A magyar Jeanne d’Arc: Kéthly Anna, a második nő a magyar országgyűlésben

Munkáslányból politikus

Kéthly Anna 1889-ben látta meg a napvilágot Budapesten. Édesapja villanyszerelő volt. Anna a második volt a kilenc testvér közül, ezért már egészen fiatalon dolgoznia kellett, hogy besegítsen a népes família eltartásába. A polgári iskola négy osztályát is úgy végezte el, hogy egy konfekcióüzemben dolgozott, majd gyors- és gépírónői, valamint könyvelői képesítést szerzett. Külsős újságíró volt a Tolnai Világlapjánál, majd éveket töltött Kassán, ottani cégek tisztviselőjeként. 1913-ban lett a Tisztviselők Szakszervezetének tagja, 1917-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt soraiba. Osztotta pártja háborúellenes álláspontját, örömmel üdvözölte az őszirózsás forradalmat, a Tanácsköztársaság idején viszont a bolsevik terrort elutasító jobboldali szociáldemokraták közé tartozott. A konszolidáció idején feddhetetlen múltja komoly pártmegbízatásokhoz segítette, később egyike volt azoknak a szociáldemokratáknak, akik mandátumhoz jutottak a képviselőházban.

Évtizedek a parlamentben

A katolikus szerzetesnővér, Slachta Margit után Kéthly Anna lett a második nő a magyar országgyűlésben, és mandátumát ciklusokon keresztül, egészen a fordulat évéig, 1948-ig megőrizte. Ettől kezdve egész élete a politika köré szerveződött, férjhez sem ment, egyedül élt.

Baloldali, ellenzéki képviselőként a két háború között elsősorban társadalmi kérdésekben hallatta a hangját, olyan konstruktív ellenzéki szellemben, amely még a kormányoldal részéről is elfogadottá tette személyét.

Felszólalásaiban a szegénységgel, a tömegeket érintő nyomor enyhítésével, a nők méltatlan helyzetével foglalkozott. Tiltakozott, amikor felmerült a női választójog korhatáremeléssel és műveltségi, iskolázottsági cenzus bevezetésével való korlátozása; szorgalmazta a rászorulók egészségügyi ellátásának javítását, követelte a tankötelezettségi korhatárnak a négy elemi elvégzéséről a tizennegyedik életévig történő felemelését, amelynek szerinte az volt a legfőbb akadálya, hogy a fiatalok tömegei kényszerültek szinte még gyermekként munkát vállalni. Amikor a dolgozók jogainak bővítéséről volt szó, azt az álláspontot képviselte, hogy az nem csupán a munkásoknak, hanem a munkaadóknak és a nemzetnek is érdeke, csakúgy, mint a nők jobb megbecsülése vagy a műveltségi, iskolázottsági színvonal emelése.

„Az a szociálpolitikai hullám, amely a 20. századnak legnagyszerűbb jellemzője és egy okos kapitalizmusnak, amely nem a munkaerővel való rablógazdálkodást tartja a maga számára kötelezőnek, egyik eszköze, ez a szociálpolitikai hullám hozzánk még nem érkezett el” – fogalmazta meg törekvéseit egyik beszédében, 1927-ben.

A parlamenti munka mellett a „Női munkás” című lap szerkesztőjeként és publicistájaként is jelen volt a hazai nyilvánosságban, miközben aggodalommal figyelte az 1930-as évek második felétől a szélsőjobb előretörését. Határozottan elutasította a zsidótörvények elfogadását, ellenezte a németbarát politikai orientáció erősödését, az őt a szélsőjobb felől érő fenyegetésekre pedig úgy reagált, hogy „aki fél, az menjen cukrászkisasszonynak”. A háború derekán támogatta a Kállay-kormány kiugrási politikáját, tárgyalt az angolszász hatalmak felé kapcsolatot kereső kormánypárti és ellenzéki politikusokkal, Peyer Károly mellett részese volt a Független Kisgazdapárt és az MSZDP közötti, a háború utáni demokratikus fordulat előkészítését célzó megállapodásnak, és kapcsolatba került Bajcsy-Zsilinszky Endre körével is.

Kép

Kéthly Anna – Kép: MTI

A német megszállás után, amikor számos németellenes politikus, így jó néhány párttársa is a Gestapo kezére került, a baloldali pártokat pedig betiltották, szót emelt a jogtiprás ellen, rövidesen azonban bujkálásra kényszerült. Nógrádban, egy kis faluban álnéven vészelte át a háború utolsó hónapjait, majd 1945 tavaszán tért vissza Budapestre, hogy részese legyen a szociáldemokrata párt ujjászervezésének és az új, demokratikus közélet beindításának. Pártja az 1945-ös választásokon a kisgazdák mögött végezve 17 százalékot ért el, kormányra jutott, Kéthly Anna pedig nem pusztán mandátumát nyerte vissza, de a koalíciós időkben, 1948-ig alelnöke lett az országgyűlésnek. Ezekben az években aktívan segítette az országot elhagyni kívánó magyar zsidók Izraelbe települését, ezt a munkáját és a zsidóság melletti korábbi kiállását a magalakuló Izrael állam magas kitüntetéssel ismerte el.

Börtönben, emigrációban

Közben azonban a Moszkva által támogatott hazai kommunisták már javában dolgoztak a hatalom megszerzésén, a többpártrendszer felszámolásán, és megindult a Magyarországi Szociáldemokrata párt „leszalámizása” is. Kéthly ellenezte a közeledést a kommunistákhoz, ezért Rákosi igyekezett őt félreállítani. A párt korábbi vezetője, Peyer Károly emigrált, a megfélemlített új vezető, Szakasits Árpád beadta a derekát, ám rövidesen így is börtönbe került, és a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesült Rákosi vezetésével, Magyar Dolgozók Pártja néven. A makacsul ellenszegülő Kéthly Annát kizárták a pártból, majd letartóztatták.

Per és ítélet nélkül négy évet töltött fogságban, majd 1953-ban koholt vádakkal életfogytiglanra ítélték.

Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, nemzetközi nyomásra házi őrizetbe került, itt érte az 1956-os forradalom is. Október végén, amikor a politikai pártok újraindultak, a tevékenységét felújító szociáldemokrata párt elnökévé választotta, 1956. november 3-án pedig Nagy Imre meghívta tárca nélküli miniszterként a kormányába. Amikor másnap bekövetkezett a szovjet intervenció, Kéthly Anna Bécsben volt egy nemzetközi szociáldemokrata kongresszuson. A Pestről érkező hírekre először hazaindult, ám végül úgy döntött, jobban szolgálhatja a magyar szabadság ügyét, ha emigrációban marad. Miközben idehaza „megdolgozott” párttársa, Szakasits többekkel együtt asszisztált Kádár uralmához, addig Kéthly Anna az ENSZ magyar ügyekkel foglalkozó bizottságával vette fel a kapcsolatot, és részt vállalt a magyarországi helyzetet tárgyaló ENSZ-memorandum elkészítésében. Amerikában és több nyugat-európai országban is megfordulva aktív, hiteles szociáldemokrata meggyőződését őrző tagja maradt a nyugati emigrációnak, miközben itthon a haza és a munkásosztály árulójának kiáltották ki.

Hosszú időn keresztül szerkesztette a Londoni Népszava című újságot, amelyben számos, a magyar helyzetet elemző írást is közreadott. Végérvényes otthonra Belgiumban lelt, ahol, Blankenberge városkában, magas kort megérve, 1976-ban távozott az élők sorából. Földi maradványait 1990-ben hozták haza és temették újra a Rákoskeresztúri Köztemetőben, teljes jogi rehabilitációjára pedig 1994-ben került sor. Ma emléktáblák, köztéri szobor és közterület őrzi emlékét.  

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>