A szív: az emlékek szigete

A mesekönyvet még nyáron szereztem be, amikor felfigyeltem rá, hogy az UNICEF és a Bookline közös kezdeményezése a Szívünk rajta program a hónap könyvévé választotta SEGÍT kategóriában.

Nagyon is érdemes figyelni a Szívünk rajta jelzéseket a könyveken, és bátran válogatni az ajánlott kötetekből akkor is, ha konkrét probléma megoldására keresünk könyveket (pl. érzelmi intelligencia fejlesztése), s akkor is, ha egyszerűen csak igényes, szép szövegeket, ízléses kiadványokat szeretnénk a gyerekszobában látni.

 A program keretében egy szakmai zsűri havonta választ ki sikerlistáktól függetlenül négy darab mesekönyvet négy kategóriában (mesél, segít, fejleszt, rád talál) a 4–12 éves korosztály számára.

A Szigetlakó olyan, rendkívül aktuális problémákat feszeget, mint az idegenség, a kulturális másság kérdései, a gyökerektől való elszakadás és azok megőrződése a közös kulturális emlékezetben. A rövid történet arról szól, hogy az Egyesült Államokban élő Lola nevű kislány a soknemzetiségű iskolájában azt a feladatot kapja, hogy rajzolja le a helyet, ahonnan ő és a családja származik, meséljen róla a társainak. A projekt azért különösen nehéz Lolának, mert kisbaba volt még, amikor Amerikába költöztek, saját emlékei nincsenek a gyökereiről, míg társai könnyebb helyzetben vannak, mert nagyobbak voltak, amikor a szüleik emigráltak.

A Szigetlakó azoknak a családoknak is fontos üzenettel szolgál, akik jelenleg külföldön élnek gyermekkel: az identitásképzésben komoly szerephez jut a hasonlóan elszármazott, azonos nemzetiségű közösség kollektív emlékezete. Lola azt a megoldást választja az iskolai feladahoz, hogy családját és a közvetlen környezetében élőket biztatja, meséljenek neki arról a szigetről, ahol született, és ahova a felmenői kötődtek. Sok mindent megtud, szép és egészen rémisztő dolgokat is, mindenki mást emel ki, mindenkinek valami más jelentette az otthont, kinek a zene, kinek egy íz írja le, milyen is volt ott az élet. Találkozunk gyermeki félelmekkel is: valaki például azt emeli ki, hogy a szigeten takaró nagyságú denevérek szálltak az égen. A felnőttek őszintén válaszolnak a kislánynak, és a legmeghatározóbb félelmeiket is elárulják – például azt, milyen volt, amikor jött a nagy szél és levegőbe röpítette az autókat, az embereknek pedig az ágy alá kellett bújni. De a szigetlakók életét veszélyeztető szörnyetegről (az aktuális politikai erőtérről) is mesélnek Lolának.

Ahogy Lola egyre több történetet hall a szigetről, az egyre élénkebben jelenik meg a képzeletében. Ezzel párhuzamosan a mesekönyv illusztrációi (Leo Espinosa alkotásai) is csodásan épülnek a könyvben, a felidézett sziget vizuális elemei egyre nagyobb mennyiségben jelennek meg az amerikai nagyvárosi képeken.

Az oldalakon homogén módon keveredik a valóság és a felidézett emlékek félig valós, félig fiktív tere. Lola feje felett takaródenevérek repülnek, miközben a nagyvárosban sétálgat, az amerikai nagyváros betondzsungelének közepét pedig homokos tengerparttá álmodja az illusztrátor képzelete: a kislány innen nézi a vízből kiugráló delfineket.

Mire az utolsó oldalakhoz érünk, eljön az olvasás katartikus pontja. Lola kinyitja a füzetét, és az osztálytársaihoz hasonlóan mi, olvasók is megpillanthatjuk végre, hogy a sok-sok emlékből, a kis bevándorló közösség összetartásából milyen sziget épült fel Lola képzeletében. Megláthatjuk, hogy mit tud mesélni a társainak és nekünk a rajzaival arról a helyről, amelynek egyszer ő is lakója volt, s talán most is az, még akkor is, ha soha többet nem érinti a talpa a forró tengerparti homokot. Hiszen szigethez tartozik még akkor is, ha az ő emlékei mások emlékeiből táplálkoznak.

A Szigetlakó nagyon fontos könyv, valóban segítő olvasmány, de csak akkor, ha gonddal, törődéssel és sok-sok beszélgetéssel kísérve fogadjuk. Mindössze harminc sornyi szövegről van szó, de ennek a könyvnek az igazi súlyát nem is ez a harminc sor adja, hanem az a sok kérdés, amit felvet – amelyekre válaszokat keresni helyénvaló már ovis korban is.

Junot Díaz: Szigetlakó. Cor Leonis Films Kft, 2018.