„A megcsalás nem az ágyban kezdődik, hanem a ki nem mondott vágyakban és hiányokban”

„Nem csak egy szerelmi kapcsolat állhat férj és feleség közé.” „Fontosabb az egység iránti vágy, mint a ragaszkodás körömszakadtig a hagyományos szerepekhez.” „A szülők iránti tisztelet azt is feltételezi, hogy tudok nemet mondani nekik.” „Az önértékelési gondokkal küzdő anyósnak és apósnak görbe tükröt tartanak a fiatalok.” – Csupa ezekhez hasonló, tapasztalattal és szeretettel megérlelt tanítást kapunk dr. Baráth Évától, aki Isten szeretettjének, feleségnek és hat gyermek édesanyjának tartja magát elsősorban. Nem mellesleg pedig orvos és mentálhigiénés segítő, aki terápiájával segíti egy belgyógyász munkáját.

Kép: Unsplash
Kép: Unsplash

Kép: Unsplash

– Minden második házasság válással végződik Magyarországon. Melyek a leggyakoribb krízisek a te tapasztalatod szerint?

– Az első probléma a megcsalás, a második az „anyós-ügy”. Mindegyik mögött kommunikációs nehézségeket látok, és sajnos hívő nagycsaládoknál is gyakran tapasztalom.

A megcsalás természetesen egyáltalán nem az ágyban kezdődik. Mindig valamelyik fél hiányállapota a kiindulópont. Ha sokszor szólítja meg ezt a felet a „harmadik” azon a nyelven, amelyiken a férje vagy a felesége nem szólítja meg, akkor előbb-utóbb összemelegednek. A tipikus példa, amit látok: a feleség otthon neveli a gyerekeket, vezeti a háztartást, este hazaesik fáradtan a férj, és találkozik a két kimerült ember az egész napos frusztrációival. Én azt tapasztalom, hogy nem tudják érett módon kimondani egymásnak, mire van szükségük:

a nő nem tudja kimondani, hogy fáradt vagyok, sok ez nekem egyedül, szükségem lenne rád, valahogy másként kéne ezt csinálnunk;

a férfi nem tudja kimondani, hogy elfáradtam a munkában, pihenni szeretnék, és nagyon vágyom arra a lányra, akivel együtt kezdtem építeni az életemet.

Ezek lehetnek az adott életállapotban megvalósíthatatlannak tűnő vágyak, mégis nagyon fontos tudatosítani és kimondani. Én egyébként négy gyerek után nagyon kimerültem, és volt egy nagyon jó lelki vezetőm, aki rákérdezett, hogy mi hiányzik. Azt tanácsolta, csináljak olyanokat, ami feltölt, például sportoljak, mert ha én jól vagyok, akkor a gyerekek is jól lesznek. Ennek érdekében sok mindenen változtattam.

Nemcsak egy szerelmi kapcsolat állhat a férj és a feleség közé, hanem például a gyerekek is.

Nyilván vannak olyan konkrét élethelyzetek, amikor az egyik – vagy minden – gyerek elsőbbséget élvez a házastárssal szemben, de nagyon kell figyelni, hogy időben visszaálljon a harmónia.

Közéjük állhat egy hobbi vagy akár a karrier – azt látom, hogy a nehéz kisgyerekes időszakban nagyon gyakran beszippantja a munkahely a férfiakat, hiszen ott rögtön megkapják a visszaigazolást a sikerről, míg a gyereknevelés hosszú távú energiabefektetés (és itt nem azokra a helyzetekre gondolok, amikor muszáj x órát ledolgozni, hogy a számlákat fizetni tudják).

Annyira tiszta vágyai vannak férfinak és nőnek: ezek legmélyén az egység iránti vágy van, ami a Szentírásban is le van írva. Fontos lenne tudatosítani, hogy attól, hogy keresztények vagyunk, még megvannak az általános emberi érzéseink, amelyeket őszintén ki kellene mondani.

– De mintha a keresztény közösségekben még a társadalomban megszokottnál is nagyobb tabu lenne, hogy fárasztó a nagycsaládos lét! Az anyának ez a hivatása, hát ne panaszkodjon – az apán meg ott a nagy nyomás, a „férfiszerep”, a család eltartása.
– Igen, a negyvenes korosztályban mindenképp.

Meghaladhatnánk már végre, hogy kizárólag az a helyes, ha a nő viseli az otthoni terheket, a férfi meg megszakad a munkában!

Annyira más ingerek érik a házasfeleket és annyira másfelé tudnak fejlődni – manapság az élet a házasságok ellen dolgozik. Pedig teljesen rendben van ez a tradicionális formula, ha két szabad igenből jött létre, és nem valamiféle mítoszok, vagy akár a rokonság, a közösség, a tágabb környezet elvárása miatt teszik azt, ami egyébként nem jó nekik. Nagyon nehéz ebben a rohanásban összetartani a házasságokat, és sajnos nagycsaládos keresztény körökben is egyre több a megcsalás és a válás. Szerintem az az ideális, ha együtt meg tudják oldani, hogy ki miben vegyen részt. Jelen kell lenni egymás életében, különben „szétfejlődünk”. Nagyon fontos, hogy még ha két érett, szabad igen is volt az elején, GPS-módra mindig újra tudjunk tervezni, ha érezzük, hogy ez így már nem jó, elfáradtunk.

Nagyon kell figyelni a tünetekre a házasságban és örülni nekik, mert figyelmeztetnek arra, hogy baj van. A sok veszekedés vagy épp a nagy csend mindig jelez valamit.

Ha észrevesszük, újraprogramozhatjuk úgy a házasságunkat, hogy az mindenkinek egy biztonságos fészek alapja legyen.

– Többször említetted az érettséget; gondolom, hogy az anyós-ügy okozta krízissel is összekapcsolható.
– Abszolút. A negyedik parancsolat körül rengeteg félreértés van. A „Tiszteld atyádat és anyádat!” nem azt jelenti, hogy azt kell csinálni egy új, növekedésben levő családnak, amit a két felmenő szülőpár szeretne, hogy az ő igényeiknek kellene megfelelni vagy éppen a szokásaikat tovább vinni.

A tisztelet azt jelenti, hogy igent mondok rájuk, miközben tudok nemet mondani nekik.

Márpedig ha valamelyik fél nem vált le egészségesen a szüleiről, és bekerül egy domináns anyós, aki nem a házaspár egységét támogatja, akkor ő ugyanúgy a házaspár közé állhat, mint a harmadik fél a megcsalásnál – amely, még egyszer elmondom, nem az ágyban kezdődik!

A bölcs anyós azt mondja, hogy „fiam, én megadtam neked, amit tudtam, most már itt van ez a lány, rábízlak, most már vele növekedj a szeretetben”. Tízből kilenc nem ezt mondja, és iszonyatos terhet rak a gyerekére és az új családra. Ezért van ez a rengeteg anyósvicc. Az anyák általában nehezebben engedik el a fiaikat, mint a lányaikat. A fiú meg nehezen mondja azt, hogy „mindent köszönök anyu, de mi most már máshogy csináljuk”. Nagyon fontos mondat a Szentírásban, hogy „a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy test lesz a kettő”. Persze hogy elhagyja fizikailag, de lelkileg is el kell hagynia a szüleit, a feleségéhez kell ragaszkodnia, hogy egy test lehessen vele.

– És miért engedik el nehezen az anyák a fiaikat?
– Gyakran az anyósnak a férjével való kapcsolatában van valami hiánya: nem tud jót beszélgetni vele, nem kapja meg azt a gyengédséget, támogatást, amire szüksége lenne – viszont megkapja ezeket a fiától. Nyilván ilyenkor a fiú nincs a helyén, belekényszerül valamiféle társ-szerepbe. És amikor felnő, már érzi, hogy nem jó ez neki, szárnyalna, de az édesanyja nem engedi.

Sok esetben az anyós meg van győződve arról, hogy ő tud csak helyesen gondoskodni a fiáról, ő tudja, mi a jó neki.

Szeretettel aggódik, persze, csak éppen nem azt adja útravalóul a fiának, hogy „menj, bízz ebben a lányban, akit választottál”. Aztán előfordul, hogy a családi rendszert megbolygatja a meny: például az após nagyon kedveli, és az anyós – ha nincs megfelelő önértékelése – féltékeny lesz azok miatt a dolgok miatt, amelyekben a meny „jobb”.

Én általánosságban azt tapasztalom, hogy az anyós-após önértékelési, önbecsülési problémái vannak a háttérben:

gyakran tükröt tartanak nekik a fiatalok azzal, ha valamit másként csinálnak, és instabil önbecsülés esetén az idősödő szülők ebből azt a következtetést vonják le, hogy ők nem elég jók.

– Akkor itt is érettség-probléma van, nem?
– De, igen. Ahogy idősödünk, két őrült nagy feladatunk van. Erik H. Erikson azt mondta, időskorban egyrészt szembe kell néznünk a halál közeledtével, ami kétségbeeséssel tölt el. Másrészt viszont az én-integrációval is meg kell küzdenünk: az életünkre visszatekintve vajon kikristályosodott-e, hogy ki vagyok én. Mérleget kell vonni: mit csináltunk jól és mit nem. És ezeket sokszor nehéz elfogadni.

Aki csak a sikereit akarja látni és a kudarcait nem hajlandó elfogadni, vagyis nem engedi meg magának, hogy kudarcai is voltak, az szorongani fog – és gyakran a gyerekeitől várja az igazolást.

Ezért azt éli meg elismerésként, az számára az önigazolás, ha a gyereke ugyanúgy csinálja a dolgokat, mint ahogy ő tette. Szóval nagyon fontos az egészséges leválás mindkét részről, akkor lehet csak stabil házasságban élni.

– Mit értesz leválás alatt?
– Azt a szabadságot, amikor már nem akarok megfelelni a szülők kimondott és ki nem mondott elvárásainak. Mindannyiunknak van egy belső képe a szüleiről, ha ez idealizált, vegyem a bátorságot, hogy összetörjön, hagyjam, hogy megjelenjen a szégyen és a harag, mert azután tud jönni a megbocsátás és a reális kép kialakítása, amikor már látom, mit csináltak jól, mit nem.

És ezt is jelenti a negyedik parancsolat, hogy látom a szüleimet, ezt a két végtelenül értékes, sebzett embert. Elfogadom, amit jól csináltak és tovább viszem, amit pedig rosszul tettek, azt újrakeretezem.

Néhol azonban túl erősen hatnak a családi minták. Ha merek úgy élni, hogy nem befolyásol, mit fognak szólni, az is az egészséges leválás egyik ismérve. Kialakul egy egyenrangú kapcsolat, ahol mindkét fél mondhat nemet a másiknak, és ezt kölcsönösen tiszteletben tartják, hiszen a férj a feleségével lesz egy test.

Sok olyan példát is látok, hogy a fiatalok pörögnek, ezerfelé rohannak, és teljesen természetesnek veszik, mi több, elvárják, hogy a szüleik, a nagyszülők segítsenek. És ha a nagyszülők még dolgoznak, programjuk van, vagy csak simán fáradtak és nem állnak rendelkezésre, akkor megsértődnek. Ez sincs rendjén, nekik is lehet nemet mondani, ezt is jelenti a szabadság és a kölcsönös tisztelet.

Sajnos azt látom, hogy a leválás elmaradása előbb-utóbb a legtöbb házasságot kikezdi, keresztény nagycsaládokat ugyanúgy, mint nem keresztényeket, és emiatt sok válás van. Rengeteg példát láttam, ahol az egyik fél már fulladozott az anyós-após által rárakott tehertől: hogy elvárják a közös vasárnapi ebédeket, hogy bármikor betoppanhatnak –, beszélt is róla, de a másik nem akarta meghallani, és egyszer csak bejött a képbe a harmadik. Ilyenkor csak bámulnak a barátok, ismerősök, nem értik, mi történt: megbolondult ez a nő? Mert egyre gyakrabban választják a nők is ezt az utat, amikor folyamatosan és következetesen nem hallják meg őket – amúgy nem csak anyós ügyben nyilván.

Itt kapcsolódik össze az érettség problematikája, a megcsalás és az anyós ügy.

– Te mint anyós hogyan felelsz meg az elvárásoknak?
– Én csak két éve vagyok anyós, de amikor összeházasodtak a lányomék, leültem velük és mondtam, hogy szeretnék jó anyós lenni, és ehhez szükségem van az ő segítségükre is. Legyünk párbeszédben, fogalmazzák meg, hogyan tudom őket jól segíteni. A rövid és a hosszú távú célom is az, hogy támogassam az ő egységüket. Próbálok rájuk hangolódni, és megkérdezem, hogy a jelenlegi élethelyzetükben mi a segítség. Ha kér valamit a lányom, mérlegelem, hogy belefér-e az időmbe. Hogy az Isten-kapcsolatom, a férjem, a másik öt gyerekem és a munkám mellett – amelyek mind-mind én vagyok – belefér-e ez nekem jó szívvel, szabadon.

Ez az egészséges önérvényesítés, ami egy egyenrangú kapcsolatban nélkülözhetetlen. Ha meg nem kér semmit, nem nyomulok, azt is elfogadom.

Ez a kulcsa az egésznek: tiszteletben tartjuk egymást. Nincsenek „kötelező” elvárásaim feléjük.

Ha például valakinek a szülinapját ünnepeljük, és nekik mint párnak arra van szükségük, hogy együtt legyenek, akkor az élvez elsőbbséget, nincsenek kötelező körök. Tudomásul kell venni, hogy a friss házasoknak, akikből aztán előbb-utóbb kisgyerekes családok lesznek új szokásokkal, vannak olyan időszakaik, amikor hagyni kell őket, mert arra van szükségük, hogy maguk legyenek. Úgyis jönnek majd!

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti