Halált megvető magyar bátorság a címlapokon – így tudósított 1956-ról a nemzetközi sajtó

A kommunizmus igazi arca – Szuez árnyékában

A forradalom kitörését követően Magyarország neve két hónap alatt közel húsz alkalommal került fel a The New York Times címoldalára – többször, mint előtte és azóta összesen. Ez egyben azt jelenti, hogy a külföldi emberekben kialakult Magyarország-képet 1956-os hőseink tettei erősebben befolyásolták, mint bármi más az elmúlt emberöltők során. A Tito-féle jugoszláv szocializmus 1948-as elszakadása a Szovjetuniótól, az 1953-as keletnémet felkelés és az 1956-os „lengyel október” sem jelentett annyi reményt a kommunizmus végleges megszűnésére a világnak, mint a magyarok ébredése. A Nyugat ugyanakkor Sztálin halála után hiába várta bizakodva, hogy a Szovjetunió esetleg demokratikusabb irányt vesz, a magyar forradalom brutális leverése felszámolta ezeket a reményeket.

A The New York Times igen találóan írta akkoriban, hogy „a kommunizmus az igazi arcát Budapesten mutatta meg”.

A nyugati világ figyelmét azonban akkor jobban lekötötte az október 29-én kirobbant szuezi válság. Nem hiába fogalmazott úgy a brit konzervatív The Daily Telegraph, hogy ha az angol miniszterelnök nem szállt volna partra Egyiptomban, „a világ közvéleménye a Szovjetuniót arra kényszerítette volna, hogy kivonuljon Magyarországról”. A nyugati média érdeke azt kívánta, hogy a magyar forradalom eredményes legyen, hiszen ez a Szovjetunió befolyásának csökkenését is magával hozhatta volna. Az angolok és franciák szuezi beavatkozása viszont nem jött jól, mert egyrészt ezzel ők cserbenhagyták a magyar forradalmárokat egy számukra fontosabb háborúért, másrészt hivatkozási alapot is adtak a szovjet hatalomnak a magyarországi fegyveres jelenléthez. A német Münchener Merkur így írt erről: „Magyarország és Szuez között óriási különbség van. Ez a konfliktus a Közel-Keleten fanatizmus, érdekharc és hatalmi politika keveréke, amelynek egyik résztvevője sem különb erkölcsileg, mint a másik. Magyarországon azonban gyermekgyilkosság történt.”

A francia konzervatív Le Figaro pedig így bosszankodott: „Tűrhetetlen, hogy a Nyugat tétlenül nézi Magyarország vérbe fojtását.”

Kép

Fotó forrása: Fortepan/Spaarnestad Photo

Torzultak a hírek, de terjedt a magyar virtus

A forradalom idején körülbelül 150 külföldi újságíró tartózkodott Magyarországon, noha sokan csak a forradalom kitörése után érkeztek, hiszen a vízumok és belépési engedélyek beszerzése körülményes volt. A tudósítások nehezen jutottak el a külhoni sajtóhoz, a magyar távíróhálózat megbízhatatlansága miatt sok újságíró a nagykövetségekről telefonon továbbította a jelentését. A The Washington Post jelezte is, hogy „szinte minden információ Bécsen keresztül érkezik”. Az újságírók versenyt futottak a hírek gyűjtéséért, ám a terep és a magyar nyelv ismeretének hiánya is nehezítette a dolgukat. Amikor a szuezi válság miatt sokukat átirányították Egyiptomba, a magyar helyzetről szóló tudósítások száma lecsökkent. Hamis hírek is terjedtek: a Sztálin-szobor ledöntésekor a hatóságok nem nyitottak tüzet a felkelőkre, nem akasztották lámpavasra vagy dobálták le erkélyekről a forradalmárokat, ahogy az olasz Il Tempo vagy a The Washington Post tálalta. A forradalom halálos áldozatainak száma nem volt több tízezerre tehető, ahogy azt a The New York Times fejtegette, hiszen a felkelés heteiben 2500-an haltak meg, a megtorlások során pedig 229 embert ítéltek halálra.

Budapestet nem bombázták szovjet repülők, és Puskás Ferenc sem halt meg az összecsapásokban, amint azt a Paris Match megírta.

A külföldi tudósítók a nem teljesen pontos információik ellenére is kulcsszerepet játszottak a magyar forradalom hírének világgá kürtölésében. A nemzetközi sajtó nélkül aligha rendeztek volna világszerte tömegdemonstrációkat és szimpátiatüntetéseket, hiszen a Szovjetunió vezetői által elrendelt brutális elnyomás csak így okozhatott óriási sokkot a külföldi közvéleményben. Az ’56-os forradalom az egész globális politikai színtérre hatással volt a hidegháború idején, aminek eredményeként a magyarok kiállása a szabadságvágy és az elnyomás elleni küzdelem szimbólumává vált. A testi épségüket sem kímélő külföldi sajtómunkások híradásaikban felszínen tartották azt az igazságot, hogy a forradalom gyors, alulról szerveződő, spontán akció volt. A Paris Match újságírója, Jean-Pierre Pedrazzini az életét adta Budapestért: 14 golyó érte a Köztársaság téren, bele is halt sérüléseibe. Mások fejsérülésekkel élték túl az utcai harcokat. Később ők foglalkoztak a magyar menekültkérdéssel is: a más országokba menekült magyarok száma meghaladta a 200 ezret, az Egyesült Államokba 37 ezer magyar érkezett.

A kelet-európai kommunista országok tudósításaikban a moszkvai propagandát követték: a Pravda szerint az események „aljas, Nyugat által támogatott fasiszta puccskísérletként” zajlottak.

New Yorktól Szöulig mindenki ránk figyelt

A német Spiegel így fogalmazott: „A forradalom egyértelműen spontán volt”, majd azzal folytatták: „Ha van olyan felkelés, amely egyszerűen szívből és a legösztönösebb szenvedélyekből fakad, akkor a magyar októberi forradalom az.” A The New York Times Kádár Jánost „a politika minden csínját-bínját ismerő kommunista politikusként” jellemezte, a forradalomról pedig október 27-én így írt: „A magyar nép kivívta a világ szabad polgárainak csodálatát: kiállta ezt a kemény próbát. […] A budapesti hősök nemcsak a saját szabadságukért, hanem New York, Párizs, Delhi, Rio de Janeiro, Bandung és Tokió szabadságáért is harcolnak.” A The Times a „szovjet katonai és gazdasági befolyás visszaszorítása, magasabb életszínvonal, magasabb bérek és nyugdíjak, rendezett lakáshelyzet megteremtése és nem utolsó sorban szélesebb körű politikai szabadságjogok megadása” mellett érvelt hazánk számára.

A Le Figaro az október 25-i sortűzről így számolt be: „Itt minden olyan iszonyatos, fiatalok és gyerekek harcolnak karjukon, homlokukon véráztatta kötéssel a páncélosok és a tüzérség ellen, vízözön előtti gépfegyvereikkel és gránátjaikkal.” Az Il Tempo a szovjeteket ért veszteségekre is felhívta a figyelmet: „Soha háborúban nem láttam még ilyen pusztítást akkora harckocsikban, mint az itteni szovjet tankok. Az egyiknek, amelyiket a körúton láttam, és egy virágágyásos járdasziget megperzselt pázsitján állt, egy tüzérségi találat szabályosan leszakította a tornyát, a megszaggatott vázat pedig úgy nyitotta ki a betalált lövedék, akár egy tejesdobozt.”

A LIFE magazin a magyar eseményeknek szentelt százoldalas (!) különkiadásában kiemelte: „szavakkal nehéz leírni, hogy ez az Indiana-állam nagyságú, New Yorkhoz hasonló lakosságú, távoli kis ország honnan vette ezt a halált megvető bátorságot, hogy a Szovjetunióval szemben felvegye a kesztyűt”.

Az Olasz Kommunista Párt hivatalos lapja, a l’Unità ezzel szemben vandáloknak, provokátoroknak, sőt fasisztáknak minősítette a szerinte a Horthy-rendszer iránti nosztalgiából cselekvő forradalmárokat, és a megmozdulást ellenforradalomként értelmezve jogosnak tartotta a szovjetek bevonulását. Giorgio Napolitano korábbi olasz köztársasági elnök 1956-ban még kommunistaként ítélte el a magyarokat, 2006-ban azonban – nem kis fordulat – Sólyom László államfő meghívására már ő volt az ötvenhatos megemlékezésünk díszvendége. Ázsiából is érdekes reakciók jöttek. India egyensúlyi politikát követett, a magyar kérdésben is semlegességre törekedett, semmilyen irányból nem támogatta a beavatkozást. Li Szin Man dél-koreai elnök viszont abban bízott, hogy a magyarok merész tettvágya által gerjesztett hullám meg sem áll Észak-Koreáig, ahol Kim Ir Szen rendszerét is elmoshatja. „Magyar emberek, soha el nem pusztuló főnixmadarak vagytok! Dicsőség szálljon rátok!” – lelkendezett a szöuli Csoszon Ilbo napilap, ám 1960-ban a koreai diákfelkelés nem Kim Ir Szen, hanem Li Szin Man rendszerét söpörte el.

Mire világított rá a reflektorfény?

A szabadságharc leverése után több nyugati lap szerkesztőségében is azt gondolták, hogy a harcoknak nincs vége. A New York Herald Tribune ezt várta: „Kádár János és a szovjet harckocsik nem remélhetik a magyar gazdasági élet újraindítását. A jelenlegi körülmények között bizonyosnak látszik, hogy az országban hamarosan kétszázezer munkanélküli lesz. A munkanélküliség könnyen a forradalom újabb erőszakos kitöréséhez vezethet.” Henry Kissinger pedig az amerikai beavatkozás elmaradásáról így nyilatkozott: „Nem annak veszélye rettentette el az Egyesült Államokat a beavatkozástól, hogy alulmaradunk, hanem az, hogy nem vagyunk hajlandók megfizetni a győzelem árát.”

„A magyar forradalom Washington számára már akkor elbukott, amikor még ki sem tört.”

Hogy mi emelte a világ szemében mégis ilyen magasra 1956 jelentőségét – a korábbi és későbbi, nekünk hasonlóan fontos eseményekhez képest? Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a kontinensen egy kiterjedt folyamat része volt, hiszen a népek tavaszán egész Európában forradalmak dúltak, így nem mi kerültünk a fókuszba, pláne nem az egész világon. Az 1989-es átmenet során pedig a lengyel Szolidaritás mozgalom és Lech Walesa kapta a reflektorfényt, plusz a Nyugat legnagyobb elismerését, a béke-Nobel-díjat. 1956-ban azonban – Szuez mellett – Magyarországra figyelt a világ, a nemzetközi közvélemény máig a mi szabadságharcunkat véli a kommunizmus későbbi porig égését elindító szikrának. A The New York Times a szovjet csapatok kivonulása előtt egyfajta összegzésként így értékelte a történteket: „A bátor magyar diákok, munkások és parasztok az elmúlt héten csúfosan rácáfoltak félelmeinkre, kishitűségünkre. […] Nem volt hiábavaló az elmúlt napok hősiessége és bátorsága. Ez a bátorság méltó azokhoz, akiknek ősei egykor Kossuth Lajos oldalán harcoltak.”