Tanári szoba 4. – Legyen-e mémoldala az iskolának?

Jobb elébe menni a bajoknak, gondoltam egy őszi délutánon, amikor négy-öt diák azt vetette föl, hogy indítanának egy mémoldalt a gimnáziumról.

Megijedtem, hogy az egyébként jó hírű munkahelyem tibiatyásodni fog, és majd szállonganak az éterben a kínos képes poénok.

Arra kértem a diákokat, mondják el nekem, hogyan működne ez az Instagram-profil, és osszák meg velem a lehető legrészletesebben az ötleteiket. Az ijedtség lassan lelkesedésbe váltott át, és felajánlottam, hogy beszélek az igazgatóval, hiszen mégiscsak egy intézmény jó hírnevéről van szó. A lelkes aktivisták azonban azt is megosztották velem, hogy mások már tervezik egy mémoldal beindítását, így jó lesz igyekeznem. Minden rendes helyen csináltak már ilyet a tanulók – visszhangzik fülemben a búcsújuk még ma is.

Miután igazgatónkkal megosztottam a tervet és a ránk leselkedő veszélyt (ha mi nem állunk az élére, spontán elindítják), rábólintott a kezdeményezésre azzal a feltétellel, hogy én legyek a tanári szűrő, aki dönt vicc és sértés, poén és gátlástalanság ügyében. Nem könnyű feladat, hiszen ami nekem vicc, egy érzékenyebb kollégának talán zavaró. Ott állok nyakig a pácban, nem is tudom, milyen szerepben. Cenzor vagyok vagy szerkesztő? Admin vagy szigorú tanárbácsi? Netán túl engedékeny? Ki kellett dolgoznom a saját etikai kódexemet, majd nyilvánossá tenni a kollégák előtt.

Írtam mindenkinek a tanári listára, hogy addig nem kerül ki egyik kollégáról sem kép, amíg ők maguk jóvá nem hagyják. Ez megnyugtatott mindekit, hiszen a legtöbb iskolai profil rendesen cinkeli a tanárokat. Néha még én is pirulok belé, amikor egy-egy sorstársamról készült mémbe botlok. (Ezt megelőzendő magamról is kértem mémet az induláskor. Kaptam is egy olyan fotót, amelynek a létezéséről fogalmam sem volt, és amelyen úgy nézek ki, mint aki éppen az életének akar véget vetni.)

Aztán beindult az iskolai mémgyár, és lassan látszott, mi az, amit kiemelnek a diákok az iskolai életből. Kaptak pár fricskát a reggeli késések utáni diákmagyarázatok, a tanárok osztályozási és óratartási szokásai, az iskola különleges előírásai (diákmisék, osztályfőnöki tízperc, köszönés), a házirend bizonyos intézkedései, egy-egy kolléga habitusa és még számos probléma. A mémoldal színesítette a közösségi életet, és kiemelte azokat az apróságokat, amelyek tetszenek a tanulóknak, vagy éppen zavarják őket.

Ami meglepett, hogy a diákok önmagukkal szemben is milyen kritikusak. Tisztában vannak azzal, melyek a gyengeségeik, és milyen gyengeségei vannak a tanáraiknak, az iskolának.

Máig olyan kérdésekre kapunk válaszokat, amelyekre egy év végi önértékelésen biztosan nem térnénk ki.

Kép: Boldog Zoltán

A profilt pillanatok alatt elkezdték 400-an követni, jelenlegi tanulók és öregdiákok, már az első bejegyzések is 100 fölötti kedvelést eredményeztek, és ma már előfordul, hogy több mint 200 embernek tetszik egy-egy poszt. Hány olyan rendezvény van, ahol az iskola 200 tanulóját bírhatjuk aktivitásra akár hetente többször is? Gondoljunk csak bele! Ott ül a diák a fotelban, és közben mégis az iskolai élettel foglalkozik, mert olyan formában szólították meg, ahogy ő azt szereti. A Facebook már gagyi, azt mi már nem használjuk – ez volt a válaszuk, amikor rákérdeztem, kitegyük-e oda a mémjeiket.

A mémoldal indulása óta eltelt fél év, és ezen idő alatt több iskola nem hivatalos mémprofiljával is kapcsolatba kerültünk. Közösségek kezdtek el közeledni egymáshoz, a diákhumor egymással kibékíthetetlen viszonyban lévő elitgimnáziumokat is összébb boronált. A diákok már menőbbnek érzik az iskolájukat, mert nincs lemaradva a többihez képest.

De az élet nem ilyen egyszerű, hisz az könnyen kiszagolható a diákoknak, ha egy kezdeményezés mögött ott áll egy tanár. Így aztán elindult egy zárt, nem hivatalos mémsorozat is az Instagramon, ahová a tanárokat eleve nem engedik be a diákok. Most a két kezdeményezés egymás mellett működik, egyelőre nem zavarja egyik a másikat, és bár minden tanár azt találgatja, ki lehet a zárt profil mögött, máig nem derült fény a szerzők kilétére.

Akkor a mém ellensége vagy barátja a tanárnak? Egyik sem, hanem egy lehetséges pedagógiai eszköze.

Lehet kínosan alkalmazni, mint egy széteső csoportmunkát, ahol mindenki a barátnőjével csetel, kivéve egy embert, aki a többi helyett gürizik. De lehet irodalmi értékűt is alkotni, amit még magyarórára is becsempészhetünk. Száz szónak is egy (mém) a vége. Ne féljünk a mémektől! Ismerjük meg őket, és adjunk annak egy esélyt, hogy tanárként nyitottak vagyunk az online játszótér egy-egy számunkra ismeretlen eszközére!