Itthon még tabunak számít egy beteg gyermek elvesztése

– Az „Egy Ragyogó Hely” egy elképzelt anya-lánya párbeszéd arról, milyen a mennyország. Milyen kérdéseket kaptál Sophie-tól a valóságban?
– Mivel még csak hároméves múlt, így egyelőre nem sokat, néha viszont elcsodálkozom azon, amiket mond: legutóbb megjegyezte, Luki sír, mert hiányzunk neki. Úgy vélem, ahogyan annak idején a fiam betegségével, úgy most Sophie kijelentéseivel is üzen nekem Isten. Először egyébként nem a kislányom, hanem Luki kis barátai kezdtek kérdezgetni, hogy miért nem jön a közös foglalkozásokra. Majd komolyabb dolgokat is felvetettek, mint hogy milyen a halál, az egyik négyéves pedig arra volt kíváncsi, mi történik az elhunytak testével.

– Hogyan lehet erről beszélni velük úgy, hogy ne okozzunk nekik traumát?
– Nem szeretnénk úgy felnevelni a kislányunkat, hogy mindig változtatjuk a véleményünket, ezért igyekszünk mindenre őszinte, ugyanakkor finoman megfogalmazott választ adni. Luki betegsége kapcsán azt mondtuk Sophie-nak, hogy bibis a feje, az említett kérdést pedig úgy válaszoltam meg a könyvben, hogy egy új testet kapunk a mennyországban, ami hasonló a mostanihoz, csak nem fog megöregedni és nem érez fájdalmat – ezzel az a célom, hogy egy pozitívabb kép felé tereljem a gondolataikat.

Igyekszem én is erősnek mutatni magam, bár előfordult, hogy előtte sírtam. Amikor megkérdezte, mi a baj, bevallottam, hogy hiányzik Luki.

– Mikor akarjátok Sophie-nak elmesélni Luke életének teljes történetét?
– Szerintem egy-két év múlva fogunk leülni vele. A könyvet már olvastam neki, de még nem fogta fel a mélyebb jelentését, azzal viszont mindig is tisztában volt, hogy van egy bátyja a mennyországban, gyakran mutat az ujjával az ég felé.

– Milyen viszony fűzi a testvéréhez?
– Luki ugyanúgy az élete része, és fantáziálni is szokott róla: nemrég volt a harmadik születésnapja, és az egyik képeslapról azt mondta, a bátyja küldte.

Kép

Sophie és bátyja, Luke – Fotó: Wheeler-Mezei Virág

– Sophie mindössze öt hónapos volt, amikor Luke meghalt. Hogyan segíthetnek a szülők a testvéreknek, akik maguk is megélték a tragédiát?
– Megkönnyítheti számukra a feldolgozást a könyvem, de időre lesz szükségük a család tagjainak, hogy a kezükbe vegyék. A kiadványt szeretném eljuttatni gyermekkórházakba és hospice-okhoz is, például a Tábitha Háznak is küldtem belőle, ahol pszichológussal beszélhetik át az olvasottakat. Vannak ugyan keresztény orvosok, de ahelyett, hogy kizárólag a szakemberekre támaszkodnának, jobbnak tartom, ha az anya és az apa vezeti végig ezen az úton a kicsiket, hogy szoros maradjon a szülő-gyermek kapcsolat.

A kötet nemcsak a gyászoló családhoz, hanem a nagybeteg gyerekekhez is szól, akik tisztában vannak vele, hogy meg fognak halni: megnyugvást adhat nekik a tudat, hogy nem örökre kell elbúcsúzniuk szeretteiktől, akik egyszer követni fogják őket a mennybe.

– Kik készítették a könyvet díszítő színes rajzokat?
– Az ismerőseim gyerekeit – keresztényekét és nem hívőkét egyaránt – kértem meg rá, hogy rajzolják le a mennyországot. Egymás képein keresztül a gyerekek jobban el tudják képzelni, az utolsó, üresen hagyott oldalra pedig ők maguk is lerajzolhatják. Érdekes, hogy bár nem adtam nekik konkrét instrukciókat, több ábráról is fényesség, széles kapu, boldog angyalok, vízesés köszön vissza, és néhány rajzon megjelenik a szivárvány is. Ez a természeti jelenség számomra is fontos jelkép: amikor Luke meghalt, egy szivárvány tűnt fel az égen.

– A Biblia milyennek írja le a mennyországot, és te magad hogyan képzeled el?
– A Szentírás alapján egy nyugodt hely, amelyet beragyog Isten fénye, és ahol nincsen szomorúság, veszekedés vagy betegség.

Egy évvel a kisfiam halála után azt álmodtam, a mennyben vagyok, amit furcsa, lebegő érzés kísért. Aztán odasétált hozzám Luki, aki már 21 éves volt, és átölelt. Tudtam, hogy meg fogjuk egymást ismerni és együtt leszünk a végtelenségig.

A gyerekek közül sokan abban hisznek, Isten kiválasztja a jókat, és csak ők kerülhetnek ide – de az Úr nem válogat. Az emberekkel ellentétben képes a megbocsájtásra, és azokat is fogadja, akik valamilyen bűnt követtek el, ám később megtértek. Ezáltal, ha eljön az idő, olyanokkal is találkozhatunk, akikre nem is számítanánk, de akkor ez már nem lesz fontos.

Kép

Wheeler-Mezei Virág az „Egy Ragyogó Hely” tiszadobi bemutatóján – Kép: Oros Babett

– Angliában már november óta kapható a könyved. Milyen visszajelzéseket kaptál a szülőktől?
– Csak pozitívat: az emberek nem sajnálatból veszik meg, hanem mert hasznosnak találják. Az egyik olvasó például odaadta a barátnője négyéves lányának, akinek akkor hunyt el a 18 hónapos kistestvére. Amikor Luki barátai elkezdtek kérdezgetni, kerestem ilyen jellegű könyveket, de csak olyan kiadványokat találtam, amik állatokkal illusztrálják az elmúlást, például meghal a kacsamama. Én fontosnak tartottam, hogy legyen egy reálisabb feldolgozása is a témának. Volt, aki azt mondta, nem meri felolvasni a gyerekének, és megértem, ha nehezen veszik a kezükbe, mi viszont át is éltük, amiről ők csak olvasnak. 

– Mennyire számít tabunak egy gyermek halála?
– Angliában, ahol Luki haláláig laktunk, egyáltalán nem: rengeteg jótékonysági szervezet létezik, amelyek egyből felkarolják a szülőket. Az onkológiai osztály már a diagnosztizáláskor kapcsolatba lépett ilyen intézményekkel, és egy gyermekhospice-, valamint egy daganatos gyermekeket és családtagjaikat segítő alapítványt is ajánlottak, így nem magunknak kellett kapaszkodót keresni. Ott jobban fókuszálnak az érzelmekre, meg merik kérdezni, hogy vagyok, és meg is hallgatnak. Magyarországon viszont azt vettem észre, félnek beszélni a gyászról, és igyekeznek elterelni a témát, például azt mondják, majd elmúlik. Angliából egy egészséges kislánnyal tértünk haza, és mások egy átlagos családnak látnak minket, pedig hiányzik közülünk a kisfiunk. Csak itthon találkoztam azzal a kérdéssel, hogy „mikor jön a második baba?” Dehát nekünk két gyerekünk van! Ráadásul a testem sem készült fel egy újabb terhességre. Nem értem, miért ragaszkodnak ahhoz, hogy ismét gyermeket szüljek. A kislányom okkal érkezett közénk éppen most.

– A közvetlen környezetedben is ezt a hozzáállást tapasztaltad?
– Luki halála után, Angliában, rengetegen segítettek, virágokat hagytak az ajtó előtt, hetekig főztek nekünk, és akik tényleg közel álltak hozzánk, eljöttek meglátogatni és csendben ültek mellettünk, még ha mi meg sem bírtunk szólalni. A férjemmel, James-szel máshogy dolgozzuk fel a történteket – ő mosolyogva nézi a Lukiról készült fotókat, míg én lassan három év elteltével is sírva fakadok a képek láttán, bár azt érzem, hogy ez egy kicsit már jobb.

– Kihez fordulhatnak a szülők, ha az ismerőseikre nem számíthatnak?
– Kint van egy alapítvány, a Care for the Family, amely a gyászoló családoknak szervez programokat. Egy hétvégi alkalmukon több másik szülővel együtt mi is részt vettünk James-szel – voltak, akik akkor beszéltek a tragédiájukról először. A testvéreknek szintén lehetőségük adódott megismerni sorstársakat, emellett rajzokat, emlékdobozt készítettek.

Itthon csak egy hasonló kezdeményezésről tudok, ezért szeretném, hogy minél több ilyen kör jöjjön létre, nemcsak a fővárosban, hanem más régiókban, szegényebb körülmények közt élők számára is. A segítő alapítványok, intézmények működéséről már a kórházi kezelések során tájékoztathatnák a családokat.

Fontos lenne továbbá, hogy megváltozzon az emberek gondolkodásmódja, és nagyobb támogatást nyújtsanak egymásnak, megerősítve a kapcsolataikat, hiszen olyan rövid az élet! És ne féljenek tőlünk, engem nem kavar fel, ha kérdeznek, ellenkezőleg: szeretek mesélni róla, és segítséget jelent, ha felidézhetem az emlékeimet.

Kép

Virág és férje, James két gyermekükkel, Lukival és Sophie-val ​​​​​​​Fotó: Chris D’Agorne

– Ezért is írtad meg történeteteket az első, a Reményt adó élet című könyvedben?
– Igen, az írás terápia számomra. Vannak újabb ötleteim, de hangsúlyozom, nem kívánok a kisfiam halálából profitálni, hanem egy küldetés számomra, hogy megosszam az átélteket. Az eladott könyvekből befolyt összeget a megrendelt példányok nyomtatására fordítom, egy részét pedig jótékony célokra ajánlom fel. Luki egyik unokatestvére hamarosan lefutja a londoni maratont, amellyel egy daganatos gyerekeket segítő alapítványnak gyűjt, az angol nyelvű kiadás bevételével abban a hónapban én is őket támogatom.