– Sokféle sztereotípia él a roma származásúakkal kapcsolatban az emberek fejében, többek között az is, hogy jó zenészek. Viszont roma operaénekesekről nem sokat hallani. Téged mi vezetett erre az útra?

– „Neked könnyű, benne van a véredben”, szokták mondani. Ez nem teljesen így van. Nincs vonó a vérünkben, mint ahogy ezt gondolják sokszor.

A tehetség csak kis százalék egy sikeres pályához. Több összetevője van: kitartás, szorgalom és persze szerencse is kell hozzá.

Nem úgy terveztem az életet én sem, hogy ezen a pályán leszek majd. Nyilván a zenészek között látványosabban találunk roma származásúakat, de ez nem azt jelenti, hogy minden roma zenész vagy csak a zenéhez ért. Ajkán jártam általános iskolába, inkább szakmát szerettem volna. Énektanárom, dr. Lukáts Andrásné, Marika néni javasolta, hogy próbáljam meg a zenei pályát, mert szép hangom van. Így kezdődött minden. Természetesen akkor még nem a komolyzene világa érdekelt, hanem a musicalek és rockoperák. Középiskolába Győrben jártam, a Richter János Zeneművészeti Szakközépiskolába. Itt szerettetem meg a komolyzenét. Az akkori énektanárom, Kőszegi-Németh József mutatta meg nekem az operán keresztül ezt a csodát. Elkezdtem hallgatni, és magával ragadott. Egy nap hazamentem, és mondtam a szüleimnek, hogy operaénekes leszek. Meglepődtek kicsit, de úgy hiszem, örültek neki.

Úgy gondoltam, ha már énekléssel foglalkozom, akkor magasra teszem a lécet és próbálom átugrani!

– Erre a nehéz hivatásra Budapesten készültél fel.

– 2012-ben kerültem Budapestre, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, ahol először Keönch Boldizsár kiváló tenorista növendéke lettem, egy évig tanított Johannes von Duisburg Wagner-énekes, majd Kertesi Ingrid Liszt Ferenc-díjas operaénekesnő, érdemes és kiváló művész lett a mesterem. 2017-ben BA énekművész, majd 2019-ben oratórium- és dalénekművész mesterdiplomát szereztem.

Roma származású operaénekesek közül jelenleg csak nőket ismerek, de elképzelhető, hogy férfi énekesek is vannak. A kérdés, hogy vállalják-e a származásukat. Én tudatosan mondom azt, hogy roma származású magyar énekművész, operaénekes vagyok.

Szeretem Magyarországot, a szívemben hordom, magyar vagyok, de emellett a cigány származásomra is büszke vagyok. Ettől nem kevesebbnek, hanem többnek érzem magam. Szeretném, ha az emberek nem csak a negatívumot látnák, hiszen az mindenhol előfordul, a nem-romák között is. Szeretném, ha a hazám büszke lenne rám és elfogadna olyannak, amilyen vagyok. 

– A családod támogatott a karrieredben?

– Egy nyolcgyermekes család ötödik gyermekeként születtem. Édesanyám gyári munkás, édesapám bányász volt, ma már mindketten nyugdíjasok. Mindegyik testvéremnek van szakmája, egy vagy több is. Az első és egyedüli diplomás vagyok a családban. Mindig támogattak, hol a szülők, hol a testvéreim. Nem feltétlenül anyagilag, mert az sajnos nem mindig volt könnyű, de lelkileg annál inkább. 

Kép

Farkas András operaénekes

– Mennyire volt nehéz kilépni a megszokott környezetből és valami teljesen újat elkezdeni? Találkoztál negatív diszkriminációval? 

– Elszakadni sosem egyszerű a biztostól, de éreztem, hogy többre vagyok hivatott, és most is érzem, hogy mennem kell előre.

Érettségi után nem vettek fel Győrbe, a főiskolára, a tanárom is elköltözött, ezért én haza költöztem. Egy asztalosműhelyben dolgoztam másfél évet, mellette a Győri Színház kórusában is kisegítettem. Nehéz volt, mert reggel fél hatra jártam dolgozni délután kettőig, utána haza, zuhany, és mentem Győrbe a szüleim autójával, ahonnan éjjel egyre értem haza. Ezt jó pár hónapig csináltam, de élveztem. Fárasztó volt, de szerettem. Az asztalosműhely vezetője mindig elengedett, ha énekről volt szó, amit azóta is köszönök neki. Elengedett, hogy felutazzak meghallgatásra Budapestre. Ékes József akkori országgyűlési képviselő ajánlott be Gulyás Dénes kiváló tenoristához, aki Keönch Boldizsárhoz irányított.
Negatív diszkriminációval főként gyermekkoromban, általános iskolában találkoztam. Természetesen beleszalad az ember most is ilyen szituációkba, de talán a pozitív hozzáállásom és az, hogy megyek előre, javít a helyzeten.

– Honnan merítettél erőt a nehézségekben?

– 2012-ben kerültem Budapestre, a Jezsuita Roma Szakkollégiumba, amelynek öt évig tagja voltam, jelenleg alumni tagja vagyok.

Ez a fantasztikus intézmény egy nagy védőháló is. Itt nemcsak a tanulmányokban adnak újat, többet, hanem közösségben, kapcsolatrendszerben is. A kapcsolataim nyolcvan százalékát a Szakkollégiumnak köszönhetem.

Az akkori rektor, Antal István kiválóan vezette az intézményt, és rengeteg lehetőséget kaptunk, hogy vezetőkkel, értelmiségiekkel találkozzunk. Itt ismertem meg a feleségemet is, aki szintén a Szakkollégium tagja volt. Neki például nagyon sokat köszönhetek, hiszen mindig mellettem áll és támogat. Természetesen a szüleimnek, barátaimnak is köszönettel tartozom, hiszen sokszor álltak mellettem a nehézségekben is. Nem utolsó sorban Istennek vagyok hálás, hogy a tenyerén hordoz és segít engem. Minden, amim van, tőle ered, nem igazán lennék ott, ahol vagyok, ha nem segítene.

– Mi az az eredményed, amire a legbüszkébb vagy?

– 2015-től 2019-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzatának elnöke voltam, a Jezsuita Roma Szakkollégiumban három évig a diákbizottsági elnöki tisztet töltöttem be. Nagy megtiszteltetés, hogy 2018-ban, mindössze 27 évesen átvehettem a Pro Cultura Minoritatum Hungariae miniszteri díjat a roma fiatalokért végzett példamutató munkámért. 2019-ben Ajka Város Önkormányzata Roma Nemzetiségért díszoklevél kitüntetésben részesített a roma zenei kultúra népszerűsítésében nyújtott tevékenységemért. Többször énekelhettem Magyarország vezetőinek, többek között Áder János köztársasági elnöknek és Orbán Viktor miniszterelnöknek. 

– Mi a legnagyobb álmod?

– Szeretnék főszerepet énekelni a Magyar Állami Operaházban és nemzetközi operaelőadásokban is. Világszinten is elismert operaénekes szeretnék lenni.

Vannak élethelyzetek, amikből nem lehet nem készíteni filmet. A még életében lemondó pápa személye kétségtelenül ilyen, és nem csak azért, mert amikor utoljára fordult elő ilyen, a 15. században, még nem találták fel a filmet.

Manapság azonban nemcsak a filmezés lehetősége, hanem a buddy movie mint műfaj is az alkotók rendelkezésére áll. Ebben rendszerint két ellentétes karakter lesz a két főszereplő, és a köztük levő ellentét okozza a történet feszültségét vagy humorát, műfajtól függően.

A valós eseményeken alapuló történet magja két beszélgetés a még regnáló Benedek pápa és Buenos Aires érseke, Jorge Bergoglio között. Az első 2012-ben történt Castel Gandolfóban, a pápa nyári rezidenciáján, a másik pedig a konklávéknak is helyet adó Sixtus-kápolnában. Azt látjuk, hogyan jut el Benedek pápa oda, hogy lemond tisztségéről.

Olyan színészóriások viszik vállukon a filmet, mint a Benedeket kiválóan alakító Anthony Hopkins és a Ferenc pápához ikertestvéreként hasonlító Jonathan Pryce.

Kép

Jelenet A két pápa c. filmből

Fernando Meirelles kapta a feladatot, hogy a két férfi közötti kettősséget és egységet megmutassa. Az évezred egyik legjobb filmjének tartott Isten városa és a méltatlanul elfeledett Vakság rendezője a történetvezérelt, akciódúsabb filmekhez van szokva, A két pápa azonban többnyire folyamatos párbeszéd impozáns vatikáni hátterek előtt. A recept persze adva volt, a 2011-ben készült A Sunset Limited című film is éppen erre a formára épül: két ellentétes felfogású és karakterű ember beszélget és ütközteti nézőpontjait, jóval általánosabb témákban persze.

Amiben kevéssé jó a film, az a párbeszédek mélysége, hiszen az elmúlt évek napi egyházi sajtójának kivonatolása jól hangzik ugyan a két remek színész szájába adva, de így mégiscsak egy összefoglalás.

Abban azonban kitűnő, ahogy az alkotók szándéka szerint bemutatja: e két ellentétes felfogás az egyház két lehetséges útja. Egyik az egyház jövőjét konzervatív úton elképzelő Benedeké, másik a reformokkal, friss kommunikációval érkező Ferencé. Legalábbis az alkotók így gondolják és ábrázolják.

A két pápa című film ugyanis kiélezi és kiszélesíti ezeket a különbségeket, talán jobban is a kelleténél.

Az átlagos újságolvasó persze találkozhatott már ezzel az értelmezéssel: a világ liberális felének Ferenc a bezzegpápa, aki felszabadítja az egyházat a kőkorszaki béklyóból, remélhetően enyhítést hoz az abortusz, a válás, a cölibátus, a Vatikán sötét praktikái és természetesen a gyerekmolesztálási ügyekben. A másik oldalon pedig kizárólagos példakép Benedek, Európa védelmezője, akit a tudjukkik félreállítottak saját jelöltjük érdekében, és egyébként is miféle sötét ügyek, olyanok nem is léteznek…

Kép

Jelenet A két pápa c. filmből

Anélkül, hogy saját spekulációba kezdenék – ami nem is tisztem, ráadásul valószínűleg a filmhez se lenne sok köze –, annyi mindenképpen elmondható, hogy ez a fajta polarizált megközelítés egy kicsit megkörnyékezi a film első harmadát. Márpedig egy ilyen film szélsőséges nézőpontból nem készíthető, legalábbis hiba volna.

Ahogy Ferenc mondja az egyik utolsó jelenetben: a pápa vezető szerepe nem hasonlítható semelyik állami vezető szerepéhez. Ő ugyanis Krisztus szenvedéséből kapta azt, és a felelősséget is vele együtt.

Noha a film amolyan filozofikus jelleggel a végére eljut erre a nagyon fontos pontra, mégis épp ez az a szempont, amit a legnehezebben értenek meg az alkotók és úgy általában a világ közvéleménye is – vagy talán nem akarják, és inkább narratívát építenek a kétségtelenül meglévő ellentétek köré. A vásznon Benedek pápa a magának való öregúr, aki a külsőségeket és a hagyományokat túlontúl tiszteli, Ferenc pedig önmagát adja, ahogy ő mondja, ezért a közvetlenségéért szereti mindenki. A film vége felé a két egyházfő között szimpátia ébred, ez némi kölcsönös megértést sugall. Mindkettőjük múltjából felvillannak olyan események, amelyek rossz döntéseikre, emberi tévedéseikre utalnak, közelítve kicsit egymáshoz a két személyiséget. Ám a film elején és végén is elhangzik Szent Ferenc híres isteni látomásának története, lassan és érthetően, hogy mindenki megértse: „Francesco, menj, építsd újjá egyházamat!”

Mindazzal együtt, hogy a két egyházi vezető habitusa és elvei között valóban vannak nyilvánvaló különbségek, és kár volna tagadni – inkább zászlóra kell tűzni – Ferenc reformer voltát, éppen ez az újjáépítendő egyház az, amely azt mondja:

Benedek és Ferenc közé nem vagy-vagy, hanem és relációt kell tenni.

Innentől kezdve a nézetek pedig már csak finomhangolást igényelnek. Lehet két katolikus embernek eltérő véleménye az abortuszról, a válásról, a cölibátusról vagy éppen Vatikán ügyeiről, de egészen valószínű, hogy ezek nagyobb különbségeket mutatnak majd, mint amekkora Benedek és Ferenc egyházképe között feszül.

Dörzsöljük meg a szemünket, és nézzünk szét magunk körül, majd merevítsük ki egy pillanatra a képet. Mit látunk, ha önmagunkat, családjainkat, lakó- vagy munkahelyi közösségeinket, természeti kincseinket, országunkat és ezt a mi öregedő szépségünket, Európát pásztázzuk?

Olyan problémák tömege mindenütt, amelyekre nincsenek valódi megoldást hozó válaszaink.

A gyermekvállalás a fennmaradásunkat veszélyeztető mértékűre csökkent, gyermekeink többségének nincs és nem is lesz testvére, a hagyományos családmodell válságban van, sőt, sokan már abban is bizonytalanok, fiúk-e vagy lányok.

Az idősek, betegek sokszor magukra hagyottan, intézményekben tengetik életüket.

Emberi kapcsolataink minősége is megváltozott, és sajnos nem a jó irányba, a kölcsönös megbecsülés, az udvariasság és a tisztelet kiveszőben lévő normák.

Nagy múltú, tagjaikért és másokért felelősséget vállaló közösségek estek szét vagy küszködnek napról napra a létért, a helyüket átvevők többsége pedig jobbára csak szórakozást, kellemes időtöltést kínál.

Az életfeltételeinket jelentő levegő és víz egyre szennyezettebb, a természet szinte sóhajtozik az emberiség mértéktelensége miatt.

És e tendenciák mögött ott állunk mi, magunk, telefonjainkat markolva, önmagunkat feledtető élményeket űzve, de sokszor mérhetetlenül magányosan, szorongva és kiszolgáltatva, valami fájó hiánnyal a lelkünkben.

Miközben a világ a bugyuta rajzfilmektől kezdve a harsány reklámokon át a kortárs magas kultúra alkotásain keresztül mindegyre arról beszél nekünk, hogy minden elérhető, ha én akarom, ha én megküzdök érte, ha én hiszek önmagamban. Egyéni teljesítőképesség van, de szó sem esik a külső, emberfeletti segítségről, a kegyelemről. Jól van ez így?

Nem hiányzik valaki a villódzó képekről, a könyvek lapjairól, a zeneművek hangjegyei mögül? Istent mintha észrevétlen kitessékeltük volna az életünkből.

És nemcsak azok, akik neveltetésükből fakadóan hírét sem hallották, vagy ha igen, gúny tárgyává tették előttük a létezését, s nem is csak azok, akik valamely hangzatos ideológia zászlaja alatt tudatosan harcolnak ellene. Mi magunk is, akik papíron még talán kereszténynek valljuk magunkat.

A nyelvünk is mutatja e változást, kikoptak az Istennek fenntartott szavaink: imádunk sok mindent, különleges ételt vagy futócipőt, csak épp nem Őt.

Ünnepeinket átadtuk a kereskedelem diktálta üzeneteknek. Ha „Áldott karácsonyt!” kívánunk a szomszédnak, már mi is úgy érezzük, hogy kínosak, mesterkéltek, „szektásak” vagyunk. És vajon hányszor mondjuk ki odahaza, családi körben valódi hittel Jézus nevét, beszélgetünk-e róla, keressük-e az útmutatását nehézségeink közepette?

A könyvespolcon porosodó Bibliát hányszor vesszük le, és elmegyünk-e templomainkba, keressük-e a találkozást az Istennel imádságban, szentségekben? És megfogjuk-e gyermekeink kezét, hogy megismerhessék Őt?

Missziós feladataink is akadnának bőven – de vajon szavainkkal, tetteinkkel vagy épp mulasztásainkkal milyen képet festünk Krisztus egyházáról?

De hogyan is hihettük azt, hogy Isten nélkül élhetünk? Ha gyógyulni, erősödni akarunk, ha a munkánk hatásosságát fokozni akarjuk, ha sikeresebbé szeretnénk válni, 2020-ban elsőként az ő „rendelőjébe” térjünk be!

Hiába minden jó szándékú igyekezet, társadalommérnökök, pszichológusok, coach-ok, mediátorok és vajákosok hada, hiába a sok társadalmi erőfeszítés, anyagi ráfordítás is: amíg Istent nem engedjük be újra a közbeszédbe, a közösségeinkbe, a mindennapjainkba és a szívünkbe, s ha a jézusi tanítás nem válik társadalmi szinten is követendő viselkedési móddá, a lényeg nem változik. Ha Felfelé is tekintünk, minden más kötelékünk is erősebb lehet. Ne engedjük kiüresedni azt a kapcsolatot, ami minden valódi örömünk forrása és megpróbáltatásainkban valódi menedéket jelenthet.

A terápia mindannyiunk számára ugyanaz: Isten újult erejű, állhatatos keresése. A sebességi fokozat, az utak kanyargása sokféle lehet, de az irány adott.

Most új év, új évtized kezdődött, új reményekkel és az újratervezés lehetőségével. 2020 történetét közösen írjuk, de Istent nem hagyhatjuk ki belőle!

Hogy ez csak az én magánmágiám, vagy annak az ereje, hogy egy pillanatra sokmillió ember egyszerre ugyanarra gondol, és sokmillió kis reménykedő hitfoszlány kapaszkodik össze, megtisztítva az időt, nem tudom. De ahogy tisztogatom és rendezgetem az előző évből itt maradt konfettiket, pezsgősdugókat, üvegszilánkokat, úgy tisztogatom, rendezgetem az előző évből, évtizedből itt maradt szeretéseket, hogy helyük legyen az újban. És úgy tisztogatom, rendezgetem az előző évből, évtizedből itt maradt fájás-szilánkokat, hogy helyük legyen a múltban.

Az elmúlt évtized átgyúrt és megrengetett a világomban mindent. Adott, jót, rosszat, lehengerlően, kivédhetetlenül, átmosott, átgyúrt, megharcolt velem. Megharcolt értem.

Adott anyaszív-dobbanásokat, s hogy önállóvá szeretethettem két gyönyörű kisembert, akik lobogó fürtökkel szaladtak az óvoda, majd az iskola felé, és a következő évtizedben lobogó fürtökkel távolodnak majd a világ felé. Adott magamból lassan megszőtt védőhálót köréjük, és lassan megszülető hitet, hogy erősre tudtam szőni, mert mernek belezuhanni.

Adott egy megalakuló zenekart, egy néha meglazuló, néha megtartó, néha körbeölelő, és szét sose bomló láncot, Eszter-láncot. Olyan zenész- és alkotótársakat, akikkel félhangokból is megértjük egymást. Adott dalokat, amikről sosem gondoltam, hogy meg tudom írni őket, és dalokat, amikről sosem gondoltam, hogy megírják nekem.

Adott új lemezeket, velünk éneklő gyerekeket, cédénket titokban gyerek nélkül is hallgató apukákat, koncertet végigtáncoló nagymamákat.

Adott az évtizedet végigkísérő francia sanzonokat, lassan szimfonikussá bővülő zenekarral, és adott a Müpa nagyszínpadán teltház előtt repülést.

Adott első megjelent írást, adott szavakat, amikbe bármikor kapaszkodhattam, és néha sikerült olyanokat találni, amikbe mások is kapaszkodhattak.

Adott piros orrú bohóc-örömöket és csatákat, kórházi falakról ömlő gyerekbánatokkal, szorongó szülőfélelmekkel és bohócságommal magával.

Adott szakmai kiteljesedést, beteljesedést, megérkezést és megnyugvást, hogy hosszú kacskaringók, mellékutak, zsákutcák és járatlan ösvényeken kóborlás után megtalálódtam, meglettem, s meglett a helyem, ahova pont én kellek, pont így, ahogy vagyok.

Adott közben hosszú évekre végeláthatatlan magánküzdelmeket és mellkasszorongató féléseket. Adott éveket, mikor minden reggel elmormogtam a Petri-sort: „Kezdhetek folytatódni.” S éveket, amikor még nem tudtam, tudok-e egyáltalán folytatódni.

Adott sebhelyeket, és adott lassan születő erőt, hogy ezekről ne az ütések rándulása jusson eszembe, s hogy bánthat, aki gyűrűvel szeretni szegődött. Adott megküzdött békét, amiben ezek a sebhelyek nem a tehetetlenségemet, hanem az erőmet jelképezik már.

Adott autópályán pörgő majdnem-meghalást. Adott családkorszak-lezárulást. Adott csatákat, félelmeket, földhözvágódásokat, nekifeszülő újrafelállásokat. Adott betörést, sáros lábakkal feldúlva biztonsági kuckóm. Adott mindenhonnanfelálláshoz erőt, baráti, megtámasztó vállakat.

Adott. És elvett valamit. A félelmet...

Mert mindig volt egy kéz, amely „utánam nyúlt, mikor csillagom a földre hullt”. Egy hang, ami beburkolt a hideg ellen. Egy dallam, ami felemelt. Egy váll, ami megtámasztott. Egy gyerekölelés, ami megvédett. Egy együttnevetés, ami gyógyított. Egy mondat, ami tanított kapni és elfogadni.

Köszönöm...

Szabó Éva: Hét csoda
Tudod mi volt a hét csoda?
Egy újszülött kis homloka,
egy falevélen az az ér,
amely a gyökerekig ér.
Egy szó, amely idejében jött,
egy darab ég a csend fölött,
egy kéz, amely utánad nyúlt,
mikor a csillagod a földre hullt.
Télen egy jó meleg szoba,
s ha szépen érkezel... Oda.

Megbántottak. Most mi legyen?

Mielőtt a megbocsátás folyamatáról és hatásairól beszélnénk, érdemes végiggondolnunk, hogyan reagálunk, ha méltatlanság ér minket. Ez függhet vérmérsékletünktől vagy családi mintáinktól is. Lássuk csak sorban!

- Az értelmi fejlődéshez kapcsolódóan a megbocsátás többféle típusát különböztethetjük meg. A bosszúálló megbocsátás szintjén a feloldozás csak akkor helyénvaló, ha a sértett már bosszút állt vagy jóvátették az elkövetett bűnt. Az elvárt megbocsátás szintjén azt érezzük, a különféle normák miatt szükséges megbocsátani. A legmagasabb szinten az egyén azért bocsát meg, mert az hozzájárul a szociális harmónia és a feltétel nélküli szeretet megvalósulásához. Talán nem is gondolnánk, de szintén a kognitív fejlődéssel áll összhangban, hogy a kor előrehaladtával egyre nagyobb valószínűséggel bocsátunk meg.

- Hogy mennyire vagyunk haragtartók, az a személyiségünktől is függ. Valaki nehezebben teszi túl magát a sértéseken, mert engesztelhetetlen típus, s ezen belül lehet haragtartó vagy bosszúszomjas. A haragtartó emberek rosszat és balszerencsét kívánnak annak, aki megbántotta őket. Ezzel egyfajta passzív ellenállást választanak, szemben a direkt megtorlással vagy a konfrontációval, sokáig rágódnak azon, ami történt, áldozatként állítják be magukat és a keserűség, a harag, a gyűlölet, a félelem, a düh érzése kavarog bennük. A bosszúszomjas embereket az igazságszolgáltatás vágya hajtja vagy a büszkeségüket ért nárcisztikus sebektől szenvednek. A megbocsátó emberek ezzel szemben kevésbé szorongók, ellenségesek és nárcisztikusak.

- A szociális faktorokat figyelembe véve kijelenthetjük, hogy akkor nagyobb a megbocsátás valószínűsége, ha bocsánatot kérnek tőlünk, illetve ha közeli a kapcsolat az elkövető és a sértett között.

Mit okoz a megbocsátás?

A megbocsátásnak számos meghatározása született már. Három közös vonást azonban mindegyikben felfedezhetünk. Egyrészt, amikor megbocsátunk, sokkal kiegyensúlyozottabb véleményünk lesz arról a személyről, aki megbántott minket, másrészt csökkennek a negatív érzéseink iránta, harmadrészt pedig nem akarjuk őt tovább büntetni, vagyis nem követelünk kártérítést. A lényeg tehát, hogy amikor az emberek megbocsátanak valakinek, gondolataik és érzéseik pozitívabbá válnak az iránt, aki megsértette őket.

Eddig viszont nemegyszer vezet rögös út. Bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy őszintén meg tudjunk bocsátani. Lehet, hogy az eszünkkel tudjuk, nem kellene haragot tartanunk, az érzéseink viszont meggátolnak minket abban, hogy továbblépjünk.

Kép

Döntési kontra érzelmi megbocsátás

Hogy is van ez? A pszichológia kétféle megbocsátást különböztet meg, az egyik a döntési, a másik az érzelmi. Mint a neve is mutatja, a döntési megbocsátás egy racionális döntés eredménye, és már akkor is bekövetkezhet, amikor még negatív érzéseket táplálunk a másik iránt.

Az érzelmi megbocsátáshoz ezzel szemben hosszabb időre van szükség.

Mivel a megbocsátást gyakran megelőzi a sokk és a düh, először rendeződniük kell a bennünk zajló viharoknak, és csak ezután jöhet szóba a megbocsátás. Jó tudnunk, hogy a valódi megbékélésnek feltétele, hogy az érzéseink összhangban legyenek racionális döntéseinkkel.

Amikor szívünkre vesszük a dolgokat

Ha dühösek, sértődöttek és bosszúvágyók maradunk, annak mindenféleképpen meglesz az ára. Ezek az érzések ugyanis mind fizikai mind lelki jóllétünkre és kapcsolatainkra is károsan hatnak. Egyrészt a haragtartás alvásproblémákat és kimerültséget okozhat, ugyanis a harag fenntartása hatalmas érzelmi energiákat emészt föl. Amikor pedig kimerülnek emocionális tartalékaink, könnyen depresszióban süllyedhetünk.

Az ellenségesség megnöveli a szív- és érrendszeri problémák valószínűségét is, ugyanis pont olyan hormonális változásokat idéz elő, mint egy stresszhelyzet. Egy 2001-es tanulmány veteránokat vizsgált. A megbocsátásra képtelen személyek vérképe nagymértékben hasonlított a krónikus stressznek kitett személyekéhez. A megbocsátó emberek ugyanakkor jobb egészségmegtartásról, alacsonyabb szorongás- és depressziószintről számoltak be. Megbocsátás hiányában ugyanazok a területek aktiválódnak, amelyek stresszhelyzetben, düh vagy agresszió esetén. Az empátia és a megbocsátás során aktiválódott agyi területek között is átfedést találtak a kutatók.

Kép

Amikor az ember megbocsát, javul az egészségi állapota, csökken a szorongás, a depresszió és a düh szintje, a házasságokban előforduló konfliktusok gyakorisága. Emellett erősödik az immunrendszer, javulnak a központi idegrendszeri folyamatok és a szociális készségek, vagyis hatékonyabb konfliktuskezelési módszereket választunk szorult helyzetekben. 

Hogyan bocsássunk meg?

Most, hogy már tudjuk, milyen káros lehet a haragtartás, érdemes magunk mögött hagynunk sérelmeinket. Ez jól hangzik, a kivitelezés azonban nem mindig egyszerű. Ha úgy döntünk, elengedjük a múltat, és továbblépünk a jövőbe, többféle módszer közül választhatunk. A naplóírás, az ima, a meditáció vagy Worthington 2006-os REACH megbocsátásmodellje egyaránt hasznos lehet, ha könnyítenénk a terheinken.

Sokan gondolják, hogy bizonyos bűnök nem évülhetnek el, sőt, talán azt is, hogy aki megbocsát, az gyenge.

Valójában viszont könnyebb dühösnek maradni, mint túltenni magunkat a sérelmeinken.

Amikor megbocsátunk, elfogadjuk, ami történt, és nem görcsölünk többé rajta. Úgy is mondhatnánk, a megbocsátás egyfajta elengedés, hisz belenyugszunk, hogy a múlton nem tudunk változtatni. Az önreflexió elkerülhetetlen, tehát fel kell tennünk magunknak néhány kényelmetlen kérdést: Mi vezetett az összeveszéshez, megbántáshoz? Milyen kapcsolatra vágyunk a jövőben? Haragosra vagy harmonikusra? A döntés nagymértékben rajtunk áll.

Az 1910-es és 1920-as években tündöklő Skála kávéház, amely a Rákóczi út és a Baross tér sarkán állott, gyaníthatóan a ma is ott barnálló négyszintes házban, remekül példázza a nagy háború és spanyolnátha tizedelte pesti publikum árnyalatait – még ha emléke nyomtalanul párolgott is el a mára elszürkült Rákóczi út hajdan fényes kirakatai között.
A Skála elődjében, a tükrös-decens Lloydban (nem tévesztendő össze  Hild József belvárosi Lloyd-palotájának kávéházával), amelyet 1913-ban nyitottak meg „a hírneves békéscsabai Purcsi Pepi” zenekarának közreműködése mellett, élénk társasági élet folyt. Például azonnal beköltözött az Ifjúsági Labdarúgók Szövetsége – bizonyára nem teljesen függetlenül a kártyapartiktól –, amelyek miatt (és politikai okból is talán) már 1913 decemberében detektívek dúlták föl a tükrös termek békéjét: „A rendőrség a belügyminiszter rendelete alapján tegnap bezárta az Országos 48-as Szociáldemokrata Kört és annak a Rákóczi út 75. szám alatti, a Lloyd kávéházban lévő első emeleti helyiségeit. (...) A bakkarat járta naponkint, és a kör teljesen a tiltott hazárdjátékok otthonává lett. (...) A játékosok hivatalnokok, magánzók és kereskedők voltak.” Buzási Hermann kávés (1867­­­–1928) a nagy háború második évében vette át a Lloyd kormányzását. 

Vélhetnénk, a háború kataklizmája a kávéházi forgatagot is elcsöndesítette, ám – dacára az élelmezési problémáknak és a kilencre előrehozott zárórának – „a pesti kávéházak a háború esztendeiben, a tengernyi baj ellenére is tudtak prosperálni, ami bizonyos fokig szinte a pesti ember lélekrajzához is tartozik."

„Mert a pesti ember, ha nem kellett kimennie a frontra: hű maradt az otthonát pótló, a külsőleg jólétet sugárzó kávéházhoz. (…) De az is a pesti ember lélektanához tartozik, hogy amint a pesti fiú a frontról hazajött: első útja – a kávéházba vitte.
Növelte a háború alatt a kávéházak forgalmát a rengeteg átvonuló katonaság. De fontos élelmezési szerepük is volt ezekben az időkben a kávéházaknak, amelyekben hol nyíltan, hol titkon lehetett kapni olyan élelmi cikkeket, amelyeket a közönség a piaci forgalomban olykor egyáltalán nem tudott megszerezni” (Világ, 1924).

Kép

Kép: Az Est, 1920.

A sötét felhők a háború végén kezdtek gyülekezni a kávéházak, s így Buzási Hermann Rákóczi úti birodalma fölött is. Előbb a vendégek estek neki egy katonának, aki a rábízott bosnyák katonaszökevényt ütlegelte a kávéház előtt. Majd újfent a kártyapartik okoztak gondot, végül pedig az élelmezési tilalmak áthágása: Buzásit hol kockacukor és tejeskávé felszolgálása, hol „tejcsalás” (lefölözött tej árusítása teljes tejként) miatt ítélték elzárásra, utóbbi esetben annak ellenére, hogy vallomásában a feleségét vádolta a törvényszegéssel. Ezek az események is ékesen szólnak a régi Magyarország széthullásának keserves napjairól, ám még inkább az az incidens, ami egy hónappal a Tanácsköztársaság bukása után történt. Az Ébredő Magyarok Egyesületének aktivistája antiszemita plakátot akart kitűzni a Lloyd elé, amit Buzási és vendégei nem hagytak annyiban. A lapok pártállásuk szerint számoltak be az esetről, ezért nehéz kihámozni, pontosan mi történt a Lloydban, ahol egy ponton magyar rendőrök és román katonák is felbukkantak. Annyi bizonyos, hogy a bíróság Buzási Hermann és fia, Árpád felelősségét még 1927-ben is firtatta.
Talán éppen ez a kellemetlen hírverés indította a kávést arra, hogy birodalmát egy évvel később Lloydról Skálára (némely lapokban: Scala) keresztelje. A vendégeket mindenesetre nem riasztotta el az igazságügy ténykedése, sőt: egy hadiárvák javára rendezett művészestély alkalmával egy korábbi belügyminiszter, Ugron Gábor képviselő szónokolt, és „a Skála kávéházat zsúfolásig megtöltötte az előkelő publikum. Buzási Hermann, a kávéház tulajdonosa mindent elkövetett a siker és a jótékony cél érdekében” (Színházi Élet, 1921).

A Világ idézett számvetése szerint 1924-re mindössze 172 budapesti kávéház maradt talpon a háború előtti 468-ból, amikor minden húszezer lakosra jutott egy efféle közintézmény. 

Buzási Hermann és fia ügyesen menedzselhették a maguk Skáláját, hogy minden botrány és válság ellenére sikerült átvészelniük a húszas éveket, miközben a muzsikától hangos termekben egymást érték az események.

Megfordult itt „az öngyilkossági rekordernő”, hogy nemzetgyalázási perbe keveredjen, majd egy elegánsnak mondott hölgy, bizonyos Lukács Nándorné is eljutott a bíróság elé azzal a drámai jelenettel, amit foglaltan talált törzsasztala láttán rögtönzött. Üzleteltek itt egy lókiviteli engedély körül forgó minisztériumi panama résztvevői, de egy bécsi pénzhamisító trió tagja is belibbent az ajtón, hogy átverje a főpincért a harmadával olcsóbban kínált dollárral.

Karikatúra a Borsszem Jankóból, 1933-ból

A Skála igazi főpincér-celebritásának mégsem e naiv valutázó bizonyult, hanem Reisz Aladár, akit 1928-ban kétszer is szárnyára vett a hírnév. Előbb Erdei Ferenc mérnök panaszolta be (nem azonos a rákosista diktatúra miniszterével), aki szerint a főpincér előző éjjel, míg ő borközi állapotban két úgynevezett bárhölggyel mulatott, a főúr elsinkófálta ezer pengőtől duzzadó bugyellárisát. Reisz Aladár azonban szilárdan állta a vádak árját. „Elmondta, hogy ő csakugyan kivette a maradék pénzt Erdei pénztárcájából, de csak azért, mert látta, hogy a vendég teljesen illuminált állapotban van, és meg akarta óvni attól, hogy teljesen kifosszák. Ebből a pénzből 50-50 pengő társaságpénzt fizetett a bárhölgyeknek, mert ez így szokás. A pénzt aztán elzárta, hogy ha Erdei kijózanodik, átvehesse. Kihallgatták a két leányt, mind a kettő azzal védekezett, hogy csak »társaságpénzt« kaptak Erdeitől.” Erre az alapos bíróság bárhölgy-ügyi szakértőt vett igénybe. „Egy pesti mulató főpincérét hallgatta ki, akinek a védő szakértői kérdéseket tett fel, s a kérdésekre a főpincér elmondotta, hogy csakugyan szokásos az úgynevezett társaságpénz fizetése” (Vendéglősök Lapja, 1928). 
Két hónappal később egy építőmester tévedt be a Skálába, akinek a pénztárcáját a főúr – hogy, hogy nem – szintén gondjaiba vette. A bíróság az újabb esetet változatlanul a főpincéri körültekintés példaadó gesztusaként kezelte.

A társaságpénzes bárhölgyek fölöttébb emlékeztetnek Jennifer Lopez nemrég bemutatott Hustlers című filmjének főhősnőire, akik brókereket vámoltak meg a legutóbbi gazdasági válság idején. Lám, egy újabb eljárás, amit a magyar nők már száz éve a gyakorlatban szabadalmaztattak! 

A pesti bárhölgyek hovatovább a neves drámaírót, Luigi Pirandellót is megihlették: az első forgatókönyvéből készült Az vagyok, akit szeretsz című melodrámát a hazai mozik is műsorra tűzték. Nem csoda, hisz Zarát, a félvilági pesti dámát nem más alakította, mint Greta Garbo.

A műsorvezető-humorista Hajós 2016-ban vágott bele az általa megálmodott menetrend szerint felépülő műsor készítésébe. Ez először az egyik kereskedelmi televíziós csatornán futott, ahonnan azonban nemsokára át kellett költöznie a YouTube-ra.

A koncepció lényege, hogy az adás első felében a dalfutár felkeres egy zeneszerzőt, majd egy szövegírót, utána egy producert és végül egy énekest. Mindegyikükhöz viszi az előző résztvevő által már elkészített összetevőt a születendő dalhoz, így a dal részei egymásra épülve, mégis sötétben tapogatózva születnek meg.

Az epizód második felében pedig már a stúdióban gyűlnek össze az alkotók, hogy végre egymásra csodálkozzanak és összerakják a végső terméket, a slágert. Az évadok epizódjai két részre vannak osztva és hetente jelennek meg: egyik hétfőn látjuk a folyamat első felét, amikor Hajós biciklire pattanva egyesével meglátogatja kiszemeltjeit, majd a rákövetkező héten a stúdiózást.

A születő dalok arculatának kialakítása általában a producer kezében van, a legtöbb alázatot pedig a zeneszerzőnek kell tanúsítania, hiszen az ő alapja sok kézen átmegy, mire a végső verziót felveszik.

A Dalfutár legnagyobb erénye, hogy kontroll nélkül ereszt egymásnak különböző, határozott elképzelésekkel érkező egyéniségeket, hogy aztán addig csiszolódjanak hol egymásnak engedve, hol ragaszkodva saját ötleteikhez, míg létre nem jön a mindenki által elfogadott végeredmény.

Képzeljük el például Varró Dánielt, amint a megasztáros Hien dallamára ír bohókásan érzelmes szerelmes verset, majd ezt a diszkókirály Pixa keveri tánczenévé, hogy végül az egykori Anti Fitness Club énekese, Molnár Tamás felénekelje. Vagy ott van a Grecsó Krisztián–Bereczki Zoltán páros, akiknek együttműködése megejtően szép végeredményhez vezetett, pedig nagy egyéniségeknek kellett kompromisszumra jutniuk. Személyes kedvencem az Asziszem című szám, amelynek zenei alapját Palya Bea Krisna-zenéje adja, erre írt Kemény Zsófi egy pergő, tökéletesen illeszkedő szöveget, majd mindezt a rutinos Szabó Zé formálta popslágerré, énekesként pedig Wolf Kati tette teljessé a produkciót.

Kép

Kép: TV2

Ahogy a felvillantott nevekből is látszik, Hajós előszeretettel választ szövegírónak költőket, írókat, humoristákat, slam poetry-s fiatalokat éppúgy, mint évtizedek óta a pályán lévő, idősebb iparosokat. A tehetségkutatók kiábrándító színvonalához képest üdítő, ahogyan a Dalfutár készítői a sztárok mellett sok esetben kevésbé ismert, feltörekvő, vagy csak egyes szubkultúrákban ismert zenészeket is bevonnak a projektekbe. Sokszor a legkevésbé összeillő négyesek hozzák össze a legfülbemászóbb dallamokat, és olyan is előfordul, hogy a popszakmában öreg rókának számító, tapasztalt muzsikusok vallanak kudarcot és írnak kevésbé sikerült zenét. Az is tanulságos, hogy a tehetségkutatókban kitűntek sok esetben tényleg kiemelkedő hangi adottságokkal rendelkező énekesek (pl. Kökény Attila, Wolf Kati, Pál Dénes), csak éppen a színvonalas zenei és produceri stáb hiányzik mögülük: nem írnak nekik igazán jó számokat. A Dalfutár egyik legnagyobb érdeme, hogy megmutatja, hogyan lehet a bennük lévő potenciált maximálisan kihasználni, és mindehhez elég néhány tehetséges és nyitott művész együttműködése.

A műsor lelke természetesen maga Hajós András, aki könnyed stílusával, szakmai profizmusával és fergeteges humorával minden helyzeten tud egyet csavarni, oldani, vagy ha éppen arra van szükség, akkor lendíteni.

Öröm nézni, hogy ő maga is mennyire élvezi a közös alkotást, az egész műsor hangulatát meghatározza a műsorvezető lelkesedése. Vannak résztvevők, akik eleve ismerik őt, de a számára ismeretlen szereplőkkel is pillanatok alatt megtalálja a közös hangot. Pimasz, sokszor cinikus, önkritikus poénjai mindig ülnek, miközben végig szeretettel viszonyul a kiválasztott játszótársakhoz, és komolyan veszi küldetését. A Dalfutár egyre növekvő népszerűsége jól mutatja, hogy mekkora igény van a színvonalas és értékteremtő szórakoztatásra. Mivel a műsor platformja időközben a YouTube lett, ezért az itteni szponzorációs rendszernek megfelelően a Dalfutár életben maradása a videók megtekintésének számán és a nézők feliratkozásán múlik.

Mindenkit, akinek tetszik a tartalom és a koncepció, arra bíztatok, hogy iratkozzon fel a Dalfutár YouTube-csatornájára, ezzel is támogatva további epizódok és dalok létrejöttét.

A 2800 válaszadó többsége 26–40 év közötti, kisgyermekes vagy várandós nő volt. A válaszadók felének egy gyermeke volt (beleértve a magzatot is), közel harmadának két gyermeke, 12% nagycsaládos és 10% gyermektelen.

A megkérdezettek többsége (86%) szerint jó, ha van két kereső a családban, ugyanakkor a válaszadók kétharmada (67%) szerint mindenképpen kell két keresőnek lennie. A férfiak inkább gondolják úgy, hogy az ő dolguk a pénzkereset, míg a nőknek csak egyharmada értett ezzel egyet. Bár minden korcsoportban magas a bizonytalanok aránya ebben a kérdésben, a legfiatalabbak (18–25 év közöttiek) álláspontja a legkevésbé határozott, míg a 30–40 év közötti korosztálynak közel a fele nem ért egyet a férfi és női szerepek ilyen felosztásával. Az iskolai végzettség növekedésével is nő az egyet nem értők aránya.

A nagycsaládosok támogatják a legkevésbé, hogy mindenképpen két kereső legyen, bár a szükségességét elismerik (kétharmaduk szerint jó, ha két kereső van).

A hagyományos szerepfelosztást – a férfi keresse a pénzt, és a nő gondoskodjon a családról – szintén a nagycsaládosok támogatják a leginkább, ami jól tükrözi a különböző családok eltérő élethelyzetéből fakadó különféle szükségleteket.

Jövedelemszint szerint érdekes ellentmondást figyelhetünk meg az eredményekben: a magasabb jövedelműek kevésbé érzik szükségesnek, hogy két kereső legyen a családban, ugyanakkor kevésbé támogatják azt a nézetet is, hogy a nő feladata a család ellátása, a férfié pedig a pénzkereset.

A család és munka összeegyeztetése témakörében a válaszadók döntő többsége (81%) egyetértett azzal, hogy egy kisgyermekes anya számára az a legjobb, ha rugalmas módon (részmunkaidőben, távmunkában) tud dolgozni.

Mivel a rugalmas munkavállalási formák éppen azt teszik lehetővé, hogy a nőknek a munkahelyük mellett legyen módjuk és idejük a családjukról is gondoskodni, feltételezhető, hogy a válaszadók számára mind az otthonon kívül végzett munka – akár a pénzkereset vagy a kimozdulás, akár a hivatás az oka –, mind a családjukról való gondoskodás egyformán fontos, és olyan lehetőségeket keresnek, ahol ezt a két tevékenységet egymás mellett tudják megvalósítani.

Kép

Illusztráció: Képmás magazin

A válaszadók nagy többsége (78,5%) szerint a háziasszonyi, családanyai szerep önmagában legalább annyit ér, mint munkahelyen dolgozni, jelentős eltérés ebben a kérdésben a jövedelemszintek és a településtípusok alapján mutatkozott csak. Minél magasabb a család jövedelme, illetve minél nagyobb lélekszámú településen laknak, annál kevesebbre értékelik a családanyai szerepet. Azonban még így is a legmagasabb jövedelemcsoportba tartozók és a nagyvárosokban vagy a fővárosban élők körülbelül fele tartja ugyanolyan értékesnek a családanyai szerepet. Ez arra utal, hogy ebben a kérdésben jelentős egyetértés van az egész társadalomban.

A felmérésben arról is kérdezték a válaszadókat, hogy szerintük a különböző korú gyermekek hogy viselik az anya munkába állását. A megkérdezettek kétharmada szerint a kisbabák megsínylik, ha édesanyjuk dolgozik, az 1–3 éves kisgyermekek esetében a válaszadók 58%-a gondolja ezt hasonlóan.

A 3 és 6 év közötti gyermekek esetében viszont már jelentősen csökken (20%-ra) a munkába állást ellenzők aránya. A nők, a fiatalabbak és a magasabb iskolai végzettségűek támogatják jobban a 3 év feletti gyermekkel rendelkező anyák munkavállalását.

A jövedelemszinteket is vizsgálva minél magasabb a család jövedelme, annál kevésbé gondolják, hogy a gyermekre ártalmas, ha az anya dolgozik. Lehetséges, hogy több külső segítséget vesznek igénybe ezek a családok, vagy a biztosabb anyagi helyzet miatt kisebb az a fajta munkahelyi teljesítménykényszer, amely a család számára már kedvezőtlen munkamennyiséget vagy időbeosztást jelenthet. Az általános nézet tehát ma Magyarországon az, hogy jó, ha két kereső van a családban, ugyanakkor a család­anyai szerep is legalább annyit ér, mint a kenyérkeresés. Az anyák a legkisebb gyermek 2–3 éves kora után állnának munkába – 40%-uk már 2 éves kor után, 40%-uk 3 éves kor után –, amiben a kisgyermekes anyáknak a rugalmas foglalkoztatás lenne a legnagyobb segítség – amint arra a Kopp Mária Intézet kutatása rámutatott.

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével. 

Samuel Putnam és Masha A. Gartstein pszichológusok tanulmányukban azt vizsgálták, milyen hatással van az emberek személyiségére a kultúra, amiben a szüleik nevelkedtek. Az amerikaiak és az európaiak például sokkal lazábbak és nyitottabbak az új élményekre, mint az ázsiaiak, az észak-európaiak pedig sokkal tudatosabban élnek, mint a déliek, de minden társadalomnak megvan a maga nevelési szokásrendje.

A norvégok hisznek abban, hogy már a totyogók életébe is rendszert kell vinni, és egyéves kortól bölcsődébe járatják a gyerekeiket. Az ázsiaiak is nagy hangsúlyt fektetnek a korai oktatásra, egy koreai édesanya már két hónaposan angol nyelvű szövegeket hallgattatott a gyerekével, mondván, „sosem lehet elég korán elkezdeni.” A holland szülők nagy része a kiegyensúlyozottságban hisz, szerintük, ha már iskola előtt túlságosan kiműveljük a gyermekünket, unatkozni fog az iskolában, és nem lesznek barátai. Számukra a rendszeresen beiktatott pihenés, az egészséges táplálkozás és a harmonikus környezet a legfontosabb. A spanyolok ezzel szemben meglepődnek, amikor azt látják, hogy a nyugati szülők gyerekei már szinte este nyolckor alszanak. A dél-európaiak számára a családi programokban való részvétel a társadalom egyik legfontosabb építőeleme, és mivel náluk ezek az események elhúzódnak, a gyerekek akár este 10-ig is lelkiismeret-furdalás nélkül fent maradhatnak.

A különböző nemzetek társas orientációja nagyban befolyásolja a szülők gyermeknevelési szokásait. Egy individualista társadalomban egészen mást jelent az „életképességre nevelés”, mint egy kollektivista társadalomban.

A kollektivista társadalomban az a fontos, hogy az egyén boldoguljon a közösségben

Az olyan kollektivista társadalmakban, mint például Dél-Korea és Chile, a közösségi érdeket az egyének fölé helyezik, és nagy jelentőséget tulajdonítanak a nagyobb csoport – a család, a munkahely vagy az ország– jólétének.

A pszichológusok szerint a kollektivista szülők „mi” központú gondolkodásra nevelik gyermekeiket, és nagyobb valószínűséggel figyelmeztetik őket arra, hogy a helytelen viselkedés nemcsak rájuk, de a környezetükre is hatással van. Mindez azt segíti elő, hogy a gyerek könnyebben beilleszkedjen a közösségbe. „Ha folyamatosan azt szajkózzák, hogy a tetteid másokra nézve is következményekkel járnak, nagyobb valószínűséggel érzel szorongást, bűntudatot vagy szégyent.” – nyilatkozta a Washington Postnak Samuel Putnam professzor.

Az individualista társadalomban fontos, hogy az egyén egyedül tudjon boldogulni

„Amikor amerikai anyákat kérdeztem arról, hogy hová fordulnak gyermekneveléssel kapcsolatos tanácsokért, akkor egytől egyig barátokat, könyveket és weboldalakat neveztek meg, és egyikük sem mondta, hogy felkeresi a saját édesanyját a problémájával” – írja Jennifer Senior „All Joy and No Fun: The Paradox of Modern Parenthood” című könyvében. Ezekben a kultúrákban, ahol már nem divat a generációs együttélés, a szülők sokkal inkább támaszkodnak a saját megérzéseikre, tapasztalataikra, tudományos kutatásokra (és olykor tévhitekre), mint a hagyományra vagy az idősebbek bölcsességére.

Kép

Kép: Pxhere

Az individualista társadalomban az embereket sokkal inkább vezérlik önös érdekek, és a gyerekeket is többnyire abban a szellemben nevelik, hogy csak magukról és a szűk családjukról kell gondoskodniuk. Ebben a világban fontos az egyén elismerése, és sokan az egész életüket aköré szervezik, hogy javítsanak a társadalmi és pénzügyi helyzetükön. Szakértők óva intenek attól, hogy ítélkezzünk azok felett, akik ezt fontosnak tartják, hiszen ezeknek az embereknek egy olyan társadalomban kell élniük, amelyben sok minden múlhat ezeken a pozíciókon.

Az individualista gondolkodásban fontos, hogy utódjukat függetlenségre neveljék, és az is, hogy a gyermek egészséges önértékeléssel rendelkezzen. Ez a nevelés azt üzeni az új generációnak, hogy a boldogságuk csak rajtuk múlik, a hibákat pedig általában ki lehet javítani.

Vannak, akik soha nem akarnak gyereket

A „childfree” vagyis „gyermektelen” (szó szerint: szabad a gyermektől) kifejezést az angolok találták ki, hogy megkülönböztessék a tudatosan gyermeket nem vállalókat azoktól, akiknek valamilyen oknál fogva nem lehet. A Childfree-mozgalom képviselői úgy érzik nincs szükségük gyerekre, mert teljesnek érzik az életüket párban vagy például háziállatokkal. A Morning Consult tavalyi felmérése szerint a tudatos gyermektelenek 36 százaléka azzal indokolta döntését (vagy bizonytalanságát), hogy a gyermekvállalás és a munka mellett nem maradna elég szabadidejük. Ez a szélsőségesen individualista világnézet egyelőre csak a jóléti társadalom kis közösségeire jellemző, és bár egy demokráciában senkinek nincs joga beleszólni mások gyermekvállalással kapcsolatos terveibe, a szociológusok szerint ha a „childfree életvitel” tömegessé válna, az beláthatatlan következményekkel járna a társadalomra nézve.  

A kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy mivel a különböző kultúrák a globalizációnak köszönhetően egyre jobban összemosódnak, a nevelési módszerek közötti különbségek is elhalványodnak.

Az elmúlt fél évszázadban a hagyományosan kollektivista társadalmak hatalmas gazdasági fejlődésen mentek át, és a kultúrák világszerte individualista irányba változtak.

Az oktatás az Európai Unióhoz csatlakozásunkat követően is nemzeti hatáskörben maradt, ezért nekünk, magyaroknak kell végiggondolnunk, milyen oktatást szeretnénk. Nem kötnek bennünket EU-szabványok, szabályok, irányelvek, nem kell átvennünk közösségi normákat.

E korlátlan szabadság azonban nem feledtetheti velünk, hogy az oktatásból kikerülő fiataloknak, diplomásoknak az Európai Unió kereskedelmében, szolgáltatásaiban, iparában, mezőgazdaságában, közigazgatásában kell dolgozniuk, alkotniuk, versenyezniük és megélniük. Ezért közügy az oktatás.

Amikor a tanuló tiltakozik a testi fenyítés ellen, amikor a szülő sérelmezi, hogy cukorbeteg gyermekét nem veszik fel az óvodába, amikor nem akar engedni a hiperaktív gyermeke eltanácsolásának, amikor a siket egyetemi hallgató sérelmezi, ha nem biztosítanak neki jeltolmácsot, akkor jogai védelmén túl jobbá, de legalábbis jogszerűvé akarja tenni a közszolgáltatást. A jogszerű oktatás a minimum. Attól még nem biztos, hogy jó is az oktatási intézmény vagy az oktatási rendszer. Ám jogállami keretek között lehetetlen olyan közszolgáltatást szervezni, amely jó ugyan, de jogszerűtlen.

Az oktatásról sokan, sokszor fogunk vitázni. Minél többen és minél többet vitázunk, annál közelebb juthatunk a jó megoldásokhoz, de a hangsúly mégis a vitán van. Nem attól vagyunk ugyanis demokraták, hogy megtaláljuk a megoldásokat, hanem attól, hogy folyamatosan keressük azokat.

Számos esetben tapasztaljuk, hogy az intézményekben nincs mód vitázni, mert nem bíznak egymásban az oktatási szereplők. Ezért nincs is közöttük együttműködés. Az ilyen esetekben a sérelmeket elfojtják, ezért később azok hevesen, érzelmektől telítetten, szinte a megoldás reménye nélkül törnek a felszínre. Ahol legalább alkalomszerűen mód van a vitára, helyrehozhatatlan károk, sérelmek ritkábban keletkeznek. Az érdekek természetesen különbözhetnek, a megoldások is, az ahhoz vezető utak is. A vita akkor értelmes, ha információk birtokában vagyunk és közös célunk a jó megoldások folyamatos keresése, a rossz döntések korrekciója a jog keretein belül, a jog szabályainak betartásával.

Gyakran tapasztalják az intézmények, hogy egyedül maradnak egy-egy fontos problémával. A fiatalok egymás közötti erőszakos cselekményei, a kábítószer- és alkoholfogyasztás, a HIV/AIDS terjedése, a szexuális felvilágosítás hiánya, a szegénység mind-mind olyan ügyek, amelyekben segítséget kell kérni. Ha megtalálják az együttműködés formáit a szakemberekkel, a kutatókkal, az egyházakkal és a civil szervezetekkel, akkor sem az iskolák, sem a családok nem maradnak magukra. Az oktatás nagy rendszerén belül az együttműködésnek nincs alternatívája.

A jogszabályok egyértelművé teszik, hol van a család és az iskola felelősségének határvonala, ezt az oktatási szereplők csak a jogszabályokból és ezek alapján megalkotott helyi normákból ismerhetik meg. A jog zsinórmértékül szolgál a viták rendezéséhez. Ha az érintettek ismerik e szabályokat, demokratikus keretek között oldhatják fel konfliktusaikat. A jog ismerete és alkalmazása nélkül a viták rendezésének alapja a hatalom, az erő, a pozíció, az indulat, az ízlés lesz. Számos magánvitát lehet ezen értékek mentén lefolytatni és lezárni, de nem a közszolgáltatásban.