Hiányoztok, gyerekek! – Egy negyedikes tanító néni otthonról üzen a diákjainak

Nekem eddig nem nyújtott befelé fordulást, önmegfigyelést, nyugodt elmélkedést ez a két hét. Személyes kötődésekhez szokott, azonnali visszajelzéseket igénylő tanítóként fejbe kólintott a személytelen virtuális világ. Napokba telt, mire az információk felfoghatatlan özönében levegőt kaptam. Családom életét is átrendezte a különleges helyzet: főszerepet kapott a bicikli, a szájmaszk, a gumikesztyű és nagykorú gyermekeim számítógépes ismeretei. 

Kockaként ültem a gép előtt, és nem láttam, hogy mi újság odakint, kék-e az ég, süt-e a Nap.

Nehéz. Ha az iskolai órán nem túl izgalmas a téma, azonnal látom Pisti szőlőszín szemében a villanást, a sanda pillantást Andris cimbora felé, és lépek. Gyorsan bevetek egy vidámabb példát az igekötők témakörében, ez nem olyan nehéz, csak figyelni kell a gyerekeket. Ha Zsolti fészekrakó madárként kucorog a széken, megmozgatom egy kicsit.  

Most nem látom őket, hiányoznak! Nem tudom megtervezni, milyen kedves gyermekbölcsességeket mond Verácska, vagy Borcsi. El sem tudtam köszönni tőlük.

Pénteken még vegyszerrel fújtuk le a kezüket étkezés előtt, a sok kis tenyérke, mancsocska kinyitva várta a fújást. Mókával kellett a félelmet eloszlatni: Vírusok, ki a házból! Nyomasztó volt. A március 15-re szánt gyönyörű ünnepélyt kivetítve néztük. A kicsi gyermekszereplők a végén tanácstalanul néztek a kamerába, arcuk ijedt, nincs taps, öröm. Szomorú volt. Hétfőn már nem mentünk iskolába.

Képeket keresek az óravázlathoz. Nicsak, egy tavalyi kép az ugróiskoláról, amelyik udvarunk kövezetén található! A megszokotthoz képest hosszabb, a legfelső négyzet a kövező bácsik ajándéka. Többen megjegyezték, hogy ejnye, minek az a plusz négyzet a tetején. Egy másodikosunk megfejtette! Így pontosan el lehet rajta ugrálni az „Egy kis ma-lac, röff röff röff...” kezdetű örökzöldet! A kettős négyzetbe tessék páros lábbal ugrani, „szün”-re fordulni!

Kép

Kép: Veres Gabriella

Mit üzenek rám bízott osztálygyermekeimnek? Hiányoztok, drága Mókusok!

Lányok, nem felejtem ám el, hogy egy tortaszeletet ígértem annak, aki mellé zsivány legénykét kellett ültetnem – számítva türelmetekre, lelkületetekre. Lesz torta, bár nem tudom, mikor.

Fiúk, hiányzik a találmányaitokkal teleszórt táskatartó, a titkos helyek, ahol kis kartonpapírok, levelek, rajzok rejtőznek. A lányok padjából kipotyogó rajzok csinos hölgyekről, sellőkről, cuki állatokról. Hiányzik Winettou, az asztali áldás második szólamának mindig becsatlakozó szép tiszta hangja, a komplett kőgyűjteménnyé átalakított öltözőszekrény. Hiányzik a papírtörlők közé rejtett focilabda és kincset érő homokozólapát. Még a mindig elkószált váltócipők is hiányoznak, amelyek a folyosó középpontjában várják vissza kis gazdáikat.

Hiányoznak a reggeli közös imádságaink, az ölelések, a titkos karsimik, a történeteitek arról, mit álmodtatok, hol voltatok biciklizni, hány gólt rúgott a csapat, a szépséges frizurák, amelyeket anya vagy a nagyobb tesó font, apró történeteket cicákról, kutyusokról, a seprűnyélnek csúfolt sporteszköz (bocs, Ambrus!). Fiúk, fogom még ebben a tanévben látni, ahogy a szőnyeget kivonszoljátok a mászókához, és nagyokat nevetve jól kiporoljátok? Remélem, igen.

Három és fél év alatt a szemem láttára okosodtatok, barátkoztatok, játszottatok. Hiányoztok! Legalább évzárón találkozzunk!

Ölel Benneteket Gabi néni