza üzengetés... Nekünk is megvolt a véleményünk, más csapat tagjai is azt hitték, hogy milyen nagyképűek vagyunk. A táborban aztán személyesen találkoztunk. Az a vicces, hogy azóta velük ápoljuk talán a legközelebbi kapcsolatot.

Az online térben könnyebb ellenségnek látni a másikat. Most, hogy bekerültél az egyetemen egy új offline közösségbe, egy másik városban, újfajta tanulási és életmódbeli kihívások közé, gondolom jól jönnek az ilyesfajta tapasztalatok. 

Igen, tényleg nagyon sokat segít. Meg talán nekem még az is, hogy társastáncoltam tíz évig, emiatt is könnyebben barátkozom. De tényleg azt gondolom, hogy ez a tábor több irányba is fejlesztette a személyiségemet. Olyan barátokat is találtam például a Délvidékről, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot, van, aki azóta ide jár ­egyetemre. 

Ez a cikk a Nemzetpolitikai Államtitkárság szakmai támogatásával készült.