Nálunk lakott egy texasi kamasz

Először is Joe kifejezetten okos, a szó legnemesebb értelmében normális fiú volt. Katolikus családból származott, öt testvér közül a legidősebb. Lengyel eredetű neve az apai ág eredetére utalt, anyja norvég, de úgy tűnt, mindez nem számít neki sokat. Az nagyon gyorsan kiderült, hogy a texasi környezet, amelyből érkezett, gyökeresen eltér a hollywoodi filmek és a New York-i (általam vélelmezett) erkölcsök világától. Például autót már tizenhat éves kortól vezethet (igaz, csak automatát tud, egészen lenyűgözték a sebességváltóval bemutatott sorozatos bűvészmutatványaim), tizennyolc éves kortól bír választójoggal (vagyis látszólag nagykorú, dönthet a legerősebb hatalom elnökének személyéről), de alkoholt csak huszonegy fölött ihat.

Az európai konzumidiótáknak szánt csajos-srácos szappanoperákkal ellentétben (ahol tizenöt körül már minden szereplő mindenkivel mindenhogyan mindent kipróbált) őt el sem engedik olyan buliba, ahol lányok is vannak. (Értelemszerűen az elit katolikus iskola, ahová jár, az sem koedukált.)

Örök önostorozásunk, hogy mi magyarok nem beszélünk nyelveket, bezzeg mások, némiképp árnyaltabbá vált azzal, hogy Joe mindannyiunkkal (persze különböző szinten) tudott kommunikálni az anyanyelvén. A lányom hat nyelven beszél, ez azért kuriózum (vele az érdekesség kedvéért néha franciául beszélgetett), de még a 10 éves fiam is pömpögött annyit angolul, hogy ne érezze magát teljesen kirekesztve.
A globalizmus viszont működik, pillanatok alatt megtaláltuk a közös témákat, személyeket, márkákat (amelyek persze véletlenül sem magyarok voltak, még a Rubik kockáról sem tudta, honnan származik).

Az egységesülő világ ékes bizonyítékaképpen egy ötvenes magyar férfi és egy tizenhét éves dallasi kamasz barkochba játéka öt kérdéssel le is zárult („Actor?” „Yes.” „Man?” „No.” „Woman?” „Yes.” „Beautiful woman?” „Yes.” „Jennifer Lawrence?” „Yes.”).

A tervei persze egészen más léptékűek, mint az én gyerekeimé, akik – Joe legnagyobb megrökönyödésére – egyetemista létükre otthon laknak. Ez náluk elképzelhetetlen, elvárás az önállósodás (és, teszem hozzá, ezzel a családi kötelékek szétvágása, amikor az ember bajában-örömében nem a szüleihez-testvéreihez, hanem barátaihoz, lakótársaihoz, végül is idegenekhez fordul). Ő még nem döntött, melyik amerikai (netán európai) egyetemre menjen, de a kalkulált tandíjakat nem merem leírni, úgyse hinné el senki. Azért globalizmus ide vagy oda, nagyon különbözőek a lehetőségeink, a terveink, a világunk. És talán nem is baj, hogy így van. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>