„Tanítás volt minden megnyilvánulása” – így emlékszik tanítványa Jelenits atyára

Ez az „okos és mégis gyöngéd érzelmekkel átszőtt alapmagatartás” mutatkozott meg, amikor a hallgató a vizsgán nem a kihúzott tételre kezdett válaszolni, és a Tanár úr megengedő és bátorító gesztussal jelezte, hogy „egy másik fiókban kellene keresgélni". 

Azon a vizsgán először tapasztaltam meg, hogy valaki nálam is jobban bízik bennem, és nem arra szeretne rátalálni, hogy mit nem tudok, hanem arra kíváncsi, hogy mit tanultam meg. Ma már nem emlékszem, hogy Sík Sándor Esztétika című könyvének melyik része volt a válasz, de az az érzés, amit a bátorítás kiváltott, és a fiók-metafora most is elevenen él bennem. 

A támogatása a későbbiek során még számtalan formában megnyilvánult. 

Irodalomesztétika szemináriumon javasolta, hogy együtt nézzünk meg egy előadást, és utána beszélgessünk róla. Felvetettem, hogy mehetnénk akár Szabadkára színházba. „Ha megszervezi, menjünk!” – hangzott Jelenits atya válasza. Ennek a kirándulásnak az emlékét a hallgatók élményein, fotóin kívül Tolnai Ottó Eppur si muove című írása is őrzi: 

„A minap az egyik kis palicsi étterem teraszán furcsamód ismerősen, jóllehet abszolút egyedülállóan csillantak meg egy szemüveg lencséi. A fürdőhely persze éppen egy olyan hely, megfigyelőállomás, ahol sokféleképpen emelik a nap felé fejüket az emberek, sokféleképpen csillantják szemüvegeiket, ám nekem azonnal ismerősnek tűnt, valami boldog nyugtalanság vett rajtam erőt, mármint, hogy valaki éppen így, ilyen, nálunk szokatlan módon gyűjti fókuszba a fényt… Feleségem nem értette, mi van velem. Nézd, mondottam akkor, Jelenits István az ott az asztalfőn, diákjai között! Jól hallhattuk finom, ám mégis igen határozott szavait: egy anekdotát mondott el a terem burájáról, majd egy kis könyvet vett elő zakója zsebéből, és felolvasott. Ilyen még nem történt, hogy egy nyüzsgő, soknyelvű palicsi kávéház teraszán könyvből olvassanak föl, áhítatos irodalomórát tartsanak, hacsak nem az én szövegeimben, könyveimben, igen, hacsak nem az én hőseim, infaustusaim… A felolvasott fejezetben is vasárnap volt Szabadkán, mint akkor éppen. Felismertem, Szabó Zoltán Szerelmes földrajzának Szabadka-fejezetét olvasta Jelenits István.” 

Rejtély, hogy hány könyvet bírt el a fekete táskája, de az bizonyos, hogy mindig előkerült egy  alkalomhoz illő vers. Kérdés, hogy hányan is voltak a tanítványai, milyen is egy jó Jelenits-tanítvány, de amikor kiállításmegnyitóra készültem, és megláttam a halálhírét, csak az adott erőt a nyilvános megszólaláshoz, hogy akár méltó, akár méltatlan, de tanítványa lehettem a sokezer közül. Tanítványi hűséggel és hálával őrzöm minden tréfáját, a terem búrájától a „nyúl az ilyen”-en keresztül egészen addig, amikor az ócsai templom szentélyében szelíd mosollyal, csendesen így reagált az idegenvezető fehérlóról és a fehérló fiáról szóló felszínes mondataira: „és vannak emberek, akik lóvá tesznek minket”. 

Tanítás volt minden megnyilvánulása, minden gesztusa: az amikor egy-egy hosszabb autóbuszos kiránduláson – látva, hogy mennyi időt vesztegetünk az evés-ivás ördögi köre miatt – megemlítette, hogy miért célszerűbb ilyenkor egy szem cukorka; az, amikor vajdaságiként (a provinciális művészet bélyegtől tartva) félve javasoltam egy ottani szerző művét a szemináriumi kiselőadásra, ő pedig kifejtette, hogy nincs olyan, hogy kis- vagy nagy művészet, és az is, ahogyan szenvedélyesen ragaszkodott a szemináriumi időkeretek betartásához, és dühösen pakolta egymásra a székeket az ajtó elé, hogy többször még véletlenül se tudjon valamely, a következő órára érkező hallgató idejekorán bejönni a terembe. És tanított azzal a kijelentésével is, miszerint nincs már ideje rossz könyvet olvasni. Bizonyos, hogy alaposan kihasználta a rendelkezésére álló alkalmas időt, mégis mintha állandóan résen lett volna, nehogy az idő csak múljon, és ne teljen. Az örökkévalóságba ágyazott idő immár nem nyugtalanítja...

...Isten nyugosztalja, Jelenits atya!