„Tenyészkancák-e vagyunk?”
Pontosan azok vagyunk, amiknek gondoljuk magunkat. Lehetek tenyészkanca, ha már egy gyerek után is annak érzem magam. És lehet, hogy négy után sem fogom annak hinni magam – teljesen függetlenül attól, hogy szerintem a kormány, az ellenzék, a szomszéd mit lát belém. Mert ők ők, én pedig én vagyok, szerencsésen túl a kamaszkoron.
Ami viszont tény: Magyarországon jelentős a vágyott és a végül megszületett gyermekek száma közötti különbség. Vagyis több gyermeket szeretnének a magyar fiatalok, mint amennyi végül megszületik. Minden bizonnyal ez komolyabb súllyal esik latba a családpolitika alakításánál, mint az, hogy páran szinte borítékolhatóan úgy érzik a gyermekvállalást támogató intézkedések bejelentésekor, hogy tenyészkancának, esetleg szülőgépnek nézi őket Magyarország miniszterelnöke.
Pedig, ha jól értettem, a családvédelmi akciótervnek nem célja meggyőzni a tenyészkancázókat arról, hogy gyermeket vállaljanak (és ezzel ténylegesen is tenyészkancává váljanak).
Sokkal inkább az a célja, hogy pénzügyi okokból ne kelljen a gyermekre vágyó pároknak késleltetni a gyermekvállalást, vagy lemondani arról.
Bizonyos kérdések joggal merülnek fel
Például lehet-e anyagi ösztönzőkkel lényegi demográfiai fordulatot elérni? Az évszázados francia modell ékes bizonyítéka annak, hogy igen; még úgy is, hogy a bálványozott francia nők szülési kedve mindig is magas volt, és nagyon ritka az, hogy egy nő nem vállal gyereket. Anyagi kérdés-e a gyermekvállalás? A gyermekszám gazdasági világválság utáni visszaesése arra utal, hogy van összefüggés. Az is legitim kérdés, hogy mennyire széles kör tudja ezeket a kedvezményeket igénybe venni, amelyről már legalább lehet érdemben vitatkozni. Szintén érdemi szempontjai a témának: a képzettebb nők anyaságának összeegyeztethetősége a karrierrel, az apák részvételének támogatása.
Tény, hogy az eddigi családpolitikai intézkedések által megcélzott diplomás nők – akiktől a minőségi, egészségtudatos gyermeknevelést várnánk – gyermekvállalási kedve nem nőtt, viszont az alacsony iskolázottságúaké igen (ezért is emelkedett a születések száma 2011 és 2016 között). Nem a kívánt célt érte el tehát a sok családtámogatásba fektetett pénz, hiszen a nyolc általánost (vagy annyit sem) végzettek tipikusan nem részesültek azokból, viszont a középosztály erősödött – olvashatjuk a családpolitika kritikusaitól. Nem tudhatjuk azonban, hogy mi lett volna a családtámogatások nélkül. Vajon szültek volna-e legalább ennyi gyermeket a diplomás nők ezen intézkedések nélkül, vagy még drasztikusabban csökkent volna tovább az általuk vállalt gyermekek száma?
A családtámogatási programok sikertelenségéről beszélni tehát nemcsak méltánytalan, de logikátlan is. (Hacsak az, aki ilyet állít, nem tudja biztosan, hogy „mi lett volna, ha...”)
Hisztériahullám Nyugat-Európában
Arra a nyugat-európai hisztériára ellenben, ami a családvédelmi akcióterv bejelentését követte, egyszerűen nincs válasz a mi szókincsünkkel és gondolatvilágunkkal, csak visszakérdezni tudok: „Hova hátráljak?”
Amikor a svéd szociális ügyekért felelős miniszter riasztónak nevezi, hogy a magyar miniszterelnök „több magyar gyereket akar”; amikor egy svéd újságírónőnek, Sofia Nerbrandnak a magyar gyermekek emlegetéséről egyenesen más népek kiirtásának igazolása jut eszébe, akkor hová hátrálhatnék én, aki szeretetből szültem mindhárom gyermekünket – de ezzel együtt nagyon is helyénvalónak érzem a családtámogatást, mert odateszem magam mindennap a férjemmel együtt. Hová hátráljak, de tényleg?
Vagy amikor a BBC megszólaltat egy Sarah Harper nevű professzort, aki azt mondja, hogy problémás ez a családpolitika, mert a világ túlnépesedik, és bevándorlással is meg lehet oldani a gyerekszám megfelelő alakulását? (Egyébként ezt a cikket a bbc.com-on megszakítják a témába vágó ajánlott hivatkozások, úgyhogy olvasás közben csak egy kattintás a hívogató linkre, és már el is mélyülhetünk „A miért nem akarok egyáltalán gyermeket?” című értekezésben, vagy megtekinthetjük a „Nem lesz gyermekem, mert meg akarom menteni a bolygót” című videót.) A termékenységi ráták csökkenéséről szóló cikkben ugyan legalább utal a szerző a washingtoni székhelyű Egészségügyi Mérések és Értékelések Intézete egy jelentésére (Globális Betegségterhelés), amely kimondja, hogy
a népességfogyással érintett országoknak vagy a bevándorlást kell ösztönözniük, ami létrehozhatja a maga problémáit, vagy bátorítaniuk kell a nőket a gyermekvállalásra, ami meg gyakran nem sikerül.
Persze, ha e két lehetőség közül a másodikat választja egy ország kormányzata, akkor a Politikai Korrektség saját maguk által felkent papjainak rögtön a hitleri Németország jut eszébe.
Azért, hogy e jelentésben felvetett két lehetőségnek kellőképpen megágyazzon az újságíró, előtte megosztja velünk a harmincnyolc éves, kenti Rachel Jacobs gondolatait. Nem tudjuk, hogy ki lehet Rachel, de azt elmondja, hogy mindig is a karrierje volt a gondolatai központjában, és hétéves lányuk mellé azért nem szeretnének testvért, mert akkor egyrészt nem tudnának nyaralni menni minden évben, másrészt mindenből a legjobbat szeretné adni a gyermeknek, és nem akarja neki soha azt mondani, hogy nem tud elmenni egy buliba, vagy nem tud megkapni egy új pulcsit. Ízlésekről sosem vitatkozom, és senki nem vitatja Rachel jogát – bárki is legyen ő – a döntéséhez. De azért ugye érezzük a bukéját annak, hogy a bbc.com őt szólaltatja meg mint véleményformálót, miközben a magyar kormány akciótervét, amely bevándorlás helyett a gyermekszületéseket kívánja ösztönözni, a sárga földig húzza le egy „szakértőjük”, aki szerint az anyaság stigma, a Föld meg úgyis túlnépesedik…
Pedig más európai országokban is meglehetősen nagy támogatást kapnak a családok: úgy tűnik, osztrák szomszédainkat se nyugtatja meg, hogy például Etiópiában, ahol a lányok 75 százalékát körülmetélik, egy nő átlagosan 4,6 gyereket szül – a körülmetélés miatt számunkra elképzelhetetlen kínok között.
A magyar nőket az anyaság stigmájától féltő felvilágosult nyugati feministák vajon miért nem az etióp férfiaknak próbálják elmagyarázni, hogy hagyjanak már fel a kislányok nemi szervének megcsonkításával, és azzal, hogy asszonyaikra szülőgépekként tekintenek – mivel a Föld túlnépesedik?
Az etióp nőkön talán egy kicsit nagyobb és kellemetlenebb nyomás van, mint a magyar nőkön a családvédelmi akcióterv hét pontja miatt, „vigyázó szemüket” mégis csak ránk vetik.
Nem uralom, hanem támogatás
Hová hátráljak, hogy 2019-ben magyarázkodni kell amiatt, hogy a jövőért felelősséget vállaló – vagyis dolgozó és gyermeket nevelő – rétegnek elismeri az erőfeszítéseit a kormány? Hogy nem azért ad tízmillió forintot, hogy cserébe „átvehesse az uralmat a magyar asszonyok méhe felett” (ha jól értem, világszerte ez a legnagyobb riadalom – természetesen az örök klasszikus rasszizmus–fasizmus mellett), hanem csak támogatni akarja a családra vágyókat? Hogy akik jól érezték magukat egy-kettő-három testvérrel (tehát az édesanyjuk stigmatizált „tenyészkanca”), azok továbbadhassák ezt a fajta gazdagságot a saját gyerekeiknek?
Hogy a saját gyermek is érték, és nem pótolható egy jóravaló etióp fiúval, aki nagy valószínűséggel abba nőtt bele, hogy egy lány akkor ér valamit, ha körülmetélték?
És hogy ez utóbbi meggyőződésem miatt simán „futottak még” kategóriás rasszista vagyok egy svéd újságíró értelmezésében, aki következmény nélkül hitlerezheti le Európa egyik családpárti vezetőjét, akit történetesen harmadszor választottak újra kétharmaddal egy európai ország polgárai?
Haló! Ez egy agyrém.
Felhasznált irodalom:
Kapitány Balázs–Spéder Zsolt: Gyermekvállalás. In: Monostori Judit – Őri Péter – Spéder Zsolt (szerk.): Demográfiai portré 2018.
Stefán-Makay Zsuzsanna: A franciaországi családpolitika és a magas termékenység összefüggése. In: Demográfia (52.évfolyam, 4. szám. 2009.)
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>