A rafinéria abban áll, hogy vagy húsz percig azt hisszük, a film az anyasággal kapcsolatos társadalmi problémákat feszegeti. Szinte az összes olyan kérdés felvonul, ami manapság a közvéleményt foglalkoztatja: felsővezető kisbabával, meleg pár baba nélkül, a megdicsőült anya, depressziós anya, negyven körüli dacos gyerek, tudatosan gyerektelen értelmiségi, szomorú prostituált, és még folytathatnánk a sort. Idővel azonban bizonyossá válik, hogy ennyi mindennel nem lehet érdemben foglalkozni, és jobb, ha pihentetjük a problémamegoldó gondolkodást. Inkább dőljünk hátra, és nézzük ezt a felvonulást, mint vonat ablakából az elsuhanó tájat: kívülről, kicsit megszépítve, de a soksínűségében egyre inkább egységben.

Az „Anyák napja” ízig-vérig francia film, egy doboz sikkesen csomagolt francia bonbon. A történet több szálon fut, több kapcsolatot követhetünk felváltva: minden íz más színű papírban, vegyesen tálalva.

Az „Anyák napja” szép film. Esztétikai értelemben szép. Nemcsak szépen fényképezett, de szépek az emberek, az utcák, szép az öregek otthona, a virágbolt és a temető is. Magyar szemmel különösen szembeszökő ez a szépség. Mielőtt hazugnak éreznénk ezt a valószínűtlen, mindenre kiáradó szépséget, vegyük észre, hogy mindez a valódi mondanivalóra tereli a figyelmet. Arra az egyetemesen emberi tapasztalatra, hogy tökéletlen és töredékes emberlétünkhöz képest túl sokat kaptunk. Túl nagy terheket, és túl nagy ajándékokat. Esendőségünkhöz képest túlságosan nagy hatalmunk van egymás felett, az egyik szereplő szerint pedig egyenesen „szörnyű az anyák hatalma”. Mit jelent ez?

Egy anya sem képes egészen uralni a gyerekeire gyakorolt hatását. Nem kell rossznak lenni ahhoz, hogy megsebezd a gyereked, és igen ritkán sikerül a lehető legjobbnak lennünk. „Hat gyerekem van, és mindegyik neheztel rám valamiért” – mondja derűsen az a nagymama, aki már elfogadta az életnek ezt a túláradó mivoltát. Ő lesz az, aki a másik oldalt is megmutatja: ha te bizonytalan vagy is, az a csecsemő biztos benned. Szereti az illatod, a bőröd, az arcod. Szeret téged, és segít neked. A szeretet is kéretlen, ingyenes, túlméretezett.

Innen indulunk: hatalmas hatóképességgel és hatalmas szeretettel. Hogy ebből mi lesz? – Anyámnak köszönhetem, hogy kíváncsi természetű vagyok, miatta sírok Puccinin. – Nem tudtam aludni, amíg te haza nem jöttél, az ablakban ülve vártalak. – Nem beszélek anyámmal, mert egyszer a saját gyerekem anyának szólította. – Miért szültél hármat, ha egyikünkkel sem foglalkoztál? Ilyen, és ehhez hasonló mondatok tömkelegét halljuk a film szereplőitől, és ezek alapján lehetne ez egy szörnyen nyomasztó film is, de mégsem az, két okból:

Az egyik, hogy pont annyira bájos, néhol giccses és gesztusaiban közhelyes a film, hogy nem lehet egészen komolyan venni. A másik feloldás pedig az a felismerés, hogy nem baj, hogy az élet ilyen.

Nem baj, hogy van mulandóság, nem baj, hogy a tökéletesség elérhetetlen. Elég, ha elfogadjuk az életet ilyennek, és akkor meg tudunk bocsátani anyánknak, meg tudunk bocsátani magunknak. A megbocsátás pedig szabaddá tesz az örömre, szabaddá tesz a szeretetre. Viszlát, nyomasztás!

De fontos ez? Azt mondják, a világ legszebb, legősibb, legmagátólértetődőbb dolga anyának lenni.

Sokaknak mégis mennyire nehéz megszenvedni ezért a státuszért, másoknak pedig – akiknek a fizikai elnyerése könnyű, mint egy véletlen – milyen nehéz megbarátkozni vele.

Amikor megszületett a kisfiam, és a kórházban áttoltak a szülőszobáról a kismamaosztályra, az egyik nővér, aki újonnan bukkant fel, azt kérdezte tőlem: „Anyuka, jól van?” Én meg nem értettem, honnan ismeri az anyukámat, és miért érdekli a hogyléte. Hosszú másodpercek teltek el, mire rájöttem, hogy rám gondol. Én is anya lettem. És még hosszú napokba telt, mire megszoktam, hogy a nevem a kórházban: Anya. Még most is szokom, hogy a saját anyukám is néha anyának hív – amikor a kisfiamnak beszél rólam.

Azt mondják, elsősorban a szüleink határozzák meg a szülői szerephez való viszonyunkat.

Amikor erre gondolok, a napfényes reggeleket látom a „családi ágyban”.

A vasárnapi kívánság-ebédeket – persze, hogy rántott hús lesz! A fagyos, korán sötétedős délutánokon majd én is lesem a fiamat, mikor bukkan föl a lépcső tetején, és ő is a téli füstillatú hajamba szagol, miközben megölel az iskola folyosóján. És lesznek zsúrok lufikkal és apró csokikkal, amiket majd a kis őrjöngő vendégek kapnak. Hosszú nyári napokat töltünk majd a szabadban, finomságokkal megpakolt hátizsákkal.

De legfőképp puha öleléseket érzek, állandóságot és a biztonságot, amit csak én adhatok neki…

Bár most sokszor tűnik inkább lyukas tréninggatyás, kócos hajú figurának az a valaki, akit a tükörben látok elsuhanni. Aki csakazértis csinos fülbevalót vesz a délutáni sétára, és belepréseli magát a régi farmerébe, hogy bebizonyítsa – leginkább magának –, semmi nem változott. És tényleg semmi. Csupán itt szuszog mellettem egy emberke, aki korábban nem volt.

Az eufórikus hangulatban hidegzuhanyként ért ez az írás. Tudom én is, hogy veszélyben a Föld, tapasztalom, hogy az állandó versengés milyen káros is tud lenni, hallom, hogy mennyi lelkileg sérült fiatal kerül ki az ún. elitgimnáziumokból (nem véletlen, hogy nem ezek egyikébe felvételizett a fiunk), mégsem sikerült a cikkbeli világvége-hangulatot átérezni. Bár a szerző sok kijelentésével egyet tudok érteni, néhánnyal nem, és a negatív, néhol cinikus stílus kifejezetten zavart. Ráadásul a sítáborban is tapasztaltam: a verseny lehet jó, fejlesztő, ösztönző, csapatépítő is, és nem csak „megoszt, butít és nyomorba dönt”, ahogy a cikk szerzője állítja. De mivel én csak egy laikus szülő vagyok, megkérdeztem szakértőket is, vajon ők mit gondolnak erről.

Ösztönösen bennünk van

Pólus Enikő mentálhigiénés szakember, a MESEKŐ Alapítvány alapító-ügyvezetője szerint a verseny és a versengés ösztönös, de a kettő nem azonos jelenség. A verseny egy adott komfortzónán kívüli keret, amely lehetőséget ad önmagunk kipróbálására: megismerhetjük, mi lakozik bennünk és rájöhetünk arra, miben érdemes még fejlődnünk. Sőt, van, amiben csak így vagyunk képesek fejlődni. Ha ezekbe nem merünk belelépni, akkor életünk kríziseivel is nehéz lesz megbirkóznunk. Megismerjük azt is, miként hat ránk egy másik közeg: fejlődési lehetőség-e vagy szorongást megerősítő állapot. Ez önmagában nem gond – állítja, annak a jelzése: az illetőnek szüksége lehet támaszokra, megküzdési stratégiákra. „A frusztráció addig megmarad, amíg meg nem teszem a kellő lépéseket önmagamért, s akkor önként távozik. Amelyik érzéstől félünk és kerüljük, sokszor épp annak megélése segíthet, hogy jó irányba változzunk.”

Ezzel szemben a versengés egy „társas-játszma”, amelyben hatalmi viszonyokat, kapcsolódási formákat alakítunk ki. Ez egy stádium a személyiségfejlődésben, amin gyermekkorban mindenki keresztülmegy, de sokan megmaradnak ezen a szinten felnőttkorra is.

Ha valaki állandóan verseng, manipulátorrá válik, a szükségesnél jóval több energiát használ el erre, ami a pszichés és fizikai állapotára nincs jó hatással, hiszen folyamatosan „méreganyagot” termel.

„Ő nem rossz ember, csak a lelki fejlődése megakadt, és érdemes lenne segítséget kérnie a továbblépéshez. A gyermekvállalás és a családi háttér képes ebben segíteni.”

Léder László pszichológus, az Apa Akadémia alapítója megerősíti a verseny létjogosultságát és fontosságát. Szerinte sokfajta versenyhelyzet van, a barátságos vetélkedőtől a csoportos találós kérdésekig. Egy vetélkedő lehet játékos, örömteli, agresszió- és szorongásmentes. „A versengők kiszorítása tulajdonképpen verseny a versengőkkel. Ha a szülő vagy az iskola kis »Micimackókat« képez, akkor lehet, hogy felnőttkorukra szorongóvá váló embereket állít elő, akik minden megmérettetéstől megfutamodnak majd, akár egy állásinterjútól is.”

Vesztes nincs, csak úton lévő

Versenyezni tehát szabad, sőt érdemes, de fontos, hogy ne kötődjünk hozzá túlságosan, mert az versengő személyiség kialakításához vezet – figyelmeztet Pólus Enikő. „Gondoljunk az atlétára, aki elsőként futna be az olimpián, de a mellette eleső társához visszamegy, felsegíti, és utolsóként bemennek együtt. Számomra ő a győztes. Ez egy verseny önmagammal is, mások megsegítése érdekében, amihez alázat és hit szükséges, és amit tanítani kéne vagy legalább átgondolni azoknak, akik versenyekre készítenek fel. Ha valaki becsülettel, erejéhez mérten végigcsinált egy versenyt, ő már győztes. Vesztes nincs. Csak úton lévő.”

Kép: Designed by Freepik 

A verseny tehát attól lesz jó, ha megfelelő az ún. „versenyszellem”: van tisztelet, egymás elismerése és értéklelése, méltóságteljes, tisztességes és jogszerű attitűd.

Léder László hozzáteszi: Az a verseny, ami a másikban érzelmi károkat okozhat, nem verseny, hanem emberkísérlet. A gyerekek versenyeztetésénél a felnőtt felelős azért, hogy a verseny tisztességes legyen, s ne legyenek érzelmileg legyőzöttek a végén.” A mentálhigiénés szakember kiegészíti: „Jogunk van kiszállni útközben a versenyből; ez nem szégyen, hanem bátor és őszinte döntés. Hatalmas dolog elismerni azt a pontot: ez most nekem nem megy.”

Verseny otthon

Két fiam nagyon különböző természetű: míg a nagyobbik állandóan versengene, és néha vissza kell fogni, hogy ne „nyomja le” öccsét az általa kitalált házi versenyekben, a kisebbet időnként ösztönözni kell, hogy gyakrabban lépjen ki a komfortzónájából. „Mindig is voltak olyanok, akiknek az idegrendszerük máshogy szerveződött, és nem voltak képesek a komfortzónán kívül teljesíteni. Nem gond, ők a komfortzónán belüli »láng-őrzők«, nekik más lesz az életfeladatuk” – állítja Pólus Enikő, hozzátéve: a testvérféltékenység az előbb említett „társas-játszma”. „Kinőhetik vagy megmaradnak gyermeki szinten. A gyerekeknek tapasztalniuk kellene, hogy milyen a lemondás, fájdalom, szegénység, árvaság, mert akkor jobban értékelnék azt, amijük van.”

Legősibb versenyprogramunk a verseny a szeretetért és a figyelemért. Mégis, ha a szülő jól végzi dolgát, a gyerekek egymást szerető testvérekké válnak. Ezért az ebből eredő problémákat nem érdemes csak a külső tényezőkre, például az iskolarendszerre fogni – állítja Léder László.

„A modern család legfőbb problémája éppen a szülői túlterheltség és a közöny – ebben az értelemben teljesen mindegy, milyen iskolába járatjuk a gyereket”. Az Apa Akadémia gyakori kérdése: egy apa mennyire tanítsa meg versenyezni a gyermekeit, s ő maga legyőzheti-e őket? Véleménye: a gyerekeket sikerélményeken keresztül kell megtanítani versenyezni és együttműködni. Egy apa csak annyira győzze le gyermekeit, hogy a játék megőrizze az izgalmát. A társasjátékban sem győzhet mindig mindenki, a gyerekek – pozitív és kiegyensúlyozott nevelés esetén – ezt teljes mértékben elfogadják. Ugyanakkor a kisgyerekek sem szeretik a „mindenki győztes” vetélkedőket. Fontos a verseny megbeszélése és feloldása (mint minden konfliktusé).

Verseny az „istállókban”

Pólus Enikő szerint óvodában és kisiskolában a versenynek mindenképpen játékosnak kell lennie, csapatmunkáról szólnia és ne legyenek helyezettek sem. Mindenkit, aki aktívan részt vett, értékelni kellene díjazással. Beépíthető lenne egy csapatmediátor, egy olyan gyermek, akinek csak a bátorítás lenne a dolga. A nem jól teljesítőket pedig soha ne rekesszük ki. A nagyobbak már versenyezhetnek egyénileg is, de differenciáltan: mindenkinek „saját magához való” versenyre lenne szüksége, vagyis ne csak matematika- és versmondó versenyek legyenek, hanem például projektalkotók, kísérletezők, termékbemutatók, kommunikációs vagy állatszeretők platformjára alkotott versenyek. 

Léder László úgy látja: a magyar iskolarendszerben kevés az együttműködésre tanítás, és aránytalanul magas a versengés, maga a Nemzeti Alaptanterv is „verseny az idővel és az emberi kapacitással”. A NAT kb. 30 százalékos azonnali tartalmi és órakeret csökkentése lenne indokolt.

Ezt hívják „rejtett tantervnek”: ha a tanár is stresszes, mert nem halad az előírtak szerint, akkor a gyerekek már ettől szoronghatnak. Szerinte a „jó verseny” összefügg a jó pedagógia alapkérdésével, ez pedig a személyiség kibontakoztatása. „A gyerekek között nagy különbségek vannak, ezt figyelembe kell venni, szülőként és pedagógusként is. Mindenki tehetséges, mégpedig egyszerre több dologban. Ha ezekben megerősítjük őket, akkor sokszor stresszmentesen lehet nyertes, és elfogadja, hogy más területeken mások esetleg jobbak nála. Éppen ez az egyensúly az egészséges stressztűrés és önismeret alapja. A diákokat embereknek kell tekinteni, és tudni kell, hogy a nagyon tehetséges gyereknek is szüksége van sok érzelmi edukációra, pszichés segítségre és lazítós dolgokra.” Javasolja: meg kell tanulniuk nem agyalni, néha a gondolkodás mellett „csak” megérezni sok haszontalannak tűnő dolgot.

Verseny a munkahelyen

Felnőttkorban minden munkahelyen van verseny. Ez motiváló erővel látja el a munkatársakat, kivéve, ha valaki versengő személyiség és mások lenyomásával, rosszindulattal és egyéb eszközökkel dolgozik. De Pólus Enikőtől már tudjuk: őt sem a gyermekkori versenyek tették ilyenné, hanem beszorult egy fejlődési szintre, ami rányomhatja az egész életére és a kapcsolataira a bélyegét.

Vagyis: bizony nincs versenymentes élet, akárhogy csűrjük-csavarjuk is.

A szemlélet(váltás) és a felkészülés a legfontosabb – értenek egyet a megkérdezett szakértők, és míg a mentálhigiénés szakember szerint az érzelmi intelligencia fejlesztésével, a pszichológus szerint a túlfeszített NAT átalakításával érdemes a gyerekeknél kezdeni.

Molnár T. Eszter meseregényét, A Kóbor Szállót nemrégiben beválogatta a Magyar Gyermekirodalmi Intézet által felkért szakmai zsűri az 50 legfigyelemreméltóbb, 2018-ban megjelent gyermek- és ifjúsági könyv közé. Az illusztris társaságból (az 50 könyv közt szerepel például Varró Dániel legújabb nagy dobása, A szomjas troll és a Fodor Marcsi-Neset Adrienn páros sokat emlegetett, hiánypótló könyve, az 50 elszánt magyar nő) is kiemelkedik A Kóbor Szálló.

Molnár T. Eszter megtalálta azt a hangot és beszédmódot, amin lehet szólni a hajléktalanságról érzékenyen, varázslatosan, mégsem vesztve szem elől a valóságot. Megalkotta Hetedhét Hugó alakját, a csörgő nejlonszatyraival a városka egyik végéből a másikba buszozgató földönfutót, aki igazi „szerencsétlen flótás volt: üldözték a felhők, megtalálták a balesetek, szívébe ki-be járt a bánat”.

Annak idején az iskolában jó gyerek volt, éppen olyan, mint a többi, csak magyarból bukott meg; bélyeget gyűjtött, csatár volt a focicsapatban.

Semmiben nem különbözött egykori padtársától, Fricitől, akinek felnőtt korára nagy háza és zöldséges boltja lett, hacsak abban nem, hogy Frici matekból bukott meg, kapus volt és autós kártyákat gyűjtött.

Hetedhét Hugó mellett a meseregény másik hajléktalan figurája Búbanya, aki a legmagasabbról zuhant a legnagyobb mélységbe: az egykori tündöklő, ígéretes tehetséget erdőszéli barlanglakó titokzatos rémként látjuk viszont, akitől minden gyermek fél. Minden gyermek, kivéve Rikit, a meseregény egyik kis hősét, a kócos, bodros hajú ovis kislányt. Nem is csoda, hogy nem fél, hiszen nagymamája, a csodabogárnak tartott Gizike fantasztikus példát mutat neki emberségből. Ő az egyetlen, aki rendszeresen beszélget Búbanyával, és enni visz neki a barlanghoz, ahol teljes magányban él. Gizike szuperképessége abban áll, hogy előítéletek nélkül tudja megszólítani az embereket.

A Kóbor Szálló

A Kóbor Szállóban, vagyis a saját otthonában a kívülállók számára nevetséges figurák fordulnak meg, vagy éppen olyanok, akiktől a felnőtt társadalom rendszerint elhatárolódik. Gizike Kóbor Szállója csupa-csupa varázslat.

A szállóvendégek névsorát végigtekintve azt is mondhatjuk, hogy a meseregény Molnár T. Eszter főhajtása Lázár Ervin mesevilága előtt azzal az üzenettel, hogy a legvarázslatosabb és legizgalmasabb mesebeli karakterek mind-mind a valóságban gyökereznek.

Gizike nem varázsló, nem boszorkány, mégis valódi mesevilágot tud teremteni unokájának. Amikor oviba megy a kislányért, felveszi a gyermeki szem számára csodaszép kalapját, amit műanyag gyümölcsök és madártollak díszítenek, sosem siet, ráér az unokájával csak úgy eltévedni, vagy éppen eladó pingvineket keresni a városban.

Sokat tanulhatunk Gizikétől mi, szülők – például azt, hogy a gyerekeknek szükségük van a sok kötöttség és a napirend szorítása mellett a szabálytalanságra, a formabontásra, a zabolátlan játékra.

Arra, hogy ne tudjanak semmit az időről, hogy ne a legrövidebb úton menjenek úti céljuk felé, hogy valaki azt mondja nekik: érdemes elindulni eladó pingvint keresni a városban – és ha nem találnak, legfeljebb fagyiznak egy jót.

Molnár T. Eszter: A Kóbor Szálló. Illusztrációk: Molnár Jacqueline. Pozsonyi Pagony Kft., 2018. 113 oldal. A kiadó által ajánlott korosztály: 6-10 év

A kongresszus fő témája az Eucharisztia mint az élet forrása és csúcsa, ehhez kapcsolódik mottóválasztása, amely a Meskó Zsolt által kifejezetten erre az alkalomra írt dalban is elhangzik: „Minden forrásunk belőled fakad”.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) történetében korábban egyszer volt rá példa, hogy Magyarország adott otthont a rendezvénynek. Az 2020-as kongresszus terve sok hasonlóságot mutat az 1938-as budapesti eseménnyel: a gyertyás körmenet ezúttal is a Kossuth térről indul és az Andrássy úton át halad a Hősök teréig, ahol a zárómisét tartják.  

Az érdeklődőket változatos programok várják, több helyszínen: a Hungexpón például előadások, műhelymunkák, kiállítások, könyvbemutatók, a Margitszigeten családi játékok, szerte a városban pedig koncertek. „A kongresszus egy kibővített Ars Sacra Fesztivál lesz kiállításokkal, hangversenyekkel, filmvetítésekkel, amelyek mind a mottóhoz kapcsolódnak.  De nemcsak teológiai, hanem közéleti kérdésekkel foglalkozó fakultációkkal is készülünk, olyan témákban, amelyekről az egyháznak van mondanivalója” – sorolta a NEK sajtóreferense, Gőbel Ágoston. A kongresszusra a világ minden tájáról érkeznek előadók. Természetesen Ferenc pápát is meghívták, ám egyelőre nem tudni, személyesen is részt tud-e venni az eseményen, vagy videóüzenetben szól a zárómisén részt vevő hívekhez.

Az egyhetes rendezvényre 2019 szeptember 13-ától lehet jelentkezni.

Regisztrációköteles a részvétel a délelőtti előadásokon és a műhelymunkákon, ide körülbelül 15–20 ezer embert várnak, az esti szabadtéri programok viszont nyilvánosak lesznek mindenki számára. A programok sokszínűsége jól mutatja, a szervezők igyekeznek a társdalom minél szélesebb rétegeihez eljuttatni az Eukarisztia üzenetét. „A korábbi évek kongresszusai főleg az ötven felettieket mozgatták meg, mi viszont szeretnénk lejjebb vinni az átlagéletkort. Legyen ez egy tanúságtétel, hogy az egyháznak van egy fiatalos arca is” – mondta Gőbel Ágoston, aki szerint nem könnyű a huszonéveseket elérni, de törekednek rá: a fiatalokat olyan, hasonló tematikájú rendezvényekkel kívánják közelebb hozni a kereszténységhez, mint a ForrásPont Ifjúsági Eucharisztikus Nap. A fiatalok szerepének fontosságát hangsúlyozta Erdő Péter bíboros is, hiszen ők jelentik az egyház jövőjét.

„A nyitómisén – ahogyan a korábbi években is – többezer gyermek járulhat elsőáldozáshoz, amely életre szóló emlék lesz számukra.”

A budapesti kongresszuson örömmel fogadják a nem hívő embereket is. „Ha megvizsgáljuk a szó jelentését, láthatjuk, az Eucharisztia nem szétválaszt, hanem összeköt. Ahogyan Jézus mondta, >>Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük<<, arra utalva ezzel, hogy mindenkit szeret s próbál mindannyiunk életében jelen lenni” – vallotta Gőbel Ágoston.

A 2010-es dublini kongresszus körmenetéhez 80 ezren csatlakoztak, két évvel ezelőtt viszont már kétmillióan vonultak a Fülöp-szigeteki Cebu utcáin. A szervezők körülbelül a kettő közé lövik be a résztvevők számát. A határon túlról érkezők többségét a terv szerint – a Taizéi találkozók mintájára – fővárosi vagy a főegyházmegye területén élő családoknál szállásolják el. Erdő Péter úgy véli, ez kedvezően befolyásolhatja az ország megítélését. „A budapesti kongresszus kiváló alkalom arra, hogy megmutassuk, milyen is a magyar vendégszeretet.”

„Egy adott nyelven keresztül lehet kapcsolatba lépni az Istennel. Nekünk nem az a feladatunk, hogy leegyszerűsítsük ezt a nyelvet, hanem hogy segítsünk megtanulni, hogyan kell felfedezni szépségét, teljességét” – mesélt a lelkipásztorkodás filmben látható, nem mindennapi formájáról Boldvai Bertalan, csornai premontrei perjel.

Mert mi is történt? A ShoeShine.hu dokumentumfilmes csapata beköltöztetett két, nem istenhívő újpesti fiatalt egy csapat szerzetes közé.

Vajon hogyan lépett kölcsönhatásba a két különböző emberi világ? Ez derült ki egy áprilisi szombaton a Premier Kultcaféban tartott vetítésen és az utána következő beszélgetésen.

Tamara és Zsolti két átlagos mai fiatal. Egyikük tanulás mellett futárként dolgozik, a másik az újpesti B-közép lelkes, görögtüzes tagja. Ami a szívén az a száján, azt sem bánja, ha az apát füle hallatára káromkodik egy cifrát, aki ezt sztoikusan veszi tudomásul. Talán épp ez az elfogadó hozzáállás lehetett az oka annak, hogy a ShoeShine végül Csornán forgathatta ezt a filmet. Ahogy a rendező, Huszár Domonkos említette, több szerzetesrendet és rendházat megkerestek, de sehol sem érezték azt az igazán átütő lelkesedést az ötletért, amit ebben a kisalföldi kisvárosban.

Nem kérdés, hogy ez mindkét fél részéről nagy vállalás volt, és több veszélyt tartogathatott. A két fiatal egy számukra teljesen ismeretlen világba ment, Zsolti például nehezen viselte a bezártságot is. Ismeretlen szokásokat, testileg és lelkileg megterhelő programot vettek a nyakukba néhány vadidegen férfi társaságában. (Az egyik legkedvesebb jelenet az első reggelen, amikor fiatal szerzetes srác kopog be hajnali zsolozsma előtt a lány ajtaján, hogy imára hívja. Az meglepődve a korai látogatótól kér pár percet, majd zavartan eltűnik az ajtó mögött.) A kamerák állandó jelenléte miatt a filmkészítők számíthattak talán kellemetlennek ható jelenetekre is.

A Három Királyfi Három Királylány Mozgalom 10 évvel ezelőtt jött létre azzal a céllal, hogy minél több tervezet gyerek megszülethessen. Skrabski Fruzsinával, a mozgalom kuratóriumának elnökével arról beszélgettünk, milyen eredményeket tud felmutatni a szervezet.

Mennyire vált ismertté a mozgalom az elmúlt 10 évben?
A védőnőkön keresztül minden kismama megkapja az Apa- és a Nagyszülő-füzeteinket. Rengeteg rendezvényünk, előadásunk van. Több száz önkéntes segíti a munkánkat és közel 20 helyi szervezetünk van. A médián keresztül a tavalyi, első világrekord kísérletünkről, amikor egyszerre magasba emeltük a gyerekeket, több millió embert értesült. Egy friss felmérés szerint minden 5. ember hallott már a mozgalomról. Vagyis a számok azt mutatják, hogy nagy az ismertségünk.

A mozgalom célja, hogy megszülethessenek a tervezett gyerekek. Mi szolgálja legjobban ezt a célt?
Leginkább akkor tudnak megszületni a tervezett gyerekek, ha vannak támogató helyi közösségek. A lényeg, hogy megszűnjön a magány, párra leljenek a fiatalok, és világra jöjjenek azok a gyerekek, akiket várnak. Ha a fiatalok azt látják maguk körül, hogy családjuk, ismerőseik körében sorra születnek a gyerekek, akkor ők is jobban kedvet kapnak a gyerekvállaláshoz, hiszen sokkal jobb, ha egy adott közösségen belül sok hasonló korú kicsi van. Vannak olyan vallási közösségek is, ahol például már az 5 gyerek is kevésnek számít, és családonként 6-7 utódot nevelnek, de nyilván nem ez a jellemző.

Szüleim kutatásából is az derül ki, hogy a tervezett második, harmadik gyerek akkor tud megszületni, ha az első világra jötte után a kismama elegendő segítséget, támogatást kapott. A segítő lehet a férj, a család, de kevesen gondolnák, milyen nagy szerepe van ilyenkor egy jó szomszédnak is, aki néha átvisz egy kis ételt vagy vigyáz a gyerekre, amíg az anyuka a fodrászhoz megy.

Az általunk megkérdezett fiatalok félelmei között első helyen állt a megbízható társ hiánya, pedig szerintük ez a legfontosabb a gyerekvállaláshoz. Sokan panaszkodtak arra, hogy manapság nincs hol ismerkedni. Második helyen állt a szülői szereptől, felelősségtől való félelem, illetve sokan tartanak attól, hogy tovább viszik-e a saját szüleiknél tapasztalt rossz mintákat. Csak a harmadik helyen szerepelt az, hogy egy gyerek mellett hogyan tud egy nő karriert építeni. A mi célunk az, hogy ezek a félelmek csökkenjenek.

Hogyan csökkenthetők a félelmek?
Például, ha tudatában vagyunk a rossz szülői mintának, azt le lehet győzni. Volt olyan ismerősöm, akinek az édesapja csélcsap volt. A fia tudatosan vigyázott arra, hogy tisztelje a nőket és lovagként viselkedjen velük. Megházasodott, gyerekeik születtek és haláláig kitartott a párja mellett, pedig korábban nem ezt a viselkedési formát látta otthon.

Látni kell azt, hogy a gyerekvállalás nem probléma, hanem hatalmas öröm forrása minden nehézség ellenére. Például gyerek mellett felértékelődnek a férjjel kettesben töltött órák is, illetve azok az alkalmak, amikor az anyuka el tud menni a barátnőivel kávézni.

Ma már egyre több családbarát hely van, ahol a kicsik biztonságban játszhatnak, amíg a szülők esznek, isznak, beszélgetnek. Egyre több családbarát munkahely van, ahol támogatják a gyerekvállalást.

Az elmúlt 10 évben végzett munkátoknak látjátok a számszerű eredményét?
2010 körül a megkérdezett fiatalok átlagosan 2,3 gyereket szerettek volna vállalni. A 2017-es kutatásunkban ez a szám 2,5-re nőtt. A gyermekvállalási kedv ilyen mértékű növekedése lehet a saját sikerünk mérőszáma.

Minden programunkat, amit szervezünk, aszerint nézünk, hogy van-e közösségteremtő ereje. Ami nem működik, azt elengedjük, ami eredményt hoz, azt tovább visszük.

Ilyen a májusi világrekord kísérlet is?
Május 11-én a Margitszigeti Atlétikai Centrumban rendezünk családi napot, ezzel párhuzamosan pedig több vidéki helyszínen lesz hasonló rendezvény. Az esemény fő védnöke Böjte Csaba szerzetes és Kiss Gergely háromszoros olimpiai vízilabdázó, a műsorvezető Vecsey H. Miklós lesz. Fellép Szalóki Ági, a Pannonia Allstars Ska Orchestra zenekar gyermekkoncertjével, valamint az Iszkiri Zenekar. A programokkal és a magasba emelt gyerekek világrekord kísérletével is azt szeretnénk jelezni, hogy a gyerekekkel együtt töltött idő fantasztikus. Sok örömet jelentenek a szülőknek a huncutkodásaikkal, a fejlődésükkel, a beszélgetéseikkel. Átvitt értelemben pedig azt jelenti ez a mozdulat, hogy adjunk lehetőséget a gyerekeknek, hogy szárnyaljanak.

Először tavaly rendeztük meg az eseményt, akkor tízezer gyerek volt egyszerre a magasban. A résztvevők szinte követelték, hogy legyen ilyen idén is. Azt remélem, idén akár százezer gyereket is felemelünk együtt. A világrekord kísérlet mellett lesznek koncertek, beszélgetések országszerte. Akár kisebb, helyi közösségek is ki tudnak alakulni ez alkalomból. Lehet ismerkedni, beszélgetni. A helyi összetartás nagyon fontos, mert például ahol nincs bébiszitter, de összeáll több kismama, egymást segítve, a gyerekeket felügyelve mindenkinek lehet pár szabad órája. Mi év közben ezt különböző, ismétlődő rendezvényekkel próbáljuk támogatni.

„Undorító drogosok” – mormogta a bajsza alatt Pista bácsi a sarokban feltételezhetően füves cigit tekerő egyetemistákra, parázsló cigarettával a kezében, miközben a házi szilvától megrészegülten kis híján lebillent a nyikorgó bicikliről. Amikor szemtanúja voltam ennek a jelenetnek, rögtön feltettem magamnak a kérdést: vajon Pista bácsi hogyan értékeli a saját alkoholizmusát? És hogyan viszonyul a társadalom a kábítószerekhez a különböző kultúrákban?

Még az állatok között is szép számmal találunk olyan fajokat, amelyek tudatosan keresik a jobb közérzetet okozó vagy kábító hatású szereket. Az elefántok az alkoholt kedvelik, a jaguár pszichedelikus növényt rágcsál, hogy hatékonyabban vadásszon, a palackorrú delfinek körbeadják a gömbhalat, amelynek az idegmérgétől jobb kedvre derülnek. A rénszarvasok gombáznak, a madagaszkári lemur pedig ezerlábút nyalogat, hogy elbóduljon. Dr. Simon Csaba, a Nyíregyházi Egyetem docense szerint ez egyáltalán nem meglepő, hiszen minden fejlett idegrendszerrel rendelkező állat esetében ugyanaz az idegi mechanizmus lép működésbe a drogfogyasztás hatására. Ez azon alapul, hogy eredetileg az ön- és fajfenntartó tevékenységek során az agyban örömhormon, dopamin szabadul fel – a tudatmódosító szerek pedig ezt a jutalmazási rendszert ingerlik, ami aztán könnyen függőséghez vezethet.

Élvezet, hagyomány vagy tabu?

Számos országban annyira tartanak a kábítószerektől, hogy az orvosi célú(!) marihuánát sem engedélyezik, alkoholos italt viszont általában még a legkisebb közértben is lehet kapni. Itthon még a leggyatrább minőségű tablettás borok és a filléres felesek is gyakran kirakatba kerülnek. Mi több, ha eleget iszunk és szerencsénk van, még ajándékokat is nyerhetünk, például egy hűtőt tele még több alkohollal. Egyesek szerint a sör egyébként sem igazi alkohol, csak egy kis jutalom a nap végén.

Társasági életünknek és hagyományainknak vitathatatlanul fontos része az alkohol.

Az ifjú pár pezsgővel koccint a nagy napon, szüreti mulattságokba járunk, a papok borral áldoznak a templomban, bortúrára megyünk az évfordulónkon, és italokat ajándékozunk a rokonoknak születésnapjukra.

Érdekesség, hogy az iszlám országaiban pont fordítva van. A muszlimok szigorúan tiltják az alkoholfogyasztást, ugyanakkor a kannabisz-származékok használata sok helyen társadalmilag elfogadott.

Ez a nézetkülönbség egyébként már többször vezetett diplomáciai konfliktushoz, például amikor 2015-ben Hassan Rouhani iráni elnök töröltette a programból a közös vacsorát François Hollande francia elnökkel. Az irániak többek között azt sérelmezték, hogy a franciák túlságosan ragaszkodnak gasztronómiai hagyományaikhoz – magyarul a borhoz –, és nem hajlandók levenni a menüről az alkoholt. Mivel a muszlimok a saját tradícióikat előbbre tartják, és nem akartak egy légtérben lenni italozó franciákkal, az eseményt inkább törölték.

Nagyon sokat iszunk

A University College London (UCL) elemzése szerint a dohánytermékek világszerte százezer halálesetből 110-ért, az alkohol pedig 33-ért felelős. Összehasonlításképp: a kokain százezerből csupán 6,9 ember haláláért okolható – írja a Daily Mail.

Magyarországon ráadásul világviszonylatban is különösen nagy problémát jelent az alkoholivás.

Egy 2017-es felmérés szerint a magyar háztartások az uniós átlag kétszeresét költik alkoholra.

Dr. Zacher Gábor toxikológus szerint ez egyáltalán nem meglepő adat, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy hazánkban nyolcszázezer alkoholista él, akiknek csupán az öt százaléka kér segítséget, és évente harmincezren bele is halnak az ivással kapcsolatos szövődményekbe. Ezzel szemben „csak” húszezer embernek van kábítószer-problémája, és évente negyvenen halnak meg illegális szerektől.

Ez a halálozási szám bizonyosan nőne a drogok legalizálása esetén.

Érdemes megemlíteni az ittas vezetés problémáját is, hiszen tavaly is nagyon sok, mintegy másfélezer balesetet írhattunk az alkohol rovására.

A legveszélyeztetettebb réteg itthon is a fiatal iskolásoké. Szakértők szerint a magyar gyerekek sajnos olyan környezetben nőnek fel, ahol az alkoholfogyasztás természetes, és a rohamivás is (túl sokat, túl gyakran, túl gyorsan isznak) egyre nagyobb problémát jelent a serdülők körében. Egy 10. osztályosokat vizsgáló felmérésből kiderült, hogy a gyerekek közel felére jellemző a rohamivás, és a diákok negyede havonta egyszer részegségig issza magát, miközben a kormány tovább könnyítené az alkoholhoz való hozzáférést azáltal, hogy nemzetközi fórumokon küzd az otthon főzött pálinka adómentességéért.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek nagy része fél az illegális kábítószertől, mert ha elkapja őket a rendőr, börtönbe kerülhetnek, de ha „csak” részegek, azt mindenki elfogadja.

Zacher Gábor szerint ráadásul sokan hisznek abban is, hogy az állam azért tilt sok drogot, mert veszélyes, tehát amit nem tilt, sőt hungarikummá nyilvánít, abból semmi baj nem lehet – pedig a kockázat igen nagy.

A szakember kizártnak tartja, hogy ha ma dobnák piacra az alkoholt (és a cigarettát), akkor legális lenne, és felhívja a figyelmet egy olyan évtizedeket átölelő friss kutatásra is, amely arra az eredményre jutott, hogy az ivásnak nincs helyes mértéke. A tanulmány azt állítja, hogy a legkisebb mennyiség elfogyasztása is károsabb, mintha egyáltalán nem innánk. De mivel az italozás már több ezer éve társadalmi norma, nagyon nehéz szigorítani a szabályozásokon, hiszen bárki, aki megpróbálná szűkebb keretek közé szorítani az alkoholeladást, joggal tarthatna az elsöprő népharagtól.

A félreértések elkerülése végett álljon itt feketén-fehéren: az, hogy ebben a cikkben kiemelem az alkoholivás kockázatait, nem azt jelenti, hogy az illegális drogok használata kevésbé rizikós, és azt sem állítom, hogy az alkoholt be kellene tiltani.

Az viszont már össztársadalmi érdek, hogy az alkoholra drogként tekintsünk, tehát ne becsüljük alá fogyasztásának kockázatait, tudatosan figyeljünk az ivás mértékére és gyakoriságára, valamint egyformán segítő szándékkal forduljunk minden szenvedélybeteg felé.

Az önszeretet csapdái

Az önbecsülés és önszeretet felértékelésének korát éljük: „Különleges vagy!” „Váljon szokásoddá, hogy szereted magad!” – hirdetik a szlogenek, miközben a felhajtással együtt számos kétely merül fel. A szeretet érzésének kergetése mintha még inkább eltávolítana a jó érzéstől, amit annyira keresünk. Néhány csapda, amibe könnyű beleszaladni:

A lájkgyűjtés (#selflove): a #followme (10. hely), a #me (13. hely), a #selfie (14. hely) a legnépszerűbb hasthagek közé tartoznak az Instagrammon. Új módszerről, de nem teljesen új jelenségről beszélünk, valószínűleg arról van szó, hogy a technológia fejlődésével, illetve a közösségi platformokon (Facebook, Instagram, Snapchat) lehetőséget kapnak azok, akik szeretnek előtérbe kerülni és megmutatni magukat.

Gyanakodhatunk túlzott önszeretetre, de sokkal valószínűbb, hogy a kóros szelfizőknek valójában igen alacsony és törékeny az önbecsülésük, és mivel a valóságban nem találják a válaszokat az ebből fakadó hiányérzetre, így próbálják meg a saját önbecsülésüket magasabbra tornászni.

 A túlzott elismerési igénnyel küzdők csak akkor érzik magukat elfogadhatónak, ha a környezetüktől megerősítést kapnak. Olyan ez, mint a drogfüggőség: a külső elismerés soha nem elegendő. Ráadásul önmagunk idealizált képének, a kitűnőség és különlegesség látszatának a fenntartása, valamint a tartalmak gyártása hihetetlen mennyiségű időt és energiát emészt fel, ezért a való élet dolgai és kapcsolatai egyre inkább a háttérbe szorulnak, ami nagyon sok fájdalmat okozhat a környezetünknek és végső soron egyre inkább elszakít bennünket a valóságtól, a családtól és a barátoktól.

Gondolkodás nélkül kizárni az életünkből, aki nem ért egyet velünk: „Élj úgy, ahogy akarsz!”, „Ne hagyd, hogy mások az utadba álljanak!”, „Azért kritizál, mert irigy rád!” – hirdeti sok önfejlesztő könyv és guru. A divatos filozófia szerint a kapcsolatok csupán addig érdekesek és értékesek, amíg növelik az önbizalmunkat, és alátámasztják a nagyszerűségünket, illetve amíg a másik véleménye nem mond ellent annak, amit mi gondolunk. Természetesen fontos felismerni és lépni, ha egy kapcsolat mérgezi az életünket: a másik uralkodik rajtunk, bábként rángat, folyamatosan a lelkünkbe gázol, esetleg a gúny és a becsmérlés a legfőbb kommunikációs eszköze. Ugyanakkor érdemes észrevenni, ha a kritika nem a személyünk ellen szól, csupán másképp látjuk a dolgokat, esetleg a másik fél segíteni szeretne nekünk. Ha képesek vagyunk a miénktől eltérő szempontokat is figyelembe venni, akkor szélesedhet a látókörünk, és felismerhetjük, hogy mely területeken lenne érdemes változtatnunk, fejlődnünk.

Azt gondolni, hogy minden „jár”: Mindenkinek joga van az elfogadásra, a tiszteletre, az érzései kifejezésére, de a javak habzsolása nem tartozik a „mert megérdemlem” kategóriába. Mielőtt valami új dolgot veszünk, érdemes feltenni a kérdést: „Biztos szükségem van erre?” A környezetvédelemért és a fenntarthatóságért tett lépéseink az öngondoskodásunk részei, valójában magunkkal teszünk jót, ha egy olyan világot teremtünk, ahol tisztább a levegő és a föld megtermeli a szükséges táplálékunkat.

Azt gondolni, hogy a többi ember a mi céljainknak van alárendelve: A valódi önszeretet nem használ ki másokat, mert mind a saját, mind a másik határait képes tiszteletben tartani. Jó, ha vannak nagyratörő terveink, de nem érdemes kizárólag ezek mentén szervezni az életünket és a kapcsolatainkat.

Azt gondolni, hogy akkor vagyunk szerethetőek, ha mi vagyunk a legjobbak: A funkciókon alapuló szeretet a feltétel nélküli szeretet és elfogadás ellentéte, és felcserélhetővé teszi az embereket. Talán a leginkább a gyermekeink iránt érzett szeretet mutatja ezt: nem azért szeretjük őket, mert mindig ötös dolgozatokat írnak, versenyt nyernek és szépek, hanem önmagukért. Az idők folyamán változhatnak a tulajdonságaik, a teljesítményük vagy a hozzáállásuk bizonyos dolgokhoz, de ugyanúgy szeretjük őket. Képesek vagyunk magunkhoz is hasonlóan viszonyulni?

A nárcisztikus önfelmentés: Amikor hibázás esetén, anélkül, hogy végiggondolnánk a felelősségünket a történtekben, könnyedén felmentjük magunkat a hibáink súlya alól, így a helyrehozatal, valamint a jóvátétel esélye is elvész.

Egészséges önszeretet

Önmagunk szeretete nem elválasztható a többi szeretettől, hogy képesek vagyunk-e Isten szeretetét és kegyelmét elfogadni, és a többi embert szeretni. Hatással van a pszichés jóllétünkre, és arra, hogy mennyire tudunk a munkánkban, hivatásunkban helytállni, a céljainkat megvalósítani. A valódi önszeretet épít: saját magunkat és a környezetünket is. Milyen fontos elemei vannak az egészséges önszeretetnek?

Tudatosan odafigyelni önmagunkra és az érzéseinkre: A pszichológussá válásom folyamatának fontos része volt az önismeret. A pályaszocializáció kurzuson gyakran elhangzott, hogy a személyiségünk az egyik legfontosabb munkaeszközünk, ezért a hivatásszemélyiség fejlesztése az egyik legfontosabb feladatunk. Az első klienseimmel való közös munka során rájöttem, a saját érzéseim megértése feltétele annak, hogy merre haladunk a közös munkánk során. A házasságom és a gyereknevelésem kihívásaiból kiindulva pedig azt értettem meg, hogy nem elég a munkámban tudatosnak lennem, az életem minden területén fontos, hogy először a saját érzéseimet, és indulataimat tegyem rendbe. A térdem fájt, de a hozzám legközlebb állók csak azt érzékelték, hogy ingerültebben reagálok; stresszes voltam egy munkahelyi ügy miatt, de ők csak annyit láttak, hogy semmihez nincs kedvem.

A saját lelki életemmel való törődés a feltétele volt annak, hogy igazán képes legyek a másik ember lelkével és szükségleteivel is foglalkozni. Megtanulni elcsendesedni, megpihenni, lelassulni az egyik legnagyobb dolog, amit tehetünk a lelki fejlődésünk érdekében. Márta és Mária közül Mária csak Jézus lábánál ült, míg Márta szolgált, Jézus mégis Mária döntését állította elénk példaként. Ő maga is gyakran vonult el tanítványaival, hogy megpihenjenek és taníthassa őket.

Tiszteletben tartani a határainkat: Személyes határaink abban segítenek, hogy eldöntsük, mi a mi felelősségünk és mi nem az. Határaink tiszteletben tartása egyben azt is jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a határainkon belüli dolgokat, gondoskodunk önmagunkról: a megfelelő alvás, az egészséges táplálkozás, a mozgás és a kapcsolataink ápolása mind fontos tényezők.

Úgy viselkedni magunkkal, mint a legjobb barátunkkal: Sokszor észre sem vesszük, hogy milyen kifejezéseket használunk, amikor saját magunkat jellemezzük.

Vajon, ha a szerettünk beszélne úgy velünk, ahogy olykor mi szoktunk önmagunkkal („Jaj, de hülye vagyok!”, „Hogy lehettem ilyen szörnyű?”), még mindig jóban lennénk vele? Az, aki szeret minket, hogyan jellemezne bennünket abban a helyzetben, amikor mi utálattal fordulunk el önmagunktól és elítéljük saját magunkat? Tudunk-e önmagunkhoz is olyan elfogadással, pozitív hozzáállással, támogatással, együttérzéssel, gondoskodással és odafigyeléssel fordulni, mint amit a másiktól elvárunk?

Értékelni az erősségeinket és elfogadni a gyengeségeinket: Az erősségeink értékelése mellett az önszeretet egyben alázat is, hogy képesek vagyunk felismerni a gyengeségeinket. Ha csakis a tökéletes végeredmény az elfogadható cél, akkor gyakran jutunk arra a következtetésre, hogy belevágni sem érdemes a probléma megoldásába vagy a feladat elvégzésébe. Természetünk és érettségi szintünk elfogadása a fejlődésünk záloga. „Az ahhoz való ragaszkodás, hogy tökéletesen jó emberek legyünk, valójában megakadályozza, hogy jobb emberekké váljunk” – állítja Dolly Chugh. A tökéletesség ábrándképe ugyanis lehetetlenné teszi, hogy felismerjük, ha hibáztunk, mert kételyek esetén egyből védekező álláspontra helyezkedünk. A tévesen értelmezett önszeretet így kifogássá válik, hogy elkerüljük a felelősségvállalást és az elszámoltathatóság lehetőségét. A valódi önszeretet azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy mi is hibázhatunk, nekünk is lehetnek problémáink és nem ostorozzuk ezért magunkat.

Megbocsátani önmagunknak: A tökéletesség hajszolása, az elgondolás, hogy csak a tökéletes a szerethető, a harag és a szégyen érzésével jár kéz a kézben. Ha jobban végigondoljuk, valójában nem a mindig tökéletes megnyilvánulások, hanem az igazán emberi reakciók azok, amelyek megindítanak bennünket. Hibázás esetén a saját felelősségünk felimerése, a reális bűntudat feldolgozása és a jóvátétel fontos lépései annak, hogy képesek legyünk a valódi önmegbocsátásra. Számomra hívő emberként az egyik legfontosabb üzenet, hogy Isten személyesen ismer engem, soha nem feledkezik meg rólam („…én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak.” Ésa 49:15-16). Ő nem elvárásokkal közelít felém, Ő megbocsát, ha kérem. Az élet így egy felfelé ívelő spirál: ha megtanulom szeretni magam, akkor képes leszek Isten szeretetét és kegyelmét is elfogadni. Isten szeretete pedig elkezdi begyógyítani a lelki sebeimet, és egyre inkább képes leszek önmagamat is szeretni.  

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Sajnos a nők körében magasabb a szívinfarktus miatti halálozási arány, többek között amiatt, mert ők a szívroham tüneteit hajlamosak könnyelműen venni.”

„Sok esetben úgy gondolkodnak, hogy az átélt »furcsa érzés« ellenére mégis befejezik az éppen aktuálisan végzett tevékenységüket. Majd akkor mennek el orvoshoz, ha több idejük lesz” – tájékoztat a tényekről dr. Andréka Péter, a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet megbízott főigazgatója. 

A szívinfarktus éves előfordulását Magyarországon 0,20–0,25 százalékra becsülik, ami évi 20–25 ezer új beteget jelent. Szívroham esetén a koszorúerek belső falán az eret elzáró véralvadékok miatt a vérellátásban zavar keletkezik, és a mögöttes területen a szívizom elkezd pusztulni. „Minél később történik meg a szakszerű orvosi beavatkozás, azaz minél később nyitjuk meg az eret, annál több szívizom pusztul el, és így annál komolyabban fordulhatnak elő szövődmények” – figyelmeztet a főigazgató, aki szerint a legnagyobb hangsúly még mindig a megelőzésen van.

Hogyan ismerhető fel a szívinfarktus?

A szívinfarktus a szegycsont mögött érzett megsemmisítő fájdalomérzéssel kezdődik, és általában a bal karba vagy a torokba sugárzik, egyúttal intenzív verejtékezéssel jár.

Ha ezeket érezzük, semmiképp nem szabad gondolkodnunk: azonnal mentőt kell hívnunk! „Ezt a szakaszt hívjuk hezitációs, más néven gondolkodási időnek. Rendkívül fontos, hogy mielőbb őrzött körülmények közé kerüljön a beteg, azaz minél hamarabb beérkezzen a katéteres centrumba, ahol a szakemberek gyorsan ki tudják nyitni az elzáródott eret – a beavatkozással ugyanis nemcsak életet mentünk, hanem csökkenteni tudjuk a szívinfarktus szövődményeinek előfordulási valószínűségét is” – teszi hozzá a szakember.

A szívroham eltérő módon jelentkezhet nőknél, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy ugyanolyan mellkasi szorító fájdalom társul hozzá, mint az infarktust átélt férfiak esetében. „A nők általában valamivel gyengébb tüneteket élnek át infarktus során, ezt nevezzük mellkasi diszkomfort-érzésnek.”

A férfiak mellett a nőknél ugyanúgy jelentkezhetnek a légzési nehézségek, valamint nyomásérzet a mellkas alsó részén – ezt azonban könnyű összetéveszteni különféle gyomorbetegséggel. „Sokszor a női szívinfarktust tévesen diagnosztizálják, de ez ugyanúgy érvényes a férfiakat ért szívinfarktusra is. Ennek leginkább az az oka, hogy a szív alsó fala a rekeszizmon fekszik – ez az az izom, amely elválasztja a mellkast a gyomortól, és ha ez izgalomba kerül, ugyanolyan panaszokat észlelünk, mint például gyomorfekélynél” – világít rá az okokra dr. Andréka Péter mb. főigazgató.

Azt viszont talán kevesen tudják, hogy a nők a férfiakhoz képest átlagosan nyolc évvel később kapnak szívinfarktust.

A főigazgató szerint ennek több is oka van. „A hölgyek abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a női nemi hormonok egy ideig védelmezik őket a szív- és érrendszeri betegségektől. Amint ez a védő hatás elmúlik, ők is ugyanarra a szintre kerülnek, mint a férfiak. Ezzel a nyolc évvel együtt jár az is, hogy a nők súlyosabb egészségügyi helyzetbe kerülnek, amikor szívinfarktust kapnak.”

A rehabilitációs időszak fontossága

A szívinfarktus után fontos szerepe van a rehabilitációs időszaknak, azonban a számok alapján csak kevesen viszik végig lelkiismeretesen. „A rehabilitáció alatt a mozgás ugyanolyan fontos, mint a megelőzés során, de emellett az összes többi kontrollnak is fontos szerepe van” – hangsúlyozza dr. Andréka Péter. Sajnos a nők közül csak kevesen vesznek részt rehabilitáción, amit az imént megszólított Dobos Jávorka is megerősít nekünk. „Mivel két gyermekem van, jeleztem a doktoroknak, hogy mielőbb otthon szeretnék lenni velük. Ugyanakkor kétnaponta látogattam a kórházat, hogy beállítsák a gyógyszereimet, és a dietetikus szakemberrel is egyeztettem a helyes étrendemet illetően” – mondja a most negyvenkét éves nő.