Egy nigériai fiatalember mindennap a magyarokért imádkozik

– Ugandai utazásod történetét a Képmás-olvasók lelkesen olvasták, sokan támogatták is az újabb orvosi missziódat. Milyen volt szeptemberben Nigériában?
– Uganda elég nehéz terep volt, ahhoz képest nagyon jó körülmények fogadtak a nigériai, egymillió lakosú Onitsha városában, a Borromeo Szent Károlyról elnevezett kórházban. A négyszáz férőhelyes kórházban többször dolgozott már Csókay András idegsebész főorvos is, az ő segítségével és útmutatásai alapján kerültem oda. Ez a Katolikus Egyház által működtetett kórház, amelyben van vezetékes víz és áram. A reptéren Izunna atya, a kórház igazgatója és Bazil atya, az onitshai érsek munkatársa fogadott, már messziről integettek. Könnyű volt megismerniük a reptéri tömegben: én voltam az egyetlen fehér ember a környéken az ott töltött egy hónap alatt. A kocsiban már jó barátok lettünk, annak ellenére, hogy nem volt könnyű megértenünk egymást, mert ők nagyon erős nigériai akcentussal beszélik az angolt, szinte minden mondatra visszakérdeztem. Három napra volt szükségem, hogy megszokjam a nyelvhasználatukat. Izunna atya egyébként nem orvos, hanem egészségügyi menedzsmentet tanult New Yorkban.

– Milyen körülmények között laktál ott?
– Kaptam egy kis szobát a kórház épületében, és Izunna atya mindenben segített. Amikor megérkeztem a kórházba, finom vacsora várt: rizs és hal. Megkérdezték, mit szeretek enni, mondtam, hogy a hal nekem mindig jó. Az afrikai harcsát nem messze fogják ki a Niger-folyóból, és finoman tudják elkészíteni. Ügyeltek az ételeimre, hogy jól megfőzzék, nehogy megbetegedjek, és kaptam mindig palackos vizet is. Ünnepnapokon esznek csirkét, pontosabban tyúkot, amelynek nagyon rágós a húsa, mert náluk a tyúkok szabadon rohangálnak, megizmosodnak. Izunna atya mindig nagyokat nevetve mondta: „It’s organic!” Életemben nem nevettem annyit, mint ott.

– Csak a kórház betegeit gyógyítottad?
– A kórházban és vidéken is gyógyítottam. Az első vasárnapon egy csodálatos, háromórás szentmisén vettem részt, amely tele volt allelujával, dobszóval, élettel.

A mise végén pedig egy hatásos, húszperces beszédben Izunna atya bemutatott: „Doctor Réka for Africa is Afréka”. Ünnepelve tapsoltak a mise résztvevői, mind az ötezer ember.

Dr. Fodor Réka a Borromeo Szt. Karoly Kórház dolgozóival. – Kép: Dr. Fodor Réka

Nem kellett attól tartanom, hogy nem lesznek pácienseim: másnap már sorakoztak nálam a betegek, mert elterjedt, hogy tőlem mindenki ingyen kapja a vizsgálatot és a gyógyszert. Egy idő után olyan sokan lettek, hogy az már akadályozta a kórházi munkát. Ezért inkább úgy döntöttünk, hogy én megyek ki terepre, húsz-harminc kilométer hatósugarú körben, hogy éjszakára visszaérhessek a biztonságot adó kórházba. Megszerveztük a kültéri szűréseket. Egy közeli, négyágyas kis kórházban tartottuk az elsőt, 187 beteg jött össze arra a napra, azt hittem, belehalok – ezért kigondoltam, hogy inkább bevonom a helyi kollégákat is, felállítunk egy csapatot. Kaptam a kórháztól szakképzett ápolókat, akik beálltak a vizsgálati sorba: az egyik asztalnál végezték a vércukormérést, a másiknál zajlott a HIV-, a malária- és a Hepatitis B és C-szűrés – ez volt az alap. Ezekkel a teszteredményekkel érkeztek hozzám, én pedig megvizsgáltam őket, megmértem a vérnyomásukat és adtam egy diagnózist. A következő asztal volt a patika, ahol az általam előre megvásárolt gyógyszereket megkapták. Így, a helyi munkaerők segítségével 100–150 beteget tudtam ellátni. Ez a módszer hatásosnak bizonyult, bár nagyon sok előzetes szervezést igényelt, hiszen jó előre meg kellett hirdetni, és a terepjáróba be kellett pakolni egy mozgó laborfelszerelést, hogy 21. századi színvonalú vizsgálatokat végezhessünk vidéken is.

– Hogyan tudtál együttműködni a helyi kollégákkal?
– Nagyon jól! Doktor Amobival, egy helyi belgyógyász doktornővel dolgoztam legtöbbször együtt, aki később a barátnőm lett. Ő kicsit jobban ismerte a trópusi betegségeket, én kicsit jobban ismertem a magas vérnyomás- és cukorbetegséget, jól kiegészítettük egymást. A kitelepülések közötti napjaim úgy teltek, hogy doktor Amobival végignéztük, megvizsgáltuk a kórházi fekvőbetegeket, és az Afréka Alapítvány számlájára érkezett adományokból kifizettem a gyógyszereiket. Ez azért fontos, mert ott egy átlagember napi egy dollárból él, és nincs társadalombiztosítás, ezért nincs pénzük arra, hogy kifizessék a szűrővizsgálatokat és a gyógyszereket.

Tehát semmit nem érne az én misszióm, ha nem tudnám ott a kezükbe adni a megoldást, a gyógyszert, amire a gyógyuláshoz szükségük van.

Persze a valóság messze felülmúlta az én előzetes kalkulációmat, így két hét után elfogyott az alapítvány szinte összes pénze.

Kép: Dr. Fodor Réka

– Nigériáról többnyire csak erőszakról, keresztények elleni atrocitásokról szóló híreket lehet olvasni.
– Ez inkább az ország északi felére jellemző, Onitsha a keresztény többségű délen, egy katolikus főegyházmegye szívében fekszik. Egyik nap voltak ugyan zavargások a városban, de mi abból csak annyit érzékeltünk, hogy aznap nem jöttek páciensek, így több időm jutott a bent fekvő betegek vizsgálatára. Egy fiatal férfiről, Tóbiásról kiderült, hogy súlyos vesebeteg, csoda, hogy még nem veszítette el az eszméletét, dializálni kéne. Nem tudta megfizetni a kezelést. Esedezett a tekintete, hogy segítsek – én meg ott álltam a kevés megmaradt pénzemmel. Ha azt egyetlen ember hosszú és drága kezelésére ráköltöm, akkor több száz gyógyítható betegtől veszem el a terápia lehetőségét – ezért kénytelen voltam nemet mondani. Ez pénteken történt, és a lelkiismeret-furdalástól alig tudtam aludni. Csókay András főorvos úrnak egy hosszabb e-mailben megírtam, milyen nehéz helyzetbe kerültem: halálra ítéltem egy embert. Ő néhány perc múlva visszaírt, hogy „adjunk neki egy esélyt”, ő nyolcszáz dollárral beszáll. A férjem pedig szombaton és vasárnap otthon indított egy Facebook-kampányt Tóbiás érdekében, amelynek hatására még több pénz összegyűlt.

Az a döntés, hogy hagyok meghalni egy embert, péntek délután még teljesen logikus volt; hétfő reggel nyolc óra, a banki nyitás után azonban, amikor elkezdtek dőlni az SMS-ek a pénzátutalásokról, már egészen más lett a helyzet. Akkor már az lett volna a bűn, ha nemet mondok a kezelésére.

Boldogan újságoltam Izunna atyának, mennyi pénzünk lett, odarohantunk Tóbiáshoz, és elmondtuk neki: „a magyarok pénzt küldtek a kezelésedre”. Azóta mindennap fohászkodik, hogy „Isten áldja meg a magyarokat” – így nyertünk vele egy hathatós szószólót az Istenhez. Még aznap megkapta az első művese-kezelését, aztán sorban a többit a rend szerint. És szinte csodának tekinthető, ami vele történt. Már Kongóban voltam hetekkel később, amikor Csókay főorvos úr érkezett a helyemre, a nigériai kórházba. Ő küldte az üzenetet: „Képzeld, Tóbiás meggyógyult!” Utólag összeállt a kép: Tóbiásnak augusztusban volt egy vakbélműtétje, amely során kapott egy enterococcus-fertőzést, annak lehetett a következménye, hogy leállt a veséje. A kórházban kikezelték a fertőzését, ami egy nagyon csúnya tályogot is okozott, kapott vért is, a veséjét pedig megtámogattuk dialízissel, és mire Csókay doktor odaért, már haza is engedhették a kórházból. Ezek a kegyelmi állapotok nem történhetnének meg, ha nem lépek ki a komfortzónámból, nem merek kockáztatni, csak csinálom a napi rutint – ez nagy tanulság nekem.

Tóbiás betegen és gyógyultan. – Kép: Dr. Fodor Réka

– Milyen típusú betegségeket kezeltél?
– Naponta körülbelül ötven maláriás, húsz tífuszos esettel találkoztam, és HIV-fertőzöttekkel is mindennap. A HIV-fertőzöttek aránya a lakosságban 6–8 százalék – ez egy százkilencvenmilliós országban hatalmas tömeg!

Ottlétem idején kiáradt a Niger-folyó, és több mint ezer gyerek otthontalanná vált, egy pap segítségnyújtás közben belefulladt a vízbe, nagy dráma volt ez az ott lakóknak. Izunna atya javasolta, hogy települjünk ki közéjük a mozgó laborral. Mivel azon a vidéken az egyetlen nem vályog épület a templom volt, amelyet nem mosott el a víz, abban rendeztük be a rendelőt a már szokott módon. 172 beteget láttam el aznap. Elveszítették az otthonukat, mégis mindenki kedves, hálás, mosolygós volt, mindenki mondta, hogy „Isten áldjon”. Nem panaszkodtak, mert tudták, hogy a panasztól úgyse jön helyre semmi. Láttam, hogy ott senkit se hagytak magára: a hajléktalanná vált időseket és gyerekeket is befogadták a rokonok, ismerősök.

Az életem egyik legszebb napja volt a nigeri áradás utáni rendelés.

– Nehéz körülmények között élnek a nigériai emberek. Mi lehetne számukra a megoldás?
– Mivel nincs társadalombiztosítás, és nem járnak szűrővizsgálatokra, csak akkor jutnak el orvoshoz, amikor már nagyon súlyos állapotban vannak. Egy cukorbetegség például csak akkor derül ki sokszor, amikor már kómába esik az illető vagy le kell vágni a lábát. Azoknak az afrikai országoknak, ahol eddig dolgoztam, az a drámai hiányossága, hogy nincs társadalombiztosításuk, és nem is lehet: csak nagyon kevés embernek van bejelentett munkahelye, számukra túl nagy teher lenne kitermelni az összlakosság számára a biztosítási pénzt. Munkahelyeket viszont csak ott lehet teremteni, ahol fogyasztói társadalom van – ez egy ördögi kör. Csak fizetős lehet tehát az egészségügy, innentől kezdve viszont a betegek szegénysége szab gátat. Ezért az egyetlen segítési lehetőség számomra, ha oda tudom adni nekik ingyen az inzulinjukat, a vérnyomáscsökkentőjüket.

A rendelésre várakozók. Kép: Dr. Fodor Réka

– Úgy tudom, a forró égöv közelében élő emberek nem bírják huzamos ideig a fizikai munkát, ez is gátja lehet a gazdasági fejlődésnek.
– Nem egészen így van, pontosabban megvan a magyarázata. Az ő hagyományos helyi időszámításuk négynapos hetet ismer, a napot pedig nem órákra osztják, hanem három napszakra: följött a nap, delel a nap, lement a nap. Ennek megfelelően, ha nyolckor kezdődik egy munka európai időbeosztás szerint, és ő kilenckor érkezik, akkor ő még nem késett el. Tehát nem a munkát nem akarja elvégezni, hanem annak ellenére, hogy megértik a nyugati órabeosztást meg az angol időhatározó kifejezéseket, lélekben még a hagyományaik szerint érzékelik az időt. A másik ok az, hogy amikor ők európai értelemben véve látszólag nem dolgoznak, valójában akkor is munkálkodnak: állandóan csereberélnek, kereskednek egymás között. Azt cserélik ki, amiből feleslegük van. Még éjjel, a sötétben is árulják a kis portékáikat. Földet is művelnek, ezért olyan éhhalált, mint Ugandában, nem láttam Nigériának ezen a vidékén. El tudják tartani magukat, de a fejlődés nagyon lassú.

Majdnem mindennap volt áramszünet. Ezért a hűtőbe tett étel megmaradása is teljesen bizonytalan, így inkább kiosztják a maradékot a szegényeknek.

– Te is úgy látod, hogy nagy előrelépés lenne, ha a fejlett világ segítségével kutakat fúrnának a tiszta ivóvíz érdekében, csatornáznának és javítanák a tisztasági feltételeket?
– Hogyne, az sokkal jobb helyzetet eredményezne, Európában is ezek hatására szűntek meg a járványok. A hitelt nyújtó bankok szerepe is pozitív lehetne, ha valakinek lenne egy kis megtakarított pénze. Amobi barátnőm mesélte, hogy tíz éven át gyűjtött egy használt autóra, mert nincs hitel.

Ugyanígy, ha nincs pénzed terápiára, akkor meghalsz.

– Mások a viszonyok Nigériában, mint Ugandában. És mást tapasztaltál Kongóban is, ahová három itthon töltött hét után továbbutaztál.
– Igen, Afrikának is sokféle arca van, ahogy például Stockholm és Koszovó is Európában van. Húsz nappal a hazaérkezésem után utaztam Kongóba egy másik alapítvány szervezésében, ugyanis egy Magyarországon tanult kongói orvosnak, aki nálam is gyakornokoskodott, segítettem állást teremteni a szülőföldjén. Kinshasába, a 12 milliós fővárosba érkeztünk repülővel, ahol az egész városban nincs vezetékes víz. Egy ablaktalan templomépületben, a földön, matracon aludtam, és kaptam a mosakodáshoz öt liter kétes eredetű vizet. Nem volt áram se. Szereztem egy aggregátort, ám egyszer jött egy nagy eső, és nem tudták időben tető alá vinni, ezért szétégett. Ott egy ember naponta kétszer eszik csak, ez számukra a természetes, ha nem éhezik. Kopogott a szemem, de csak tartós kenyeret és kockasajtot tudtak nekem szerezni, azt ettem napokig. Engem azonban nemcsak a nyomor, hanem az agresszió is megviselt. Ott láttam át igazán, hogy milyen jó helyzetben dolgozhattam Nigériában, egy katolikus kórházban, az egyház védelme alatt, hittel és tudással rendelkező emberek között. Kongóban majdnem minden kilométer megtétele után megállított egy rendőr, igazoltatás címén. Máig se értem, mit akartak ezzel a megfélemlítéssel elérni. Meg voltam szeppenve: én gyógyítani jöttem ingyen, mit akarnak tőlem? Idealista misszionáriusként érkeztem, de ezt el kellett felejtenem.

Dr. Fodor Réka és Dr. Csókay András - Kép: Dr. Fodor Réka

– Nem is tudtál gyógyítani?
– Dehogynem, ott is sikerült megvalósítani ugyanolyan kihelyezett vizsgálatokat, amilyeneket Nigériában már bejárattunk – még egy kis faluban, az angolai határ közelében is –, de csak többszörös nehézségek árán. Hogyan sterilizálsz egy eszközt, ha nincs is víz?

Jártunk lepratelepen, ott találkoztam a legaranyosabb emberekkel.

Sajnos a gyógyult leprásokat sem engedik vissza a társadalomba, ott kell maradniuk egész életükben, mert félnek a többiek, az egészségesek az átoktól. Egyszer behoztak egy férfit szétszabdalt arccal a kórházba: elrabolták tőle a zöldségét, közben majdnem megölték. Egy hónapja házasodott, gyereket várt a felesége. Az erőszakos megnyilvánulások jeleit érzelmileg nagyon nehezen bírtam, ráadásul a fizikai erőnlétem fenntartása is szó szerint mindennapos küzdelem volt. Tisztelem azokat a misszionáriusokat, akik vállalják ezeket a körülményeket, de bennem megérlelődött a döntés, hogy a nigériai Borromeo Szent Károly Kórház lesz az afrikai misszióm bázisa. A szabadságomat áldozom erre, nekem fontos a támogató és istenhívő érzelmi háttér.

– Ilyen nagy a jelentősége az elfogadó lelkületnek a segítségnyújtáskor?
– Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos a fogadóképesség: hiába adsz valamit, ha nem értékelik, akkor nem is tudják igazán elfogadni. Az is nagy érték számomra, hogy Onitshában a Katolikus Egyház védelme alatt álltam. Maga a környezet is pozitívan átformált. Minden reggel 6-tól 7-ig mise volt a kórház kápolnájában, ez hozzátartozott a körülbelül kétszáz dolgozó napirendjéhez, utána reggeli, aztán ment mindenki dolgozni.

Lenyűgözött az a hitből fakadó természetesség is, ahogy az elmúláshoz viszonyultak a helybéliek.

Egy haldokló harmincas nő az AIDS-esek részlegében feküdt. Körülbelül öt méterre tőle, kint, a kórház udvarán terhestorna folyt, ahol afrikai tánccal edzették magukat a kismamák. Senkit nem zavart ez a kettősség: tudják, hogy a születés és a halál az élet rendje. Keresztény hitükből is következik, hogy a halál nem akkora dráma számukra, mint nekünk.

Dr. Fodor Réka Kongóban. - Kép: Dr. Fodor Réka

– Nem egyszerűen csak érzéketlenség ez?
– Nem, azt inkább Kongóban tapasztaltam. Ennek a vidéknek a lakói nagyon mély hitben élnek. Részt vettem egy temetésen, ahol vidáman allelujáztak. Kérdeztem: „Hát ti minek örültök?” „Hogy felment a mennybe.”

Nigériában egyszerre láttam a mennyországot és a poklot: a mennyországot azért, mert nagyon erős hitük van, a poklot, mert láttam a gazdasági nyomorúságot. Nekünk van anyagi jólétünk, de nincs elég hitünk. Ezért oda kell vinnünk a jólétet, és ide, haza kell hoznunk a hitet – így kölcsönösen jól járunk egymással.

Afréka Alapítvány 10101346–27099400–01004002
Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Fodor Réka következő afrikai belgyógyászati misszióját, írja az átutalás megjegyzés-rovatába: „belgyógyász”
Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Csókay András következő afrikai idegsebészeti misszióját, írja az átutalás megjegyzés-rovatába: „idegsebész”
Felveheti Fodor Rékával a kapcsolatot Facebook-oldalán, honlapján (afreka.hu) pedig dedikált könyvet is rendelhet.