Ürge-Vorsatz Diána klímakutató: „Az ember fel sem fogja, sok kicsi milyen sokra megy”

– Ön hétgyermekes édesanya. Hogyan magyarázta el az uniós klímacsúcson történteket a gyerekeinek?
– Habár szoktunk környezetvédelemről, klímaváltozásról is beszélgetni, napi politikai történésekkel nem foglalkozunk a vacsoraasztalnál, így ez a téma most nem került terítékre. A legidősebb gyerekünk húsz-, a legkisebb pedig ötéves: ketten a nagyobbak közül önként, aktívan vesznek részt a környezetvédelemben.

– Tájfutóversenyről érkezett az interjúra. Verseny közben, a terepen foglalkozik legalább gondolatban az invazív, éghajlatfüggő állatfajokkal, például tigrisszúnyogokkal, kullancsokkal?
– De még mennyire! A baj az, hogy nemcsak a kullancsok szaporodnak el, hanem az általuk terjesztett betegségek is. Évtizedek óta űzöm ezt a sportot, rengeteg kullancs volt bennem, viszont tavaly kaptam először Lyme-kórt én is, meg a fiam is. Most már minden második kullancs fertőz. Egy nagyon kedves sporttársam pedig majdnem meghalt nyugat-nílusi lázban, pedig neki, lévén az ország egyik legjobb tájfutója, nagyon erős az immunrendszere.

Magyarország lesz a második legfertőzöttebb ország a nyugat-nílusi láz tekintetében 2025-re az Európai Unióban – ez az egyik előrejelzése az Európai Környezetvédelmi Ügynökségnek, amelyet jól ismertem, de nem gondoltam volna, hogy ennyire közelről érint!

És mindez csak ízelítő abból, ami még következik.

– Most egyfokos felmelegedésnél tartunk. Mit számít az az egy fok?
– Az ipari forradalom korához képest mérve, globálisan igaz ez az egy fok. Magyarországon most 1,6 fokos átlagos felmelegedésnél tartunk 1980-hoz képest.

– Pontosan hol is szeretnénk megállítani a felmelegedést?
– Másfél foknál – a globális melegedést, hiszen a hőmérséklet-emelkedés nem egyenletesen oszlik el. A kontinensek közepe, ahol Magyarország is található, másfélszer-kétszer jobban melegszik, mint az óceánok partvidéke. Hosszú távon tehát rosszabbul járunk, habár szerencsére minket még nem érintenek az igazán szélsőséges időjárási jelenségek.

Egy fok miatt hisztizünk?! – mondják sokan. Hiszen azt észre sem vesszük! Holott Budapesten az utóbbi másfél évtizedben már egész hónapnyi a hőhullámos napok száma. Tavaly még nagy szenzációnak számított, ha valahol lecsaptak egy tigrisszúnyogot, most pedig már megjelent a kertünkben is.

A poloska- meg a harlequin katicainvázió még csak kellemetlen volt, de mi lesz, ha olyan faj szaporodik el nálunk, ami elpusztítja az egész éves termésünket, vagy amelyik az egészségünkre veszélyes? Nem arról van szó, hogy az emberi faj halna ki, hanem a civilizációnk van veszélyben, ami nagyon finoman be van hangolva egy klímára, és még egy kis kilengés is nagy zavart okoz. Gondoljunk csak arra, hogy már januárban elfogyott a hazai burgonya. Sokan még kifizettük a négyszáz forintos kilónkénti árat káposztára, répára, hagymára, de mi lesz, ha már egyáltalán nem fogjuk tudni megtermelni azokat a növényeket, amelyeken az egész étrendünk, étkezési kultúránk alapul?

– Közben a pincér kihozta a limonádét: szívószállal, mert nem voltunk résen. Van-e értelme odafigyelni az ilyen apróságokra, amikor az igazi környezetszennyezést a repülés okozza?

– Ha mindenki csak egy műanyagpoharat dobna el Magyarországon naponta, abból minden egyes nap olyan magas tornyot építhetnénk, mint a Mátra harmincszor. Az ember fel sem fogja, sok kicsi milyen sokra megy. Ugyanakkor biztos, hogy az éghajlatváltozás szempontjából vannak fajsúlyosabb kérdések is.

–  Sokakat szíven ütött, hogy a visegrádi országok blokkolták a 2050-es zéró emissziós klímacélt a legutóbbi uniós csúcson, arra hivatkozva, hogy nincsenek kidolgozva a vállalás kompenzációs feltételei. Többen úgy látják, mindenre van pénz, csak a jövő védelmére nem. Ön szerint mekkora mozgástere van a kisebb országoknak?
– Azt remélem, hogy ez még nem a játszma vége. Nagyon bízom benne, hogy Magyarország akár még a klímavédelem élére is állhat bizonyos tekintetben. Abban, hogy nem vállaltunk most 2050-re kibocsátásmentességet, szerepet játszhatott az Unión belüli helyezkedés – ez már politika, nem az én asztalom. De szerepet játszhatott az is, hogy a magyar választók még nem várják el a politikától, hogy radikális lépéseket tegyen az éghajlatváltozás ügyében.

Kép: Unsplash

Másik ok lehet, hogy a gazdaságunkat nem a legjobb irányba kötöttük be, amikor az autóipar mellett köteleztük el magunkat, ugyanis azok az országok, akiknek fontos a hagyományos autóipar, könnyen válnak kerékkötőivé a kibocsátásmentességnek, ahogy néha Németország is. Európa lemaradt Kína, Japán, Dél-Korea, de még az USA mögött is az elektromos autógyártás tekintetében, és ezt a lemaradást már nem fogjuk tudni behozni.

– Ez lenne az oka annak, hogy a 2050-es kibocsátásmentesség mint cél teljesíthetetlennek tűnik?
– Nem egykönnyen teljesíthető cél, az biztos. Magyarországon nincsenek meg az ahhoz szükséges hatástanulmányok, hogy ezt hogyan lehetne elérni, mint ahogy Európa legtöbb részén sincsenek meg. Az IPCC (Éghajlat-változási Kormányközi Testület) elkészítette az erre vonatkozó elemzéseket. Nagyon sok kutatóműhely mutatott rá, hogy sokféleképpen el lehet érni ezeket a célokat – ám ezek a tanulmányok globális szinten maradnak, és nincsenek lebontva az egyes országok szintjére.

Akik most igent mondtak a karbonmentességre, azoknak a döntése is valószínűleg inkább csak politikai igen, nem egy kidolgozott, tudományosan megalapozott, gazdasági tervvel alátámasztott igen. Viszont az egész Párizsi Megállapodás ilyen: a dokumentumba úgy került bele a másfél fok mint plafon, hogy a tudomány akkor még nem is merte kimondani ezt a határértéket. Ha ezt bármelyik kollégám akkor kimondta volna, álmodozónak bélyegzik.

– Véletlenszerűen került volna ez határérték az egyezmény szövegébe?
– Nem, politikai cél lett belőle, mert azok a kis szigetállamok, amelyeket elönthet a víz kétfokos felmelegedésnél, erkölcsi döntés elé állították a világot – de akkor még nem tudtuk, hogy érdemes-e küzdeni a másfél fokért, és hogy mi a különbség másfél és két fok között. Emiatt kérte meg a klímacsúcs az IPCC-t, hogy készítse el azt a tudományos jelentést, amely tavaly októberben meg is jelent, és ezeket a kérdéseket megválaszolja: elérhető-e még ez a cél, ha igen, akkor hogyan, és mennyibe kerül? Érdemes-e fél fokon erőlködnünk?

– Foglaljuk röviden össze, hogy mire jutottak!
– Az első és legfontosabb megállapítás, hogy érdemes erőlködni, a vonat még nem ment el, másfél fok körül megállítható a globális felmelegedés. És nagyon nagy a különbség másfél és két fok között: például ez a fél fok megduplázza a vízhiányban szenvedők számát.

Rengeteg modell mutatta meg, hogy a felmelegedést meg lehet állítani, ráadásul sokféleképpen, úgy, hogy közben nem kell a barlangba visszaköltözni.

Habár mindegyik út nagyon nagy változást feltételez, az derült ki, hogy gazdaságilag sem rokkannánk bele: a kutatók szerint az évszázad közepéig a fogyasztás növekedésének hét százalékába kerülne a másfél fok tartása. Addig háromszáz százalékos globális GDP növekedést várunk, ebből kellene azt a hét százalékot erre fordítani – észre sem vesszük! Ennél a klímakatasztrófák jóval többet elvisznek, hiszen például a 2017-es hurrikánszezon az USA GDP-jének négy százalékába került.

– Május végén Szegeden tartották a készülő magyar nemzeti klímajelentés előkészítő konferenciáját, amelynek szervezésében ön is szerepet vállalt. A tanácskozás a Palkovics László által vezetett Innovációs és Technológiai Minisztérium égisze alatt jött létre. Mi ennek a jelentősége?
– A változások annyira gyorsak, hogy a tudomány alig tud velük lépést tartani. A kutatóműhelyek pedig olyan elszigetelten dolgoznak, hogy hatalmas élmény és óriási lehetőség, ha kapcsolódhatunk egymás munkájához: a filozófus, az etikus, az aszályszakértő és a klímafizikus végre leült egy asztalhoz. Így egy kicsit tudományosabban meg tudjuk alapozni egyrészt azt, hogy mi várható, másrészt, hogy mit tehetünk, mert ez a terület még bőven hagy feltárni valót. Például nem kutatták még igazán, hogy a városokban mi fog történni, és hogyan tudunk ellene védekezni, de leginkább: hogyan tudnánk a gazdaságot úgy alakítani, hogy akár nyertesei legyünk ennek az átalakításnak.

Kép: Pixabay

– Hogyan lehetnénk nyertesei a klímaváltozás elleni küzdelemnek?
– Sehol Európában nincs ekkora építőipari fellendülés, mint nálunk, és még az új építéseknél is több lehetőség rejlik az épületfelújításokban. Egész Európa szenved attól, hogy az épületállománya elöregedett, energiaigényes. Egyenként felújítgatni az épületeket drága és macerás. Hollandiában már elkezdtek ezen a területen szervezkedni, de azért még nem késő ötletelni azon, hogyan lehetne tipizálni az épületeket, és olyan megoldásokat kidolgozni, hogy a lakók kiköltöztetése nélkül megoldható legyen a nullenergiás felújítás. A panelek felújítása ebből a szempontból könnyebb. Csak az a baj, hogy jó részüket felújítottuk úgy, hogy 20-30, maximum 40 százalékos energiamegtakarítást értek el, ami probléma.

Ma már tudjuk, hogy a panelház felújításánál el lehet érni a 85 százalékos energiamegtakarítást is, sőt, akár még egy panelház is lehet energia-pozitív, vagyis szinte egy erőmű, ami több energiát termel, mint fogyaszt.

A dunaújvárosi Solanova lakótelep-felújítással világelsők voltunk: megmutattuk, hogy egy közönséges panelépület is képes 85 százalékos energiamegtakarításra, és ehhez nem kellenek szupertechnológiák, és nem kerül csilliárdokba sem. Budapest XIII. kerületében pedig több energiatakarékos önkormányzati bérház is épült, ahol alig párezer forint az energiaköltség – hol van az a rezsicsökkentés, ami ezzel versenyezni tudna? Hiszen épp a legalacsonyabb jövedelműeknek a legfontosabb, hogy passzív házban éljenek! Miskolcon is tudok olyan céget, amelyik nullenergiás sorházakat forgalmaz, egyáltalán nem luxus kivitelben: már a tervezőasztalon elfogynak a lakások.

– Kanyarodjunk vissza az országjelentéshez, amit 2020-ra terveznek elkészíteni: ha ez már most kész lett volna, lehet, hogy máshogy szavazunk a klímacsúcson?
– Nagyon bízom a tudományban, de azért nem hiszem, hogy ilyen nagy hatásunk lenne. 2050-re le kellene szoknunk az olajról, a gázról, szénről – nem csodálom, hogy a politika fél ettől. De talán, ha kidolgozzuk Magyarország szintjén, hogy ezt hogyan lehetne elérni, és esetleg megmutatjuk, hogy hol vannak a lehetőségek, kitörési pontok Magyarország számára, mely területeken vehetjük át esetleg a vezető szerepet – például a vízzel kapcsolatos technológiai területeken is a világ élvonalában vagyunk –, szóval,

ha egy ilyen jelentés ott lenne a kormány asztalán: lehet, hogy könnyebb lenne egy ilyen döntést meghozni, mint vaktában aláírni egy kötelezettségvállalást.

Jelenleg nincs meg az a tudományos alap, ami egy ilyen döntést országos szinten megalapozna.

– Elég sok ország aláírt mindenféle tudományos megalapozottság nélkül. Hiszen úgy sincs következménye, ha nem tudják teljesíteni a vállalásukat – viszont legalább jól hangzik, hogy elkötelezték magukat a klímavédelem mellett.
– Gondolom, másutt is elkezdtek gondolkozni a nemzeti forgatókönyveken, de inkább politikai szándéknyilatkozatként fogható fel az, hogy a karbonsemlegességet meg kell lépni. A már megtapasztalt migráció csak az előszele annak, ami akkor indul el, amikor egész országokat ér utol az elsivatagosodás. Szíriában 2006 és 2010 között a termőföldek 60 százaléka vált az aszály miatt terméketlenné, és emiatt másfél millió ember vándorolt az amúgy is zsúfolt városokba. Ez nyilván olaj minden tűzre.

Sajnos még elég sok olyan politikailag instabil régió van, ahol egy klímaváltozással kapcsolatos katasztrófa egyéb problémákat is berobbanthat.

– Egy ilyen népszerűséget hozó, következmények nélküli kinyilatkoztatást tehettünk volna éppen mi is – vagy nem?
– A vállalást nem ezek a kormányok fogják majd megvalósítani. Azok az országok vállalták be most a karbonsemlegességet 2050-ig, ahol az európai parlamenti választásokon és előkészületeiken egyértelműen kinyilvánították a választók, hogy a klímaváltozás számukra az egyik legfontosabb kérdés. Azok a kormányok tudják, hogy a választóik elvárják tőlük, hogy ebben a kérdésben lépjenek. Nálunk ez nem volt jelentős szempont a választások és a kampány során, tehát itt majdhogynem politikai öngyilkosság lett volna ekkora vállalást tenni, amit a szavazótábor nem csak hogy nem vár el, de talán fél is a következményeitől. A klímacsúcs azt tükrözte vissza, amit az európai parlamenti választáson a szavazók kértek a meghatalmazott politikusaiktól. Azt sem mondhatjuk, hogy nincs következménye egy ilyen vállalásnak, hiszen ha megtesszük, szükséges a rövidebb távú energetikai terveket egy kicsit már ezekhez az új célkitűzésekhez igazítani. Szerintem nem kell messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy ilyen radikális változástól félve most még nem köteleztük el magunkat.

Azt is látni kell, hogy azok, akik ma döntéshozó helyzetben vannak, nagyobbrészt idősebbek, és azt gondolják, elég gazdagok ahhoz, hogy megvédjék magukat azoktól a hatásoktól, ami még az ő életükben bekövetkezik.

A fiatalok viszont, akik látják, hogy az ő jövőjüket éljük fel, kezdik a hangjukat hallatni.

Könnyű mindenért a kormányokat felelőssé tenni, de a nagyipari döntéshozóknak is számolniuk kell azzal, hogy a felnövő generáció előbb-utóbb a pénzével is szavaz.