„Rocco rossz Krisztus”

– A szentpétervári Színházi Olimpiát is megjárta ez a vizuálisan sokkoló, sok szempontból felkavaró darab. Hogyan viszonyultok az előadás erőteljes világához? Hogyan érzitek benne magatokat?

Berettyán Nándor (B.N.): Visconti filmje, a Rocco és fivérei egy alapvetően érzelmes történet, amit a film realista közegbe helyez. Az volt a szándék, hogy e mellé fölépítsünk egy provokatív, erőteljes, expresszív manifesztum-világot. Ez ad ellenpólust az alaptörténetnek. A manifesztum-világ azzal is provokál, hogy önmagát, a saját hitelességét folyamatosan megkérdőjelezi. A Parondi-fiúk vidékről érkezve szembesülnek a várossal, ezzel együtt a manifesztum-világgal, ami nagyon sok mindent kínál. Éppen az a darab fő kérdése, hogy ez a csábítás kire mennyire hat. Simonéra például, akit Bordás Roland alakít, nagyon, őt teljesen bevonzza. Szerepem szerint talán én, Rocco kapcsolódok legkevésbé ehhez a világhoz, én vagyok az, aki ezt leginkább eltolja magától és legkevésbé fogadja be.

­– Habár az idősíkot tekintve valóban összeérhet a történet két szála, kérdés, hogy az összeillesztést a nézők mennyire találják harmonikusnak. Számotokra, vidékről – Balmazújvárosból – a fővárosba költöző fiatalok számára mennyire komfortos, ismerős az az életérzés, amit a darab közvetít?

Berettyán Sándor (B.S.): A három és fél órás darabban alig van olyan jelenet, amelyikben ne történne valami úgy, mint a hangpulton a sávok: folyamatosan.

Egyszerre zajlik minden, ahogy egyébként egy nagyvárosban is: valakit baleset ér, valaki szerelembe esik, valaki gyászhírt kap, valaki éppen megnyeri az ötös lottót… rengeteg érzelem!

Közben impulzusok bombáznak: vedd meg ezt vagy azt, tüntetés miatt elterelték a forgalmat, baleset miatt nem jár a metró... Ebben a kavalkádban hogy találja meg magát az ember? Erről szól az előadás. Az általam megformált legidősebb fiú, Vincenzo az, aki a vidéki csendből érkezve elsőként próbál meg belemerülni ebbe a zajos világba és ott érvényesülni ilyen-olyan úton. Csakhogy azt látjuk, hogy a bátor tarisznyás útja sehova nem vezet, mert ugyanott tart a történet végén, mint az elején, éppen csak annyi plusz felelősséggel, hogy van már két gyereke is. Ezen túl ő semmit nem tudott elérni a nagyvárosban. Vincenzo hozzájárulása a családi összetartáshoz annyi, hogy megismerteti a testvéreit a boksz világával. És hogy én, mint magánember hogyan viszonyulok a nagyvároshoz? Az impulzusdömping miatt kezdem elveszíteni a szimpátiámat iránta. Egyre jobban tudom értékelni a csendet és a huszonnégy órát – mert a vidéki huszonnégy óra nem azonos a nagyvárosi huszonnégy órával. Az a „delta té”, amit fizikából tanultunk, másmilyen tempóban megy el itt, mint ott.

B.N.: A minap buszoztam, közben kellemes, megnyugtató zenét hallgattam. Le akartam szállni, hát kivettem a fülest, és hirtelen tarkón ütött a zaj: zúg a busz, egy autó fékez, másik dudál, valami boltból hallatszik a zene…

Volt pár másodperc lefagyás, hogy nem tudom földolgozni ezt a rengeteg ingert. Na, akkor eszembe jutott a Rocco! Mert erről szól. Hirtelen mellbe vág a város – pont, mint az előadás.

– Az előadásnak éppen az az egyik tételmondata, amely rengetegszer elhangzik, hogy „Érzéketlenek maradhatunk a nagyvárosok őrjöngő tevékenységével, az éjszakázás vadonatúj lélektanával szemben?” A másik pedig, hogy olyannyira vidékről származnak a Parondi-fiúk, hogy „vidékebbről már nem is lehet”.

B.N.: A próbán sokat beszélgettünk erről, mert sokan vannak a szeplők között úgy, mint mi. Ezért is készült a darabhoz kapcsolódó, „Így jöttem” című mini filmsorozat. Ez a kérdéskör sokunkat érint. Alig van ember, akinek fogalma lenne arról, hogy egyáltalán hol van Balmazújváros, ahol felnőttünk – pedig húszezer fős település!

– A vidék az olajfákkal, délibábokkal a színpadon nem jelenik meg, hanem csak az említés szintjén, hiánykén t– így érzékeltetve a visszatérés lehetetlenségét.

B.S.: A magam számára a vidékhez tartozó elemként fordítottam le a havazást. Amikor az előadásban először elkezd havazni, az a Parondi-fivérek számára olyan értelemben öröm, hogy munkalehetőséget biztosít. Holott úgy látom, a városban a havazás leginkább problémát jelent: latyak van, amit el kell takarítni, csúszik az út, lefagy a váltó, megáll a közlekedés – csak a gond. Emlékszem viszont egész jó kis otthoni telekre, havazásokra, a szüleim meg a nagyszüleim reakciójára: szépként élték meg a havazást. Nem nyűg volt elhordani a havat a ház elől meg az utcáról, hanem móka. Én a magam részéről a vidék-nagyváros kontrasztot a végkép-havazásban érzem át.

B.N.:

Sokat beszélgettünk arról, hogy vissza lehet-e térni a szülőföldre, vissza lehet-e változtatni ezt a világot. A film és a darab tanulsága is az, hogy nem lehet.

És sajnos ebben van valami. A nagyszüleim világát nem lehet visszahozni. Nagyapám például soha nem járt külföldön, nagyanyám is csak egyszer, amikor eljött Szatmárnémetibe engem megnézni a Körhintában – de nem is vágynak erre. Nyilván annak a vidéki létnek, amit elvesztenek a fiúk, vannak árnyoldalai is. Ne legyünk naívak! Én különben vidéki leszek, amíg csak élek. Az első felvonás elején egy nagymonológban arról beszélek, hogy mindenki beleszokott a városi létbe, csak én nem, mert én nem találom ott a helyem. Vannak szomorú estéim, amikor ezt otthon is elmondom. A menyasszonyom, Kinga ilyenkor a fejemre csap, hogy hagyjam már a panaszkodást! Hiszen Budapest tele van lehetőséggel, egy csomó nagyszerű dologgal – ami a Hős utcával, a zajjal együtt van jelen.

Az a kérdés, hogy mennyire van az embernek olyan ösztönös, genetikai ritmusa, ami megtartja, vagy mennyire erős lelki gyökerekkel kapcsolódik a morális rendhez. Hiszen látjuk mi is, hogyan vesznek el a kapaszkodók.

Összefolyik az idő, egymásba csúsznak az életszakaszok. Ahogy az évszakokat egy városban érzékeljük, az nem a valóság. Budapesten egy kiskabátban le tudok élni egy telet, hiszen az utcára csak két percre kell kilépnem, és mindenhol fűtenek. Az időnek is más az érzékelése. Sokat beszélgettünk arról is, hogy mit jelent „az éjszakázás vadonatúj lélektana”. Kialakult egy olyan attitűd, hogy a nappalokat tudjuk le. A nappal a munka ideje: ezen legyünk túl valahogy, aztán majd éjszaka élünk, szórakozunk, kikapcsolódunk. Áttolódik az élet éjszakára – vidéken ilyen nincs. Mit okoz ez az emberben? Azon gondolkodtam: volt-e barátom, akivel nem éjszaka találkoztam? Mondhatám, hogy a munka miatt, de ez nem teljesen igaz. Találkozhatnánk néha délután is, de ez valahogy fel sem merül.

Kép

Rocco és fivérei - Fotó: MTI/Bruzák Noémi

– Nem vetődött fel a szereposztáskor, hogy Sándor játssza Simonét, a rosszfiút? Hiszen Az ember tragédiájában Nándor játszotta Lucifert, Sándor pedig Ádámot. Most, ha már Nándor kapta a jófiú, Rocco szerepét, Sándor lehetett volna a rossz, és akkor helyreáll az egyensúly, revans.

B.S.: Mivel én bitorlom a Nemzetiben a legtöbb pozitív figurát, így ez szóba sem került. Pedig érdekes felállás lett volna, magam is nagy kihívásnak éltem volna meg. Bordás Rolandnak rendkívül jól áll Simone szerepe, nagyszerű benne, jobban áll neki, mint ahogy nekem állna egyébként.

– Nándor viszont a Csíksomlyói Passió Krisztusa után megint egy olyan figurát alakít, akit sokan krisztusinak gondolnak…

B.N.: Általában én is megnyerem a pozitív figurákat, ritka, hogy nem – szinte csak Lucifer az egyetlen kivétel. Roccóban valóban van egy krisztusi attitűd, de Rocco egy rossz Krisztus. Nagyon jó akar lenni, és a rosszindulatnak vagy a rossz erkölcsnek még a morzsája is hiányzik belőle – csak éppen rosszul akarja a jót. Az a különbség kettejük között, hogy Jézus nem naiv. Tisztában van a valósággal, ahhoz viszonyul, nagyon is tudatosan. Roccónak viszont éppen az a bűne, hogy nem akar tudomást venni a valóságról, ezért szörnyű dolgokat művel. Legmélyebb pontja, amikor visszaküldi Nadiát a prostituált létbe. Szerepe van abban, hogy a történet gyilkosságig fajul.

– A pokolba vezető út is jó szándékkal van kiközve. Rocco sokszor megmenti a testvérét a tettei következményeitől. Ismerős ez a saját kapcsolatotokból?

B.N.:

Ilyen kiélezett helyzetekbe az életben nem kerültünk, hála Istennek. De mindig ott voltunk egymásnak.

B.S.: Felelősséget nem vállaltunk át, de osztoztunk. A kölcsönösség jellemző a mi kapcsolatunkra. Előfordul, hogy valamelyikünk elvállal egy munkát, de közbejön valami, olyankor felhívjuk egymást: elvállalod? Sokszor kérdezik viszont tőlünk, hogy a testvéri irigység, viszály jeleit már fölmutattuk-e. Mindig nemmel feleltünk, de éreztük, hogy ez szinte már elvárás. Úgyhogy a Tartuffe-be beépítettünk egy veszekedős jelenetet. A második felvonásba úgy jövünk be, hogy elkezdünk egymással szájalni – leginkább a magunk szórakoztatására. Mert se egymásra nem vagyunk irigyek – se olyan nagyon senkire.

– Mi a következő közös munka, amiben mindketten részt vesztek?

B.S.: A „Súgó”, amit Nándi írt és rendez, és a társulat fiatal tagjaival csináljuk – január 5-én lesz a bemutatója.

B.N.: Aztán következik García Márqueztől az „Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája”, amit szintén én rendezek, és Sanyi kapta az egyik gyilkos szerepét.