1956 sportklasszisokat tett tönkre, érmek sokaságát engedte ki az országból

Az 1956-os forradalmat követő szovjet megszállás és a megtorlás óriási tragédiákat hozott magával. Igaz ez az egész országra és annak egyes lakóira is, a nagy képen túl ugyanis több százezernyi mikrotörténet és tragédia rejlik e szörnyű esemény mögött. A kivégzett vagy bebörtönzött áldozatok mellett ma már nyíltan lehet beszélni a sok-sok egyéni életútról, amelyek megtörtek november 4. után. A civil áldozatok mellett gyakran szó esik arról is, hogyan tette tönkre egyes írók, költők, színészek pályafutását a forradalmat leverő hatalom.

A sportról viszont mintha kevesebb szó esne. Pedig lenne miről beszélni! Említhetnénk például a 12-szeres világcsúcstartó atlétánkat, az 1955-ben világ legjobb sportolójának választott Iharos Sándort, aki soha többé nem ért el önmagához méltó sporteredményt. 

Vagy ott van olimpiai ezüstérmes gyorsúszónk, Kádas Géza, aki forradalmi tevékenysége miatt évekre börtönbe került, és 53 évesen, méltatlan körülmények között, nyomorban halt meg. 

A forradalom leverésének árnyékában világrekorder hosszútávfutó csapatunk és az Aranycsapat is széthullott. Akárcsak az 1956-ban aranyérmet szerző női tornacsapatunk.

Nehéz az út a sikerhez

A melbourne-i olimpiára már az odautazás is rendkívüli lelki és testi megpróbáltatásokat hozott. A hazai helyzet miatt először is Csehországba kellett elbuszoznia sportolóinknak, majd innen közel kéthetes huzavona után sikerült repülőgépjáratot szerezni Ausztráliába. A Nymburkban töltött napok alatt mindenki megpróbált formában maradni, de az edzéshez sokszor egyáltalán nem feleltek meg a körülmények. Így történt, hogy tornászunk, Kertész Alíz könyöksérülést szenvedett. A helyére érkező tartalékversenyző azonban nem tudta megfelelően megtanulni a koreográfiát, pedig a csapat aranyesélyes volt. 

Kertész kezéről ezért idő előtt lekerült a gipsz, és versenybe állt. Ahhoz azonban, hogy csapatban versenyezhessen, egyéniben is teljesítenie kellett. Ez sérülten természetesen nem ment, így lett például 64. lóugrásban, 34. műszabadgyakorlatban és 6. felemás korláton. Majd jött a csapatverseny, amelyre később így emlékezett vissza: „a lényeg, hogy ott lehettem a csapatban, akkor már eszembe sem jutottak a könyökfájdalmak. A melbourne-i gyakorlatunkat nagyon szerettem, a kisujjamban volt, és végül meglett az arany.” 

Pedig nemcsak ez a sérülés hátráltatta őket. A gyakorlathoz nemzeti színű szalagokat használtak, ám Tass Olga tornaszere a verseny előtt eltűnt. Végül sikerült pótolni egy szivárványszínű darabbal az övét (eredetileg ilyen szerepelt volna a koreográfiában, a forradalommal való szolidaritás jeleként cserélték le piros-fehér-zöldre), azzal a magyarázattal, hogy ez a reményt szimbolizálja. 

Végül, minden nehézség ellenére, meglett az aranyérem, sőt Fülöp edinburgh-i herceg kérésére a magyarok meg is ismételték a kiváló gyakorlatot. 

Pedig versenyzőinknek már egész máshol járt az esze.

Kép

A magyar csapat néhány tagja a Heidelberg városrészben lévő olimpiai faluban a XVI. nyári olimpiai játékok idején  – Forrás: Fortepan/Sárosi Imre

A döntés

Korondi Margit így emlékezett vissza az akkori eseményekre: „már nem nagyon koncentráltunk a versenyre. Mégis bennünk volt a versenyzés, hiszen évek óta ebben éltünk, s mindig arra törekedtünk, hogy érmeket nyerjünk az országnak. (…) Bár egész éjjel nem aludtunk, a versenyre összeszedtük magunkat. El kell ismerni, ennek ellenére csak félig voltunk ott fejben, mert már a jövőn járt az eszünk. A szívünk persze a helyén volt. Amikor kint álltunk együtt, s meghallottuk a felcsendülő zenét, eluralkodott bennünk a csapatérzés. Minden más háttérbe szorult.” 

A verseny után azonban dönteni kellett. És a melbourne-i olimpián részt vevő, 111 tagú magyar csapatból 49-en nem tértek haza. 

Köztük Korondi Margit sem. 

Sikerek itthon, sikerek külföldön

A kétszeres olimpiai bajnok, valamint kétszeres olimpiai ezüst- és négyszeres bronzérmes sportolónőt édesapja a születésétől kezdve bajnoknak nevelte. „Már a pólyában a lábamnál fogva himbált, hogy mutassa, mennyire erős vagyok. [...] Azt hiszem, bennem akarta saját magát látni, mert neki nem sikerült kijutni az olimpiára, pedig igazán közel állt hozzá. Nagyon hálás vagyok a tornának, mert önfegyelmet, tartást adott. Én ugyan pici vagyok, de a sportnak köszönhetően be tudtam lépni úgy egy társaságba, hogy elegáns legyek, és figyeljenek rám. Emellett minden testrészem mozgott, az alak megőrzéséhez ez elengedhetetlen volt. Az agyamat is megtornásztattam, hiszen egy gyakorlatot nem lehet anélkül tökéletesen végrehajtani, hogy előtte ne gondoljam végig, mit és miként fogok tenni, amikor engem szólítanak a szerhez” – emlékezett vissza a rendkívül sikeres pályafutás kezdeteire. 

Korondi Margit mindössze 15 éves volt, amikor az ifjúsági országos bajnokságon valamennyi szeren első helyezést szerzett. Öt évvel később, a küldöttség legfiatalabb tagjaként, ő szerezte az első aranyérmünket Helsinkiben. Ezt követően egy sérülés miatt rövid időre visszavonult, de Melbourne-ben már ismét ott volt. És ismét felléphetett a dobogó legfelső fokára a Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Köteles Erzsébet, Tass Olga összeállítású kéziszercsapat tagjaként. 

Az olimpia után azonban nem tért haza, az USA-ban telepedett le és tudását is ott osztotta meg másokkal szakcikkek szerzőjeként, fitneszedzőként, majd egyetemi tanársegédként. 

Kép

Az 1960-as római olimpián résztvevő magyar női tornász válogatott tagjai. Szemben középen balra Lemhényiné Tass Olga, jobbra Ducza Anikó, a jobb alsó sarokban Füle Judit – Forrás: Fortepan

Vitték a tudást is

Az Amerikai Egyesült Államokat választotta új otthonául Bodó Andrea is. Az olimpiai bajnoki cím mellett kétszer olimpiai ezüst- és egyszer bronzérmet szerző tornászunk az aktív versenyzés befejeztével is maradt a sport világában. 1975-ben az Egyesült Államok ritmikusgimnasztika-csapatának edzőjeként sportolóival világbajnokságot nyert. Ő volt a csapat technikai igazgatója, amikor az új sportág először szerepelt olimpián, később pedig nemzetközi bíróként tevékenykedett (négy olimpián vett így részt). Számos szakkönyvet, cikket írt, sportdiplomata volt, munkássága elismeréseként Amerikában beválasztották a Tornász Hírességek Csarnokába. 

Az igazi legendává váló Keleti Ágnes szintén más országban kamatoztatta tudását az ausztráliai olimpia után: Izraelben telepedett le. „Azt éreztem, hogy Ausztrália nem lesz a hazám, de azt is tudtam, hogy a kommunista Magyarország sem” – mesélte egy interjúban. Új hazájában meghatározó szerepet vállalt a tornasport megteremtésében: 1958 és 1980 között ő volt a válogatott szövetségi kapitánya, tanított az izraeli Testnevelési Főiskolán és nemzetközi bíróként is dolgozott. Továbbadták tehát tudásukat, de már nem itthon. 

A magyar tornasportban egyéni sikerek később is születtek, csapatban azóta sem sikerült megközelíteni az 1950-es évek eredményeit. 

Arról pedig, hogy az emigrációba kényszerült bajnokainknak a mindennapokban milyen teherrel járhatott az országváltás, Márai Sándor Halotti beszéde vagy épp Hobo húsbavágó sorai sokat mondanak: „Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz, / De magyarul álmodsz, magyarul sírsz”.