Büszkeséggel tölt el, hogy van egy kamasz fiam!

Emlékszem, ahogy vékonyka csuklójáról rendre lecsúszott a kék kórházi karkötő, pedig a legkisebb állásban rögzítette a nővérke. Ma pedig az én nagyfiam erős karja segített hazacipelni a bevásárolt tömérdek ennivalót, amit három testvérével napok alatt fognak eltüntetni méretes hűtőnkből – koronavírus ide vagy oda, a kamasznak enni kell.

Elképzelésem sem volt, hogy milyen lehet egy tizenéves anyukájának lenni, a mai napig lelkem legmélyén ragaszkodom ahhoz, hogy igaziból én vagyok az a zilált kamasz, akit szülei próbálnak a normalitás talaján tartani, nem pedig fordítva. De kétségtelen eltelt néhány év, és az én cseppecske szüleményem fogta magát és észrevétlen elkezdte ledobni magáról a tojáshéjat, s ezzel én is óhatatlanul belecsúsztam a racionális anyuka hálátlan, új szerepébe. Meg kell olykor csipdessem magam, hogy felfogjam, a szemem előtt egy fiú készül férfivá alakulni – most, egy felfordult világban talán sokkal gyorsabban is –, és ez ugyanolyan gyorsan következik be, mint ahogy kisbabaságát elveszítette annak idején. Zavarba ejtő és felkavaró változás.

De van egy jó hírem, mindez cseppet sem valami gyászos vége egy kisgyerekes anya életének, hanem ígéretes kezdete egy egészen más kapcsolatnak.

Ma este – a vírus okozta egyházi intézkedések kapcsán – beszélgettünk a konyhaasztal mellett, csipegetve a korábbi normális élet utolsó morzsáit, és szoktatva magunkat az új, kizökkent világhoz. De hogy milyen témákról! Szó esett arról, hogy Jézus teste miképp van jelen az ostyában, és hogy mitől más az úrvacsora a reformátusoknál, mint az áldozás. Beszélgettünk a csodákról, arról, hogy nincs nagyobb korlátoltság, mint elvetni ezek eshetőségét. Ez már nem az a beszélgetés volt, amit egy kicsi gyerek és az ő felnőtt szülei folytatnak, amikor a szülő még „magas lóról”, egy egyensúlytalan szellemi állapotból magyaráz a „kicsinek”. Itt bizony már egyenrangú felek diskurzusa zajlik, izgalmas érvelésekkel, váratlan és inspiráló felvetésekkel. Ha van alkalom úgy igazán egymásra figyelni (ha valamikor, most erre módunk lesz), rájövünk, hogy igazi társ, igazi barát ül mellettünk, és ez akkor is igaz, ha egyébként már a következő mondatban visszatérünk a szülő-mantrához: nekiállt-e már az e-tanulásnak, és vajon lehozta-e végre a szennyest a szobájából?

Egy biztos, a kamaszok természetessége, a belőlük áradó határtalanság pezsdítőleg hat a külső válság és az életközepi válságtünetekkel küszködő, a felnőtt-szerepben épp kiégni készülő magamfajtákra. Megfiatalít, kizökkent még akkor is, ha egyébként ki is csapja néha a biztosítékot hányavetisége és örökös riposztjai.

De ha ő elismer, én a mennybe megyek, ha ő egy puszit cuppant az arcomra, hetekig el vagyok alélva, ha pedig végigmegy velem az utcán, a büszkeségtől majd kicsattanok!

Ne csüggedjetek, ha már nem cuki kicsi a gyerkőcötök, mert mellette egy új, kihívásokkal teli, izgalmas és frissítő időszak kapujában vagytok. Kamaszodó gyerekekkel tartani tudjátok még a tempót, beavatottnak érezhetitek magatokat egy új generáció titokzatos világába, elgondolkodtató viták várnak rátok, és csappanó önbizalmatokat is megtámogathatja, ha egy „mai fiatallal” jó kapcsolatot ápoltok.

Éljetek a remek lehetőséggel, és élvezzétek a kamaszt a háznál, miközben figyelmeztetitek őket arra, hogy most egy darabig szigorúan csak online tartsák barátaikkal a kapcsolatot, mert ma az ő kezükben is van a szüleik, nagyszüleik élete!

Maradjatok otthon!